Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

4. ÉRTÉKELÉS

4. ÉRTÉKELÉS

A cikkben tárgyalt modellek képesek tükrözni a valóság bizonyos összefüggéseit. Mindenekelőtt logikusan (ha nem is reálisan) leírják a kamatlábak hatását az optimális fogyasztási pályára, és az optimális fogyasztási pálya hatását a kamatlábakra. E modellek segítségével meg lehet ragadni a különböző egyensúlyi helyzeteket (aranyszabály- és kiegyensúlyozott állapot), és meg lehet feleltetni őket a különféle stacionárius nyugdíjrendszereknek (felosztó-kirovó és tőkésített rendszer).

Ugyanakkor e modellek túlzott önbizalmat adnak alkalmazóiknak a valóság átformálásához [például World Bank (1994)]. Ezekben az elemzésekben sokszor elsikkadnak olyan fontos tények, amelyeket az utca embere is ismer. Távirati stílusban felsorolunk egy sor elhanyagolt tényt.

1. Nagyon gyakori, hogy a fogyasztó nem tud hitelt fölvenni, illetve, hogy a hitelkamatláb irreálisan magas: hitelkorlát. Ilyenkor a fogyasztó mindig minden jövedelmét elkölti.

2. Nem elhanyagolható az a jelenség, amikor a fogyasztó nagyon bizonytalan életpálya-jövedelmében. Ha kellően óvatos, akkor sokkal kevesebbet fogyaszt, mint amit az elmélet sugall: ez az úgynevezett biztonsági megtakarítás. (Érdekes módon a két jelenséget – tudniillik a hitelkorlátot és a biztonsági megtakarítást – elég nehéz megkülönböztetni egymástól.)

3. Az emberi élet hossza is egyénileg nagyon bizonytalan, és ennek biztosítása magánkeretekben nagyon költséges lehet [Diamond (1997), Simonovits (2000b)]. Még ha a felosztó-kirovó rendszer belső megtérülési rátája kisebb is, mint a tőkésítetté, kockázata mindenképpen jóval kisebbnek tűnik, mint vetélytársáé.

4. Ha a magánnyugdíj-befektetéseket az egyének jelzáloghitelekből fedezik (lásd az Egyesült Államokat), akkor a nyugdíjrendszer magánosítása nem járul hozzá a megtakarítások növeléséhez [Vittas (1997)].

5. A felosztó-kirovó rendszer bírálói azt állítják, hogy a rendszer éppen azért igazságtalan, mert nem veszi figyelembe, hogy a gazdag emberek statisztikusan tovább élnek, mint a szegények, tehát összességében több nyugdíjat kapnak, mint amennyi járna nekik. (Valószínűleg ugyanez igaz a magán-életjáradék esetében is.) Hasonló „igazságtalanságot” okoz, hogy a nők rövidebb ideig fizetnek tb-hozzájárulást és hosszabb ideig kapnak nyugdíjat, de ezt etikai meggondolások miatt vállalja a társadalom.

6. A racionális várakozások alkalmazásakor fel kellett tennünk, hogy előre ismert a végállapot. De hát hihető-e, elfogadható-e a feltevés? Nem inkább a racionális várakozásoktól kellene lemondanunk, s beérni a naiv vagy más egyszerű várakozással?

7. A legtöbb elméleti modell alkotója nem bajlódik a sok korosztályos modellel, egyszerűen felteszi, hogy két nemzedék, helyesebben korosztály él együtt. (Angolban a generation egyaránt jelent nemzedéket és korosztályt, emiatt a redukció talán fel sem tűnik!) Ebben a kényszerzubbonyban azonosnak veszik a munkában és a nyugdíjban töltött időszak hosszát, kizárják a nulla kezdő- és zárókereseteket, s ennek következtében speciális stabilitási feltételeket kapnak [Gale (1973) I. rész] stb. A helyesen kalibrált, sok korosztályos modellben viszont ezek az eredmények érvénytelenné válnak [Molnár–Simonovits (1996)].

8. A legtöbb modell stacionárius világot feltételez, márpedig mind a demográfiai (termékenységi és halálozási fajlagosok stb.), mind a gazdasági paraméterek (növekedési ütem, kamatláb stb.) rövid és hosszú távon jelentősen változnak. Augusztinovics (2000) különösen nyomatékosan mutatja be a stacionárius elmélet és a nem stacionárius valóság közti szakadékot.

9. A legtöbb vizsgálat feltételezi, hogy az egyének nulla örökséget hagynak utódaikra. Modigliani ezt a feltevést büszkén vállalja, de az életciklus-elmélet bírálói [Kotlikoff–Summers (1981)] elutasítják.

Összegezve: ahhoz, hogy alkalmazhassuk őket, sok irányba kell továbbfejleszteni e modelleket. Lazítani kell a racionalitáson (mind az optimalizálás, mind a racionális várakozás esetében), és nagyobb figyelmet kell fordítani a paraméterértékek választására. S mindenekelőtt tudatában kell lennünk annak, hogy a modellek nem azonosak a valósággal, csak tájékozódásul szolgálnak. Akárcsak egy rossz térkép, egy rossz modell is könnyen félrevezethet bennünket.