Ugrás a tartalomhoz

Körkép reform után Tanulmányok a nyugdíjrendszerről

Antal Kálmánné, Augusztinovics Mária, Bod Péter, Borlói Rudolf, Czúcz Ottó, Ferge Zsuzsa, Gál Róbert Iván, Gerencsér László, Major Klára, Martos Béla, Máté Levente, Matits Ágnes, Katharina Müller, Réti János, Simonovits András, Stahl János, Szabó Sándorné Csemniczki Katalin, Szikra Dorottya, Tarcali Géza, Toldi Miklós

Közgazdasági Szemle Alapítvány

4. A HOMÁLYOS SZERZŐDÉSEK

4. A HOMÁLYOS SZERZŐDÉSEK

A fenti problémák egy része akkor oldódott meg, amikor kialakultak a komplexebb, több hozzájutási elvet kombináló sémák. Ezek közül a legfontosabbak a munkaerő-piaci szerződés és a társadalombiztosítás. Mindkét esetben „bemaszatolódik” a tiszta piac elve. A piac keménységét a reciprocitási, illetve szolidaritási elv,[68]  valamint a jogok enyhítik. Az előnyök úgy váltak egyre nyilvánvalóbbá, ahogy a biztosítottak köre szélesedett. Lassan a középosztály is érdemesnek tartotta, hogy a rendszerhez csatlakozzék. Ezzel nagyon megerősödtek a társadalombiztosítás védelmében érdekelt erők, javult a színvonal, és nőtt a rendszer stabilitása.

Az új kollektív struktúrák a gyengébb felet némi hatalommal ruházták fel, és csökkentették annak a kockázatát, hogy gazdasági és politikai erők közvetlenül befolyásolják a rendszereket. Manapság sokan az önkényes állami beavatkozások veszélye miatt akarják például magánmegoldásokkal helyettesíteni a társadalombiztosítási rendszereket [Holzmann–Jorgensen (2000)]. Azt azonban egy ilyen kritika sem említi, hogy a nehezen kivívott társadalmi legitimáció, valamint a plurális és viszonylag független vezető testületek – ha vannak – stabilizáló erőt képviselhetnek.

A 3. táblázat néhány példát mutat be arról, hogy különböző egyelvű és komplex elosztási sémákban milyen legitimáló elvek érvényesülnek.

15.3. táblázat - 3. táblázat. A tényleges tranzakciókban működő hozzájutást legitimáló elvek

Tranzakció

A hozzájutás elve

altruizmus

reciprocitás vagy szolidaritás

önszabályozó piac

állampolgári jog

Hagyományos adakozás

*

   

Ajándék; kisközösségi segítség

*

*

  

Tiszta piaci csere

  

*

 

Modern szociális segély

*

  

*

Munkaszerződés

 

*

*

*

Társadalombiztosítás

(*)

*

*

*

Társadalmi alapjövedelem

  

*

Participációs alapjövedelem

 

*

*


Megjegyzés : a csillag csak a hatás létét jelzi, erősségét nem jellemzi.

4.1. A munkaerő-piaci szerződések

A hatalmi viszonyokba épült egyenlőtlenségek miatt a formálisan és jogilag egyenlő partnerek köthetnek olyan szerződést, amelynek kimenetele az egyik fél számára aránytalanul előnyös. Ez kivált a munkaerőpiacra igaz. Ha egyenlőtlen helyzetű partnerek állnak egymással szemben, a munka olyan áru marad, amelyet tetszőlegesen olcsón lehet megvenni, vagy ott lehet hagyni.

A polgári (szerződés-) jog nem tudja jól kezelni a formális szimmetria és szubsztantív aszimmetria ellentmondását. A javasolt feloldás csak elméleti. E szerint a liberális demokrácia az igazságosság elve alapján progresszív adóval elvon annyi forrást, hogy ezek újraelosztásával megelőzze a magánjogi sérelmet (tort), a már zsarolásnak tekinthető (duress) vagy lelkiismeretlen szerződési feltételeket (unconsciability) [Fried (1981) 5. o.]. Mindezek a fogalmak azonban valamilyen egyéni visszaélésre utalnak. Azaz, a hatalmi aszimmetria kérdését a jogtudomány a szerződésjogon kívülre utalja, s arra nincs válasza, hogy mi történjen, ha a gyakorlat mégsem felel meg az igazságosságelméletnek.

Ezen a ponton válik roppant fontossá az a weberi közelítés, amelyik különbséget tesz formális jog és szubsztantív jog, illetve szubsztantív igazságosság között. A formális jog biztosítja a kalkulálhatóságot és egyértelműséget, és garantálja, hogy a szabályokat „személyre való tekintet nélkül” alkalmazzák. Ez az „embertelenség” konfliktusba kerülhet erkölcsi megfontolásokkal vagy sokak által osztott érzelmekkel. „A vagyontalan tömegek semmit sem nyernek azzal a formális »jogegyenlőséggel« s kiszámítható »jogszolgáltatással« és igazgatással, amelyet a »polgári« érdekek követelnek. Nekik természetesen arra lenne szükségük, hogy a jog és az igazgatás kiegyenlítse gazdasági és társadalmi életlehetőségeiket a vagyonosokkal szemben, azok azonban ezt a funkciót csak úgy láthatják el, ha messzemenően nem-formális, ti. tartalmilag »etikus« (»kádi«) jelleget öltenek.” [Weber (1967) 280. o.]

A szociális jognak s kivált a munkajognak sikerült kiszámítható jogi keretbe szorítani számos etikai vagy humánus megfontolást. Más szavakkal: a szubsztantíve igazságos „kádi jog” valamennyire formalizálódott, azaz rutinszerűen alkalmazhatóvá vált. Végeredményben a szociális és munkajog alkalmazkodott a piac követelményeihez, de egyben sok tekintetben megváltoztatták a piac működési logikáját.

A 19. század végétől s kivált 1945-től az egyéni munkaszerződéseket, amelyeket még a munkás teljes kiszolgáltatottsága jellemzett, lassan „körülveszik és áthatják törvény által garantált kollektív szabályok” [Castel (1996) 93. o.]. A munkajog eleget tett a két neves francia munkajogász, Jean Rivero és Jean Sabatier azon tételének, hogy „mindenütt, ahol a munkások irányító hatalom alatt állnak, akár kapitalista tulajdonos, akár a közösség nevében érvényesül az, fennáll az önkény veszélye, és szükség van a munkajogra, hogy azt megakadályozza” (idézi: Hagenmayer–Szegedi [1994] 139. o.].[69]  A kollektív struktúrák valamennyire gyengítették a szerződő felek közötti hatalmi egyenlőtlenségeket. A törvényesen kikényszeríthető szociális és gazdasági jogok elfogadható státust és méltóságot is kezdtek biztosítani a bérmunkás viszonyban állónak.

Ezzel azonban a munkaerő-piaci szerződések homályos szerződéssé váltak. A formális racionalitás sérült, a kereslet-kínálat egyensúlyát a jog többnyire a munka javára elbillentette. Mindez sokféle érdeket sért, s vannak, akik úgy látják, hogy itt az ideje a munkajogok gyengítésének. A gazdaság fenntarthatóságára és versenyképességére hivatkoznak. Az eszköz a deregulálás vagy inkább – ahogy Standing (1999) megjegyzi – a re-regulálás, a szabályok átalakítása a változó erőviszonyok szája íze szerint.

4.2. A nyugdíjbiztosítás

A nyugdíjbiztosítás a maszatos vagy homályos szerződés tipikus esete. Igaz, olykor látszat vagy deklarációk szerint a modern közfelelősségű (államinak nevezett) nyugdíjrendszerek is csupán egyenértékű (ekvivalens) transzfereket biztosítanak aktívak és nyugdíjasok között, azaz elvben piackonformak lehetnek. A valóság bonyolultabb. Az induláskor a bismarcki várományfedezeti rendszerekben valóban relatíve nagy volt az ekvivalencia elv súlya. 1945 után, amikor az európai országok többsége áttért a felosztó-kirovó rendszerre, egyre szaporodtak az ezen elvtől való eltérések.

A mai felosztó-kirovó társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek a gazdaságin kívül társadalmi, politikai és etikai célokat is szolgálnak. Erősítik az időskori biztonságot, és igyekszenek megfelelő színvonalat biztosítani. Míg korábban a szabályok erősen sértették a nők érdekeit, újabban tudatosan törekszenek a nemek közötti egyenlőtlenségek csökkentésére. Az alapokban felhalmozódó virtuális vagy valóságos tőke olyan kollektív struktúra, amely bizonyos hatalommal ruházza fel a biztosítottakat. A közös rendszerben van integráló erő. Minthogy a nyugdíjjog az alkalmazási jogviszonyban gyökerezik, a korábbi státus átruházódhat a nyugdíjasra, s ezzel egyben valamelyest az idős korúak méltóságának megőrzését is szolgálja.

További eltérést jelent a piaci szerződéshez képest, hogy a nyugdíjrendszerben sérül a formális jogban biztosított szabad szerződés joga. Egyrészt a piaci szerződés lényege szerint szabad, a redisztributív viszonyba belépés gyakorta nem az. (Mellesleg az adózás, újabban pedig a kötelező magánbiztosítás is kényszerszolidaritással működik.) Másrészt sérül a profitszerzés szabadsága. A piaci biztosításnál a profitelv érvényesítése elfogadott, a társadalombiztosításban nem.

A biztosításmatematikailag korrekt szerződés egyébként a társadalombiztosításban elméletileg és jogilag egyaránt csak korlátozottan valósulhat meg. Így például nemzetközileg is elfogadott méltányossági elvek alapján nem tehető megkülönböztetés férfiak és nők között a nyugdíjszámítási szabályok alkalmazásakor. Ezért például figyelmen kívül kell hagyni azt a biztosításmatematikailag elengedhetetlen tényezőt, hogy a nők nyugdíjba vonuláskor hátralévő átlagos várható élettartama lényegesen hosszabb a férfiakénál, vagy be kell fogadni a biztosításba a munkautat például családi okokból megszakítókat [CEC (1997)]. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek arra törekszenek, hogy a gazdasági növekedést-csökkenést követő indexeléssel méltányosak legyenek a különböző generációkkal szemben. Ezt elsősorban a bérekhez indexelés biztosítja, amely gyakorlat a hetvenes évek közepén az OECD-országokban általános volt, s amely – a nagyon erős ellenirányú nyomások ellenére – még mindig szélesen elterjedt [Vording–Goudswaard (1998) 66. o.].

Ha a társadalombiztosítás a piaci biztosításban alkalmazott minden aktuáriusi elvet figyelembe kívánna venni, akkor sokkal részletesebben kellene vizsgálnia például a tagok befogadásakor, esetleg a nyugdíj megállapításakor a konkrét, egyéni kockázati tényezőket, másként szükségképpen sérül az ekvivalencia elve. A veszélyes munkahelyen dolgozók vagy a dohányzók számára az átlagosnál magasabb járulékot kellene kirónia, vagy/és számukra relatíve alacsonyabb nyugdíjat kellene folyósítania. A házasokkal és többgyermekesekkel is az átlagosnál több járulékot kellene fizettetnie azért, mert náluk nagyobb a kockázata annak, hogy hozzátartozói ellátásra kerüljön sor. Aktuáriusan kevéssé korrekt a nyugdíjminimum léte vagy az, ha a munkavállaló számára plafont építenek a rendszerbe, de a munkáltató a teljes bérköltség után fizeti a járulékot.

Az aktuáriusan korrekt szabályok keverése szolidarisztikus elemekkel eltorzítja”/avagy – a méltányosságot szem előtt tartva – korrigálja (az értelmezés ízlés szerinti) a piaci csere elvét.[70]  A végeredmény tekinthető ámításnak, ahogyan Hayek jellemezte az Egyesült Államokban 1935-ben bevezetett társadalombiztosítási programokat, vagy éppen sima törvénysértésnek [Issing (1985) 15. o.].

A piaci erőviszonyok alapján kialakuló helyzethez képest vannak eltérések, s ezek többnyire erős érdekeket sértenek. Az érdekeikben sértettek azután ugyanolyan hevesen támadják ezt a rendszert, mint a munkajogot, azzal a különbséggel, hogy a játék sokkal nyíltabb. Ahogy Mark Boléat, az angol biztosítók szövetségének elnöke mondotta: „A biztosítótársaságok különösen érdekeltek a jóléti állam reformjában. Elkerülhetetlen átfedés van az általuk kínált termékek és a között, amit az állam a társadalombiztosítási rendszer révén nyújt. … A reform új lehetőségeket kínálhat a biztosítótársaságoknak” [Insurance…(1998) oldalszám nélkül].

Az a vád mindenesetre igaz, hogy a társadalombiztosítási vagy munkajoggal védett szerződések homályosak. Én azonban ezt nem tekinteném csalásnak vagy ámításnak. Csak arról van szó, hogy valamilyen társadalmi választ kell keresni arra, hogy a piaci viszonyok is sokféle homállyal működnek. A piaci szerződések formális átláthatósága mögött burkoltan ott kavarognak a hatalmi viszonyok. A maszatos szerződések legfőbb bűne valószínűleg az, hogy nyílttá teszik ezekbe a hatalmi viszonyokba való – igaz, kompromisszumos-konszenzusos – beavatkozást.



[68] Minthogy a szolidaritás kényszerű, a legitimitás garanciája csak a demokratikus politikai rendszer lehet.

[69] Köszönöm Hagenmayer Istvánnénak, hogy felhívta a figyelmemet erre a szövegre.

[70] A társadalombiztosítási alapon működő egészségügyi rendszerek még sokkal jobban eltérnek a korrekt biztosítási elvektől, azaz sokkal szolidarisztikusabbak. Ezért támadja e rendszereket, és javasolja a piac sokkal szélesebb alkalmazását számos közgazda [Bokros (1998), Kornai (1998)].