Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

2. AZ ELÉRT NÉPESSÉG

2. AZ ELÉRT NÉPESSÉG

A törvények meghozatalának időpontja tehát csak egy tényező a sok közül, amely egy biztosítási rendszer fejlettségét mutatja. Annak vizsgálatával azonban, hogy a lakosság mekkora részét érintették a törvények, már a rendszer hatékonyságára is rávilágíthatunk. Kérdés egyrészt, hogy a törvény kiket célzott meg, a társadalom mely szegmensét akarta bevonni a kötelező biztosítás kötelékébe. A másik kérdés pedig, hogy valójában hány embert (és mely részét a társadalomnak) sikerült elérnie.

A vizsgált, 1891 és 1928 között eltelt időszak törvényeinek céljára jellemző, hogy azok az iparban, kereskedelemben, bányászatban és kohászatban dolgozókat kívánták biztosítani. Az 1907-es balesetbiztosítási törvény pedig még szűkítette is ezt a kört (ami nem jellemző a nyugati rendszereknél): csak a veszélyes üzemekre nézve mondta ki a biztosítási kötelezettséget.

A mezőgazdasági munkások betegség esetén való ellátását a századforduló környékén hozott törvények mind a munkaadóra hárították, akik ezt persze nem tartották be. 1936-ban hoztak törvényt a gazdatisztek kötelező nyugdíjbiztosításáról, majd 1938-ban a mezőgazdasági dolgozók öregségi biztosításáról. Ebből azonban teljes egészében kimaradtak a 2 holdnál kevesebb földdel rendelkezők, valamint a nők.

A magyar rendszer egyik sajátsága volt tehát, hogy a harmincas évek végéig szinte teljes egészében kimaradtak belőle a mezőgazdasági dolgozók. Ez egy agrárországban (akkor is, ha a tízes évektől felgyorsult iparosodást figyelembe vesszük) tömegek kimaradását jelentette az államilag támogatott betegség-, baleset- és nyugellátásból.

Számításaim szerint a századfordulóra a teljes lakosságnak kicsit több, mint 3 százaléka vált biztosítottá az 1891-es betegbiztosítási törvény alapján. Hasonló eredményre jut Susan Zimmermann is az osztrák és a magyar rendszer összehasonlításakor. Ausztriában ekkor a a rendszerbe bevontak aránya majdnem tízszázalékos. [Zimmermann (1997) számításait lásd a Függelék F2. táblázatában.] A keresők esetében sem kedvezőbb a helyzet. 1910-re a nyugati rendszerekben átlagosan 27 százalék fölött volt a bevontak aránya, míg Magyarországon 13 százalék. Szembeötlő, hogy Magyarországon az eltelt 40 év alatt csupán mintegy 6 százalékos növekedést sikerült elérni. A keresők esetében pedig Magyarország 1940-ben az 1910-es nyugat-európai szintet sem érte el.

1.2. táblázat - 2. táblázat. Betegség ellen biztosítottak aránya a teljes lakosság és a keresők arányában Magyarországon* és Nyugat-Európában (százalék)

Év

Teljes lakosság

Keresők, illetve aktívak**

Nyugat-Európa

Magyarország

Nyugat-Európa

Magyarország

1900

9,00

3,52

17,20

8,89

1910

11,80

5,57

27,28

13,13

1920

19,88

6,02

39,72

12,80

1930

22,90

8,29

48,00

18,02

1940

30,88

10,18

56,83

21,53


* Horvátország és Szlavónia nélküli terület.

** Flora–Alber (1982) nem a keresők, hanem a gazdaságilag aktívak arányában számítják adataikat. Sajnos nem definiálják ezt a fogalmat. Nálunk ebben az időszakban ezt a terminust nem használták, hanem a keresők elnevezést. Ez magában foglalta a gazdaságilag aktív (dolgozó) népességet és az egyéb jövedelmekből élőket is. Ennyiben torzíthat az összehasonlítás.

Forrás: A Magyar Szent Korona… (1912), Az 1930. évi népszámlálás (1941), Az 1941. évi népszámlálás (1947), Az 1941. évi népszámlálás (1975), A magyar társadalombiztosítás ötven éve (1943), Flora–Alber (1982) 75. o.

A keresőkön belül – számításaim szerint – az iparban, kereskedelemben és forgalomban dolgozók mintegy fele volt a tízes évekre biztosított. A fenti kategóriát még szűkítve, ha a gyárakban dolgozó ipari munkásságot nézzük (a korabeli törvények tíz vagy több munkást foglalkoztató és/vagy nem emberi erővel hajtott géppel dolgozó üzemeket neveztek gyárnak), egészen más kép tárul elénk: ott már a kötelező biztosítás bevezetése előtt a többség biztosítva volt! A tízes évekre pedig már 84 százalékra nőtt a biztosított gyári munkások aránya.[5] Ehhez azonban tudni kell, hogy a gyáripari munkásság Magyarországon még a tízes években sem tette ki az ipari munkásság egyharmadát. Az ipari munkásság nagyobbik része tehát kimaradt a biztosításból, a kötelező biztosításba bevont népesség a gyárakban „koncentrálódott”. Ennek miértjére az utolsó fejezetben keresünk választ.

A másik általunk vizsgált törvény az 1928-as nyugdíjtörvény. Ez alapján 1930-ra a lakosság majdnem 5 százaléka vált biztosítottá. Ugyanekkor, a társadalombiztosítási rendszerek gyorsabb fejlődésének köszönhetően, Nyugat-Európában (átlagosan) a teljes lakosságnak több mint harmada, az aktívaknak pedig 60 százaléka vált biztosítottá (3. táblázat).

1.3. táblázat - 3. táblázat. Az öregség és rokkantság ellen biztosítottak aránya a teljes lakosság és a keresők arányában Magyarországon és Nyugat-Európában (százalék)

Év

Teljes lakosság

Keresők, illetve aktívak

Nyugat-Európa

Magyarország

Nyugat-Európa

Magyarország

1930

36,66

4,84

60,22

10,51

1940

42,85

7,62

67,50

16,13


Forrás: lásd a 2. táblázat forrását és A magyar társadalombiztosítás ötven éve (1943) 44. o., Flora–Alber (1982) 76. o.

1940-re a különbség még nagyobb: míg Magyarországon a lakosság 8 százaléka sem tagja a nyugdíjbiztosítási rendszernek, addig Nyugat-Európában ez az arány 42,8 százalék. Az aktívaknak ekkorra már 67 százaléka vált ezekben az országokban biztosítottá. A különbség óriási. Az 1940-es évek háborús intézkedései és az infláció aztán teljesen elmosták a magyar nyugdíjrendszer alapjait is.

Ha a részleteket nézzük, Magyarország lemaradása a Nyugattól hatványozott mértékű. Az 1930-as adat még hátulról közelíti Franciaországot (lásd az F4. táblázatot). Az összképet Magyarország számára az javítja, hogy ekkor még Finnországban és Norvégiában nem létezett kötelező nyugdíjbiztosítás. A teljes lakosság négy-öt százalékos ellátása azonban alig magyarázható. 1940-re teljesen leszakadtunk a nyugat-európai országoktól. Ekkorra a „későn érkező” Norvégia és Finnország is bevezetik a nyugdíjbiztosítást, és egyből bevonják az aktívak szinte teljes körét. A többi országban is legalább negyvenszázalékos a biztosított aktívak aránya, és a legrosszabbul teljesítő franciáknál az össznépesség majdnem negyede tagja a nyugdíjrendszernek.



[5] Forrásként itt a gyáripari felvételek szolgáltak. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek nem mindig vethetők egybe az általam egyébként használt népszámlálási és társadalombiztosítási statisztikákkal, hiszen teljesen más kategóriákkal operáltak (és más célból készültek).