Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

3. AZ INFORMÁCIÓS HIÁNY

3. AZ INFORMÁCIÓS HIÁNY

A nyugdíjpénztári piac mai állapotának kialakulása nem tekinthető függetlennek attól, hogy a nyugdíjreformmal kapcsolatban meglehetősen nagy volt, sőt talán még ma is nagy a tájékozatlanság mind a munkavállalók, mind a munkáltatók körében. A tájékoztatás hiányosságai miatt az érintettekben igen sok bizonytalanság halmozódott fel, amit a piac bizony igen hamar felismert, és a maga érdekeinek érvényesítése érdekében meglehetősen sikeresen manipulált is.

A bizonytalanság egyik forrása az, hogy a nyugdíjhoz, illetve a nyugdíjrendszerhez kapcsolódó fogalmak maguk sem világosak. Társadalombiztosítás, nyugdíjbiztosítás, önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, magánnyugdíjpénztár s ezekhez hasonló sok szó és kifejezés az utóbbi években naponta akár többször is elhangzott a rádióban, televízióban, olvashattuk újságban, reklámokon, tájékoztató füzetekben. De be kell ismerni, hogy sokan mégsem tudják ezek pontos jelentését. És még kevesebb azok száma, akik pontosan tudták, mi is az, ami a sok információból éppen rájuk vonatkozik, amiben nekik maguknak kell dönteniük, vagy éppen segítséget kérniük a döntéseikhez. Pedig ahhoz, hogy minden érdekelt dönthessen az őt személyesen érintő kérdésekben, mindenekelőtt ismeretekre és pontos információkra van szükség.

A nyugdíjreform által generált szükséges döntések meghozatalához valamilyen szinten az érintetteknek át kellett vagy át kellett volna gondolniuk saját nyugdíjaikra vonatkozó várakozásaikat, s mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az új rendszer számukra felkínált. Ez az átgondolás azonban sok egyén, de ugyanígy a munkáltatók esetében is részben vagy teljes egészében elmaradt. Így inkább a piaci erővonalak mentén vagy éppen a vakszerencse alapján csapódtak a tagok vagy munkáltatóik az egyes pénztárakhoz. Csak kivételnek számító esetekben döntöttek tudatosan az érintettek az egyes konkrét pénztárakhoz való csatlakozásról.

A magyar nyugdíjreform folyamatában az egyik, s lehet, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy a mindenkori kormányzat, vagy mondjuk úgy, hogy az állam, valójában elmulasztotta tájékoztatási kötelezettségét. Több kísérlet volt megfelelő szintű tájékoztató kampányok megszervezésére, s ehhez többféle céltámogatás is rendelkezésre állt. Mégis vagy erőtlenek, következésképp eredménytelenek voltak ezek a kampányok, vagy egyszerűen a fáradságos, néhol öncélúvá vált tenderezés szintjén maradtak a kezdeményezések. Miközben az idő múlt, s a törvény szabta határidők sorra beteltek, a nyugdíj biztosításában érdekelt állampolgárok bizony magukra maradtak a problémáikkal. Sőt, a nem igazán egységes kormányzati akarat csak fokozta a társadalmi bizonytalanságot. A politikai érdekek által összekavart szempontok egyre kevésbé tették hitelessé az egyébként is bizalmatlansággal átszőtt nyugdíjreform folyamatát. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a társadalmi szintű kommunikáció éppen azért nem volt megfelelő, mert a mindenkori hatalmi erőviszonyok szerint folytonosan változott az a cél, amit a kommunikációnak kellett volna közvetítenie. Nem volt nyilvánvaló még az sem, hogy akarja-e, vagy éppen nem is akarja a kormányzat, hogy tényleg sikeres legyen a nyugdíjreform.

Természetesen a nyugdíjpénztárak igen hamar felismerték a tájékoztatásban rejlő lehetőségeket, és éppen a szükséges tisztánlátáshoz próbáltak segítséget adni az általuk kiadott tájékoztatók. Ezeknek a tájékoztatóknak a színvonala azonban meglehetősen különböző volt, hiszen nem kevés pénzre volt szüksége annak a pénztárnak, amelyik marketingszempontból is jól célzó, ugyanakkor szakmailag igényes anyagokkal kívánta elkápráztatni leendő tagjait. Ez volt az első pont, ahol az egyes pénztárak esélyegyenlőtlensége egyre nyilvánvalóbbá vált: a propagandaanyagok elkészítésében, eljuttatásában a lehetséges pénztártagokhoz a banki-biztosítói hátterű pénztárak szinte behozhatatlan előnyre tettek szert. Vagyis ezek a pénztárak töltötték be végül az információs űrt, amelynek betöltése nélkül a döntéskényszerben lévő tagok igen nagy bajban lettek volna.

A kérdés csak az, hogy ha a szükséges mélységű tájékoztatás, a kérdés természetéből következően, az állam részéről, központilag megtörténik, akkor milyen eséllyel indulhattak volna a kisebb, mindenekelőtt a munkáltatói hátterű pénztárak A mai koncentráció gazdasági szükségszerűsége akkor lenne bizonyítva, ha egyforma eséllyel indulhattak volna a piaci elven és a nem piaci elven szerveződő nyugdíjpénztárak. Így azonban csak a magas koncentráció tényét állapíthatjuk meg, de nem tudjuk, hogy nem alakulhatott volna-e ki egy hatékonyabb tagi érdekvédelmet megvalósító intézményi struktúra, ha minden érintett fél tisztában van a nyugdíjpénztári rendszer lehetőségeivel.