Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

4. MI IS AZ A NYUGDÍJPÉNZTÁR?

4. MI IS AZ A NYUGDÍJPÉNZTÁR?

A nyugdíjpénztár intézménye azt teszi lehetővé, hogy a tagok a jog által védett szervezeti keretek között nyugdíjcélú tőkét halmozzanak fel. A nyugdíjpénztár kötelessége a tagok által vagy a tagok javára teljesített befizetések pontos nyilvántartása, valamint a tagok nevére elkülönített számlán összegyűjtött pénzek biztonságos, de egyúttal jövedelmező befektetése. A pénztártagok folyamatosan nyomon követhetik egyéni számlájuk alakulását. A pénztár nyugdíjszolgáltatásának alapját a számlán felgyűlt vagyon jelenti.

A nyugdíjpénztárak alapítására és működésére Magyarországon 1993 óta van lehetőség. Elsőként az úgynevezett önkéntes kölcsönös nyugdíjbiztosító pénztárak alakulhattak meg. Ezekbe az önkéntes nyugdíjpénztárakba, ahogyan a nevük is mutatja, a tagok önkéntes elhatározás alapján lépnek be, s a tagdíjnak nevezett befizetések mértékéről is maguk határoznak. Működésük törvényi hátterét az 1993 évi. XCVI. sz. törvény szabályozta először.[24]

Az 1998-tól érvénybe lépő nyugdíjreform a kötelező nyugdíjrendszeren belül hozott létre egy új intézményt, amelyet magánnyugdíjpénztárnak neveznek.[25] A magánnyugdíjpénztárak működése sok tekintetben megegyezik az önkéntes pénztárak működésével, de vannak lényeges eltérések is. Az egyik fő különbség abban van, hogy a magánnyugdíjpénztárak esetében nem a tag (illetve a pénztár) határozza meg, hogy minimálisan mekkora járulékot, azaz tagdíjat kíván fizetni, hanem ezt törvény írja elő számukra. A másik fontos különbség az, hogy a magán-nyugdíjpénztári szolgáltatások nem kiegészítik, hanem – részben – helyettesítik a társadalombiztosítási rendszerben nyújtott nyugdíjszolgáltatást. Az a társadalombiztosítás szolgáltatásaira jogosult magyar állampolgár ugyanis, aki magánnyugdíjpénztárba belépett, kevesebb nyugdíjat kap a társadalombiztosításból – miután kevesebb járulékot is fizetett be oda –, mint az, aki nem magán-nyugdíjpénztári tagként megy nyugdíjba.[26]

Nos, már az elnevezések, azaz az „önkéntes kölcsönös biztosító pénztár”, illetve „magánnyugdíjpénztár” szavak maguk is meglehetősen sok zavart szültek.

Kezdjük azzal, hogy nem nagyon lehet tudni, hogy az „önkéntes kölcsönös biztosító pénztárak” elnevezésébe miért került a „biztosító” jelző, amikor tevékenységük egyáltalán nem biztosításszerű.[27] Persze az sem volt nyilvánvaló, hogy az akkor létező, s talán általánosabban ismert társadalombiztosítás mitől „biztosítás”, de ez a „biztosító pénztár” elnevezés csak tovább növelte a zavart. A pénztártörvény megjelenésekor egyébként sem voltak sokan, akik az akkor még nem túl nagy múltra visszatekintő életbiztosítási piacon forgalmazott nyugdíjbiztosítások[28] és a nyugdíjpénztár szolgáltatásai között különbséget tudtak tenni, s a helyzet az elmúlt hét év után sem sokat változott. Különösen úgy, hogy a legtöbb biztosítótársaság a saját neve alatt egyszerre árul nyugdíjbiztosítási terméket is, valamint nyugdíjpénztári szolgáltatást is.

De ez valahol egészen természetes is. Hiszen a nyugdíjpénztár célja gyakorlatilag azonos a nyugdíjbiztosítás céljával, és csak ugyanazon cél, nevezetesen az időskorról történő öngondoskodás megvalósításának különböző intézményesülésről van szó.

S ezzel máris eljutottunk az alcímbeli kérdés lényegéhez: a nyugdíjpénztár (s itt az önkéntes nyugdíjpénztár) az időskori biztonságról történő öngondoskodás megvalósításának egyik lehetséges intézménye. De nem az egyetlen! Nem jó az, hogy a törvény erejével meghatározott intézményt, a nyugdíjpénztárt kikiáltjuk az öngondoskodás egyedül üdvözítő intézményének. Sőt, az sem biztos, hogy ennek az öngondoskodásnak éppen egy ilyen intézményben, azaz a nyugdíjpénztárban kellene megvalósulnia. Fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy hiányzott-e egyáltalán ez az új intézmény. Lehet, hogy a már létező pénzpiaci intézmények maguk is vállalkoztak volna – adókedvezményekkel ösztönzött – nyugdíjcélú megtakarítások kezelésére, anélkül hogy ehhez mindenféle jogi procedúrával létre kellett volna hozniuk a maguk látszatdemokrácián felépített nyugdíjpénztárait.[29]

A nyugdíjpénztári törvények által megteremtett terminológiában az is zavart keltő, hogy lényegét tekintve az önkéntes pénztár is „magán”, azaz nem állami, hanem magánemberek egyéni tulajdonát képező vagyonnal rendelkező nyugdíjpénztár. Miért kell akkor csak a kötelező rendszer részét alkotó intézményt „magán” nyugdíjpénztárnak nevezni?

Másrészt az is baj, hogy a magánnyugdíjpénztár elnevezésből egyáltalán nem nyilvánvaló az a fontos sajátosság, hogy ez a nyugdíjpénztár kötelező[30] jellegű.

Hogy mennyire nem szerencsés a névhasználat, azt az is jól mutatja, mennyire sok félreértés adódott a nyugdíjtörvények angol nyelvre történő lefordításakor. Ha az angolul tudónak private pension kifejezést mondunk, akkor külön el kell magyarázni, hogy ezen a magyar terminológia tükörfordításaként csak a magánnyugdíjpénztárak által nyújtott nyugdíjszolgáltatásokat értjük, vagy általában a nem állami, illetve nem társadalombiztosítási forrásokból származó nyugdíjszolgáltatásokat, azaz például az önkéntes nyugdíjpénztárak vagy a nyugdíjbiztosító szolgáltatásait is.

De ugyanígy probléma forrása lehet, ha a nyugdíjpénztár pension fund a fordításban (a kötelező, azaz mandatory, illetve az önkéntes, azaz voluntary megkülönböztető jelzőkkel együtt). Ekkor ugyanis az a baj, hogy itt nem igazán „nyugdíjalapokról” van szó. A „nyugdíjalap” ugyanis nem intézmény, hanem az a tőke, amely valamilyen nyugdíjkorban hozzáférhető jövedelem biztosítására szolgál. A nyugdíjpénztár csak egy a több lehetséges intézmény közül, amely nyugdíjalapokat kezel. Nehéz ugyanis megérteni, hogy a máshol már bevált intézményi formák, mint például a munkáltatók által kezelt vállalati nyugdíjrendszer, vagy a biztosítónál vezetett speciális egyéni nyugdíjmegtakarítási számlák helyett nálunk egy igen speciális, nehezen szabályozható struktúrában, ebben a bizonyos „nyugdíjpénztárban” intézményesült a nyugdíjtőke felhalmozása, azaz a „nyugdíjalap” kezelése.

Valójában a nyugdíjpénztár olyan nyugdíjalap-kezelő intézmény, amelynek a tulajdonosai maguk a tagok.[31] Ez azonban a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem nyilvánvaló. A vezető nyugdíjpénztárak háttérintézményei, a bankok és biztosítók ugyanis pontosan úgy viselkednek, mint a nyugdíjalap-kezelők: vállalják a nyugdíjcélú megtakarítások felelős kezelését mint alaptevékenységük részét, amit értelemszerűen a pénzintézet tulajdonosainak profitérdekei érdekében végeznek. Ez persze nem feltétlenül ellentétes a tagok érdekeivel. Egyrészt azért, mert a háttérintézmény üzleti hírneve elemi biztonságot jelenthet számukra. Másrészt akár közvetlen előnyük is származhat a tagoknak abból, hogy mivel a kíméletlen piaci versenyben a hozamok maximalizálása a legnagyobb érv a tagok megtartása mellett, ezért a háttérintézmény esetleg más forrásokból származó hozamait is a nyugdíjpénztárhoz csoportosítja.[32] Ha azonban egy jól működő pénztárkartell hatásaként ez a verseny eltűnik, a háttérintézmények üzleti érdekeinek érvényesítése a tagok érdeksérelmével járhat.

És ez az a pont, amiért el kellene azon gondolkodni, megengedhető-e, hogy a nagy pénzintézetek a nevükre vett nyugdíjpénztárakat pontosan úgy kezeljék, mint a leányvállalataikat, vagyis nem igazán veszik figyelembe, hogy itt másféle tulajdonosi viszonyokat határoz meg a magyar pénztártörvény.[33]



[24] 8 Az 1993 óta eltelt alig hét esztendő alatt a törvény és a hozzá kapcsolódó rendeletek számos esetben módosultak, ami csak részben a kiforratlanság természetes következménye. Pedig egy nyugdíjtörvény legfontosabb értékének a hosszú távú stabilitásnak kellene lennie.

[25] A magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. LXXXII. törvényt 1997. július 15. nappal fogadta el az Országgyűlés.

[26] A társadalombiztosítási nyugdíj mértéke az új nyugdíjrendszerben: a járulék alapjául szolgáló átlagjövedelem összege szorozva az elismert szolgálati idő hosszával, szorozva egy nyugdíjszorzóval. A nyugdíjszorzó magán-nyugdíjpénztári tagok esetében 1,22, míg a többiek esetében 1,65. Következésképpen a magán-nyugdíjpénztári tagok a társadalombiztosítástól mintegy 26 százalékkal kevesebb nyugdíjat kapnak, mint a nem tagok.

[27] A biztosítási tevékenység lényege ugyanis, hogy valamilyen kockázat átvállalásának fejében történik a díjfizetés. A nyugdíjpénztárak esetében ez nem így van. A pénztár mint intézmény a díjfizetés időszakában nem vállal kockázatot, s a kizárólag egy összegben vagy banktechnikai járadékként történő szolgáltatás sem biztosítási jellegű. Az külön ellentmondásként említendő, hogy elvileg az önkéntes nyugdíjpénztárak szolgáltathatnak életjáradékot is, de a szolgáltatáshoz kapcsolódó kockázat biztosítástechnikai kezelése a pénztártörvényben nincs rendezve: az életbiztosítások szigorú tartalékolási szabályai nem kötelezőek a nyugdíjpénztárakra.

[28] A nyugdíjpénztárak megjelenését követően a biztosítótársaságok által kínált nyugdíjbiztosítási termékek jellege sok tekintetben közelít a nyugdíjpénztárak által kínált szolgáltatások jellegéhez.

[29] Ebben az értelmezésben a nyugdíjpénztári piacon megfigyelt „koncentráció” akár értelmezhető úgy is, hogy a már piacon lévő pénzügyi intézmények a megtakarítások gyűjtésének ezt a célzott elemét egyszerűen saját tevékenységük természetes részeként kezelve, visszahódították a tőlük adminisztratív módon elválasztott nyugdíjmegtakarítási piacot.

[30] Az intézmény maga, néhány évtized múlva definíciószerűen valóban kötelező lesz minden munkavállaló számára, mivel a válaszhatóság csak az átmeneti időszaknak része.

[31] Talán az önkéntes pénztárak elnevezésében megjelent a „kölcsönös” jelző utal arra, hogy a magyar nyugdíjpénztárak működési elve leginkább az angolszász mutual funds, azaz kölcsönösségi elven működtetett nyugdíjalapokhoz hasonlít.

[32] Ez történhet úgy, hogy saját nyereségéből támogatást biztosít a nyugdíjpénztár működéséhez, de az is lehetséges, hogy a befektetéseinek allokációjakor a kedvezőbb hozamú befektetéseket rendeli a nyugdíjpénztári tartalékokhoz. Szélsőséges esetben, különösen a piacszerzés kezdeti időszakaiban egyes pénzintézeti háttérrel rendelkező pénztárak nyilvánosságra hozott hozamai lényegesen magasabb voltak, mint a piaci átlag, miközben ugyanazon háttérintézet által kezelt más pénzalapok hatékonysága elmaradt a piaci szinttől.

[33] Természetesen nem az egyéni nyugdíjtőke tulajdonosi jogát kérdőjelezi meg ez a pénzintézeti magatartás, csak a tagok törvény által definiált önrendelkezési jogát.