Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

2. VÁLTOZÁSOK, VITÁK A TB-NYUGDÍJRENDSZERBEN 1929–1945 KÖZÖTT

2. VÁLTOZÁSOK, VITÁK A TB-NYUGDÍJRENDSZERBEN 1929–1945 KÖZÖTT

A biztosítottak körét 1928 és 1945 között többször bővítették: 1944-ben kiterjesztették a háztartási alkalmazottakra, de tényleges kifizetésre nem került sor; 1939-ben bővült a jogosult köztisztviselői kör; legjelentősebb azonban a gazdasági munkavállalók öregségi biztosításának létrejötte.

2. 1. A mezőgazdasági munkavállalók öregségi biztosítása

Az 1936. évi XXXVI. törvény szabályozta a gazdatisztek kötelező öregségi-rokkantsági-halálozási biztosítását, az 1938. évi XII. törvény pedig a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosítását. A körülbelül 700 ezer biztosítottal kapcsolatos teendőket az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet (OMBI) látta el. A mezőgazdasági munkavállalóknak azonban nem volt betegbiztosításuk.

A gazdatisztek biztosítása lényegében megegyezett az 1928. évi törvényrendelettel, kilenc bérosztályba sorolták őket. A gazdasági munkavállalóké azonban – alkalmazkodva a mezőgazdasági munka és a birtokviszonyok sajátosságaihoz – lényegesen eltérő volt.

A biztosítás a 18. életévüket betöltött férfiakra terjedt ki (ha nincs 2 holdnál nagyobb, 20 koronánál jövedelmezőbb földjük). A költségek 33 százalékát az állam viselte (az állam részvétele tehát itt nagyobb volt), 7 százalékát a törvényhatóságok, 33 százalékát pedig a földbirtokosok. A munkavállalók heti 20 fillért fizettek. A munkáltatói hozzájárulást a földbirtok kataszteri tiszta jövedelme szerint differenciálták (földadó 5–25 százaléka), tehát nem a foglalkoztatottak száma szerint, hanem az azt közvetetten kifejező birtoknagyság- és jövedelmezőség alapján állapították meg.

Az ellátás a 65. év és 15 év várakozási idő után járt (az OMBI indulásakor, ha valaki már nem tudta elérni a 15 évet, eltekintettek ettől a követelménytől, ez azonnal 75 ezer ellátottat jelentett). Az öregségi járadék három részből állt: 1. járadéktörzs (évi 60 pengő), 2. a törzspótlék (évi 1,50 pengő minden olyan év után, amikor legalább 25 heti járulékot róttak le), e kettő együtt alkotta a munkások törzsnyugdíját (40 év esetén 120 pengő), 3. az úgynevezett fokozódó járadékrész, ami a befizetett járulék 20 százaléka volt.

2. 2. Jellemző viták, ellentmondásos lépések 1928–1945 között

Egyesek, a nyugdíjbiztosítási ág jelentős tartalékára hivatkozva, növelték volna az egyébként hosszú (egyéves) betegbiztosítás időtartamát. A szakemberek figyelmeztettek: más biztosítási ág nem nyúlhat a nyugdíjbiztosítási rendszer tartalékához. (A hosszabb táppénz iránti igény mögött a munkanélküli-ellátás hiánya állt.)

Többen a korhatár leszállítását szorgalmazták, és a járadékok összegét is alacsonynak ítélték meg. Egyes szakemberek – arra hivatkozva, hogy a későbbi generációk jobban terhelhetők lesznek – a törzsjáradék felemelését javasolták a fokozódó járadékrész terhére, ami szociális jellegű belső átcsoportosítást jelentett volna.

Felemásnak minősíthető az állam részvétele. Az OTI és MABI ügyviteli költségeihez az 1935-ös előírás szerint évi 2,4 millió pengővel az állam hozzájárult. Az 1929-es törvény ennél nagyobb összeget írt elő.

Még szembetűnőbb a költségvetés alapokhoz való hozzá(nem)járulása (a járulék átvállalásának elmaradása). Egy 1933-as kormányrendelet szerint az államnak az OTI és a MABI öregségi stb. biztosítási alapjához az 1933/34. évi költségvetési évtől kezdve évi 4 millió pengővel kell hozzájárulnia, amely összeg 50 éven keresztül évi 5 százalékkal emelkedik. A rendeletet azonban azonnal fel is függesztették mindaddig (legkésőbb 1944. december 31-ig), amíg erre az államháztartás egyensúlya miatt szükség lesz. Fizetésére valójában sohasem került sor.

Az összegyűlt tartalék mindenkinek ürügyül szolgált: a munkáltatók csökkentették volna a terheket, az érdekképviseletek növelték volna a szolgáltatásokat, az állam pedig többféleképpen is igénybe vette a tartalékokat. A törvény ugyan tiltotta a tartaléktőkék felhasználását, a betegségi ágazat kritikus helyzete miatt azonban az 1931-es törvénymódosítás megengedett 4 százalékos, igen kedvező kamat melletti kölcsön felvételét, olcsó közhitelként.

Végül 1944-ben a Sztójay-kormány megalapozatlan jogkiterjesztéseket hajtott végre: a korhatárt 60 évre szállította le, a törzsjáradék összegét a négyszeresére emelte, a tartalékokat felhasználták a fegyverkezéshez.