Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

2. AZ EGYSZERŰ ELOSZTÁSI ELVEK LEÍRÁSA

2. AZ EGYSZERŰ ELOSZTÁSI ELVEK LEÍRÁSA

A javakhoz való hozzájutásnál működhetnek adott feltételek mellett legitimnek elismert egyéni jogcímek: a teljesítmény, az érdem, az öröklés vagy alkalmasint a szerencse. Ezek sajátosságait gyakran vizsgálják. A hozzájutást legitimáló kollektív vagy társadalmi elveket ritkábban elemzik. Polányi ismert integrációs sémái – az oikosz, a reciprocitás, a redisztribúció, a piac – viszont éppen azt emelik ki, hogy alig képzelhető el a javakhoz való hozzájutás során olyan, pusztán individuális aktus, amely ne hozna kapcsolatba másokkal, vagy valamilyen módon ne érintene másokat, azaz ne lenne társadalmi vonzata.

A legitimitás kérdését azért hangsúlyozom, mert ebben a fejezetben a javakhoz való hozzájutásnak csak a társadalmilag elfogadott módjait vizsgálom. Az itt alkalmazott közelítésben a legitim elv azt jelenti, hogy a gyakorlat a joggal összhangban van (ellentétben mondjuk a lopással), és ezzel egyidejűleg széles körben „normálisként” elfogadott (ami nem áll például egyes szerencsejátékokra). A két kritérium nem szükségképpen fedi egymást. A „kisstílű korrupció” széles körben elfogadott gyakorlat, de a joggal nincs összhangban.

2.1. Az altruizmus

Az altruizmus, a másik „önzetlen szeretete” széles körben elfogadott etikai elv. Ez a jótékony adakozás fő legitimáló elve. A modern időkben a mikroszintű adakozás makroszinten – a későbbiekben említendő – szociális segélyként intézményesült. (Az altruizmus fogalmát a jótékony adakozás nem meríti ki, de itt csak ezzel foglalkozom.)

A jótékonykodás – legyen magán- vagy közadakozás, azaz segélyezés – definíciószerűen egyoldalú adás. Mindig aszimmetrikus viszonyt tételez fel, s az aktus maga az aszimmetriát tovább erősíti. A viszonzást kizáró adakozás a kérelmezőt vagy megajándékozottat erkölcsi adóssá teszi, aki legalábbis hálával tartozik jótevőjének. A középkorban sajátos jutalom az üdvözülés ígérete, azaz a jótékonyság megteremti az „üdvözülés gazdaságtanát” [Castel (1995) 47. o., illetve (1998) 43. o.]. A modern időkben fontos szimbolikus nyereség a társadalmi felsőbbrendűség tudata, a filantrópiával nyerhető társadalmi presztízs vagy/és az erkölcsi önigazolás. Itt egyébként igen nagy óvatosság szükséges. Ha a szimbolikus nyereményeket egyenértékűnek tekintjük a reális viszonzással, akkor nincs értelme az egyoldalú adást, a karitászt megkülönböztetni a reciprocitástól, amely adás és „viszontadás”, ajándék és viszontajándék kötelezettségére épül. A különbséget éppen a normaként vállalt kötelezettség hozza létre.

Nem csekélyek a jótékonysághoz kapcsolódó szimbolikus veszteségek sem, amelyek azonban a segélyezett veszteségei. Ezek közül talán a legfontosabb az önbecsülés elvesztése és az, hogy le kell mondania a társadalmi elismerésnek még az igényéről is. Korábban (sok országban a 20. századig) magától értetődő volt, hogy a segélyezettek elveszítik politikai jogaikat. A jogkorlátozás ma kevésbé magától értetődő következmény. A segélyezésbe épülő hatalmi aszimmetria azonban mégis ellentmond az állampolgári egyenlőségnek. Még ha törvényes jog is a segély, a segélyt igénylő kérelmező marad: olyan jog érvényesítését kell kérelmeznie, amely másnak kérés nélkül adott [Mead (1985)].[65]  A segélyezett folyamatosan éreztetett társadalmi alacsonyabbrendűsége ördögi kört indít el. Valószínűnek tartom, hogy ez a rossz spirál vezet ama „függőségi kultúra” kialakulásához, amely állítólag aláássa a segélyezettek erkölcsi tartását, de amelynek mégiscsak az a lényege, hogy a segélyezett, aki mások előtt elveszíti a hitelét, végül az önmagába vetett hitet is feladja.

A segélyezés morális kárainak folyamatos emlegetése mindig fenyegette a segélyezés legitimitását. A legkeservesebb, máig megoldatlan problémát a munkaképes szegények jelentik. Ha számuk túl nagyra nő, az altruizmus, illetve a segélyezési készség kifullad, és előtérbe kerül a segélyezés másik motívuma, a szegények hatalmi eszközökkel való kordában tartása, a „rend” fenntartása.

2.2. A reciprocitás

A reciprocitás mint legitimáló elv azt jelenti, hogy a társadalomban elfogadottak az olyan – ajándékozásból és viszontajándékozásból építkező – tranzakciók, amelyek jellegzetességei a következők: a piacon kívül történnek; a felek helyzetazonosságát, szimmetrikus pozícióját hangsúlyozzák; az adás és viszontszolgálat között időeltolódás van; a csere egyenértékűségéről nem készülnek számítások; kizárt a gazdasági nyereség.

A reciprocitáson alapuló tranzakcióban (az itt alkalmazott, Polányit követő közelítésben) a szereplők helyzete nemcsak formálisan, hanem a szó szubsztantív értelmében is szimmetrikus. A gazdasági tartalomhoz elválaszthatatlanul hozzákapcsolódnak erkölcsi, érzelmi[66]  vagy éppen társadalmi (integrációs célú) mozzanatok. Az erkölcsi vagy érzelmi töltetű kötelezettséget létrehozó, illetve arra épülő viszonossági kapcsolatok, noha régen nem jelentenek domináns integrációs sémát, máig élnek a szívességcserékben, kalákamunkában, kölcsönös ajándékozásban, a szülők és gyerekek vagy épp a generációk közötti közti íratlan „szerződésekben”.

A reciprocitás ma sem garantálja, hogy „egyenlő értékek” cserélődjenek, sőt, nincs társadalmilag elfogadott pontos mérce sem. Nincsenek írott szabályok. Ezek helyét a kölcsönös kötelezettség „természetesként” való elfogadása foglalja el, és az abban való bizalom, hogy a másik fél is betartja a szerződést. A bizalom működését segíti, hogy időben el kell szakítani egymástól az adás és kapás mozzanatát. Ezt szolgálja az is, hogy a partnerek bíznak abban, hogy fair tranzakcióról van szó, és hogy az egyoldalú nyereség kizárt. A reciprocitás máig azt jelenti, hogy a gazdasági „magot” körülszövik a társadalmi kötelékek.

Az, hogy a reciprocitás a felek szimmetrikus helyzetére épül, egyenlőtlen társadalmakban csak azt jelenti, hogy a reciprok viszony a hierarchián belül hasonló helyzetűek között jön létre. A mai differenciált társadalmakban már az is lehetséges, hogy eltérő helyzetű egyének is reciprocitási (vagy annak látszó) viszonyba kerülnek. Ha nem túl nagy az egyenlőtlenség, épp a reciprocitási tranzakció képes valamennyire csökkenteni a társadalmi távolságot, létrehozni nem formai, hanem lényegi szimmetriát. (Más a viszony főnök és beosztott között, ha csak a főnök ad névnapi ajándékot a beosztottnak; ha csak a beosztott ad ajándékot; ha mindkettő ad, de a főnök viszonozhatatlanul értékes ajándékkal jelzi a távolságot; ha nagyjából hasonló értékű az ajándék és a viszontajándék, s főként ha az ajándéknak az anyagi mellett társadalmi tartalma is van, például mindkét irányban a másik iránti valamilyen figyelem fejeződik ki benne.)

Az elmondottak nagyjából ráillenek a kis közösségekben spontánul kialakuló személyközi szolidarisztikus kapcsolatokra. Ám a sűrű, bonyolult, hosszú függőségi láncokkal átszőtt modern társadalmakban [Swaan (1998)] számos kapcsolat személytelenné válik. A reciprocitás új mezben jelenik meg: nagyobb közösségekre vagy az egész társadalom egészére vonatkozó „makroszintű” szolidaritásként értelmezhető. A reciprocitás számos jellemzője valóban megjelenik az íratlan társadalmi szerződések egy részében, például épp a generációk közti „szerződésekben”. Az átfogó szolidaritás Baldwin (1990) értelmezésében a közös kockázatok felismerésével vált lehetségessé. „Amikor a tudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számára világossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racionális. A szolidaritás az „általánosuló és kölcsönös önérdekre épül” (229. o.). Nem altruizmus vagy jótékonyság, de nem is piaci szerződés, hanem „jogokban kifejeződő igazságosság” (31. o.).

2.3. A piac

A piac eredetileg csak természetbeni cserék vagy szórványos adásvételek színtere. Fokozatosan alakul olyan automatizmussá, amely szabályozza az árakat is, a termelést is, s amely végül domináns intézménnyé, az előzőktől eltérően működő társadalomszervező erővé válik. A gazdasági érdek mozgatja, s ezzel az az új helyzet áll elő, hogy nem a „gazdaság ágyazódik bele a társadalmi viszonyokba, hanem a társadalmi viszonyok a gazdaságba” [Polányi (1944) 57. o.].

A piaci elvre a gazdaságelmélet szerint olyan tranzakciók épülnek, amelyeket a kereslet és kínálat szabályoz, és ahol az árakat végső fokon a partnerek haszonáldozati költségei határozzák meg. Szociológiai (vagy politikai gazdaságtani) terminusokban olyan gazdasági tevékenységről van szó, amelynek pillérei a tulajdon, a tőke, a munka és a szerződés szabadsága, valamint a profit maximalizálására törekvő verseny szabadsága. A szerződés mint ígéret – sőt, mint írásos szerződés is – létezett a piac előtt, de a szabad szerződés intézménye (a tulajdon, munka stb. szabadsága előtt) nem válhatott általánossá.

A piaci szerződéses kapcsolatokat elméletileg a felek helyzetazonosságával, szimmetriájával, szabadságuk azonos fokával szokták leírni. Ezek a helyzetek formálisan, jogi értelemben valóban mindig egyenlők. A szerződés feltételeit, majd az ügylet kimenetelét azonban – kivált a munkaerőpiacon – lényegileg befolyásolja a felek alkupozíciója, amely függhet a kereslet és kínálat viszonyától, a két oldal szervezettségétől (monopóliumoktól, szakszervezeti erőtől), a felek politikai hatalomhoz való viszonyától, a szerződés tétje iránti sürgős vagy kevésbé sürgős szükséglettől, amely alááshatja az alkukészséget. Ez utóbbi probléma semleges közgazdasági nyelven úgy írható le, mint a munka haszonáldozati költsége a munkás számára. Társadalmi közelítésben arról van szó, hogy a formális egyenlőség lehet szubsztantív, lényegi értelemben aszimmetrikus.

2.4. A társadalmi tagsághoz kapcsolódó jogok (állampolgári jog)

A társadalmi tagsághoz kapcsolódó jogok, röviden és nem teljesen pontosan az állampolgári jogok (citizen’s rights vagy citizenship rights) a polgári és politikai jogokon túl a szociális jogokat is tartalmazzák. A szociális jogok tartalma – Marshall fogalmazásában – „a gazdasági jólét és biztonság egy bizonyos fokához való jogtól kezdve a szociális örökségben való teljes részesedés és a társadalomban fennálló szabályok szerinti civilizált lényként való élet jogáig minden” [Marshall (1991) 50. o.]. A társadalmi tagság a méltósághoz való jogot is tartalmazza, hiszen a jogokon alapuló segítség gyengíti az alamizsnához kapcsolódó stigmát.

Az univerzális ellátások alapja az állampolgári jogok elve. Az a gondolat, hogy a szegénység kérdését egységes és mindenkinek nyújtott ellátással, az úgynevezett társadalmi alapjövedelemmel meg lehet oldani, Tom Paine-től Rousseau-n át Charles Fourier-ig és tovább egy sor gondolkodónál megjelent. A társadalmi alapjövedelem (basic income) ma népszerűsödő fogalma azonban inkább kapcsolódik Marshallhoz, mint a korai szocialista vagy radikális gondolkodókhoz. Marshall világosan megkülönböztette a korai szociális jogokat, ahogyan azok a 16–17. századtól kezdve a szegénytörvényekben megjelentek, a modern szociális jogoktól, amelyek a társadalmi tagsági jogok komplexumához tartoznak. Érvei az én olvasatomban azt sugallják, hogy szociális jogok létezhettek a teljes értelmű társadalmi tagság előtt is, csak – épp a polgári és politikai jogok hiánya miatt – könnyen összeomlottak, illetve a szegényjog mint szociális jog szembefordítható volt a polgári szabadságjogokkal, például a szegénysegély a szavazati joggal.

A társadalmi alapjövedelemre vonatkozó mai javaslatok, ahogyan azok Nyugat-Európában az utolsó mintegy tíz évben kiérlelődtek, tisztán a szociális polgárisághoz kapcsolódó jogra épülnek. Szokásos definíciójuk az, hogy minden állampolgárhoz eljutó, feltételek nélküli transzferről van szó [például Van Parijs (1995)].

Az utóbbi évek egyik nagy tudományos vitája a polgári és politikai, „negatívnak” is nevezett, valamint a „pozitív” szociális jogok alkotmányozhatósága és kikényszeríthetősége körül folyik. Az Európai Unióban (amúgy jelentős civil nyomásra) felerősödött az a meggyőződés, hogy az eddigi egyezmények – az Európai Emberjogi Konvenció, az Európai Szociális Karta, a Maastrichti Szerződés – nem elég egyértelműek, s hogy szükség van egy új dokumentumra. Ez még a 2000-ben jóváhagyandó Alapvető Emberi Jogok Kartája, amely (elvben) kikényszeríthető jogokat határoz meg. Hogy azután egy ilyen dokumentumból mennyi valósulhat meg, az már más kérdés.



[65] Mind a családi pótlék, mind az adóban érvényesíthető gyermekkedvezmény, mind a gyermekvédelmi támogatás a gyermekek szükségleteinek kielégítését szolgálja. A magyar kormányzat 1998-tól kezdve úgy alakítja át a gyermekellátásokat, hogy az univerzális ellátás, a családi pótlék szerepét gyengíti a szegényellátáshoz és az adókedvezményhez képest.

[66] Az érzelmek és a gazdasági ügyletek összefüggéséről nem szoktak beszélni. Talán a „tudományosság” igénye hozza magával, hogy legföljebb az erkölcs kategóriáját párosítják a gazdasággal, mert az erkölcs Arisztotelész óta tudományos státust nyert a filozófia segítségével. Az érzelmeknek nem sikerült ilyen magas polcra jutniuk. Pedig hát az anya vagy apa nemcsak „erkölcsi kötelességből” ad enni a gyerekének; nem is csak azért, hogy a közösség ne vesse meg, vagy azért, hogy a gyerek ezt majd később valamilyen formában visszaszolgálja. Az ember túl bonyolult, a tudomány eszközei túl végesek ahhoz, hogy mindezt egyidejűleg formalizáljuk.