Ugrás a tartalomhoz

Paleontológia

Dr. Dávid Árpád (2011)

EKF ttk

1. fejezet - Paleontológia

1. fejezet - Paleontológia

ŐSLÉNYTANI ALAPVETÉS

Az ősmaradványok

Mi az ősmaradvány és mi a fosszilizáció?

Az ősmaradvány (kövület vagy fosszília) a földtörténeti múltban élt növények, illetve állatok lágy vagy szilárd részeinek, életműködésének a kőzettéválás (diagenezis) során fennmaradt nyoma. Az elhalt szervezetek vagy azok élettevékenységének nyomát rögzítő folyamatot ősmaradvánnyá válásnak vagy fosszilizációnak nevezzük. Annak, hogy valamely elhalt élőlény maradványa fennmaradjon belső és külső feltételek szerencsés összetalálkozására van szükség, amely a maradványt a teljes pusztulástól részben vagy egészben megvédi. Az elhalt szervezetek uralkodó része ugyanis a mechanikai, biológiai és kémiai folyamatok hatására akár a száraztérszíni, akár a víz alatti életterekben elbomlik, széthullik.

Az ősmaradvánnyá válás feltételei

Az ősmaradvánnyá válás belső feltétele a szilárd váz jelenléte, mert a lágy részek kivételes esetektől eltekintve, elbomlanak. A fosszilizálódás szempontjából legfontosabb a szénsavas mész, a foszforsavas mész és a kova. Tudnunk kell, hogy a szervezetek szilárd váza, különböző arányban, de együtt tartalmazza az ásványi és szerves anyagot. Ez az összetétel már eleve befolyásolja a maradványok fennmaradását. A gerinctelenek nagyrészt aragonit vagy kalcit vázat választanak ki. A kalciumfoszfát a gerincesek csontanyagában játszik szerepet. Kova az alkotóeleme az egyes egysejtűeknek és kovaszivacsoknak. A szerves eredetű kitin a rovarok, más, a kitinhez hasonló szerves eredetű anyag a Graptolithák és a puhatestűek vázának felépítésében vesz részt.

De a szilárd váz önmagában még nem biztosítja a fennmaradást. Természetesen azoknak a szilárd vázú szervezeteknek, amelyek nagy tömegben, hosszú időn keresztül széles földrajzi elterjedésben éltek, nagyobb a fennmaradási esélyük, mint a váznélküli, ritka, szűk életterű és rövid életű csoportoknak.

A fosszilizáció másik, külső feltétele a fennmaradást elősegítő gyors betemetődés. A betemetődés védi meg az elhalt szervezetet a biológiai, kémiai és fizikai pusztulástól. Ez a feltétel többnyire az üledékgyűjtőkben biztosított, ahol a felhalmozódó üledék magába zárja és megóvja az elhalt szervezeteket. A legtöbb szervezet úgy maradt meg, hogy a külvilágtól valamilyen üledék hirtelen zárja el: tengeri iszapcsuszamlás, vulkáni hamuszórás vagy suvadás. Az ilyen folyamatok viszont nem állandóak és nem nagy kiterjedésűek. A betemetődés térben és időben lehatárolt folyamat.

A fosszíliák nagyrészt a tengeri üledékes kőzetekben találhatók. Ez a tengeri üledékek nagyobb földrajzi elterjedéséből is következik, azonban a szárazföldi üledékes kőzetekből, tavi, folyóvízi üledékből, barlangkitöltésekből is ismerünk gazdag ősmaradvány lelőhelyeket.

Az eredeti élőhelyen történő helybeni beágyazódást autochtonnak nevezzük. Ilyenek a megkövesedett erdők függőlegesen álló törzscsonkjai vagy a sziklához cementált osztrigapadok. Az életnyomok is mindig helyben ágyazódnak be.

A legtöbb szervezet az elhalás után kisebb vagy nagyobb szállítódást szenved. A szállító közeg milyenségétől függően szétesés, oldódás, koptatás, osztályozódás, irányítódás jöhet létre. Amikor a betemetődést szállítódás előzte meg, allochton beágyazódásról beszélünk. A fosszíliák kőzetben való elhelyezkedése gyakran mutat valamilyen szabályosságot. A mozgó vízben lerakódó üledék felszínén a megnyúlt termetű maradványok az áramlás irányába, illetve arra merőlegesen állnak be. Ezt nevezzük irányított betemetődésnek.

Az ősmaradványok fajtái

Az ősmaradványokat két nagy csoportra osztjuk: az egykori élőlény maradványait valódi fosszíliáknak, míg az egykori élőlény különböző élettevékenységét rögzítő nyomokat nyomfosszíliáknak vagy őséletnyomoknak nevezzük.

1.Valódi fosszílilák

Teljes tetemek: változatlan maradványok, teljes tetemek a legritkább fosszíliák. Olyan ősmaradványok sorolhatók ide, amelyek az eredetileg élt élőlény pusztulása után épségben maradtak. Főként rovarok teljes tetemének konzerváló anyaga a Keleti-tenger környéki eocén korú erdők kövesedett gyantája a borostyánkő. Tízezer éves mamuttetemeket a szibériai talajjég olyan tökéletesen konzervált, hogy azok gyomortartalma, vérük, izomzatuk vizsgálható volt, szőrzetük, bőrük megmaradt (1.1. kép).

1.0.1. kép: A berezovkai mamutlelet a teljes tetemek közé tartozik (www.mathisencordlary.blogspot.com)

Pszeudomorfózák: Találunk olyan ősmaradványokat is, ahol kiderül, hogy nem a szilárd váz szerkezete változott meg utólag, hanem az anyaga lassan, teljesen kicserélődött. Ha az üledékben például szabad kovaanyag vándorol, ez helyettesítheti kioldódás után az eredeti szerves vagy szervetlen anyagot. A kovásodott ősmaradványok a legjobb megtartású maradványok közé tartoznak. Így keletkeznek a kovásodott fatörzsek és csontok is (1.2. kép).

1.2. kép: Kora-miocén kovásodott fatörzs

Bekérgezések: Találkozunk olyan ősmaradványokkal is, melyek szerkezete réteges-lemezes kéreg. A bekérgezést algákon és szivacsokon kívül mész- és kova oldatok is okozhatják. Hazánkban gyakoriak a negyedkori mésztufa előfordulások bekérgezett ősmaradványai (1.3. kép).

1.3. kép: Mohaállat által bekérgezett kagylóteknő (www.blackcatmountain.com)

Vázmaradványok, vázrészek: Leggyakoribb az, hogy olyan fosszíliákat találunk, amelyek az egykori élőlényeknek csak a szilárd vázát vagy vázrészeit képviselik. Ezek szinte minden üledékes kőzetben megtalálhatók. Ide sorolható valamennyi mész-, kova- és kitinváz. Ezek az anyagok elég ellenállóak ahhoz, hogy átvészeljék az élőlény pusztulása utáni, a betemetődést megelőző, betemetődés közbeni és a kőzettéválás során lejátszódó folyamatokat. Ilyenek például a kagylók és a csigák héja, csontok, fogak, különböző széthullott vázrészek (1.4. kép).

1.4. kép: Carcharias sp. – középső-miocén cápafog

Lenyomatok: Gyakran a rétegek felszínén csupán az ismerhető fel, hogy ott valaha az egykori élőlény valamely része helyezkedett el, de magát a fosszilizálódótt anyagot még átalakult formában sem találjuk meg. Itt csupán az alak, és a forma van jelen, az anyag pedig megsemmisült. Az ilyen fosszíliákat lenyomatoknak nevezzük (1.5. kép).

1.5. kép: Kambriumi Trilobita lenyomata agyagpalában

Lágyrészek lenyomatai: Lágy és félkemény testrészek, ellenálló vázzal nem rendelkező állatok, többnyire finomszemű lemezes szerkezetű üledékekben lenyomatok formájában maradtak fenn. Agyagban, vulkáni tufitban aránylag gyakoriak a lenyomatok. A középső-kambriumi Burgess-palából olyan lágytestű medúza, gyűrűs- és nyílféreg, valamint tengeri uborka lenyomatokat ismerünk, amelyek a kambriumi állatvilág nagy fejlettségét tanúsítják (1.6. kép).

1.6. kép: Karbon szitakötő lenyomata

Kitöltések: Kitöltések keletkeznek, ha a lenyomatok üregét a vándorló folyadékokból kiváló ásványi anyagok fokozatosan kitöltik. A kitöltés abban különbözik a pszeudomorfózától, hogy az eredeti váznak csupán a külső körvonalát őrzi meg hűen, míg a pszeudomorfóza emellett a belső szerkezetét is visszaadja. Éppen ezért a kitöltések kevesebb adatot nyújtanak az egykori élőlényről, csupán jelenlétét rögzítik, viszont a kőzetben lejátszódó fizikai és kémiai folyamatokról részletesen tájékoztatnak (1.7. kép).

1.7. kép: Cardium sp. – kagylókitöltések kora-miocén homokkőben

Kőbelek: A terepi munka során talán leggyakrabban kézbe kerülő ősmaradvány a kőbél. Anyaguk legtöbbször megegyezik a bezáró kőzet anyagával, alakjuk viszont csak a szilárd váz belső jellegzetességeit őrzi meg. Az aljzaton a szilárd héjak belsejéből a szerves anyag a bomlás során eltávozik, így a korábban a lágytest által elfoglalt üregbe behatol az üledék és kitölti azt. A kitöltéshez elég a legkisebb nyílás is. Gyakran találunk olyan kagyló, csiga vagy lábasfejű kőbeleket, amelynek felületén díszítés is található, mely a héj eredeti díszítését tükrözi. Ezeket nevezzük díszített kőbeleknek. Ezek úgy keletkeznek, hogy a kioldott váz helyén maradt üreg a kőzet tömörödésével összenyomódik, bezáródik s az üreg külső fala rápréselődik a kőbélre (1.8. kép).

1.8. kép: Középső-miocén kagyló kőbele

2. Nyomfosszíliák vagy őséletnyomok

Az élőlények életműködésének nyomai a kőzetekben elég gyakoriak. Ez azért természetes, mert míg szilárd váza egy élőlénynek életében csak egyszer vagy kétszer képződik, addig életműködése folyamán ennek nyomait számtalanszor és nagy kiterjedésben hagyhatja vissza. Őséletnyomok olyan kőzetekben is előfordulnak, ahol semmiféle fosszília nem mutatható ki.