Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

5. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS LEHETŐSÉGEK

5. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS LEHETŐSÉGEK

Mi az, amit elvégeztünk?

Definiáltuk a nyugdíj-biztosítási rendszerekben működő újraelosztás alapvető kategóriáit, amelyek egyénekre és egyének hierarchikusan egymásba épülő csoportjaira egyaránt értelmezhetők, az állami felosztó-kirovó rendszerekre és tőkésített magánpénztárakra egyformán érvényesek. Ezek a kategóriák 1. az életjárulék, 2. az életnyugdíj, 3. a hagyaték, azaz az életjárulék és az életnyugdíj különbsége, valamint 4. a megtérülési ráta, vagyis az életnyugdíj és az életjárulék hányadosa.

Definiáltuk az újraelosztás fogalmát mint a pozitív és negatív hagyatékok közötti kiegyenlítést, a pozitív hagyatékok rendszeren belüli felhasználását a negatív hagyatékok finanszírozására. Az újraelosztás terjedelmét a pozitív belső hagyatékok összege fejezi ki.

Az életjárulékot exogén adottságnak tekintve, részleteztük az életnyugdíjat meghatározó tényezőket, az induló nyugdíj megállapításától a nyugdíjas életszakasz fejleményein át, az adott időponti jelenértékre történő diszkontálásig. E tényezők szorzataként állítottuk elő a megtérülési rátát, amelyből kifejezhető a hagyaték is.

A megtérülési rátát kialakító tényezőket két típusba soroltuk. Az egyikbe azok a tényezők tartoznak, amelyek egyének és/vagy csoportok közötti differenciálást, nem egyenlő elbánást képviselnek. Ha ilyenek hatások működnek, akkor az újraelosztás biztosításilag nem korrekt, és a rendszer olyan mértékben nevezhető valóban „redisztributívnak”, amilyen mértékben ilyen tényezők is érvényesülnek.

A megtérülési rátát kialakító tényezők másik típusába olyan hatásokat soroltunk, amelyek a nyugdíjbiztosítás lényegéből, a halandósági kockázat megosztásából fakadnak. Lényeges eredmény, hogy nem pusztán maga az években mért élettartam tartozik ide, hanem olyan társadalmi-gazdasági tényezők is, amelyek elválaszthatatlanok az élettartamtól, mert egyrészt végig érvényesülnek a rövidebb vagy hosszabb nyugdíjas élet során, másrészt befolyásolják magát az élettartamot is. Ha kizárólag ezek a tényezők érvényesülnek, akkor az újraelosztást biztosításilag korrektnek nyilváníthatjuk, mivel a rendszer alapvető funkcióját valósítja meg.

Mi maradt elvégzetlenül?

A megtérülési rátákat és egymáshoz viszonyított arányukat alakító tényezők csak a rendszeren belüli újraelosztást minősítik. Hogyan értékeljük azonban a rendszer egészét? Nevezhetünk-e korrektnek például egy rosszul kalibrált rendszert, amely egyéneket és csoportokat a fenti értelemben tökéletesen „korrekt”, egyenlő elbánásban részesít, csak éppen rendszeresen, hosszú időn át – mindenkitől egyformán, differenciálás nélkül – feleslegesen sok vagy a szükségesnél kevesebb járulékot szed (megfordítva: adott járulékból a lehetségesnél kisebb vagy nagyobb nyugdíjat szolgáltat), azaz összességében, a rendszer egészét tekintve pozitív vagy negatív „külső” hagyatékot generál?

A „tökéletes” biztosítási korrektség – ha létezhetne ilyen – azt kívánná, hogy a rendszerben biztosítottak összességének, a kockázatközösséget alkotó teljes népességnek az együttes hagyatéka zérus legyen. Nem indokolatlan tehát az elméleti modellekben a „zérus hagyaték” mint korlátozó feltétel, csak a valóságban használhatatlan, mert a nyugdíjbiztosítás időhorizontja rendkívül hosszú, a demográfiai, társadalmi és gazdasági környezet állandóan változik, a kockázatközösség folyamatosan cserélődik.

Nem az a probléma, hogy a jövőt nem ismerhetjük, a jövőbeli járulékot és járadékot csak durva feltevésekkel becsülhetjük. Ez minden hasonló számításban ugyanígy van; a feltevések időnként felülvizsgálandók, a számítások korrigálandók – ez nehézség, de nem fogalmi természetű.

Viszont kikből áll, hogyan definiálható a biztosítottak összessége, a „teljes kockázatközösség”? Csak az adott pillanatban élőket kell tekintenünk, vagy ideszámítanak azok is, akik tavaly vagy tíz évvel ezelőtt meghaltak és – a rendszerbeli újraelosztáson túlmenő, „külső” – pozitív vagy negatív hagyatékot hagytak hátra? Ha nem, miért nem, és hová „könyveljük” a hagyatékukat? Ha igen, meddig visszamenve kell a holtakat is figyelembe vennünk, a honfoglalásig? A rendszer létrejöttéig? Sok esetben nem is olyan könnyű megmondani, hogy egy rendszer mikor jött létre. Ideszámítanak-e a már élők, de még nem keresők, például a középiskolások, akik már nincsenek nagyon messze az első járulék fizetéstől, akik kereső és nyugdíjas életüket a mai rendszerben fogják leélni? Ezt kell ugyanis feltételeznünk, ha a mai rendszert akarjuk a maga teljességében mérlegre tenni. (Bár azt még nem tudjuk, hogy melyik magánpénztárba fognak belépni.)

Ha a könnyebb megoldást választjuk, és csak az adott időpontban élő járulékfizetőket és nyugdíjasokat tekintjük, akkor sem mindegy, hogy melyik ez az időpont. Minden évben belép a munkaerő piacra egy új évjárat, az adott pillanatban legfiatalabb, és kihal egy másik, a legöregebb. Egy magánpénztár tagsága más okok miatt is cserélődhet. Öt-tíz év alatt ez a cserehatás jelentős lehet, akár ellenkezőjére is fordíthatja a rendszer által generált „összes” külső hagyaték előjelét.

Továbbá: a külső hagyaték valahová lesz, ha pozitív; valahonnan származnia kell, ha negatív. A rendszerből kiszivárgó vagy oda beáramló jövedelem nem csapódhat le másutt, csak a keresztmetszeti egyenlegek egymást követő sorában. Ezeket is bontanunk, értelmeznünk kellene tehát aszerint, hogy mennyiben fakadnak a – korrekt vagy nem korrekt – belső, hosszmetszeti újraelosztásból, illetve mennyiben a rendszer egésze és a makrogazdasági környezet közötti, külső (biztosításilag biztosan nem korrekt) újraelosztásból.

Röviden: ami még hiányzik, az az, amit az angol nyelvű szakirodalom macro closure-nak nevez, amit általánosan elfogadott magyar kifejezés hiányában az újraelosztási modell makrogazdasági lezárásának nevezhetünk – éspedig hosszmetszet és keresztmetszet kölcsönhatásában.

Mit lehet mégis tenni?

Sajnos, jelenleg nem fenyeget az a veszély, hogy a még tisztázatlan fogalmi kérdések válnak az empirikus kutatás fő akadályaivá. Az adatok és a modellezésre fordítható erőforrások hiánya miatt egyelőre amúgy sem lehetne a teljes magyar nyugdíjrendszer újraelosztási térképének megrajzolására vállalkozni, nemzetközi összehasonlításról nem is beszélve.

Meg lehet azonban kísérelni – mindenekelőtt tapasztalatszerzés céljából – néhány születési, illetve nyugdíjazási évjárat megtérülési rátájának és hagyatékának számszerűsítését, az évjáraton belüli alcsoportok közötti újraelosztás korrektségének és terjedelmének vizsgálatát. Célszerű választással korlátozni lehet az adathiány miatt mindenképpen szükséges feltevések körét, és talán sikerülhet viszonylag hiteles eredményekhez jutni. Néhány kiválasztott születési, illetve nyugdíjazási évjárat adatai alapján bizonyára nem lehet majd a rendszer egészére vonatkozó végleges következtetésekhez jutni, de szerencsés esetben sikerülhet közelítő képet kapni a magyar nyugdíjrendszerben folyó újraelosztás mértékéről és jellegéről, sikerülhet a további munkát megalapozni. Jelenleg ezt tekintem reálisan kitűzhető, közvetlen célnak.