Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

3. LEHETSÉGES MAGYARÁZATOK

3. LEHETSÉGES MAGYARÁZATOK

Minek tudható be a társadalombiztosítás kiterjesztésének ilyen alacsony mértéke? Másképpen fogalmazva: hogyan lehet, hogy a magyar társadalombiztosítási rendszerek, ezen belül a nyugdíjrendszer is, ilyen alacsony hatékonysággal működött ezekben a kezdeti időkben? És vajon minek tulajdonítható az a jelenség, hogy Magyarország lemaradása a nyugati országokhoz képest hatványozott mértékű? Sejtéseimet három pontban foglalom össze.

1. A magyar iparfejlődés sajátos jellege  A „kapitalizmus klasszikus fejlődésmenetével ellentétben” a magyar fejlődésben a nagyipar megjelenése nem feltétlenül és nem mindenütt szorította ki az addig uralkodó kis- és háziipart [Ránki (1964) 432. o.]. Sőt, Ránki György elemzése azt mutatja, hogy bizonyos esetekben még meg is erősítette azt. A század tízes éveiben megindult nagyipari fejlődést a háború részben megállította. A háború után aztán a gazdasági leromlás következtében a kisipar jelentősége ismét megnőtt. „Az ipari munkásságon belül tehát 52 százalékról 54 százalékra növekedett a kisipari munkások aránya, ami nemcsak azt jelentette, hogy megszakadt a nagyipari munkásság arányának több mint fél évszázados gyarapodása, de azt is, hogy a kis- és nagyipari munkásság arányában a századforduló körüli helyzet felé történt közeledés.” (Uo. 439. o.) A német típusú társadalombiztosítási törvénykezés márpedig elsősorban a nagyipari munkásságra „volt kitalálva”. Feltételezésem szerint a kisipar (különösen a mezőgazdasággal még részben összefonódott vidéki kis- és háziipar) nehezen volt elérhető a biztosítási rendszer végrehajtói számára. Sőt, az 1891-es törvény parlamenti vitái azt mutatják, hogy maguk a törvény megalkotói is tisztában voltak ezzel a problémával, és szinte eleve feltételezték, hogy a vidéki kisüzemeket, a kis- és háziipart nem lesznek képesek valóban bevonni a biztosításba. Erre természetesen az is „rásegített”, hogy az orvosi ellátás olyan gyér volt Magyarország egyes területein, hogy még a tisztességgel befizető emberek számára is látnivalón kétséges volt, hogy adott esetben részesülhetnek-e ellátásban [Képviselőház… (1891)]. Mindemellett nem elhanyagolható a dolgozat elején említett szempont, miszerint a gyáripari munkástömegek politikailag veszélyessé kezdtek válni. Ez nem volt elmondható az elszórt kis- és háziiparról. A törvényalkotói szándék tehát – feltételezésem szerint – a nagyipari, elsősorban is a nagyvárosokban élő bérmunkástömegeket célozta meg (és, mint láttuk, őket el is érte).

2. A technológiai kölcsönzés elmélete  Gerschenkron elmélete a gazdaságilag elmaradott országokról részben igaznak látszik a társadalombiztosítás történetére is. „A technológiai kölcsönzés … az egyik elsődleges tényező az iparosítás állapotában lépő elmaradott ország gyors fejlődési ütemének biztosításában… [azonban] a külföldi gépi felszerelés és know-how nagymérvű importjának esélye s a gyors iparosítással járó kedvező lehetőségek idő múltán fokozottan tágítják az űrt az elmaradott ország gazdasági lehetőségei és gazdasági valósága között.” [Gerschenkron (1984) 39. o.] Vajon nem éppen ezt a folyamatot látjuk az első társadalombiztosítás törvényekkel kapcsolatban? Ezek a törvények – amelyeket, mint hangsúlyoztuk, nagyon korán hoztak meg – szinte egy az egyben másolták a német (és helyenként az osztrák) törvényeket. Az átvett „technológia” nem képes működni az adott társadalmi környezetben. Ezekben az országokban „az ipari munkaerő mint stabil, megbízható, kiformálódott társadalmi csoport, amely levált a föld köldökzsinórjáról, s képessé vált a gyárakban való alkalmazásra, nem bőséges, hanem rendkívül ritka…” (Uo. 40. o.) Az intézményrendszer, sőt, a társadalmi struktúra megváltozására volna ahhoz szükség, hogy ezek a – törvény betűjét tekintve – modern intézkedések foganatosíthatók legyenek. Vagy pedig: az adott „technológiát” a magyar viszonyokhoz kellett volna igazítani. Mit jelentene Magyarországon ez az „igazítás”? Természetesen a mezőgazdasági dolgozók (elvi és gyakorlati), valamint a kis- és háziipar (gyakorlati) bevonását a társadalombiztosítás kötelékébe, amit a hatalom végig vonakodott megtenni. Az előbbit törvényi szinten sem lépte meg, a másik pedig valahogy elbukott a végrehajtás során (és mint említettem, lehet, hogy nem véletlenül).

3. A magyar modernizáció értelmezése  A harmadik feltételezés, amely az 1891-es első kötelező törvény és a magyarországi első nyugdíjtörvény végrehajtása között eltelt idő alatt végbement fokozatos lemaradásunkat magyarázza, magából a magyar társadalomtörténet értelmezéséből fakad. E szerint egy megkezdett polgárosodási folyamat (amely a kiegyezéskor vette kezdetét, és később az államilag támogatott iparosításból szerzett lendületet) a századfordulóra megtorpant, és a húszas-harmincas évekre, úgymond, teljesen „megmerevedett”. Mint Benda Gyula írja: „Ma már inkább a dualizmus társadalmi dinamizmusát emelnénk ki, s a megtorpanást a századfordulóra tennénk, a megmerevedés pedig jóval későbbi jelenség – a két világháború közti társadalmat jellemezte. Talán megint csak az úriemberek, az úri középosztály – gyors változásokban ekkor vesztes csoportok védekező magatartása formálta normák lettek széles körben elfogadottá a polgárosodás megtorpanása után, a gazdasági nehézségek viszonyai között.” [Benda (1992) 883. o.]

A húszas-harmincas évek Magyarországában az elesettekkel kapcsolatos kormányzati hozzáállást már sokkal inkább jellemezte a „produktív szociálpolitika”, amely egyfelől a népesség növekedését célozta meg, másfelől a népesség munkaerejének kiaknázását. Magyarán: az kapjon ellátást, aki dolgozik, produktív munkát végez, másrészről pedig a nők inkább maradjanak otthon, szüljenek gyerekeket. Az elmozdulás tehát kifejezetten az általános és kötelező nyugellátás bevezetése és más rétegekre való kiterjesztése ellenében történt meg.

Ránki György szerint Magyarországon a modernizációra való tudatos törekvés a kiegyezéstől az első világháborúig volt jellemző. Az első világháborút követően, de legfőképpen az 1918–1919-es forradalom hatására a liberális és a szocialista eszme egyaránt „diszkvalifikálódott”. A húszas évektől a második világháború végéig tartó folyamatot „a társadalmi és politikai modernizálás befagyasztása” jellemezte, a gazdaság óvatos modernizációja mellett. A hivatalos szociálpolitika ugyanakkor megpróbálta bizonyos szociális követelmények beillesztését a konzervatív rendszerbe [Ránki (1987)]. Az ő értelmezése alátámasztja korábbi megállapításunkat: a tízes évek második felében és a húszas években olyan reformokra lett volna szükség a társadalombiztosítás területén is, amelyek már szétfeszítették a meglévő politikai és társadalmi kereteket. A földbirtokosréteg több oldalról is nyomás alá került: egyrészt a megjelenő újgazdag iparos, bankár és kereskedő réteg részéről, akik egyre határozottabban jelentkeztek igényeikkel és céljaikkal, másrészt pedig a „föld nélküli tömeget magával hordozó parasztság is élesebben támadni kezdte, földreformot és új jövedelemelosztást követelve”. Az agráriusok reakciója erre a „menet lassítása” volt, és a hagyományos vezető rétegek érdekeinek védelme „nemzeti jelszavak, a nemzeti értékek őrzésének a jegyében” (uo. 614. o.). Világos, hogy az 1890-es éveket jellemző lelkesedés a német típusú, széles néptömegeket ellátó társadalombiztosítás iránt már nem volt olyan egyértelmű ebben az időszakban.

Mint Benda Gyula írja, a rendszerváltás után megszületőben volt egy új társadalomtörténet-írás Magyarországon, amely árnyaltan láttatta a magyar modernizáció kérdéskörét: Sem az elmaradottságot, sem a fejlettséget nem hangsúlyozza túl. Ha innen nézzük, fejlődésünk modern, ha onnan nézzük, kevésbé… Ebbe a felfogásba (és talán majdan magába a történetírásba is) belefér a magyar társadalombiztosítás kezdeteinek krónikája is.