Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

5. fejezet - Változott a nyugdíjak eloszlása

5. fejezet - Változott a nyugdíjak eloszlása

MAJOR, KLÁRA

MARTOS, BÉLA

Kivonat

Az elmúlt tíz év alatt számottevően csökkent a nyugdíjak egyenlőtlensége, akár az összes nyugdíjat nézzük, akár csak az adott évben újonnan megállapított nyugdíjakat. Ugyanekkor még jobban csökkent a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló keresetek egyenlőtlensége is. Tanulmányunk első részében az egyes mutatószámok csökkenési mértékének eltéréséből következtetünk a különbségek lehetséges okaira. Ez az elemzés azonban nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy összhatásként a nyugdíjrendszer biztosítási jellege erősödött-e a szociális támogatási tulajdonsággal szemben, vagy fordítva. A választ úgy adjuk meg, hogy a nyugdíjakat két additív részre osztjuk: járadékkomponensre és támogatásra/elvonásra. E dekompozíció arra mutat, hogy a rendszer biztosítási irányban mozdult el, de nem a szabályok módosulásának, hanem a kereseti arányok változásának hatására. A tanulmányban részletesen foglalkozunk az alkalmazott statisztikai módszertan leírásával, beleértve az elkerülhetetlen buktatókat is. [10]



[10] A számításainkban felhasznált alapadatok túlnyomó részét, köztük a publikálatlan 1988. évieket, Réti János (Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság) bocsátotta rendelkezésünkre, e nélkül el sem tudtunk volna indulni. Más jelentős adatforrásokra Virág Ildikó (MTA Közgazdaságtudományi Központ) hívta fel a figyelmünket.

Major Klára, Magyar Nemzeti Bank (e-mail: majork@mnb.hu).

Martos Béla matematikus (e-mail: h12074mar@ella.hu).

A tanulmány arról szól, hogy az elmúlt tíz évben hogyan változott meg a nyugdíj-jövedelmek eloszlása, különösképpen abból a szempontból, hogy növekedett vagy csökkent-e az egyenlőtlenségük, és e változás mértéke kisebb vagy nagyobb volt-e, mint az aktív keresők munkajövedelmének párhuzamos változása. Elsősorban tehát nem az átlagok alakulására figyelünk, hanem a szóródásokra.

Két, egymástól tíz év távolságra lévő állapotot hasonlítunk össze (komparatív statika). Általában 1988 a bázisév, és 1997 a tárgyév. Azért éppen ezek, mert a legteljesebb adatkészletünk róluk volt. Ugyancsak adatgondok miatt itt-ott el kellett térnünk e szokástól, de erre – hogy a zavart csökkentsük – külön figyelmeztetünk majd. A mélyreható gazdasági és társadalmi változásoknak ez az évtizede persze hatással volt a nyugdíjrendszerre is. A meglepő azonban az, hogy a hatás nem volt drasztikusabb, mint amennyi az a következőkben bemutatottakból kiderül. Más, szociálisan érzékeny szférákhoz (foglalkoztatás, egészségügy, szegénység) képest a nyugellátás tehetetlensége nagy volt.

Nyugdíjasnak azokat nevezzük, aki az év egy adott hónapjában saját jogon öregségi nyugellátásban részesültek (vagy rokkantnyugdíjban az öregségi korhatár betöltése után). Figyelmen kívül maradnak tehát a fiatalabb rokkantak, a másféle – például mezőgazdasági – öregjáradékban részesülők, valamint a hozzátartozói (özvegy, árva) ellátottak is. A nyugdíj az a forintösszeg, ami a nyugdíjasnak ezen a jogcímen jár, bele nem értve a különböző más címeken folyósított pótlékokat, kiegészítéseket [a pontosabb definíciót lásd ONYF (1998)]. A nyugdíjasokon belül „új” jelzővel különböztetjük meg azokat, akik az előző naptári év folyamán léptek nyugdíjba. Keresetnek pedig annak az összegnek a havi átlagát nevezzük, amit az éppen érvényes valorizációs szabályok szerint az egyes nyugdíjak megállapításakor beszámítottak.

Tíz év távolságban fizetett forintösszegek összehasonlításakor persze deflálni kell. Erre a célra az általános fogyasztói árindexet használjuk, ezzel szorozzuk a bázisévi adatot. 1997-ben az index értéke 6,83, ezzel szorzunk minden 1988-as forintot.

A nyugdíjbiztosítás: létszámok és forintok. A biztosítottak száma 1990 és 1998 között (9 év!) több mint 1,4 millió fővel (27,5 százalék) csökkent, a nyugdíjasok létszáma ugyanebben az időszakban 637 ezerrel (25,3 százalék) nőtt. A biztosítottak száma az időszak elején még több mint kétszerese volt a nyugdíjasokénak, a végére a létszámkülönbség 20 százalék alá csökkent. Hogyan tudott ez a rendszer mégis fennmaradni? Úgy, hogy a járulékbevétel (egészségügyi hozzájárulással együtt) tíz év alatt reálértékben „alig” 25 százalékkal esett vissza.

A nyugdíjkifizetések összege (1990–1998) reálértékben 5,4 százalékkal csökkent, ami megnyugtatóan hangzik addig, amíg nem vetjük egybe a létszám növekedésével. Az eredmény az átlagnyugdíj 24,5 százalékos (más számítás szerint 27,4 százalékos) értékvesztése, ami legalább 10 százalékpont hátrány a nettó átlagkeresetekhez képest. Még rosszabbul jártak az új nyugdíjasok, akiknek 1988-ban még az akkori átlagnyugdíj 123 százalékát állapították meg kezdő ellátásként, 1997-ben ez már alig haladja meg a 100 százalékot.

1. A NYUGDÍJAK EGYENLŐTLENSÉGE

1. 1. Az egyenlőtlenség mérése

Az egyenlőtlenség méréséhez először is megfelelő mutatószámot kell választanunk. A jóléti közgazdaságtan is számos mutatót ajánl, a legismertebbek közülük talán a relatív szórás és a Gini-együttható. Számítási eredményeink arra mutatnak, hogy a mutató megválasztása nem sokat számít, ez csak az egyenlőtlenség számszerű mértékét befolyásolja, a változás iránya minden mutató esetében azonosnak bizonyult. Leginkább e miatt, valamint egyszerűségre törekedvén, a relatív szórást választottuk a keresetek és a nyugdíjak egyenlőtlenségének mérésére. A választást elsősorban az indokolta, hogy (az egyenlőtlenség mérésének axiomatikus megközelítésével jobban összhangba hozható) általánosított Gini- vagy Atkinson-mértékek alkalmazása, az adatok jellege miatt, bizonytalanabbul értelmezhető eredményekhez vezet, mint a relatív szórás – jelen esetben természetes – mutatója. E módszertani problémáról a Függelékben bővebben is írunk.

1. 2. Az egyenlőtlenség változása a relatív szórás alapján

A szórás egy adott minta átlagától való négyzetes átlagos eltérést méri, a relatív szórás ezt az eltérést az átlag százalékában fejezi ki. Ezáltal a relatív szórás az egyenlőtlenségek relatív mutatója: értéke érzéketlen a vizsgált értékek nagyságrendjében bekövetkező változásokra; csak a relatív jövedelmi pozíciók változását mutatja ki. Ha a jövedelmek egymáshoz viszonyított aránya azonos két időpont között, akkor a mutató értéke is változatlan marad. A mutatót az (1) képlettel számítjuk ki.

eq r = 1 y * i = 1 n f i ( y i y * ) 2 i = 1 n f i

(1)

ahol:

y i – a keresetek vagy nyugdíjak értéke,

y* – ezek átlaga,

f i – az egyes csoportátlagokhoz tartozó súlyok (létszám) értéke.

1. 3. Nyugdíjak kontra keresetek

A számszerű vizsgálat módszerét erősen meghatározta, hogy az adatok milyen alakban álltak rendelkezésre. A nyugdíjak, keresetek esetében a különböző jövedelmi kategóriákhoz rendelt átlagokat, valamint a kategóriába eső megfigyelési egységek számát ismertük. Ezek alapján a megfigyelések száma játszotta a súlyozott relatív szórás formulájában a súlyok szerepét, s ez végül is azt jelenti, hogy a csoportátlagok súlyozott átlagának és súlyozott szórásának változását mérjük. Ez a tényleges egyenlőtlenségnek egy becslését állítja elő.

A nyugdíj megállapításának alapjául szolgáló keresetek esetében a csoportképző ismérv az adott évben beszámított kereset. Csoportonként ismertük a megállapított nyugdíjak átlagát, a megfigyelések számát, valamint a nyugdíj megállapításához figyelembe vett szolgálati idő átlagát is. Ezen adatok alapján becslést készíthettünk az új nyugdíjak (az adott évben újonnan megállapított nyugdíjak) egyenlőtlenségének mértékére csakúgy, mint a nyugdíj megállapításához figyelembe vett keresetek egyenlőtlenségére. A keresetek esetében nem állt rendelkezésre az egyes csoportátlagok nagysága, mivel azonban a csoportképzés a keresetek alapján történt, ezért az intervallumközéppel helyettesítettük az egyes csoportok átlagos kereseti színvonalát.

A nyugdíjak megállapítása során a keresetek mellett a szolgálati idő szerepe sem elhanyagolható, pusztán a keresetek egyenlőtlenségének figyelembevételével feltehetően alábecsülnénk a nyugdíjak kiszámításához alkalmazott degressziót megelőzően jellemző egyenlőtlenségi szintet. Ezért a keresetekből és a szolgálati időkből összetett mutatót készítettünk, amelyet a továbbiakban életkeresetnek fogunk hívni. A jelen számítások során az életkereseteket a keresetek és a szolgálati idők szorzataként számítottuk ki. A szolgálati idő adatsora szoros összefüggésben van a keresetekével, s általánosságban megfigyelhető az összefüggés, hogy magasabb átlagkeresethez magasabb szolgálati idő tartozik (1. ábra). Ez – bár nem nyilvánvaló, mivel az egyes foglalkozásokban igen különböző lehet az adott szolgálati időhöz tartozó átlagkereset nagysága – mégis azt a stilizált ténynek is nevezhető összefüggést jeleníti meg, hogy az alkalmazottak esetében a munkavégzésből fakadó jövedelem együtt növekszik a munkaviszony hosszával. Jól látható, hogy ez az összefüggés nem lineáris: különösen az alacsonyabb jövedelemértékek esetében figyelhető meg a szolgálati idő nagyobb eltérése a lineáristól. Így az életkereset-mutató nagyobb egyenlőtlenséget fog mutatni, mint pusztán a keresetek egyenlőtlensége.

1. ábra. Az új nyugdíjak és a szolgálati idő a nyugdíjak megállapításának alapjául szolgáló keresetek függvényében (1997. évi összehasonlító árakon)

1. ábra.. Az új nyugdíjak és a szolgálati idő a nyugdíjak megállapításának alapjául szolgáló keresetek függvényében (1997. évi összehasonlító árakon)

A fenti megfontolások alapján végzett számítások eredményeit tartalmazza az 1. táblázat.

5.1. táblázat - 1. táblázat. A nyugdíjak és keresetek egyenlőtlenségi mértékei

Megnevezés

Relatív szórás (százalék)

1988

1997

Nyugdíjak

37,02

32,58

Új nyugdíjak

40,12

38,97

Keresetek

45,10

38,47

Életkeresetek

58,52

44,80


Az 1. táblázatban szereplő értékek közel rendezettek is az egyenlőtlenség mértéke szerint: legkisebb egyenlőtlenséget a nyugdíjak, legnagyobbat az életkeresetek mutatnak. Elsőnek az ötlik szembe, hogy tíz év alatt az összes egyenlőtlenségi mutatószám néhány ponttal csökkent, holott köztudomású, hogy a jövedelmi különbségek hazánkban igencsak növekedtek. Az ellentmondást az magyarázza, hogy az utóbbi állítás mindenfajta jövedelemre terjed ki, az előbbi csak az alkalmazottaknak a járulékköteles keresetére és a nyugdíjakra.

Az intuícióval és a közgazdasági megfontolásokkal első ránézésre talán ellentétes az új nyugdíjak és a keresetek 1997. évi egyenlőtlenségének különbsége is: az új nyugdíjak relatív szórása valamivel nagyobb a keresetekénél, holott 1988-ban tetemes ellenkező irányú különbség volt. Noha egyikünk korábban kifejtett elméleti álláspontja szerint kedvező irányú fejleménynek minősíthetnénk azt, hogy a (régi és új) nyugdíjak szórása közel került a keresetekéhez [Martos (1994)], örömünket rontja, hogy hátterében a keresetek erőteljes kiegyenlítődése (minimálbéren bejelentettek tömege?) áll.

Áttérve az egyes egyenlőtlenségi mutatók komparatív statikai vizsgálatára: a nyugdíjak egyenlőtlenségének 1997. évi értéke alacsonyabb, mint 1988-ban volt. Ez azt erősíti meg, hogy a nyugdíjak közötti relatív eltérések csökkentek a vizsgált évtizedben. Emellett azonban a nyugdíjak közötti abszolút egyenlőtlenség mértéke is csökkent. Az úgynevezett abszolút mérőszámok az egyenlőtlenséget nem a relatív pozíciók különbözőségeként, hanem az abszolút eltérések különbözőségeként írják le. Egyenlőtlenség mérésekor az egyes jövedelmek közötti különbségeket veszik figyelembe, míg a relatív mértékek az arányokat. A relatív szórással mint relatív mutatóval „rokon” abszolút mutató maga a szórás. Mivel ennek mértékegysége forint, a különböző években megfigyelt adatokat összehasonlíthatóvá tesszük. A fogyasztói árindexszel az 1988. évi értékeket 1997. évi értékekké átszámítva láthatjuk, hogy a relatív szórás mellett a szórás is csökkenést mutat 1997-re.

A változást szemlélteti a 2. ábra, amelyen az új nyugdíjakat az életkeresetek függvényében láthatjuk. Hasonlóképpen az 1. ábrához, ahol a keresetek függvényében láthatjuk az új nyugdíjak értékét, szembetűnő, hogy az összehasonlító árakon figyelembe vett 1988. évi adatok által lefedett intervallum sokkal szélesebb az 1997. évi adatok által lefedett intervallumnál. Mind a keresetek, mind az életkeresetek, de egyúttal a nyugdíjak is 1997-ben az 1988. évi terjedelemnek csak közel 50 százalékát fedik le. Az ábra alapján valószínűsíthető, hogy a nyugdíjak közötti egyenlőtlenség csökkenése elsősorban e terjedelemszűkülés következtében jelenik meg az 1. táblázat mutatóinak értékeiben. Ez egyben magyarázatot ad arra is, hogy mind abszolút, mind relatív értelemben csökkenés mutatható ki.

2. ábra. Új nyugdíjak az életkeresetek függvényében

2. ábra. Új nyugdíjak az életkeresetek függvényében

Számításaink nem adnak egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy az egyenlőtlenség csökkenése milyen okokra vezethető vissza, és az egyes tényezők milyen mértékben hatottak csökkentő vagy a csökkenést mérsékelő irányban.

Kezdjük az elemzést az új nyugdíjakkal! Szórásuk csökkenése csupán 1,13 pont. Ez két tényezőnek tudható be: a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló életkeresetek szórásának változása és a nyugdíj kiszámítási képletének (durva közelítésben: a különböző degressziós kulcsok alkalmazásának) változása. Abból pedig, hogy az életkeresetek egyenlőtlenségének csökkenése (13,72 pont) markánsan meghaladja az új nyugdíjakét, bizton következtethetünk arra, hogy a szabályok változása ezt a hatást erőteljesen kompenzálta, azaz a degresszivitás mértéke csökkent. [Erről a kérdésről más vetületben jó összefoglalást ad Toldi (2000) és Toldi Miklós e kötetben szereplő tanulmánya.]

Térjünk most át az új nyugdíjakról a nyugdíjakra! A nyugdíjak szórása 10 év alatt 4,04 ponttal csökkent. Ezt részben, de csak kis részben magyarázza az új nyugdíjak szórásának kismértékű csökkenése (hiszen a nyugdíjak körülbelül 60 százalékát 1988 előtt állapították meg), a csökkenés túlnyomó része csak az infláció kompenzálásának sajátos szabályozásából eredhet. Nevezetesen: a vizsgált időszakban is folytatódott az a visszás gyakorlat, hogy az infláció hatását a magasabb nyugdíjak esetében még annál is kisebb hányadban kompenzálják, mint az alacsonyabbakéban. A nyugdíjak kiegyenlítődési tendenciájának itt a kulcsa.

A fenti elemzésből mintha arra következtethetnénk, hogy nyugdíjrendszerünkben a biztosítási elv rovására a szociálpolitikai megfontolások dominánsabbá váltak volna. A most következő fejezet viszont ellenkező irányba mutat.



[10] A számításainkban felhasznált alapadatok túlnyomó részét, köztük a publikálatlan 1988. évieket, Réti János (Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság) bocsátotta rendelkezésünkre, e nélkül el sem tudtunk volna indulni. Más jelentős adatforrásokra Virág Ildikó (MTA Közgazdaságtudományi Központ) hívta fel a figyelmünket.

Major Klára, Magyar Nemzeti Bank (e-mail: majork@mnb.hu).

Martos Béla matematikus (e-mail: h12074mar@ella.hu).