John Hajnal magyar származású angol történeti demográfus 1965-ben megjelent nagy hatású munkájában amellett érvelt, hogy az európai házasodási szokásoknak két fő típusa alakult ki a késő középkortól kezdődően: a Szentpétervár-Trieszt vonaltól nyugatra egy ún. „európai házasodási minta" létezett, a vonaltól keletre pedig ettől eltérő házasságkötési szokások láthatók, melyek lényegében megegyeztek a világ többi részén megfigyelhető nupcialitással – vagyis házasságkötési hajlandósággal –, s ezeket így Hajnal a „nem európai házasságkötési minta" körébe sorolta. Az európai – vagy inkább nyugat-európai – házasságkötési mintát az jellemezte, hogy az emberek viszonylag magas életkorban kötötték első házasságukat, s emellett magas volt azoknak az aránya, akik egyáltalán nem házasodtak életük során. Ezzel szemben a másik házasságkötési típusban viszonylag alacsony életkorban házasodtak, s ráadásul a lakosságnak csak kicsiny aránya maradt nőtlen vagy hajadon.² Hajnal adatai nagyjából a 19. század végéig terjednek, de a modell legalább a 20. század közepéig érvényes maradt Európában, sőt egyes régiókban még azt követően is tovább élt.

Megjegyzések: Magyarország 1900-1910: mai terület; Egyesült Királyság 1900-1950: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Olaszország 1999, Norvégia 1999, Dánia 1999, Egyesült Királyság 1999.

Források: Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1997. 352. (Magyarország 1900-1910). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 114. (Magyarország 1920-1990). Brian R. Mitchell (ed.): European Historical Statistics, 1750-1975. New York: Macmillan, 1980. 124-134. (Nyugat-Európa 1900-1950). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. 132-133. (Nyugat-Európa 1960). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe. 1996. H. n. 33. (Nyugat-Európa 19701990). UNICEF: A Decade of Transition: Regional Monitoring Report. 8. Florence: UNICEF, 2001. 139. (Magyarország 1999). Eurostat: Eurostat Yearbook 2002. Luxembourg: Eurostat, 2002. 28. (Nyugat-Európa 1999-2000).

Mindazonáltal a házasodási szokásokban jelentős és sajátos változások is bekövetkeztek a 20. századi európai társadalmakban. A nyers házasságkötési ráta csak kevéssé mutatja az átalakulásokat, hiszen például Nyugat-Európa évi átlaga 1000 lakosra számítva 7-8 házasságkötés volt egészen az 1970-es évekig – melyben legfeljebb a háborúk okoztak nagyobb kilengéseket –, ezután pedig előbb 7, majd 6%o alá csökkent ez a mutató (4.1. táblázat).

A fejlődés jellemzőit lényegesen jobban tükrözi – a Hajnal által is vizsgált – két másik mutató, mégpedig az első házasságkötés átlagos életkorának, illetve az élethossziglani cölibátusnak az alakulása. Az a – más földrészek vagy Európa keleti felének társadalmaihoz viszonyítva – magas átlagos életkor, melyben a századfordulón az első házasságot kötötték szerte Nyugat-Európában (a férfiaknál 28 év, a nőknél pedig 26 év körül), lényegében a két világháború között is fennmaradt. A második világháború után azonban Nyugat-Európában a házasság és a család egyfajta reneszánszának újabb jeleként – a születési ráták megugrását, majd viszonylag hosszú ideig e magas szinten való stabilizálódását már megismertük az előzőekben – a házasodás átlagos életkora igen jelentősen, több évvel csökkent: 1950 és 1970 között a legtöbb országban a férfiaknál 2-3 évvel, a nőknél 3-4 évvel esett ez a mutató. Ezt követően – általában az 1970-es évek közepétől – azonban ismét gyorsan nőtt az első házasságkötés életkora, s az 1980- as évek végére Nyugat-Európa átlagában újra elérte a századelő szintjét. A szélső pólusokat csak részben képviselték ugyanazon országok: a század elején a legmagasabb korban az ír, a francia és a német férfiak, valamint az ír, az osztrák és a német nők, a század végén a dán, a svéd és a svájci nők és férfiak kötöttek házasságot. A legalacsonyabb korban a századfordulón a finn nők és a finn férfiak, míg a század végén a belga, a brit és az osztrák nők, valamint a brit, a belga és a finn férfiak házasodtak Nyugat-Európában (4.2. és 4.3. táblázat).

Megjegyzések: Magyarország: mai terület; Egyesült Királyság 1900-1960: Anglia és Wales; Csehszlovákia 1900: Csehország, Morvaország és Szilézia; Lengyelország 1900: német, orosz és osztrák területek, melyek később Lengyelország részévé váltak. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1948; Németország: 1925, 1933, 1939; Egyesült Királyság: 1901, 1911, 1931; Belgium: 1947, 1957; Svájc: 1941; Norvégia: 1946; Csehszlovákia: 1947; Lengyelország: 1931, 1978, 1984; Románia: 1899, 1912, 1966, 1977; Jugoszlávia: 1931; Bulgária: 1926, 1934, 1956, 1965, 1975.

Források: Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1997. 352. (Magyarország 1900-1930). Time series of historical statistics, 18671992. Budapest: KSH, 1993. 130. (Magyarország 1941-1990). Hartmut Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Dublin: Gill and Macmillan, 1989. 16. (Nyugat-Európa 1900-1940, ha másként nem jeleztük; Franciaország 1950). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. Daten, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. (Nyugat-Európa 1960-1990). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe. 1996. H. n., 1996. 35. (Egyesült Királyság 1970-1990). Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 9. (Csehszlovákia 1900, 1930, 1947; Bulgária 1900-1934), 10. (Lengyelország 1900, 1931; Románia 1899-1912; Szerbia 1900; Jugoszlávia 1931-1948; Norvégia 1930, 1946; Egyesült Királyság 1901, 1910, 1931), 11. (Spanyolország 1900-1940; Belgium 1900-1947; Németország 1900-1939; Hollandia 1930; Svájc 1930-1941), 224. (Bulgária 1956-1975; Csehszlovákia 1947-1980; Lengyelország 1960-1984; Románia 1966-1977; Dánia 1950-1960; Finnország 1950-1960; Írország 1950-1960; Norvégia 1950-1960; Svédország 1950-1960; Anglia és Wales 1950-1960; Olaszország 1950-1960; Spanyolország 1950-1980; Jugoszlávia 1950-1980).

Megjegyzések: Magyarország: mai terület; Egyesült Királyság 1900-1970: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1948; Németország: 1925, 1933, 1939; Egyesült Királyság: 1901, 1911, 1931; Franciaország: 1954, 1962; Hollandia: 1947; Belgium: 1947; Svájc: 1941; Norvégia: 1946; Olaszország: 1936; Csehszlovákia: 1947; Lengyelország: 1931, 1978, 1984; Románia: 1899, 1966, 1977; Jugoszlávia: 1931, 1948; Bulgária: 1934, 1956, 1965, 1975.

Források: Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1997. 352. (Magyarország 1900-1930). Time series of historical statistics, 1867

Az élethossziglani cölibátus alakulása – ez statisztikailag a házasságot soha nem kötöttek aránya a 45-54 éves korcsoportban³ – szintén hasonló trendet követett Nyugat-Európában, bár meg kell jegyezni, hogy e mutató évtizedes késéssel reagál a házasságkötési mozgalom változásaira. A cölibátus a századfordulón a férfiak esetében 8-28% között, a nőknél 10-24% között ingadozott – az alsó szintet mindkét nemnél Németország, míg a felső értéket Írország képviselte. Írország és a skandináv országok kivételével a házasságot nem kötők aránya a férfiak között csökkent a 20. század első felében, a nőknél pedig stagnálás vagy kis mértékű növekedés látható. Az 1950-es évektől azonban már a nők esetében is minden országban jelentősen esett a cölibátusban élők aránya. Dánia kivételével a férfiaknál is csökkenés látható, bár ez nem volt olyan gyors ütemű, mint a másik nemnél. A nők esetében a folyamat intenzitását mutatja, hogy 1950 és 1970 között a nem házasok aránya a 45-54 éves nők között Norvégiában 20,7%- ról 9%-ra, Svédországban 19,1%-ról 8-ra, Angliában és Walesben 15,1%-ról 8-ra esett. Másutt kevésbé volt nagyarányú a mérséklődés, de eleve a kiinduló szint sem volt olyan magas: Franciaországban, az NSZK-ban, Hollandiában és Dániában 12-14%-ról 7-10%-ra esett ez a mutató. Az 1970-es évektől a házasságot soha nem kötők aránya a nők között tovább csökkent, hiszen ekkor kerültek a vizsgált 45-54 éves korosztályba, akik az 1950-es évek intenzív házasságkötési periódusának idején voltak huszonévesek. Igaz, a férfiakat ez a folyamat nem érintette, az ő esetükben ekkor már inkább a stagnálás volt jellemző. Ennek eredményeként az 1970-es évektől a női cölibátus szintje – a század során először – a férfiak szintje alá süllyedt: 1990-ben a nyugat-európai férfiak átlaga 10,7%, a nőké pedig 7,1% volt (4.4. és 4.5. táblázat).

Az élethossziglani cölibátus mutatója kiválóan alkalmas a házasságkötési arányokban bekövetkezett hosszú távú változások jelzésére, de – mint jeleztük – a rövid távú ingadozásokat illetően kevésbé érzékeny ez a szám. Azok az indikátorok, melyek az ilyen elmozdulásokra gyorsabban reagálnak – mint pl. a teljes első házasságkötési arányszám – azt bizonyítják, hogy a legtöbb nyugat-európai országban – ugyanúgy, mint a házasságkötési átlagéletkorban – hozzávetőlegesen 1970-től jelentős változások indultak meg a fiatalok házasságkötési arányának alakulásában. A nupcialitás az 1970-es években minden országban jelentősen csökkent – a legnagyobb visszaesés Hollandiában következett be. Ez a folyamat a 80-as években a legtöbb országban folytatódott, bár a csökkenés üteme mérséklődött, s ekkor két alacsony házasodási kedvű skandináv országban (Dánia, Svédország) már ismét valamelyest többen házasodtak.⁴

Összességében a nyugat-európai társadalmak közötti különbségek az első házasságkötés átlagos korát illetően a 1930-1940-es évekre csökkentek a legalacsonyabb szintre, de azt követően ismét nőttek az eltérések, s így az 1980-as években hasonló mértékűek voltak, mint a századfordulón. A soha nem házasodók aránya terén egészen az 1960-as évekig (férfiak), illetve a 1970-es évekig (nők) nőttek a különbségek, azt követően pedig egy viszonylag nagy ütemű kiegyenlítődés következett be. Az utóbbi folyamat ellenére 1990-ben a különbségek még mindig nagyobbak voltak, mint 1900-ban.⁵

Megjegyzések: Magyarország 1910-1920, 1980-1990: a 45-49 éves korcsoportra vonatkozóan. 1900, 19301970: a 45-54 éves korcsoportra vonatkozóan; Nyugat-Európa 1980-1990: a 45-49 éves, 1900-1970: a 45-54 éves korcsoportra vonatkozóan; Franciaország 1921, Ausztria 1920: 50-59 éves korcsoport. Írország 1911: a későbbi köztársaság területe; Egyesült Királyság 1901-1971: Anglia és Wales; Ausztria 1910: a későbbi köztársaság területe; Csehszlovákia 1910-1921: Csehország, Morvaország, Szilézia, 40-49 éves korosztály; Lengyelország 1900: német, orosz és osztrák területek, melyek később Lengyelország részévé váltak, 40-49 éves korosztály; Jugoszlávia 1931-1948: 50-54 éves korcsoport; Spanyolország 1900-1940: 45-50 éves korcsoport; Ausztria 1939: 40-49 éves korosztály; Csehszlovákia, Lengyelország 1900-1931: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Bulgária, Jugoszlávia, Románia, Spanyolország: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 1956-1975, Románia 1966-1977, Belgium 1980, Ausztria 1980, Jugoszlávia 1970-1980: az 50 éves korra házasságot kötöttek aránya. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1925, 1933, 1939, 1961; Anglia és Wales: 1901, 1911, 1921, 1931, 1939, 1951, 1961, 1971; Egyesült Királyság: 1982; Franciaország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1946, 1962, 1968; Hollandia: 1899, 1909, 1947; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1934, 1939, 1951, 1961, 1971, 1991; Svájc: 1941; Írország: 1911, 1926, 1936, 1951, 1961, 1971, 1981; Dánia: 1901, 1911, 1921, 1935; Finnország: 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1921, 1947; Lengyelország: 1921, 1931, 1978; Bulgária: 1934, 1956, 1965, 1975; Jugoszlávia: 1931, 1948; Románia: 1899, 1966, 1977.

Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 6-7., 11., 13. (Magyarország 1900-1990, saját számítások). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt: Campus, 1987. 224-225. (Németország 1900-1970), 238-239. (Anglia-Wales 1901-1971), 222-223. (Franciaország 1901-1968), 230-231. (Hollandia 1899-1970), 216-217. (Belgium 1900-1970), 214-215. (Ausztria 1900-1970), 236-237. (Svájc 1900-1970), 226-227. (Írország 1911-1971), 234-235. (Svédország 1900-1970), 218-219. (Dánia 1901-1970), 220-221. (Finnország 1900-1970), 232-233. (Norvégia 1900-1970), 228-229. (Olaszország 1901-1971). United Nations (ed.): Demographic Yearbook 1990. New York: United [>

Nations, 1992. 540-543. (Nyugat-Európa 1980). United Nations (ed.): Demographic Yearbook. 1995. New York: United Nations, 1997. 569-572. (Nyugat-Európa 1990). Eurostat (ed.): Population, household, and dwel- lings in Europe: Main results of the 1990/1991 censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 20-24. (Olaszország 1991). Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 9. (Csehszlovákia 1910-1930; Bulgária 1900, 1934), 10. (Lengyelország 1900-1931; Románia 1899; Szerbia 1900; Jugoszlávia 1931-1948, Anglia és Wales 1939), 11. (Ausztria 1939, Spanyolország 1900-1940), 235. (Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 1956-1975, Románia 1966-1977, Belgium 1980, Ausztria 1980, Jugoszlávia 1970-1980).

Megjegyzések: Magyarország 1910-1920, 1980-1990: a 45-49 éves korcsoportra vonatkozóan, 1900, 19301970: a 45-54 éves korcsoportra vonatkozóan; Nyugat-Európa 1980-1990: a 45-49 éves, 1900-1970: a 4554 éves korcsoportra vonatkozóan; Franciaország 1921, Ausztria 1920: 50-59 éves korcsoport. Írország 1911: a későbbi köztársaság területe; Egyesült Királyság 1901-1971: Anglia és Wales; Egyesült Királyság 2000: Anglia; Ausztria 1910: a későbbi köztársaság területe; Németország 2000: a korábbi NSZK területe; Csehszlovákia 1910-1921: Csehország, Morvaország, Szilézia, 40-49 éves korosztály; Lengyelország 1900: német, orosz és osztrák területek, melyek később Lengyelország részévé váltak, 40-49 éves korosztály; Jugoszlávia 1931-1948: 50-54 éves korcsoport; Csehszlovákia, Lengyelország 1900-1931: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Bulgária, Jugoszlávia, Románia, Spanyolország: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Ausztria 1939: 40-49 éves korosztály; Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 1956-1975, Románia 1966-1977, Jugoszlávia 1960-1980: az 50 éves korra házasságot kötöttek aránya; Csehszlovákia 2000: Csehország/Szlovákia. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1925, 1933, 1939, 1961; Anglia és Wales: 1901, 1911, 1921, 1931, 1951, 1961, 1971; Egye- >

sült Királyság: 1939, 1982; Franciaország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1946, 1962, 1968; Hollandia: 1899, 1909, 1947; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1934, 1939, 1951, 1961, 1971, 1991; Svájc: 1941; Írország: 1911, 1926, 1936, 1951, 1961, 1971, 1981; Dánia: 1901, 1911, 1921, 1935; Finnország: 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1921; Lengyelország: 1921, 1931; Bulgária: 1934, 1956, 1965, 1975; Jugoszlávia: 1931, 1948; Románia 1899, 1966, 1977; egész Európa 2000: a legközelebbi népszámlálás időpontjában.

Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 8-9., 12., 14. (Magyarország 1900-1990, saját számítások). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt: Campus, 1987. 224-225. (Németország 1900-1970), 238-239. (Anglia-Wales 1901-1971), 222223. (Franciaország 1901-1968), 230-231. (Hollandia 1899-1970), 216-217. (Belgium 1900-1970), 214

Bár a Szentpétervár-Trieszt vonal futásából ez nem következik, de a századfordulón nemcsak a délkelet-európai, hanem a kelet-közép-európai házasodási szokások is a Hajnal-féle osztályozás „nem európai" típusához voltak sorolhatók, még ha utóbbiak annak „mérsékeltebb" válfaját is alkották.⁶ Nemcsak a nyers házasságkötési ráta volt e régiókban a nyugat-európai országokénál magasabb (4.1. táblázat), hanem – ami ennél is sokatmondóbb a házassági rendszer szempontjából – a házasságokat lényegesen alacsonyabb korban kötötték, s a házasságkötés közel általános volt. A nők 1900-ban Lengyelországban átlagosan 24 éves, Bulgáriában 20,8 éves korban, a férfiak 26,6 évesen, illetve 24,2 évesen léptek házasságra. A Balkánon a nőknek csupán 1-3%-a, a férfiak 5-6%-a nem kötött házasságot élete során, de Kelet-Közép-Európában is csak kevéssel volt magasabb a cölibátus aránya (4.2.-4.5. táblázat).

A 20. század első évtizedeiben valamelyest nőtt az első házasságot kötők életkora a Szentpétervár-Trieszt-vonaltól keletre is. A házasságra soha nem lépők aránya kevésbé változott: a második világháború előtt a férfiak 3-6%-a, a nők 2- 7%-a maradt végérvényesen nőtlen, illetve hajadon ezekben az országokban. Ennek nyomán a házasságkötés átlagos életkora Kelet-Közép-Európában ekkor már nem tért el lényegesen a korabeli nyugat-európai szinttől.⁷ Magyarországon 1930- ban mind a férfiak, mind a nők esetében az első házasságkötés átlagos életkora csupán 1 évvel volt alacsonyabb a nyugat-európai átlagnál, Csehszlovákiában és

Lengyelországban pedig a nők esetében meg is egyezett azzal. A közeledést elősegítette, hogy Nyugat-Európában már a század elejétől stagnált az átlagos első házasságkötési kor. Kelet-Közép-Európában a házasságkötési gyakoriság is közelebb került a nyugat-európai átlaghoz, bár az élethossziglani cölibátus szintjében ez – a számítás jellegéből adódóan – néhány évtizeddel később jelentkezett.

A második világháború után – az európai és észak-amerikai tendenciáknak megfelelően – a már egyébként is magas házasságkötési kedv további növekedése figyelhető meg Kelet-Közép-Európában és a balkáni országokban is: tovább emelkedett – különösen az özvegyek és elváltak esetében – a házasságot kötők aránya, s csökkent az első házasságot kötők átlagéletkora is. Ráadásul, míg Nyugat-Európában – mint láttuk – az 1960-as évek végétől egyfajta fordulat következett be a nupcialitásban, addig a Hajnal-vonaltól keletre az 1980-as évekig csak kis mértékű volt a csökkenés a házasságkötések szintjében. Több országban az 1970-es évtizedben egyenesen történeti mélypontra süllyedt az első házasságot kötők átlagos kora (pl. Magyarországon a menyasszonyok esetében ez 1974-ben 20,7 év, a vőlegényeknél 23,4 év volt). Ez azt is jelentette, hogy a vőlegények és a menyasszonyok korkülönbsége csökkent.

Az 1970-es évektől a házasságkötési kedv kissé lankadni kezdett Kelet-Közép-Európában is. Lassú növekedésnek indult az átlagos házasságkötési életkor. Időközben azonban a nyugat-európai társadalmakban ennél lényegesen nagyobb mértékben előrehaladt ez a folyamat, így ezen a téren a két régió közeledés helyett inkább távolodott egymástól. Ennél gyorsabban változott a házasságkötések arányszáma, ami a cölibátus arányánál jobban tükröződött a naptári év alapján számított házasodási arányszámokban. Például Magyarországon az 1987-1988. évi korspecifikus házasságkötési arányszámok tartós fennmaradása esetén az 1960-as évek második felében született férfiak mintegy 82%-a, a nők 92%-a kötne házasságot 50 éves korig, ami a korábbihoz képest jelentős csökkenést mutatott.⁸ Hasonló fejlődést láthatunk a balkáni országokban is.

Összességében tehát Kelet-Közép-Európában a két világháború között halványult a Hajnal-féle osztályozás szerinti „nem európai" vagy kelet-európai házasodási minta, míg a Balkánon markáns változás nem látható. A második világháború után azonban – különösen pedig az 1960-as évek közepe és az 1970-as évek vége között – a térségben ismét erőteljesen érvényesült a kelet-európai házasodási minta. Ezt követően ugyan a házasodási kedv csökkenése látható, de az Nyugat-Európában ennél is erősebb volt, így közeledés helyett inkább távolodásról beszélhetünk.⁹ Az 1980-as évek változásai ellenére a házasságok nemzetközi viszonylatban magas aránya és az alacsony házasságkötési kor egyértelműen jelezte, hogy a Hajnal-vonaltól keletre a házasság egészen az 1990-es évekig úgyszólván monopóliummal rendelkezett a párkapcsolatok terén.

◄ A FENTI FOLYAMATOK INTERPRETÁCIÓI ► A kutatás mindeddig a házasságkötési minták és az azoktól való eltérések bemutatására-leírására koncentrált, s kevésbé azok kialakulásának interpretációjára. Így érthető, hogy a házasságkötés korának és a cölibátus szintjének történeti alakulására született magyarázatok közül maradéktalannak egyik sem tekinthető. Mindazonáltal a leginkább befolyásos elméletek a keresztény-zsidó kulturális gyökerekkel vagy azok hiányával, az erőforrások szűkösségével és az öröklési gyakorlattal hozzák összefüggésbe a nupcialitás eltéréseit. Az egyik legnevesebb európai családtörténész, Michael Mitterauer amellett érvelt, hogy az „európai házasodási minta" kialakulásának egyik legfontosabb előfeltétele a kereszténységben keresendő. A kereszténység – ellentétben azzal a zsidó vallással, mely előzményének tekinthető – nem a leszármazáson, hanem a megtérésen (conversion) alapul. A leszármazás nem számított az üdvözülés szempontjából, s így a kultikus gyakorlat sem a rokonságon alapult, amit az is jelez, hogy az egyházi hivatalok továbbörökítésénél a leszármazást tudatosan figyelmen kívül hagyták. E tekintetben – véli Mitterauer – a kereszténység egyenesen ellenségesen állt szemben a leszármazás elvével, s hozzájárult a leszármazási csoportok felbomlásához, s ezzel a családstruktúra átalakulásához is. Ez mutatkozott meg abban is, hogy a gyermekek jelentős része felnőve elhagyta a családháztartást, ami viszont – a már bemutatott módon – hozzájárult a házasságkötés korának kitolódásához, illetve a cölibátus arányának növekedéséhez.¹⁰ Hasonlóképpen hatott az, hogy a kereszténységben a termékenység (Fortpflanzung) kultikus szempontból nem tölt be lényeges szerepet, s így a házasodásnak nincs vallási kényszere.¹¹ John Hajnal úgy vélte, hogy az európai házasságkötési minta a 16. és 17. század során alakult ki, azt megelőzően a korai házasság volt elterjedt Nyugat-Európában is. A régió a kora újkorban már viszonylag nagy népsűrűséggel rendelkezett az erőforrásokhoz – mindenekelőtt az élelmiszer-termeléshez – képest, s így fennállt az egyensúlytalanság kialakulásának veszélye. A magasabb életkorban történő házasságkötés és a cölibátus elterjedtsége egyfajta természetes születéskorlátozás volt. Így kevesebb termékeny évet töltöttek a nők házasságban, ami alacsonyabb fertilitást eredményezett, hiszen a tradicionális Európában a szexuális kapcsolatokat igyekeztek a házasságra korlátozni. Egy másik fontos érvelési irány az öröklési rendszerek eltéréseivel hozza összefüggésbe a házasodási minták változatait. Eszerint a tradicionális Nyugat-Európa jelentős részében osztatlan örökösödés létezett, melyben az elsőszülött fiú örökölte a gazdaságot, ezért a többi (fiú)gyermek felnőve elhagyta a szülői házat, s másutt munkát vállalva igyekezett vagyont gyűjteni a családalapításhoz. Így igyekeztek megfelelni annak az elvárásnak, hogy a házasulónak legyen saját háztartása, vagyis alapvető termelőeszközei és háza. Az örökös gyermek által a szülői gazdaság átvétele rendszerint idősebb korban következett be, de a háztartást elhagyó gyermekek vagyongyűjtése is időt vett igénybe, melyek egyaránt kitolták a házasságkötés idejét.¹² Európa azon keleti területein, ahol az öröklés jellemzően más rendben zajlott, vagyis nem csupán egyetlen gyermek örökölt, nem volt akadálya a korábbi házasságkötésnek.¹³ Utóbbi területeken a nagyobb és összetettebb háztartások elterjedtsége is lehetővé tette a rokonság számára, hogy fokozottabb ellenőrzést gyakoroljon a fiatalok párkapcsolatai felett, szemben Nyugat-Európával, ahol a szülői háztartást elhagyó fiatalok esetében ez eleve nehezebb volt, s ahol – mint később látni fogjuk – a nukleáris családok elkülönülése is jobban előrehaladt.¹⁴

Ezek az érvek azonban nem tekinthetők minden nézőpontból meggyőzőnek, vagyis a kutatás máig adós a házasságkötési szokások alakulásának és eltéréseinek átfogó magyarázatával. A kései házasságkötést a relatív túlnépesedésre visszavezethető interpretáció ugyanis olyan fokú tudatosságot és az egyének reproduktív magatartásának befolyásolási képességét feltételezi a társadalom részéről, mely kétséges, hogy valóban létezett és létezik-e. Ezenkívül az újabb kutatás az újkori házasságkötési mintákban - és az örökösödés terén – jelentős regionális eltéréseket mutatott ki Nyugat-Európán belül is. Ezek az eltérések nem egyeznek az öröklési szokások különbségeivel – pl. a reformáció által érintett országokban az egyenlő örökösödés éppen a magas házasságkötési korral együtt volt jellemző ami megkérdőjelezi azt, hogy az öröklési rendszer egyedül alakította a házasságkötési szokásokat. Az örökösödési jogot és szokásokat inkább a többi, egymásra is ható társadalmi és gazdasági tényező közé sorolhatjuk.¹⁵

Ráadásul a fenti magyarázatok eleve nem lehetnek érvényesek a 20. századra vonatkozóan, amikor az éhínség már nem jelentett reális veszélyt, s a föld szűkössége sem lehetett döntő tényező, hiszen már nem számított a legfontosabb erőforrásnak. A korábban intézményesült, házasodáshoz kapcsolódó szokások és társadalmi normák továbbélése ugyan feltételezhető, de ez csak részleges magyarázat lehet.

Ami a 20. századi fejlődési trendeket illeti, legalább két jelenséget meg kell különbözetnünk: az első a házasságkötések gyakoriságának növekedése a baby boom időszakában, a második pedig a házasságkötés életkorának rákövetkező emelkedése és az alternatív együttélési formák növekvő népszerűsége Nyugat- Európában. A házasodási kedv a második világháború utáni két évtizedben nagyobb volt Nyugat-Európában, mint amit bármikor korábban ismerünk a történelemben. A házasodási magatartás módosulása azonban nem az egyetlen jelentős demográfiai változásnak számított ekkor, hiszen a fertilitás ugyancsak jelentősen emelkedett: a „házassági boom" egyidejűleg játszódott le a baby boom- mal. Ugyanez a párhuzamosság érvényes a házasodási kedv csökkenésére is, melyet a fertilitás visszaesése kísért. Így joggal feltételezhetjük, hogy a házasodási minták átalakulása nagyobb társadalmi változásokba illeszkedett. A nagy hasonlóság a kontinens legtöbb országának házasodási mozgalmában szintén azt sugallja, hogy – bár az egyes társadalmak jellemzői is fontosak a jelenségek magyarázatában – átfogó társadalmi változások is magyarázzák a házasodási minták alakulását. Az értékváltozásokról (individualizáció, szekularizáció) és a gazdasági és foglalkozási szerkezet változásairól (iparosodás, urbanizáció, női munkavállalás növekedése) később, a házasság- és családformák pluralizálódása kapcsán még részletesen lesz szó.

Vannak azonban sajátos, a házasodást közvetlenül érintő tényezők is. A házasodási kor csökkenése részben már az 1930-as években megindult Nyugat-Európában, amit többen azzal magyaráznak, hogy a megelőző időszakok eseményeinek (migráció, háborús veszteségek és a második világháború előtti sorozások) következtében megbomlott a nemek egyensúlya. Nem minden országot érintettek egyformán ezek a tényezők, s alapos tudományos vizsgálatuk még egyébként sem történt meg. Ezeknek a házasodás szempontjából kedvező tényezőknek a hatása a második világháború után is megmaradt, sőt felerősödött. Gyakran feltételezik azt, hogy a második világháború utáni gazdasági helyzet szintén előnyösen befolyásolta a házasságkötések alakulását. Ez azonban nem annyira magáról értetődő, mint első pillanatra tűnhet, hiszen a háborút követő ellátási nehézségek, vagy a növekvő női foglalkoztatás olyan tényezők voltak, melyek rendszerint inkább negatívan hatnak a családformálódásra. Az összefüggéseket empirikusan vizsgáló kevés tanulmány közül az Egyesült Királyságra vonatkozó azt állapította meg, hogy a gazdasági tényezők nem ösztönözték a korai házasságkötést. Így inkább amellett szólnak érvek, hogy az 1950-es évek gyors gazdasági növekedése egyfajta optimista, „rekonstrukciós hangulatot" teremtve járult hozzá a házasságkötési kedv javulásához.¹⁶

A házasodási hajlandóság 1960-as évektől bekövetkezett ismételt visszaesésének magyarázata – ha eltekintünk az általános normatív változásoktól – szintén nem könnyű feladat. A változások összefüggtek a házasság intézményének átalakulásával. Bár a házasságkötési kedv mérséklődése a korábbi, a 20. század elején érvényesülő nyugat-európai mintákhoz való visszatérésnek tűnhet, a valóságban eltérő feltételek között, a házas együttélések belső átalakulásával párhuzamosan zajlott le. Fontos ebből a szempontból a nők megváltozott szerepe, mely egyaránt tükröződött a jogi egyenlőségre való törekvésben, s különösen a munkavállalás és a tanulás terjedésében. Ez a szerepek kiegyenlítődésnek irányában hatott, ami a korábbiakhoz képest csökkentette a házasság vonzerejét: a hagyományos családon belüli munkamegosztás ugyanis a házasság egyik előnye az egyedül éléssel szemben. Míg korábban az alacsonyabb házasságkötési mutatók a házasságtól, illetve a párkapcsolatoktól való távolmaradást tükrözték, addig a 20. század utolsó évtizedeinek ilyen tendenciái az új típusú, nem házas együttélések terjedésével párhuzamosan figyelhetők meg. A korszerű fogamzásgátlási módszerek (fogamzásgátló tabletta, méhen belüli eszközök) nemcsak a termékenységet csökkentették, hanem hatottak a házasságok időzítésére is. Elősegítették ugyanis a házasság előtti együttélések meghosszabbodását, anélkül hogy a házasság előtti megtermékenyülés bekövetkezhetett volna, vagyis kevesebb olyan házasság köttetett, melynek a bekövetkezett terhesség volt a kiváltó oka. Ráadásul a házasságon kívüli szülések növekedése azt mutatja, hogy egyre elfogadottabbakká váltak a társadalomban, s így ezek sem ösztönözték már a korábbi mértékben a házasságokat. Mindazonáltal a kohabitáció terjedése nem egységesen hatott a házasságkötésekre az egyes társadalmakban, attól függően, hogy más befolyásoló tényezők milyen erősen voltak jelen.

Ugyancsak több tényezővel magyarázható a kontinens keleti felében a második világháború után látható fejlődés, mely ott még a korábbiaknál is általánosabbá tette a házasodást. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a házasság mint a párkapcsolatok intézménye hagyományosan domináns volt a térségben. Ennek változását a kommunista rendszerek elszigeteltsége eleve hátráltatta, hiszen akadályozta más, alternatív párkapcsolati formák terjedését az ebben élenjáró nyugati társadalmakból. Szintén konzerválta ezt a házassági mintát egyrészt a rendszer uniformizáltsága, mely az egyéni életutaknak kevés változatosságot engedett. Másrészt a szociális biztonság jelentős foka lehetővé is tette az életutak fontos eseményeinek, így a házasságkötésnek a tervezését. Még inkább kézenfekvő magyarázat az, hogy a kommunista országokban a szociálpolitika számos szolgáltatás – mindenekelőtt a lakáshoz jutás – terén előnyben részesítette a házaspárokat. Ez pedig a hiánygazdálkodás közepette jelentősen ösztönözte a házassági kedvet. Hasonló hatással járt az is, hogy a diktatúra körülményei között a közösségi cselekvés lehetőségeinek megkérdőjeleződésével és a közszféra hitelességének csökkenésével felértékelődött a polgárok számára a magánszféra, s így a család és a házasság szerepe.