Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

4. A NYUGDÍJAK JÖVEDELEMPÓTLÓ KÉPESSÉGE

4. A NYUGDÍJAK JÖVEDELEMPÓTLÓ KÉPESSÉGE

Ebben a fejezetben olyan fogalmat kísérelünk meg elemezni és számszerűen jellemezni, amelynek értelmezése és különösen mérése körül a szakirodalomban is megoszlanak a vélemények. A helyettesítési ráta a nyugdíjrendszer igen fontos jellemző mutatója, amely alapvetően minősíti a nyugdíjszerű ellátások színvonalát.

A helyettesítési ráta (replacement rate), egységes fogalom abban az értelemben, hogy a nyugdíjak jövedelempótló képességét hivatott kimutatni, azaz azt vizsgálja, hogyan alakulnak a járadékok értékei a nyugdíjazás után a megelőző időszak kereseteihez képest. Ezt a fogalmat különböző megközelítési módok szerint vizsgálják, és a különbözőképpen képzett mutatók értéke is eltérő lehet. Így például jellemezhetjük a fogalmat az átlagnyugdíj és az országos átlagkereset hányadosával vagy a nyugdíjaknak a záró keresetekhez viszonyított arányával.

9. ábra. A nyugdíjak jövedelempótló képességének alakulása jövedelemnagyság szerinti bontásban

9. ábra. A nyugdíjak jövedelempótló képességének alakulása jövedelemnagyság szerinti bontásban

Ezeken kívül természetesen még más mutatót is lehet konstruálni, amely jó magyarázattal használható a jövedelem pótlásának mérésére. A pótolandó jövedelem tartalmilag a legkülönbözőbb lehet. Vizsgálhatjuk, hogy a megállapított nyugdíjak milyen mértékben pótolják például egy egész életpálya keresete alapján megállapított átlagjövedelmet, esetleg az 1987 utáni utolsó 11 év kereseti adatai alapján számított egyéni átlagkeresetet – vagy ennek nettó jellegű megfelelőjét –, de viszonyíthatjuk a nyugdíjakat a töredékév (vagy az azt megelőző év) átlagos havi jövedelméhez is.

Részletes adatbázis birtokában e célból három formulát választottunk ki, amelyek számszerű alakulását ellátástípusok, illetve jövedelemnagyság szerinti bontásban vizsgáltuk:

– átlagnyugdíj/degresszió előtti nyugdíjalap részleges valorizálással,

– átlagnyugdíj (teljes valorizálással)/degresszió előtti nyugdíjalap teljes valorizálással,

– átlagnyugdíj/1998. évi nettó átlagkereset.[13]

Az első két mutató számlálója a tényleges nyugdíjátlagot (Ny), illetve a teljes valorizálással kalkulált nyugdíjak (Nyt) átlagát tartalmazza, és a nevezőben lévő átlagjövedelem félnettó jellegű érték, a harmadik mutató nevezője viszont már ténylegesen nettó jellegű (járulékokkal korrigált kereseti adat). A mutatók értékének jövedelem nagyság szerinti alakulását a 9. ábrán, ellátástípusok szerinti értékeit pedig a 10. ábrán láthatjuk.

A 9. ábrán az első függőleges tengely a mutatók értékeit méri, a másodikon pedig a létszámmegoszlás jövedelemkategóriákhoz tartozó értékeit olvashatjuk le, százalékban kifejezve. Az első két mutató tulajdonképpen azt mutatja, hogy az 1988–1998 közötti időszak alatt a biztosításba befogadott keresetekből az érvényes – igen bonyolult és eklektikus – szabályok alapján megállapított átlag mekkora hányada lesz nyugdíj, attól függően, hogy részleges vagy teljes valorizációt alkalmazunk. A két mutató alakulása közel parallel, és abban a két jövedelemtartományban egyeznek meg értékeik, ahol teljes valorizáció alkalmazása esetén a nyugdíj-megállapítási alapok és a nyugdíjak relatív változása megegyezik (8. ábra). Szintjük természetesen eltérő, például a saját jogú nyugdíjak esetén a teljes valorizálással számított mutató értéke kereken 4 százalékponttal alacsonyabb.

Négy jellemző szakaszt figyelhetünk meg: 15 ezer forintnál alacsonyabb átlagkereset alapján megállapított nyugdíjak esetén a mutatók értéke nagyon magas (97, illetve 90 százalék), 15–25 ezer forint jövedelemhatár között gyorsan csökken, és ettől kezdve a degresszió belépéséig monoton nő. A degressziós határ után mindkét mutató értéke rohamosan csökken, és az utolsó kereseti sávban (80 ezer forint felett) már csak 53, illetve 45 százalék.

A harmadik mutató azt szemlélteti, hogyan alakul a nyugdíjasok jövedelempozíciója a záró keresetekhez képest. Ez a mutató tartalmát tekintve elsősorban a nyugdíjazást megelőző utolsó időszak keresetét és a megállapított nyugdíjak viszonyát tükrözi. Átlagos érték 61,5 százalék (saját jogú nyugdíjak), és 45 ezer forintig az első két mutatóhoz hasonlóan alakul lényegesen alacsonyabb szinten. A jelzett értékhatár fölött azonban – ellentétben az előző két mutatóval – a nyugdíjak záró keresetekhez viszonyított értéke az átlagkeresetek növekedésével nem csökken, sőt a legmagasabb kategóriákban értékük növekszik (9. ábra).

A 10. ábrán a három mutató értékeit ellátástípusonként ábrázoltuk. A két eltérő típusú mutatónál a férfiak és a nők helyzetének megítélésében alakult ki lényeges eltérés a férfiak javára. A nyugdíj/nyugdíjalap típusú mutatók lényegében alig szóródnak (az eltérések 2-3 százalékpontos sávon belül maradnak), ellátásfajták szerint tehát igen jól kiegyensúlyozottak (eltekintve a plafonos – nem plafonos csoportoktól), jóllehet itt is a férfiak helyettesítési rátái a kedvezőbbek, míg a jövedelempótlás jellemzésének másik típusú mutatójánál nagy különbségek adódnak attól függően, hogy nők vagy férfiak csoportját vizsgáljuk.

10. ábra. Jövedelempótlási hányadok ellátástípusonként

10. ábra. Jövedelempótlási hányadok ellátástípusonként

A nyugdíjaknak az utolsó év nettó keresetéhez viszonyított értéke a férfiaknál lényegesen magasabb, mint a nőknél, függetlenül attól, hogy öregségi vagy rokkantsági ellátásról van-e szó. Ennek természetesen számos oka lehet, ezek közül a következő két tényezőre hívjuk fel a figyelmet:

– az azonos szolgálati időhöz tartozó keresetek átlaga a férfiaknál általában magasabb (11. ábra),

– az éves nettó átlagkeresetek 1993 után kiegyenlítődtek (különösen a rokkantaknál ment végbe ez a folyamat látványosan; F3. táblázat).

Összességében a saját jogú nyugdíjak esetében az azonos szolgálati időre jutó átlagkereset a férfiaknál átlagosan 3100 forinttal magasabb, mint a nők esetében. A férfiak átlagos szolgálati ideje is magasabb (körülbelül négy évvel), ami tovább növeli az átlagnyugdíj/korrigált 1998. évi nettó átlagkereset mutatójának számlálójában lévő számértéket, ugyanakkor a nevező értéke – amint azt már az előzőekben említettük – lényegében azonos a női keresetek 1993. utáni felzárkózása következtében. Emiatt az ilyen típusú jövedelempótlási mutatók számértéke férfi–nő csoportosításokban (saját jogú, öregségi, rokkantsági stb.) mindig kedvezőbb a férfiak esetében, mint a nőknél.

11. ábra. Az azonos szolgálati időhöz tartozó átlagkeresetek a férfi és női saját jogú nyugdíjak esetén

11. ábra. Az azonos szolgálati időhöz tartozó átlagkeresetek a férfi és női saját jogú nyugdíjak esetén



[13] A töredékévi kereset tényleges adatai helyett a számításainkban az utolsó teljes (1997.) év adatainak 1998. évi nettó kereseti indexszel szorzott értékeit használjuk.