Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

3. A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS HÁBORÚ UTÁNI HELYZETE, TENDENCIÁK 1975-IG

3. A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS HÁBORÚ UTÁNI HELYZETE, TENDENCIÁK 1975-IG

3. 1. Az 1945 közeli évek változásai

A háború nagy pusztítást okozott. A Magyar Gazdaságkutató Intézet akkori becslése szerint a nemzeti vagyon körülbelül 40 százaléka semmisült meg. A nyugdíjjárulékokból származó tartalékvagyon egyötöde volt ingatlanokban (egészségügyi intézmények, bérházak), minden tizedik elpusztult vagy megsérült. A tartalékvagyon 20-25 százaléka készpénzként elértéktelenedett, a fennmaradó 50-60 százalék állami, közületi és egyéb kölcsönt csak formálisan nevezhető tartaléknak. A sok új rendelet, átszervezés, elveszett, összekeveredett nyilvántartás növelte a feladatokat, miközben alig volt bevétel. A biztosítotti (járulékfizetői) létszám egyharmadára csökkent, a fizetési készség minimális volt, és a befolyt összegeket az infláció elértéktelenítette. Az 1944-es korhatárcsökkentés pedig megnövelte a járadékterheket.

Az új vezetés nagy jelentőséget tulajdonított a társadalombiztosításnak, minél szélesebb körű és egységesebb rendszert kívánt kialakítani. Az ideiglenes kormány 1945-ben kimondta a társadalombiztosítás teljes önkormányzatiságát, a munkavállalói képviseletet 50 százalékról kétharmados többségre változtatta. Járulékot a munkavállalók nem fizetnek. A társadalombiztosítás irányítása az 1950. évi 36. sz. törvényerejű rendelettel a szakszervezetekhez került, létrejött a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK). Felügyelete alatt, de végig különállóan folyt a vasúti dolgozók nyugellátása.

Az intézményrendszer egységesítése a betegbiztosításban indult el, majd követte a nyugdíjbiztosítás. Állomásai: az OMBI feladatainak OTI által történő átvétele (1948), az OTI és MABI egységesítése (1949). 1948-ban a Központi Nyugdíjpénztárba vonták össze a vállalati nyugdíjintézményeket. 1950-ben beolvadtak a bányatárspénztárak: 1953-ban létrejön a Kisipari Szövetkezetek Kölcsönös Biztosító Intézete (KSZKBI), amely 1964-ig működött.

1947. január 1-jével a kormány deklarálta az öregségi stb. biztosításban a várományfedezeti rendszerről a felosztó-kirovó rendszerre való áttérést. A háborús pusztulás után nem volt más választás, mégis vita zajlott körülötte. A kényszerűségen túl sokakban megingott a várományfedezeti rendszer „tökéletességébe” vetett hit. A várományfedezeti rendszer azt követelné meg, ami nem garantálható: stabilitást, a kamatlábak állandóságát. Ezért elméletileg is támogatták a felosztó-kirovó rendszert. Tartalékra tőkeszegény országban szükség van – ami várományfedezeti rendszerben valójában kényszertakarékossággal lett volna feltölthető –, de a tervgazdálkodás népgazdasági szinten hozza létre a tőkegyűjtést. A felosztó-kirovó rendszer szükségszerűen emelkedő járulékmértékét illetően az volt az elképzelés, hogy a későbbi generációk jobban terhelhetők lesznek.

Mások szerint továbbra is a várományfedezeti elv illett volna leginkább a nyugdíjrendszerhez, de tudomásul vették, hogy adott körülmények között a felosztó-kirovó volt az egyedüli megoldás. A jövő generációk növekvő terhelését azonban aggályosnak látták, ezért amellett érveltek, hogy a szükségesnél valamivel magasabban állapítsák meg a járulékot, s minden eszközzel újból töltsék fel a tartalékalapokat. Erre azonban nem került sor.

1945-ben az ideiglenes kormány a betegbiztosítás mezőgazdasági munkásságra és törpebirtokosságra való kiterjesztését hirdette meg, a munkásokra vonatkozó törvény hatályának bővítésével. Csakhogy ezt a törvényt nem lehetett rájuk adaptálni, fel is kellett függeszteni. Nem volt működtethető a mezőgazdasági nyugdíjrendszer – a földadó-pótlékolás –, mert megváltozott a birtokrendszer. 1945-ben 10 százalékban írták elő betegségi-öregségi járulékukat (ez a mérték kisebb volt, mint az ipari munkásságé), de ez sem folyt be. A mezőgazdaságnak nem volt teherviselő-képessége. 1948-ban a népjóléti miniszter kiállt ugyan a mezőgazdaság társadalombiztosításának társadalmi-politikai jelentősége mellett, de csak fokozatos megvalósítással. A mezőgazdasági dolgozók öregségi biztosítása végül a hatvanas években jött létre.

1945-ben – majd 1946-ban és 1947-ben ismét – meghirdették az iparos-kereskedő réteg bevonását is, 1948-ban azonban a népjóléti miniszter ezzel kapcsolatban már csak „a jövőben várt megoldást”. Szakmai nehézséget jelentett e réteg jövedelemének a meghatározása, a rokkantság definiálása, s problémát okozott az érintett réteg megosztottsága, zsugorodó létszáma is, a felosztó-kirovó rendszer ugyanis stabil vagy növekvő aktív tagságot kíván. Az iparosok-kereskedők csak a hatvanas években váltak biztosítottá.

A forint bevezetésekor meg kellett oldani a nyugdíjak átváltását, a korábbi átlagkereset és átlagnyugdíj arányát vették alapul. A nyugdíjak reálértéken jóval alacsonyabbak voltak az 1938. évinél, mint ahogyan a reálkeresetek szintje is. Közvetlenül a háború után egységes (minimális) összeget kaptak a nyugdíjasok. 1947-ben már képzettség és beosztás szerint differenciálták a munkások és az alkalmazottak nyugdíját (de szolgálati idő szerint nem.) A különbségek kicsik voltak. (Sok ország alkalmazott hasonló megoldást a háború után.) Az új nyugdíjrendszer a maga teljességében 1952-től működött.

1947-ben a járulékok a következőképpen alakultak: 9 százalék egészségbiztosítási, 3 százalék öregségi-rokkantsági, 6 százalék családi pótlék. Hozzávéve a 10 százalékos, kereseteket terhelő illetményadót, a járulékok mértéke összesen 28 százalékot tett ki. Az egészségbiztosítási járulék és az illetményadó mértékét túlzónak, de átmenetinek tekintették, s az elképzelés az volt, hogy az összterhelés változatlansága (csökkenése) mellett növelhetik az öregségi biztosítás járulékát. 1946–1948 között a nyugdíjösszkiadás 8,5-szeresre nőtt (a létszám a jogkiterjesztésekből is adódóan 2,5-szeresre). Az állandósuló pénzügyi gondokat növelte, hogy az ár- és a bérszínvonal közötti hatalmas különbség miatt a betegségbiztosítás bevételei távolról sem fedezték a kiadásokat, a nyugdíjjárulékok nagy részét elvonták a gyógyszer- és áruköltségek fedezésére. Az öregségi járadékokra esetenként az összes járulék 1 százaléka sem jutott. 1948-tól betegségbiztosításra 8 százalékos, családi pótlékra 5 százalékos, balesetbiztosításra 1 százalékos, nyugdíjbiztosításra 3 százalékos járulékot írtak elő. Új elemként a dolgozóktól levontak 1 százalékot. Az együttes levonás 18 százalék lett. Majd az állam átvette a családi pótlék finanszírozását.

A háború idején bevezetett korhatárcsökkentést az átmenet-stabilizáció idején ideiglenesen eltörölték. Bár az alacsonyabb korhatár bevezetése annak idején megalapozatlan volt, a súlyos nehézségek indokolttá tették (volna) a visszaemelt korhatár fenntartását, ennek politikai ódiumát nem vállalták. A korhatár dilemmája végigkísérte a nyugdíjrendszer történetét.

3. 2. Az első egységes nyugdíjtörvény

1951. évi 30. sz. törvényerejű rendelet minden munkaviszonyban álló dolgozó és hozzátartozója számára azonos feltételek és mértékek szerint biztosított ellátásokat. Noha a háború előtti nyugdíjrendszertől elhatárolódott, a kapcsolatot megteremtette vele, de a nyugdíj összegében csak az 1945 után szerzett szolgálati időt honorálta.

E törvény mondta ki először a 10 szolgálati év követelményét (8 volt), ötéves megszakítás esetén a jogosultság elvesztését, valamint a férfiak 60, a nők 55 éves korhatárát (előtte a nőké megegyezett a férfiakéval). A korhatárdilemmát kettős korhatárral oldotta fel: fenntartotta az alacsonyabbat, de aki később ment nyugdíjba, több járadékot kapott. Visszahozta a törzsnyugdíjat [alacsonyabb korhatár esetén az (utolsó 12 havi) kereset 15 százaléka, majd évi 3 százalékkal emelkedve, magasabb korhatár esetén a kereset 30 százaléka]. A szolgálati idő után járó kiegészítés mértékét (de csak az 1945 utáni évekre) évi 2 százalékban állapították meg. A maximális nyugdíjat a kereset felében rögzítették.

Átalakult a rokkantsági és balesetbiztosítási rendszer. A hármas fokozat, valamint az életkor szerinti szolgálati idő követelménye ekkor született meg (1947-ben üzemi balesetnél már alkalmaztak fokozatokat). Nem változott az összjárulék mértéke, a nyugdíj- és baleset járulékot összevonták (4 százalék), a munkavállalói 1 százalékot pedig kereseti adónak nevezték el.

3. 3. A második egységes nyugdíjtörvény

Az 1954. évi 28. sz. törvényerejű rendelet megszüntette a kettős korhatárt, csak az alacsonyabb maradt érvényben (60, illetve 55 év). A törzsnyugdíjat a kereset 50 százalékában állapították meg, évi 1 százalék nyugdíj-kiegészítés továbbra is csak az 1945 utáni évekre járt. Először határoztak meg nyugdíjminimumot (500 forint), a figyelembe vehető munkabér felső határa pedig 6000 forint volt. A rokkantsági nyugdíj rendszere úgy módosult, hogy üzemi balesetnél minden fokozatban 10 százalékkal magasabb az összeg. (Korrigált politikai megvonásokat.)

A túlzottan megnövelt törzsnyugdíj és vele párhuzamosan a nyugdíj-kiegészítés mérséklése erősen lecsökkentette az érdekeltséget a szolgálati idő növelésében. (Megnőtt a nyugdíjba vonulók száma) A munkavállalói járulék 3 százalékra emelkedett.

3. 4. A harmadik (úgynevezett munkás-alkalmazotti) nyugdíjtörvény

Az 1958. évi 40. sz. törvényerejű rendelet által szabályozott harmadik nyugdíjtörvény lényegében 1975-ig – 16 évig – volt érvényben. Ennek magyarázata, hogy korszerű volt, igazodott az adott feltételekhez. Úgy korrigálta az előző két rendszert, hogy visszahozta a teljes életutat, de nem lazította fel azt pénzügyileg, és megteremtette-fenntartotta a korábbi rendszerekkel való kapcsolatokat is. Nyugdíjrendszereink legjobb hagyományait egyesítette, noha ezt sohasem minősítették így. Hibájaként – első perctől kezdve – bonyolultságát említik.

Bevezette a teljes és résznyugdíj fogalmát, továbbra is alkalmazta a törzs- és kiegészítő nyugdíjat. A teljes nyugdíj követelménye 25 év volt, ekkor a törzsnyugdíjat a kereset 50 százalékában szabták meg. Kevesebb (de legalább 10 év) szolgálati idő esetén résznyugdíj járt, ami az 50 százaléknál annyiszor 2 százalékkal kevesebb, ahány év hiányzik a 25-ből. A kiegészítő nyugdíj szolgálati évenként 0,5 százalék. Így a nyugdíj a kereset 22 és 71 százaléka között helyezkedhet el (elvi felső határ a kereset). A nyugdíj maximum 3500 forint lehetett. A minimum továbbra is 500 forint (résznyugdíjnál is), ami az átlagkereset körülbelül egyharmada. A nyugdíj megállapításául hosszabb idő, az utolsó öt év keresete szolgált. A szigorúbb feltételeknél – 25 év, illetve utolsó öt év – fokozatosság érvényesült.

A járulék mértéke csak 1966-ban változott meg, a munkavállalói járulék progresszív lett, 3 és 10 százalék között mozgott. 1968-tól az illetményadó-köteles munkáltatók 17 százalék (10 betegségi, 7 nyugdíj-), az illetményadó-mentesek 10 százalék (6 betegségi , 4 nyugdíj-) járulékot fizettek.

3. 5. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek nyugdíjrendszere

Az 1957-ben létrehozott tsz-nyugdíjrendszer konstruált átlagjövedelem alapján számított nyugdíjat a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai számára. Valódi nyugdíjrendszert az 1966. évi 30. sz. törvényrendelet hozott, amely figyelembe véve a sajátosságokat, néhány ponton jelentősen eltért a munkaviszonyban állókétól.

A minimális szolgálati időt 10 évben szabták meg (közös gazdaságban több nem is lehetett), és nem volt megszakítási szabály. A korhatár 5 évvel volt magasabb, mint a munkaviszonyban állók esetében. Egyszerű, degresszív skálát alkalmaztak: 10 év esetén a jövedelem 33 százaléka járt (munkás-alkalmazottak nyugdíjrendszerében: 21 százalék). 10 és 25 év között évi 2, majd évi 1 százalékkal nőtt ez az érték, de a nyugdíjmaximum 70 százalék lehetett. Így rövid szolgálati idő után is elfogadható nyugdíjat lehetett kapni, a differenciálódást pedig (ami a téeszek között jelentős volt) a felső korlát mérsékelte. A megállapítás alapjául a megelőző év jövedelme szolgált alsó-felső határral. Összességében ez a rendszer nivelláltabb volt, mint a munkás-alkalmazotti. Működését a tagok rendszeres jövedelme és a téeszek megerősödése tette lehetővé. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek 7,5 százalékos társadalombiztosítási járulékot fizettek (1 százalék betegségi, 6,5 százalék nyugdíjjárulékot). 1973-ban 10 százalékra emelkedetett a járulékkulcs. A munkavállalók járuléka megegyezett a munkásokéval-alkalmazottakéval.

Speciális, fix összegű ellátás volt a „mezőgazdasági téesztagok és hozzátartozók járadéka”. A bevitt föld és eszközök fejében azoknak járt, akik koruk miatt már nem tudnak nyugdíjjogosultságot szerezni.

3. 6. A kisiparosok, kiskereskedők nyugdíjrendszere

Az 1961. évi 20. sz. törvényerejű rendelet a kisiparosok kötelező nyugellátását fogta jogszabályba. A korhatár azonos volt a munkásokéval-alkalmazottakéval, minimum 10 év biztosítotti időt írt elő, további feltételként szabta az ipar gyakorlásának megszüntetését.

Három járadékosztályba sorolták (jövedelem alapján) a kisiparosokat, amitől a fizetendő járulék és a kapott járadék függött (feljebb sorolást bizonyos korhatár alatt lehetett kérni). A nyugdíj két részből állt: osztályonként eltérő fix összegből (törzsnyugdíj) és szolgálati évenkénti (ugyancsak osztályonként differenciált) fix összegből. A nyugdíjnak osztályonkénti felső határt szabtak. Az ötéves megszakítás rájuk is vonatkozott, de „elismerési díj” fizetésével fenntarthatták a folytonosságot. Nyugdíjasként is dolgozhattak, bizonyos kereset alatt teljes, afölött részleges nyugdíjfolyósítással.

A kiskereskedők kötelező nyugellátása 1970-től létezett.