Az egészségi állapottal kapcsolatos jelenségek numerikus jellemzése viszonyszámokkal történik. Az epidemiológiában legáltalánosabban alkalmazott viszonyszámok:

-     a részarány (megoszlási viszonyszám);

-     az arányszám (intenzitási viszonyszám);

-     és a dinamikus viszonyszám.

A megoszlási viszonyszámok a vizsgált jelenség belső struktúráját kifejező, dimenzió nélküli részarányok.

3.3. ábra - A mutató általános alakja:

azaz a számláló mindig része a nevezőnek.

Az arányszám a vizsgált jelenség gyakoriságát (intenzitását) méri a vizsgált populációban egy meghatározott időtartamban (vagy időpontban):

3.4. ábra - Arányszám általános alakja a vizsgált poulációban

A „megfigyelt populáció átlagos száma” az időtartamra vonatkozó mutatók nevezőjében a populáció kezdeti és a záró időpontbeli létszámának számtani átlaga (pl. egy évi időtartamban: a népesség évközepi száma). A „k” szorzó értéke 10 valamely hatványa általában 1000, de ritkább események vagy jelenségek esetén 10 000, vagy 100 000.

A dinamikus viszonyszám a megfigyelt jelenség (esemény) időbeni változását százalékban kifejező mutató. Az epidemiológiában a relatív változás mérésére leginkább használatos dinamikus viszonyszám a bázisviszonyszám, ami az idősor – egymás utáni időpontokra vagy időtartamokra vonatkozó adatok – minden tagját egy előre rögzített tag (a bázis) értékéhez viszonyítja (a bázis = 100,0%).

Incidencia és prevalencia

-     az incidencia az új esetek (pl. megbetegedések) előfordulása egy meghatározott időtartam alatt a vizsgált populációban;

-     a prevalencia egy jelenség (pl. betegség) összes létező esete egy meghatározott időpontban a vizsgált populációban, függetlenül attól, hogy a jelenség mióta áll fenn.

Az incidencia és a prevalencia egyaránt arányszámokkal jellemezhető.

3.5. ábra - Az incidencia arányszám általános alakja:

A prevalencia-arányszám számításának általános képlete egy konkrét jelenség (betegség vagy állapot) esetén

3.6. ábra - Prevalencia-arányszám általános képlete