Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

1. AZ ÚJ NYUGDÍJ-ORTODOXIA

1. AZ ÚJ NYUGDÍJ-ORTODOXIA

1.1. A latin-amerikai előzmények

A közelmúlt latin-amerikai nyugdíj-privatizációi a dél-amerikai kontinensen messze túl hatottak a szakértőkre és a politikusokra. Chile volt az első ország, amely radikálisan szakított a bismarcki örökséggel. A neoliberális ideológia és a Pinochet-diktatúra rendkívüli hatalma együtt alakította azt a környezetet, amelyben a korábbi, állami, felosztó-kirovó rendszert felváltotta a kötelező, tőkésített magánnyugdíjalapok által működtetett rendszer. A chilei reform eleinte egy, a demokratikus politikusok számára kevéssé vonzó autokratikus rezsim merész kísérletének tűnt. Az 1990-es évek elejétől azonban – miután demokratikus kormány váltotta fel a hosszú életű Pinochet-diktatúrát – a chilei nyugdíjreformra való hivatkozás „politikailag elfogadható” lett [Mesa-Lago (1997) 498. o.]. Az úgynevezett chilei modell Latin-Amerikában és azon kívül is reformparadigmává vált. Az elmúlt években számos latin-amerikai ország, többségük demokratikus kormányzású, megvalósította a chilei modell különböző változatait [lásd Nitsch–Schwarzer (1996)].

Ezeknek a „második generációs” reformoknak [Queisser (1995), (1998)] közös vonása a kötelező, magánnyugdíjalapok bevezetése, amelyek vagy versenyeznek az állami felosztó-kirovó rendszerrel, vagy felváltják, vagy kiegészítik azt. A következőkben áttekintem a „chilei modellt” és legérdekesebb változatát, az úgynevezett argentin modellt, amely a kelet-európai politikusok számára különösen fontosnak bizonyult.

A chilei eset nem azért jelentős, mintha lényegesen új koncepciót alakított volna ki az időskori biztonság kérdésében, hanem azért, mert a gyakorlatban valósított meg ismert, neoliberális reformjavaslatokat és ezzel precedenst teremtett [Queisser (1995)].

Az új chilei nyugdíjrendszerben az állam által kezelt, első pillér fizet adóból finanszírozott, szociális segély jellegű nyugdíjat a rászoruló idős embereknek. Az első pillér nyilvánvalóan elégtelen, amennyiben mesterségesen 300 ezer személyre korlátozták, és a segély az átlagbér 10,5 százalékával egyenlő. A második pillér az úgynevezett AFP-kből áll. Ezek tőkésített magánnyugdíjalapok, amelyek begyűjtik a chilei munkavállalók által kötelezően fizetett hozzájárulást: a bruttó bér 10 százalékát, plusz 2,5–3,5 százalékot, ami megoszlik az AFP-k jutaléka és egyfajta rokkantsági-hozzátartozói biztosítási díj között. Az AFP-ktől azt várják, hogy évtizedeken át haszonnal fektessék be a felhalmozott tőkét az állami felügyeleti szerv által kidolgozott szabályok szerint. Az AFP-k általában akkor fizetnek nyugdíjat, amikor a dolgozók elérik a nyugdíjkorhatárt (férfiaknak 65, nőknek 60 év). Korábbi nyugdíjba vonulás lehetséges, ha a biztosított felhalmozott tőkéje elér egy bizonyos alsó határt. Azok a nyugdíjasok, akiknek legalább 20 szolgálati évük van, és egy minimális nyugdíjszintnél kevesebbet kapnak, jogosultak az állami költségvetésből kiegészítésre. A harmadik pillér önkéntes nyugdíjcélú megtakarítások ösztönzésére hivatott.

Az új rendszer a munkaerőpiacra újonnan belépők számára kötelező. Helyettesíti, illetve felváltja a korábbi, állami felosztó-kirovó rendszert, amely középtávon meg fog szűnni. Akik a reform idején már biztosítottak voltak, választhattak, hogy átlépnek az új rendszerbe, vagy maradnak a régiben. Az átlépők számára a kormány úgynevezett elismerési kötvényeket bocsátott ki, amelyek fedezik a már megszerzett nyugdíjjogosultságot. A fegyveres erők és a rendőrség kivételezett nyugdíjrendszerei érintetlenül maradtak, ami aligha meglepő, hiszen a reformot egy katonai diktatúra valósította meg.

A chilei modell támogatói azt állítják, hogy a tőkésített magánnyugdíjalapra való áttérés növelte a hosszú távú megtakarításokat és így a beruházásokat, ami jelentősen hozzájárult a gazdasági növekedéshez. Továbbá – az érvelés szerint – hatékonyan korlátozták az állam szerepevállalását az időskori biztonságban, ami lehetővé tette az állami kiadások csökkentését [lásd például Világbank (1994), Fougerolles (1996)]. Függetlenül e nagy reményekkel szemben elhangzott ellenvetésektől, amelyek egy részét a későbbiekben ismertetem, a chilei modell világszerte nyugdíjreformokra ösztönzött [lásd Standing (1998) 9. o.].

Argentína nagy érdeklődést keltett 1994-ben, amikor a chilei példa arra késztette, hogy alapvetően megreformálja nyugdíjrendszerét. Mint az első latin-amerikai ország, amely pluralista rendszerben másolta le a chilei modellt, egy másik precedenst teremtett: „az argentin reform tanúsága, hogy lehetséges radikális nyugdíjreformot végrehajtani demokratikus folyamat keretében” [Vittas (1995) 3. o.], nem csupán autokratikus környezetben. A politikai pluralizmus azonban nem maradt hatás nélkül a reform jellegére: a régi rendszer felváltása helyett Argentína egy vegyes típusú reform mellett kötött ki [lásd Schulthess–Demarco (1996), Rofman (2000)].

Az új argentin nyugdíjrendszer összekapcsolja az állami felosztó-kirovó rendszer gyökeres reformját a főként magánigazgatású nyugdíjalapok bevezetésével. A biztosított eldöntheti, hogy nyugdíjjárulékának egy részét átirányítja valamelyik magánigazgatású nyugdíjalapba, vagy az állami felosztó-kirovó rendszerben marad. A munkaerőpiacra újonnan belépők előtt is nyitva áll ez a választási lehetőség. A döntéstől függően a biztosított járuléka (a bruttó bér 11 százaléka) vagy az állami rendszerbe folyik be, vagy egy magánigazgatású nyugdíjalapba. A megfelelő munkáltatói járulék (16 százalék) az állami rendszer finanszírozására szolgál. A nyugdíjkorhatárt felemelték 60/65 (nők/férfiak) évre.

A biztosítottak általános alapnyugdíjra és – a reform előtti hozzájárulásuknak megfelelő – kártalanító nyugdíjra jogosultak. Akik az állami rendszerben maradtak, azok számára a harmadik összetevő az a jogszerű követelés, ami az 1994. évi reformtól a nyugdíjba vonulásukig felhalmozott összegek után jár. Akik a vegyes rendszer mellett döntöttek, azok számára a harmadik összetevő az úgynevezett rendes nyugdíj lesz, amelyet a választott magánnyugdíjalaptól kapnak, szigorúan biztosítási (aktuárius) alapon. Meg kell jegyezni, hogy mindhárom állami juttatás 30 szolgálati évet tételez fel. Ez a szigorú jogosultsági feltétel, amelyet különösen a nők, a munkanélküliek és az informális szektor dolgozói nehezen teljesítenek, nyilvánvalóan a vegyes rendszer felé terel, amelyben az egyéni tőkefelhalmozásból származó járadék a szolgálati évek számától független.

Az új argentin nyugdíjrendszer számos politikai kompromisszumot tükröz [lásd Arenas de Mesa–Bertranou (1997)]. A „chilei modelltől” való eltérések közül a következő négyet tekintik a legfontosabbnak, mivel ezek politikai és pénzügyi következményekkel járnak. 1. Az állami felosztó-kirovó rendszert csak részben váltja fel az újonnan létrehozott kötelező tőkésített magánrendszer – az állami időskori biztonsági rendszerből való teljes kiválás, Chilével szemben, itt lehetetlen. 2. A munkáltatói hozzájárulást fenntartják az állami rendszer kötelezettségeinek finanszírozására, akkor is, ha a biztosított a vegyes rendszert választja. Így kisebb a részleges váltásból származó költségvetési teher. 3. A kötelező tőkésített magánpillér lassabban épül fel, mint Chilében, mivel csak kiegészíti az állami pillért, és senkinek sem kötelező ezt választania. 4. Szemben a chilei példával, ahol „elismerési kötvényeket” bocsátottak ki, az argentin reformerek a kártalanító nyugdíjat választották a reform előtt szerzett jogosultságok elismerésére, ami kisebb költségvetési terhet jelent, mert nincs kamat. Ennél még fontosabb, hogy így a rejtett államadósság nem azonnal, hanem csak fokozatosan válik láthatóvá.

1.2. Az új nyugdíj-ortodoxia

Az időskori biztonsággal kapcsolatos paradigmaváltás talaját már régen előkészítették a jóléti állam konzervatív kritikusai. A mai közgazdasági főáramlat a létező állami felosztó-kirovó rendszereknek tőkésített magánnyugdíjalapokkal való felváltása mellett érvel. A paradigmaváltás leggyakrabban említett, várható előnyei a megtakarítások növekedése, valamint a hatékonyság javulása a pénzügyi és munkaerőpiacokon, és ezek a hosszú távú növekedést gyorsítják [lásd például Sachs–Warner (1996), Corsetti–Schmidt-Hebbel (1997)]. Hasonló meggondolásokat alkalmaznak mikrogazdasági szinten is, például arra következtetve, hogy a tőkésített magánrendszerek lehetővé tennék a nyugdíjjárulékok egyharmados csökkentését [Siebert (1998) 23–24. o.].

Az időskori biztonsági rendszer reformja eredetileg nem szerepelt az úgynevezett washingtoni konszenzusban [Williamson (1990), (1998)], mára azonban ennek a neoliberális reformcsomagnak elválaszthatatlan részévé vált. A Világbank 1994-ben nyilvánosságra hozott Az időskori válság elkerülése (Averting The Old Age Crisis) című kutatási beszámolója [Világbank (1994)], amely a Világbank nyugdíjpolitikájának vezérelveit fogalmazta meg, világszerte nagy figyelmet keltett; a mára „új nyugdíj-ortodoxiaként” kifejlődött irányzat [Lo Vuolo (1996)] legismertebb kifejtése és egyben terjesztésének fő eszköze. A jelentés globális problémára kíván válaszolni egy olyan univerzális stratégiával, amely nemcsak szociálpolitikai megfontolásokat, hanem makrogazdasági követelményeket is kielégít. Ezt az alaphangot megadó alcím jelzi: Az idősek támogatását és a növekedés előmozdítását szolgáló politika. E két cél rangsorát tekintve, a Világbank vezető nyugdíjszakértője, Estelle James világossá teszi, hogy a többpillérű modellt főként hatékonysági és növekedési megfontolások miatt kell bevezetni, az időskori biztonság javítását pusztán „másodlagos érvként” említi [James (1997) 16. o.].

A Világbank azt állítja, hogy a létező, állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek „kezelhetetlenné váltak a közepes és magas jövedelmű országokban” [Világbank (1994) 1. o.]. Belső gyengeségük: az egypilléres jelleg, a gyenge kapcsolat a hozzájárulás és az ellátás között, a torzító hatás a munkaerőpiacon és a kiszolgáltatottság a politikai manipulációknak. Továbbá, a növekvő nyugdíjkiadások halmozódó költségvetési hiányhoz, inflációhoz és a szociális kiadások, például az egészségügyi és oktatási kiadások csökkentéséhez vezetnek (uo. 11–14. o., 234–247. o.). Emellett az állami felosztó-kirovó rendszerek képtelenek anélkül válaszolni a demográfiai kihívásra, hogy magas hozzájárulási rátával akadályoznák a gazdasági növekedést. Mivel „az állam által támogatott nyugdíjak nem tarthatók fenn, és ugyanakkor nagyon nehezen reformálhatók” (uo. xiii. o.), a Világbank szerint a nyugdíjválságból kivezető egyetlen út egy többpilléres rendszer, amely láthatóan, bár nem bevallottan, a chilei mintát követi.

A Világbank azt állítja, hogy nyugdíjkoncepciójának fő előnyei a következők (uo. 239–254. o.). Az új állami–magán keverék lehetővé teszi a kockázatok megosztását különböző pénzügyi és igazgatási formák között. Az állam kötelezettsége az időskori biztonságban csökken, a piac szerepe erősödik. A tőkésített magánpillérben az ellátások biztosításilag korrekten kapcsolódnak a befizetésekhez, ezáltal javul az átláthatóság és gyengül a járulékfizetés kikerülésére való ösztönzés. A kötelező tőkésített magánpillér bevezetése várhatóan fellendíti a hosszú távú megtakarítást, a tőkepiac bővülését és a gazdasági növekedést.

A Világbank szerint a chilei típusú nyugdíj-privatizációnak Kelet-Európában sajátos, lélektani és politikai előnyei lennének: „...ezek a döntések jeleznék a kormány szándékát, hogy az egyéneknek adja át a felelősséget saját jólétükért (...), és létrehoznák a makrogazdasági stabilitást, a pénzügyi reformot és a vállalati privatizációt támogató tábort” (uo. 286. o.). A Világbank hangsúlyozza nyugdíjreform-koncepciójának univerzális jellegét, és sürgeti az iparosodott és fejlődő országokat, hogy induljanak el ezen a „legtöbb ország számára legjobb úton” (uo. 292. o.).

A Világbank „taktikai tervezést és ütemezést” javasol ott, ahol az előbbiek szerinti, gyökeres nyugdíjreform jelenleg nem érhető el [Világbank (1997) 151. o.]. Ez az Argentínában választott, vegyes nyugdíjreform útján érhető el. A Világbank láthatóan másodosztályúnak tekinti az új argentin nyugdíjrendszert hatékonysági szempontból. Belátja azonban, hogy „a hatékonysági szempontból optimális, egyszeri akció esetleg nem vihető keresztül politikailag” (uo. 153. o.). Erre az esetre azt javasolja, hogy a politikusok folyamodjanak fokozatossághoz az állami rendszer felszámolásában, és egyidejűleg haladjanak a részlegestől a teljes privatizálás felé. A számos latin-amerikai országban követett párhuzamos és vegyes reformok útja ebben az értelemben úgy tekinthető, hogy rejtett forgatókönyvet tartalmaz, csupán közbenső megoldás a chilei típusú reform felé vezető úton – „kétlépcsős stratégia az ellenállás megkerülésére” (uo. 153. o.).

„Nem érdemes az elméleti tervek finomságain vitatkozni, ha a politikai dinamika nem változik meg” [Butler–Germanis (1983) 556. o.]. A nyugdíj-privatizáció hívei régen tudják, hogy a taktikai tervezési döntések nem elegendők ahhoz, hogy a radikális reform politikailag keresztülvihető legyen. Már 1983-ban publikáltak egy stratégiát az Egyesült Államok társadalombiztosítási (Social Security) rendszerének fokozatos felszámolására, amely a privatizálás politikai talajának előkészítésére összpontosított. Miközben a kortársak kételyeket hangoztattak a terv politikai életképességével kapcsolatban [lásd Flowers (1983)], ez a korai tanács jelentős mértékben megelőlegezte a nyugdíj-privatizáció mai híveinek stratégiáját Latin-Amerikában, Kelet-Európában és másutt.

A Butler–Germanis-terv azért is ritka dokumentum, mert igen részletesen tárja fel a radikális reformerek taktikáját. Mindenekelőtt azt javasolja, hogy meg kell birkózni a társadalombiztosítás mögött álló érdekcsoportokkal. Ezen belül meg kell nyugtatni a jelenlegi nyugdíjasokat, akik „a strukturális reform ellenzőinek szövetségében a legerősebb elemet alkotják” [Butler–Germanis (1983) 549. o.], hogy nyugdíjukat teljes egészében meg fogják kapni. A társadalombiztosítás más támogatóit pedig meg kell osztani „a semlegesítés, kivásárlás vagy legyőzés módszereivel” (uo. 552. o.).

Másodszor, a szerzők a közvélemény politikailag kezdeményezett megváltoztatását kívánják elérni. Egy „felvilágosító kampányban” (uo. 550. o.) le kell leplezni a „mítoszt”, amely szerint a társadalombiztosítás járulékból finanszírozott biztosítási program, korábban megfizetett járadékot nyújt. Egy ilyen kampány célja az lenne, hogy aláássa a megszerzett jogosultságok legitimitását. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy mennyivel kedvezőtlenebb a társadalombiztosítás, mint egy magánbiztosítás. Ennek érdekében kell bevezetni az egyéni számlákat, valamint a befizetések és a várható nyugdíjak évenkénti kimutatását az állami rendszerben (uo. 554. o.).

Harmadszor, Butler és Germanis azt javasolja, hogy a magánnyugdíjakat fokozatosan vezessék be azzal, hogy bátorítják a társadalombiztosításból történő egyéni kiválást (uo. 551. o.). Ennek célja egy olyan koalíció felépítése, amely közvetlenül hasznot húz a nyugdíj-privatizációból, s így annak „természetes szavazóbázisát” (uo. 551. o.) fogja alkotni: a bankok, biztosítótársaságok, az üzleti világ és a magánbiztosításban részt vevő biztosítottak. Butler és Germanis hangsúlyozza, hogy e politikai stratégia mellett a társadalombiztosítás pénzügyi válsága is szükséges feltétel a radikális nyugdíjreform megvalósításának (uo. 548. o., 556. o.). A politikai reformok politikai gazdaságtani irodalma általában is kiemeli a – valódi vagy mesterségesen konstruált – válságok szerepét a politikai változás előidézésében.

1.3. Az új nyugdíj-ortodoxia kritikusai

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és a Nemzetközi Társadalombiztosítási Szövetség (ISSA) az új nyugdíj-ortodoxia legkiemelkedőbb ellenzői a globális nyugdíjreform-arénában. Ami a paradigmát illeti, a neoliberális individualizmus és a jóléti állam bismarcki–beveridge-i hagyománya közötti konfrontációról van szó [Turner (1998) V. o.] E nemzetközi vita hátterében alapvető normatív különbségek húzódnak meg az állam és a piac megfelelő szerepéről a társadalmi biztonságban csakúgy, mint arról, hogy milyen mértékben képesek az egyének saját jólétükről dönteni (uo.).

Az ILO és a Világbank hárompilléres nyugdíjreform-javaslatait összehasonlítva, Mesa-Lago (1996, 88. o.) arra a következtetésre jut, hogy az első és a harmadik pillér terve nagyon hasonló a két javaslatban – valóban, aligha ellenezne bárki is valamiféle minimálisnyugdíj-garanciát vagy önkéntes takarékoskodást. Így az alapvető vita a kötelező második pillért érinti, amely a legtöbb esetben a nyugdíjellátás oroszlánrészét fizeti. Az új nyugdíj-ortodoxia által javasolt áttérés egy állami felosztó-kirovó rendszerről egy olyan időskori biztonsági rendszerre, amely főként magánnyugdíjalapokra épül, lényegét tekintve kockázatos stratégia a jövő nyugdíjasai számára [Beattie–McGillivray (1995)]. A jövőbeli nyugdíjak színvonala a nyugdíjtőke hozamrátáihoz kötődik, így a befektetési kockázatot a biztosítottak viselik. A világban sok helyen magas infláció veszélyezteti a felhalmozott nyugdíjtőke reálértékét – ezzel a kockázattal szemben egy magánnyugdíjalap nem tud biztosítani. Az elégtelen befektetési lehetőségek még egy hátránnyal járnak: a nyugdíjalapoktól nem azt várják, hogy globális méretekben diverzifikálják befektetési portfóliójukat, hanem hogy a helyi pénzpiacon fektessék be a felhalmozott nyugdíjtőkét, ezáltal bezárva a „megtakarítási rést”, amelynek létét az új nyugdíj-ortodoxia bizonygatja [például Világbank (1994) 93. o., Fontaine (1997)]. Ennek érdekében megszorító befektetési szabályozást kell alkalmazni. A feltörekvő piacokon viszont korlátozott lehet a megfelelő kockázat–hozam arányú pénzügyi eszközök hazai kínálata.

Az Egyesült Államokra vonatkozó legutóbbi előrejelzés [Mueller (1998)] megcáfolja az új nyugdíj-ortodoxia feltevését, amely szerint a magánnyugdíjalapok magasabb ellátmányt nyújtanak, mint az állami felosztó-kirovó rendszerek. A tőkésítésre való áttérés nem védi meg automatikusan az időskori biztonsági rendszereket a demográfiai kockázattól [lásd Barr (1998), Bovenberg (1998)]. A legutóbbi délkelet-ázsiai és oroszországi válságok világossá tették, hogy a globalizált világban a helyi tőkepiacok, különösen a fejlődő és átmeneti országokban, teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a pénzügyi piacok másutt bekövetkező összeomlásának. Egyedül a mexikói válság évi 2,5 százalék veszteséget okozott 1995-ben a chilei nyugdíjalapoknak [Arrau (1998)], ami csökkentette a felhalmozott nyugdíjtőke reálértékét. Továbbmenve, Bosworth–Burtless (1998, 53–54. o.) rámutatott, hogy a hazai tőkeképződés bővítését a nyugdíj-privatizáció segítségével elérni szándékozó globális erőfeszítés valószínűleg a tőkehozamok csökkenéséhez vezet.

Ezen túlmenően, az új nyugdíj-ortodoxia kritikusai megkérdőjelezik a feltevést, hogy a tőkésített magánrendszerre való áttérés szükségképpen csökkenti a járulékfizetés kikerülését. A chilei helyzetet idézik, ahol a biztosítottak több mint 40 százaléka nem fizet rendszeresen a nyugdíjalapokba, főleg azok, akiknek jövedelme alacsony és egyenetlen. Aggodalomra ad okot a jövőbeli ellátás színvonala is: Chilében az átlagos bérből élő egyén 36 szolgálati évvel – ami Latin-Amerikában kiváló teljesítmény – mindössze 35 százalékos helyettesítési rátát fog elérni [Schulz-Weidner (1996)].

Kétséges továbbá a chilei rendszer adminisztratív hatékonysága is: az adminisztrációs költségek magasak, főleg a rendkívül magas marketingkiadások miatt, amelyek elérik a működési költségek 30-40 százalékát. A biztosítottak 70 százaléka a három legnagyobb AFP-hez tartozik, ami oligopolisztikus struktúrára mutat [lásd Mesa-Lago (1997)]. Az állami felosztó-kirovó rendszer finanszírozásáról a tőkésített magánrendszer finanszírozására való váltás magas tranzíciós költséggel jár: a nyugdíj-privatizációhoz szükséges politikai támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha a korábbi felosztó-kirovó rendszerben megszerzett nyugdíjjogosultságokat fenntartják.

Chilében a kormány által kibocsátott elismerési kötvényeket az inflációval indexelik, ezenkívül évi 4 százalékkal kamatoznak, és esedékessé válnak, amikor a tulajdonosuk nyugdíjba vonul. Azzal, hogy a rejtett kötelezettségeket explicitté alakítják át, az állami költségvetés nyugdíjjal kapcsolatos terhei távolról sem csökkennek. A meglevő nyugdíjkötelezettségek fedezésére a chilei kormány államkötvényeket bocsátott ki, ezek főként az újonnan létrehozott magánnyugdíjalapok birtokában vannak [lásd Nitsch–Schwarzer (1996)]. Az új rendszer első tíz évében a GNP 4,0 százalékát kitevő, a reformhoz kapcsolódó nyugdíjhiány mutatkozott, ami felülmúlta a tőkésített pillérben keletkező többletmegtakarítást (évi 2,4 százalékot). Arrau (1992) előrejelzése szerint a reformhoz kapcsolódó chilei nyugdíjhiány csak 2020-ban fog eltűnni, vagyis 40 évvel a reform után. Ez arra utal, hogy a chilei rendszerváltás rövid és középtávon nem vezet sem a közkiadások csökkenéshez, sem a nemzetgazdasági megtakarítások növekedéséhez [lásd Schulz-Weidner (1996)]. Következésképpen, semmiféle gazdasági növekedési többlethatás nem tulajdonítható a chilei reformnak [lásd Holzmann (1996), Mesa-Lago 1997)].

Vajon az állami felosztó-kirovó rendszerek paramétereinek reformja életképes választás lenne-e, vagy a nyugdíj-privatizáció az egyetlen út? A Világbank idézett jelentését megalapozó feltevés, hogy a tőkésített magánrendszerek elvileg magasabb rendűek, mint az állami felosztó-kirovó rendszerek. Az új nyugdíj-ortodoxia kritikusai nem osztják ezt a nézetet. Véleményük szerint számos létező állami felosztó-kirovó rendszer hatékonyan működik, anélkül hogy az összeomlás szélén lenne. A járulék és a nyugdíj közötti szoros kapcsolat bevezetése fokozhatná a nem tőkésített rendszerek átláthatóságát és elfogadottságát, az időskori biztonság privatizálása nélkül is [lásd Schulz-Weidner (1996) 168. o.]. A paraméterek némi igazításával a létező felosztó-kirovó rendszerek megfelelhetnének a demográfiai kihívásnak [lásd Becker-Neetz (1995), Cichon (1997)].

„A népesség öregedését nem szabad ürügyként használni a létező szociális védő rendszerek diszkreditálására és következésképpen felszámolására – azért, hogy olyan rendszerekkel helyettesítsék őket, amelyek egy más célt szolgálnak” [Cichon (1995) 14. o.]. Figyelembe véve a veszélyt, hogy a nyugdíjreform során makrogazdasági megfontolások kiszorítják a szociálpolitikai célokat (Queisser [1993], Schmähl (1998)], tisztázni kell, hogy milyen értékek forognak kockán [Kingson–Williamson (1996)]. Hasonlóképpen Queisser (1998, 15. o.): „A nyugdíjreformok legfőbb céljának, függetlenül a javasolt modelltől, a nyugdíjaskori jövedelembiztonság javításának kell lennie. Egy politikai lépést, amely pozitív hatású más területeken, de nem javítja a nyugdíjellátást, nem szabad nyugdíjreformnak nevezni.”