Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

6. KÖVETKEZTETÉSEK

6. KÖVETKEZTETÉSEK

Igyekeztünk az új nyugdíjak megállapításának folyamatát, illetve annak néhány fontos oldalát bemutatni. Kiemelten tárgyaltuk a keresetek szerepét a nyugdíjak meghatározásában. Ennek kapcsán ismételten hangsúlyozzuk, hogy ezek a kereseti arányok nem általában jellemzik a magyar kereseti viszonyokat, hanem csakis az 1998-ban megállapított saját jogú nyugdíjak számszerű meghatározásához figyelembe vett értékeket tükrözik. A következtetések tehát csakis a vizsgált csoportra érvényesek, teljes keresztmetszeti megítélés ennek alapján nem adható. Minden bizonnyal az érintett korosztályok azon része, amely már korábban kényszerült igénybe venni a korhatárkedvezmények (elő-, korengedményes nyugdíj, egyes nyugdíjszerű szociális ellátások stb.) adta nyugdíjazási lehetőséget, sokkal rosszabbul élte meg a kilencvenes évek változásait, mint a vizsgált csoport. A nyugdíj-megállapítási adatbázis alapján azonban helyzetük megítélése nem képezte (képezhette) elemzésünk tárgyát.

1. A saját jogú nyugdíjakon belül az úgynevezett plafonos bruttó keresetek alakultak a legkedvezőbben, részarányuk a saját jogú nyugdíjakon belül körülbelül 20 százalék, ami – a kettes befogadási szorzót feltételezve – a jövőben várhatóan tovább fog emelkedni. Az 1988–1998 közötti időszakban a bruttó keresetük átlaga végig jóval meghaladta az országos átlagot, és a járulékplafon ellenére meredekebben emelkedett a többiekénél.

2. A bruttó kereseteket tekintve a gazdasági visszaesésből viszonylag a nők kerültek ki legelőnyösebben. A nők havi bruttó átlagkeresete 1994-től azonos nagyságú a férfiakéval, és az átlagos növekedési ütem is magasabb volt, mint az országos nettó átlagkeresetek növekedése.

3. A saját jogú nyugdíjakon belül a rokkantak, ezen belül is a férfiak a kilencvenes évek fő vesztesei: havi bruttó átlagkeresetük 1988-tól egyre jobban elmarad a foglalkoztatottak havi bruttó átlagkeresetétől is. A töredékévi valorizációs kereseti értékek alapján látható, hogy ebben a csoportban a keresetek relatív értéke lényegében az egész vizsgált időszakban csökkent, azaz a rokkantak átlagkeresetének növekedése egyetlen évben sem érte el az országos nettó kereseti indexek értékét. Ebben a csoportban továbbá évről évre csökkent a szolgálati idővel való lefedettségi szint, és a szolgálati időt szerzettek részaránya is monoton csökkenő a vizsgált időszakban (és nemcsak az utolsó években). Reálértékben is ez a csoport szenvedte el a legnagyobb veszteséget (körülbelül 36 százalékot).

4. A nyugdíjak értéke szorosabban kapcsolódik a nettó jellegű keresetekhez, amelyeket a bruttó kereset és a számított (fiktív) adó különbségeként számítottunk ki. Ez a – nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló – félnettó típusú kereseti érték a járulékot is tartalmazza (eltérően a KSH definíciójától), növekedési üteme általában kisebb volt a vizsgált időszakban, mint a bruttó kereseteké. Kivétel az 1994. év, amikor is a nettó keresetek növekedési üteme érezhetően nagyobb volt. A nyugdíjformula esetleges harmonizálásakor megfontolásra ajánljuk, hogy célszerűbb lenne a jelenlegi félnettó jellegű értékek helyett a nyugdíjak megállapításában a – tényleges jövedelmi viszonyokat helyesebben tükröző – (járulékkal korrigált) nettó kereseteket alkalmazni.

5. A nyugdíjalap kiszámításához közvetlenül a nettó keresetek valorizált értékeit használtuk. Rámutattunk, hogy a részlegesen valorizált keresetek alapján megállapított saját jogú nyugdíjak induló értéke 1998-ban átlagosan 15,1 százalékkal alacsonyabb, mint az a teljes valorizáció alkalmazása esetén lehetne. A feltételezésekkel ellentétben a legmagasabb kereseteknél lenne legkevésbé előnyös a teljes valorizáció alkalmazása (körülbelül 4 százalék), és a legalacsonyabb kereseteknél a legmagasabb (körülbelül 22 százalék). E két szélsőség között a minimumok és a degresszió különbözőképpen módosítják a teljes valorizáció nyugdíjnövelő hatásának mértékét.

6. Vizsgáltuk a nyugdíjak jövedelempótló képességének alakulását jövedelemnagyság szerinti bontásban és ellátástípusok szerint. Tulajdonképpen két különböző típusú mutatót elemeztünk: a nyugdíjak értékét hasonlítottuk a beszámítási időszak kereseti átlagát jellemző értékhez (a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló átlagkereset), illetve a záró keresethez. Véleményünk szerint a két mutató közül a nyugdíj/záró kereset típusú mutató jobb jellemzője a vizsgált fogalomnak, azaz reálisabban mutatja a nyugdíjazást közvetlenül megelőző és az azt követő időszak jövedelmi viszonyának változását.

7. Ellátástípusok szerint elemezve a „helyettesítési ráta” alakulását, azt kell mondani, hogy az öregségi és rokkantsági nyugdíjak között nincs lényeges különbség a vizsgált mutatók alapján, a férfi–nő összehasonlításban viszont az előbbiek mutatója kedvezőbb a férfiak 1994 előtti magasabb keresetei következményeként. Ez az előny különösen a (nyugdíj/záró kereset) típusú mutató esetében nagy mértékű.

8. Jövedelemnagyság szerint is vizsgáltuk a mutatók alakulását. A különböző típusú helyettesítési mutatók 45 ezer forint átlagjövedelem alatt hasonlóan alakultak, e jövedelemhatár fölött viszont alakulásuk ellentétes. Amíg a jövedelem (és a degresszió) növekedésével a nyugdíjátlag és a záró kereset hányadosa stagnált, sőt növekedett, addig a másik két mutató értéke monoton csökkent. A nyugdíj/nyugdíjalap típusú mutató értéke közel 96-98 százalékról a legmagasabb kereseti tartományban mindössze 45-53 százalékra csökkent, ugyanakkor a nyugdíj/záró kereset típusú mutató értéke 66 százalékról 70 százalékra növekedett, azaz a kereset növekedése nem csökkentette értékét. A mutatók értékeinek nagymértékű különbsége és teljesen eltérő irányú alakulása arra figyelmeztet, hogy az egyedi esetek mellett a megállapítási rendszer egyes paramétereinek nem eléggé átgondolt változtatása nem kívánt viszonyokhoz vezethet. Éppen ezért a nyugdíjformula esetleges újragondolásakor, korrekciója esetében ezekre a szempontokra kitüntetett figyelmet kell fordítani.

9. A nyugdíjak és a keresetdinamika közötti összefüggést vizsgálva, arra kell rámutatni, hogy megállapítható sztochasztikus kapcsolat a két ismérv között, ez azonban nem lineáris. A vizsgált időszakot továbbá az jellemzi, hogy az 1998-ban nyugdíjazottak átlagos relatív keresetváltozása (19,6 százalék) alacsonyabb a foglalkoztatottak hasonló mutatójánál (20,5 százalék). Az adatok alapján kimutatható, hogy az „alulvalorizáltság” annak kedvez, akinek magasabb a keresetdinamikája. Legmagasabb a keresetdinamikája az úgynevezett plafonos nyugdíjaknak (23,1 százalék), valamint a női nyugdíjasoknak (21,2 százalék). Ez utóbbi csoporton belül még a női rokkantak dinamikája (20,9) is magasabb az országos átlagnál. Egyértelműen megállapítható továbbá, hogy a vizsgált csoportok közül az 1998. évi férfi rokkantnyugdíj-megállapítások keresetdinamikai jellemzői a legrosszabbak (17,4 százalék).

10. Az átlagkereset nagysága szerint vizsgálva a saját jogú nyugdíjak keresetdinamikai jellemzőjét, azt láthatjuk, hogy a vélekedésekkel ellentétben a legkisebb átlagkereseti sávhoz (10 ezer forint alatt) a legnagyobb, a legmagasabb átlagkeresetekhez (80 ezer forint felett) pedig a legalacsonyabb dinamika tartozik. A döntően minimumos nyugdíjakat tartalmazó 15-20 ezer forintos sáv dinamikai jellemzője is minimum közeli. Az átlagos relatív változás egységesen magas (21-22 százalék) a 40–65 ezer forint jövedelmi sávban, ahová a saját jogú nyugdíjak közel 30 százaléka tartozik. Ez az az intervallum, ahol a keresetek dinamikusan nőttek, és a plafon visszafogó hatása még kevéssé korlátozta a növekedést. Összességében az alapsokaság kereseti idősorainak tendenciája növekvő, csupán az esetek 1,1 százalékában következett be abszolút csökkenés 1988 és 1998 között.