Ugrás a tartalomhoz

Birtoktervezési és rendezési ismeretek 10., Vízrendezés és melioráció

Horoszné Gulyás Margit (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

10.2 A vízrendezés történetének rövid hazai áttekintése

10.2 A vízrendezés történetének rövid hazai áttekintése

A vízrendezés az emberiség történetében a szállás, a lakóhely, az élelmiszertermő helyeknek, területeknek a vizek kártételei elleni védelmét szolgálta, de jelentette a vizek emberi életet segítő felhasználását is, amely kezdetben a vízimalmok, a halastavak, stb. megépítésében, üzemeltetésében nyilvánult meg. A vízrendezés feladata ma is az emberi élet védelme, a vagyonbiztonság megteremtése, a kultúrterületek vízkárok elleni védelmének megteremtése.

Történészeink, a megmaradt iratok, okmányok tanulságai szerint már Árpád házi királyaink idejéből nagyszámú tápcsatornával és lecsapoló létesítménnyel rendelkező halastóról és vízimalomról tudnak, amely létesítmények elválaszthatatlanok a vízrendezés fogalomkörétől.

A vizeket hadászati célokra is felhasználták. A magyar középkori várakat - ahol erre lehetőség volt – vízrendezést igénylő víziművek vették körül. Ezekben az esetekben azonban nem vízmentesítésről, hanem a várak körüli területek vízzel történő elárasztásáról, csatornák, mocsarak létrehozásáról kellett gondoskodni.

Példaként a szigetvári várat övező vízrendszert vagy a Székesfehérvár városát körülvevő árok hálózat említhető, amelyeknek ma is létező, üzemelő részei vannak.

A vizek kártételei elleni védekezés nyomai okmányilag IV. Béla (1235-1270) óta kimutathatók. A XIII-XIV. században a Rába-völgyben, a XV. században a Dráva mentén voltak helyi jellegű vízrendezések. De utalások vannak a Körösök, a Berettyó menti munkákra is.

Werbőczy Hármas Könyve (1515) már tartalmaz vízjogi szempontból alapvető intézkedéseket a vizek kárainak rendezésére.

A török hódoltság 150 éve a hazai vízépítés fejlődését teljesen megakasztotta.

A török hódoltság után, a XVIII. században fordulat következett be. A folyamatos hadiesemények, csaták megszűnése után gazdasági fejlődés indult meg. Ez szükségszerűvé tette a mocsarak lecsapolását.

A gazdálkodási igények növekedése, a területek hatékony kihasználása már nem engedte meg az árvizek okozta bizonytalanságokat, a mocsarak által elfoglalt igen jelentős területek kihasználatlanságát, a közlekedési viszonyok elképzelhetetlen rossz állapotát.

A Délvidéken, Bánságban történt vízrendezést, amellyel a káros vizek elvezetését, a talajvízszint csökkentését kívánták megoldani, sorra követték az ország más területein folyó munkálatok, a Vág, a Sió, a Kapos környékének vízelvezetése, a Sárvízi - Nádorcsatorna kiépítése, stb.

A XIX. században Gróf Széchenyi István és társa Vásárhelyi Pál mérnök tevékenysége nyomán, a vízrendezés országos üggyé vált. Széchenyi István szerint: "a vízbajok megszűntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie".

A kezdeti lelkesedést és az elhatározások megvalósítását a nemtörődömség, a szembenállás, akadékoskodás és az időnkénti száraz időszakok fogták vissza. A szükséges pénzügyi eszközök előteremtése mindig problémát okozott.

A XIX. század nagy vízrendezési munkái közül kiemelkedik a Tisza-folyó szabályozása. Ennek nyomán mintegy 500 km-rel (1214 km-ről 761 km-re) csökkent a folyó hossza és a korábbi hatalmas területekre kiterjedő mocsárvilág helyett kialakult a Tisza-völgy többé-kevésbé maihoz hasonlító képe.

A XIX. század végén szükségessé vált, hogy az ország területén a vízzel kapcsolatos tevékenységet egységes jogszabály alapján végezzék. A vízgazdálkodásra vonatkozó jogszabályokat az 1885. évi XXIII. törvény foglalta egységes keretbe. A törvényben foglaltak helyességét minősíti az a tény, hogy ez a törvény 1964-ig volt érvényben.

A XIX. század második felében illetve a XX. század első két évtizedében élt Kvassay Jenő, a magyar vízügyi szolgálat megalapítója, aki szóban és írásban is nagyon sokat tett azért, hogy a közvélemény a korábbiaknál nagyobb érdeklődéssel figyeljen a vízrendezés, a vízhasznosítás, a melioráció kérdéseire.

1891-től működik az Országos Vízrajzi Szolgálat.

1908-ban készült el a folyók szabályozására vonatkozó húszéves program, amelynek végrehajtását azonban a bekövetkező történelmi események (I. világháború, trianoni békekötés) megakadályozták.

A két világháború közötti időszakban jelentős vízépítési, vízrendezési feladatokat hajtottak végre, de az elképzeléseket mindig behatárolták a felhasználható pénzeszközök. A vízrendezési feladatokat, a kisvízfolyásokon, belvízcsatornákon a vízitársulatok végezték.

A II. világháborút követően a vízitársulatokat megszűntették (államosították), majd 1958-tól ismételten megindult a társulatok szervezése.

A vízrendezések történetében az 1960-1980 közötti évtizedeket az ún. technikai vízrendezések időszakának nevezhetjük. A mezőgazdasági termelési mennyiségek növelésének hajszolása, a gabonaexport fokozása, a szántóterületek növelését követelték. Ennek érdekében a völgyfenéki területeket is feltörték, szántóművelésbe állították.

A vízfolyások rendezése során, a völgyfenéki szántóterületek védelme (árvízi elöntéstől, magas talajvíztől), a nagy táblák kialakításának igénye (300 ha-os táblaigény is volt) az egyenes táblahatárok követelése okán és számos egyéb kérdésben meghatározták a vízrendezést tervező lehetőségeit.

A vízrendezések feltételeit, a mindenkori társadalmi, gazdasági (politikai) szempontok határozták meg.

Az 1980-as évtized második felében fogalmazódtak meg a vízrendezéssel kapcsolatos környezetvédelmi elképzelések, igények, amelyeket összességében úgy fogalmazhatunk meg, hogy mesterséges jellegű vízfolyásmedrek helyett, a természetes állapotokat közelítő medrekkel oldjuk meg a vízrendezés feladatait.

Ma a XXI. század elején, a vízrendezéseket az ún. természet-harmonikus szemlélettel szabad tervezni és végrehajtani (Kaliczka, 1998).