Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

4. AZ 1975. ÉVI TB-TÖRVÉNY ELŐKÉSZÍTÉSE

4. AZ 1975. ÉVI TB-TÖRVÉNY ELŐKÉSZÍTÉSE

A társadalombiztosítás teljes körűvé válása lényegében az 1960-as évek végére megvalósult, a három, egymástól karakteresen eltérő nyugdíjrendszer csaknem az egész lakosságra kiterjedt. Az egységesítés–összevonás oldaláról közelítve viszont e rendszerek csak „közbülső állomások” voltak. Röviden áttekintjük, hogy melyek e korszak – az 1975-ös törvény-előkészítést befolyásoló – legfőbb sajátosságai.

1. A társadalmi rétegek, főként a munkásság és parasztság jövedelmének, ezen belül szociális ellátásainak közelítése célként szerepelt a párt- és kormányhatározatokban, benne az egységes elveken nyugvó tb-törvény megalkotásának gondolatával. Az ötévenkénti jövedelemfelvételek és más felmérések felhívták a figyelmet a kisösszegű nyugdíjak nagy számára (ennek egyik oka a rövid szolgálati idő volt), valamint a nyugdíjasok jövedelmei közötti (indokolatlanul) nagy, az aktívakét meghaladó szóródásra.

2. Szinte ahány nyugdíjas, annyiféle nyugdíj-megállapítási mód és összeg volt érvényben. A joganyag hatalmasra duzzadt. Az egyszerűsítés tehát feszítő kérdéssé vált, amit leginkább egy egységes törvénnyel lehetett megoldani.

3. A társadalombiztosítás (illetve a tb-t irányító szakszervezetek) formai önállósága ugyan létezett, de a klasszikus társadalombiztosítási elvek érvényesítése (járulékkal való „lefedettség”, a jogosultságok ehhez való igazítása) feloldódott az általános életszínvonal-politikában.

4. Először készült hosszú távú (15 éves) átfogó terv, amelynek életszínvonalra vonatkozó fejezeteit a az Országos Tervhivatal irányításával létrehozott munkaerő és életszínvonal bizottság készítette, a gazdaság fejlődési lehetőségeibe ágyazva. Eredményei-korlátai inkább féket jelentettek.

5. Megváltoztak a munkaerő keresleti-kínálati viszonyok és azok kilátásai. Az ipar (és városok) felvevőképessége szűkült, a mezőgazdaság intenzívebb gazdálkodása pedig fiatal, kvalifikált munkaerőt kívánt.

6. Már a hatvanas évek végén párt- és kormánydöntés született a munkás-alkalmazottak nyugdíjrendszerének egyszerűsítésére és korszerűbbé tételére, amelyhez az alapot a mezőgazdasági termelőszövetkezetek nyugdíjrendszere szolgáltatta.

Az egységesítés rendezőelvei a következők voltak:

– ugyanarra a jogesetre általában azonos szabály vonatkozzon,

– szerzett jogot lehetőleg ne sértsen,

– legyen egyszerűbb (alakilag és tartalmilag is).

Az 1975. évi törvény előkészítésekor a legfontosabb kérdések a következők voltak. Mi legyen a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben érvényes magasabb korhatárral? Milyen legyen a nyugdíjskála, honnan induljon és meddig „fusson ki”? Hogyan vegyék figyelembe a megállapítás alapjául szolgáló jövedelmet? A csaknem tíz évig tartó „előkészítés” önmagában is jelzi a problémák sokaságát és súlyosságát.

4. 1. A törvény-előkészítéssel kapcsolatos javaslatok

1. A nyugdíjrendszer megváltoztatására vonatkozó első, átfogó összeállítást – vitaanyagként – a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) Társadalombiztosítási Főigazgatósága készítette 1969-ben. A három nyugdíjrendszer helyett egyetlen, egységes rendszer követelményét fogalmazta meg, de bizonyos különbségek (például a mezőgazdaság magasabb korhatárának) fennmaradásával. A törvény meghozatalát megelőzően elengedhetetlennek tartotta a régi nyugdíjak rendezését és vásárlóerejének megőrzését. Javaslatai között a kodifikációhoz kapcsolódó lépéseken messze túlmenő (főleg a származékos ellátásokra vonatkozó) jogkiterjesztések is szerepeltek. A SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóság által javasolt skála a mezőgazdasági rendszert vette alapul – 33 százalékról indult, 25 évig 2, majd évi 1 százalékos növekedéssel –, de annál magasabb, 80 százalékos felső határral.

1969-ben indult és 1971-ben zárult az említett munkaerő és életszínvonal bizottság tevékenysége. A 15 évre (1985-ig) készített számítás elemzése bebizonyította: az automatizmusok miatt intézkedések nélkül is igen dinamikusan növekednek a nyugdíjkiadások. A bizottság a gazdaságfejlődési lehetőségeket vizsgálva, megállapította: még kedvező gazdaságfejlődési pálya esetén is a nyugdíjrendszer továbbfejlesztése igen nagy körültekintést igényel. A jelentés hangsúlyozta: a régi nyugdíjak rendezése, valamint az alacsony nyugdíjak emelése az elsődleges (kiemelte a származékos ellátások rendszerbeli javítását is).

A döntésre benyújtott (1974. évi) összeállításban már egyértelmű a kisiparosok-kiskereskedők továbbra is elkülönülő nyugdíjrendszere. Eldöntött a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok korhatárának a leszállítása, de az utolsó percig vitatott volt, hogy ez egy lépésben vagy fokozatosan történjen. Az is eldőlt, hogy a (kedvezőbb) mezőgazdasági tsz-nyugdííjskálát alkalmazzák, de függőben maradt, hogy hol „végződjön” a skála. Abban egyetértés alakult ki, hogy a törvény bevezetését összekapcsolják a nyugdíjrendezéssel (a régi nyugdíjak rendezése, az alacsony összegűek felemelése).

4. 2. Az 1975. évi törvény főbb jellemzői

Az öregségi nyugdíjak. A minimális szolgálati idő mindenki számára a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben érvényes 10 év lett, az induló mérték az ott érvényes 33 százalék (megszűnt a teljes és rész-, valamint a törzs- és kiegészítő nyugdíj fogalma). A mezőgazdasági termelőszövetkezeti korhatár fokozatosan (5 éven keresztül) a munkás- és alkalmazotti korhatár szintjére csökkent. Indoka a kvalifikált fiatal munkaerő mezőgazdasági termelőszövetkezetben tartása volt.

Felmerült a korhatár általános felemelése is, de – részben a munkaerőhelyzetre, részben az egészségi állapotra hivatkozva és főként szerzett jog volta miatt – elvetették. 1971-től viszont bevezették a továbbdolgozásra ösztönző nyugdíjpótlékot.

A végül 75 százalékos (illetőleg 10 000 forintos) felső határ mindegyik korábbi rendszernél kedvezőbb lett (de a benyújtott javaslatok közül a legszolidabb).

A nyugdíjskála három léptékűvé vált: 10–25 év között évi 2 százalék, 25–32 év között évi 1 százalék, 32 év szolgálati idő fölött évi 95 százalék (maximum 75 százalék). Talán ez tükrözi a legjobban az anyagi korlátok és a „vágyak” ütközését.

Már 1973-ban módosult a (munkás- és alkalmazotti) nyugdíjmegállapítás alapja: az utolsó öt év keresetátlaga helyett az utolsó öt év közül a három legkedvezőbb évet számították be. Ezt vette át a az 1975. évi törvény.

A rokkantellátás. Különösen a fiatalon megrokkantak esetében a munkás-alkalmazotti szabályozás volt a kedvezőbb, az egységesítés ehhez igazodott.

Enyhült a speciális járadék feltétele a mezőgazdasági szakszövetkezetek-szakcsoportok tagjai számára (háromévi tagsági időre csökkent), kimaradt a bevitt eszközök feltétele. Ezzel a számításokban feltételezett „létszámzsugorodás” helyett bővülés történt (majd e járadéktípus egybeolvadva a minimummal, „valódi” nyugdíjjá vált).

Megmaradtak viszont a munkás-alkalmazotti és tsz-minimumok közötti eltérések (indokként a háztáji mint jövedelemforrás szerepelt). További kiigazító intézkedések:

– az 1929 után munkaviszonyban töltött évek beszámítása, ha akkor nem terjedt is ki rá a kötelező biztosítás (napszámosok, cselédek);

– nem járt jogvesztéssel az ötéves megszakítás újabb öt év munkaviszony esetén (munkás-alkalmazottak);

– a baleseti ellátás kiterjesztése a kisiparosokra;

– az árvaellátás kiterjesztése 25 éves korig (ha tanul).

Járulékváltozások. A járulékok emelkedtek, és 1976-tól kialakult a hármas csoportosítás: az állami vállalatok stb. illetményadós esetben 22 százalék (illetményadó-mentes tevékenység esetén: 15 százalék); a mezőgazdasági vállalatok és szövetkezetek esetében 17 százalék lett;[7] a költségvetési (társadalmi) intézmények esetében 10 százalék maradt a járulék mértéke. A jutalmak és prémiumok után egységesen minden esetben bevezették a járulékfizetési kötelezettséget.

A nyugdíjrendszerek egységesítésének (és más rendezéseknek) a hatását egy 1975-ben készült (a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósága munkatársai által) összeállított értékelés évi több mint 2 milliárd forintban jelölte meg. Az egységesítésnek – rendszeres havi jövedelem általánossá válása mellett – volt ugyan racionalitása, de igazán fontos csak az volt, hogy megtörténjen az egységesítés, így nem az átfogó, jövőbeli nyugdíjrendszerről folyt a gondolkodás, hanem a meglévők „összetolásáról”. Túl szélesre tárva a jogosultságokat, jelentősen fellazította a rendszert. Arra számítottak, hogy általánossá válik a teljes életutat átfogó munkavégzés, s nem lesz jelentősége a már 10 év után biztosított magas 33 százaléknak, de az élet nem ezt igazolta.

Hogy mennyire megosztott volt a „szakma” – egyre inkább hatottak a gazdasági korlátok is –, mutatja az, hogy már 1978-ban (a Munkaügyi Minisztérium VI. ötéves terv előkészítéséhez benyújtott szociálpolitikai elgondolásaiban) a minimális szolgálati idő 20-25 évre való emelésének javaslata szerepelt azzal, hogy akik ezt nem tudják teljesíteni, szolgálati időt is mérlegelő segélyben részesüljenek (elkülönülve, nehogy egybeolvadjon a minimummal). A törvénymódosítás heves viták után 1980-ban meg is születik, de csak 20 évre emelésről és 1991-től kezdődően, mondván, hogy addig van idő felkészülni, és akkorra már tényleg elenyészően kevés lesz a rövid szolgálati idő (mindvégig jellemző maradt, főleg vidéken és főként a nők körében).



[7] Korábban a termelőszövetkezeti nyugellátásokat az önfinanszírozás elve alapján a Mezőgazdasági Termelőszövetkezeti Nyugdíjalap terhére folyósították. Járulékbevételéhez – a csaknem azonos létszámú járulékfizető és ellátott miatt – a költségvetés évente jelentős összeggel járult. A javaslat szerint a „speciális járadékot” a költségvetésnek kellett volna átvenni (hiszen nem valódi nyugdíj). A járulék emelését 19 százalékra javasolták, de későbbre halasztva, a Nyugdíjalap beolvasztását javasolták, ami meg is történt. A járulék végül 17 százalék lett.