Ugrás a tartalomhoz

Magyar néphit

Pócs Éva

L'Harmattan Kiadó

3. fejezet - Más világok: másvilágok. Az idegenek az újkori hiedelemrendszerekben

3. fejezet - Más világok: másvilágok. Az idegenek az újkori hiedelemrendszerekben[264]

Az idegen népekhez, idegen világokhoz fűződő hiedelmeket Közép- és Délkelet-Európa (a magyarság és déli, délkeleti, keleti szomszédai) népi hiedelemrendszereiben vizsgálom. Ennek alapjául a különböző kora újkori forrásokban fennmaradt, illetve újkori gyűjtésekből származó hiedelemadatok mellett a balkáni hősepika.

16. századtól kezdve feljegyzett //–// Schmaus kifejezésével //–// saját //„//mitikus alaprétegét//“// idéző adatai, továbbá bizonyos mitikus/kozmogonikus tematikát őrző ünnepi rítusénekek (koleda/koljada/kolinda) és ráolvasásszövegek szolgálnak. Ez utóbbiaknak a középkoron és a kora újkoron át igen sok írásos adata maradt fenn, elsősorban egyházi kézen, kolostori receptkönyvekben, de a szájhagyományozó népi gyakorlatból is igen archaikus, ugyancsak //„//mitikus/kozmogonikusnak//“// nevezhető szöveg- és motívumkincs ismeretes.

A térség jelentős részében a boszorkányság dokumentumai képezik a kora újkori hiedelemrendszerek legfontosabb, leggazdagabb forrásanyagát: A falusi társadalmaknak ez a Magyarországon és a vizsgált szomszédos, nem pravoszláv területeken a kora újkorban még a maga teljességében, teljes társadalmi kontextusában és ideológiai meghatározóival együtt működő intézménye és hiedelemrendszere a boszorkányüldözés per-jegyzőkönyveiben igen gazdagon dokumentált. Önként kínálkoznék tehát, hogy ha azt vizsgáljuk, hogy hogyan minősítették, osztályozták az idegeneket a népi hiedelemrendszerek, érdeklődésünk //–// és a tanulmány //–// középpontjába az a kérdés kerüljön, hogy mi volt a szerepe ezeknek a minősítéseknek a boszorkányvádak keletkezésében; volt-e idegenellenes boszorkányvád? Tudjuk, hogy korábban, a rendelkezésünkre álló újkori néprajzi adatokkal már meg nem fogható késő középkor századaiban bizonyos kirekesztett, eretnek csoportok üldözésében fontos szerepe volt az idegenségre vonatkozó nézeteknek, az idegenellenes előítéleteknek. Ismerjük történészek ide vonatkozó kutatásait: hogyan szálltak a betegségek, járványok terjesztésének vádjai, az orgiavádak, a vérvád, a keresztényellenes összeesküvés, ördögszövetség vádjai egyik társadalom peremén élő, kulturálisan kirekesztett //„//idegen//“// csoportról a másikra a leprásoktól a muszlimokig és zsidókig, valamint a paulikánus, bogumil, waldens és egyéb eretnekekig, hogy azután a keresztényellenesség e sokféle motívumának //„//boszorkányszombat//“// néven összefoglalható változata mintegy háromszáz évig Európa nagy részén a boszorkányok mint feltételezett eretnek szekta ellen irányuljon.[265]

Fontos kérdés lehetne, hogy ezeket a boszorkányüldözéssel felülről jött vádakat hogyan, milyen idegenekre vonatkozó népi hiedelmekkel, előítéletekkel fogadták Közép- és Kelet-Európa e tájain. Egy fontos tényező azonban kizárja ennek a vizsgálatnak a lehetőségét: Európában gyakorlatilag nincs idegen boszorkány. A valamikori //„//idegenvádak//“// az újkori falusi boszorkány ellen nem mint idegen ellen irányulnak. Ha megvizsgáljuk a közép-európai boszorkányperek vád alá került személyeit, kiderül, hogy nem, vagy igen szórványosan vádolnak idegeneket boszorkánysággal; az esetek elsöprő többségében a boszorkány saját közösségen belüli ismerős.[266]Ez törvényszerű: a kora újkori európai boszorkányság mint csapásmagyarázó és feszültségfeloldó intézmény a közösségen belüli feszültségek feloldására hivatott. A boszorkányságot mint a lokális társadalmak konfliktuskezelő intézményrendszerét, a boszorkányüldözés századaiból elsőként angolszász kutatók //–// Alan Macfarlane, Keith Thomas //–// írták le. Az ő //–// az európai boszorkányság szociálantropológiai értelmezésén alapuló //–// meghatározásuknak megfelelően a boszorkány az a személy, aki természetfeletti eszközeivel a szomszédját támadja

meg: boszorkányvád-indukáló feszültségek az együttélés normáit megsértő szomszédok közt robbannak ki.[267] A kirekesztettek, a vélt vagy valóságos kívülről támadók ellen nem boszorkányvádak születnek (mint Hugh Trevor-Roper fejti ki a kérdés kapcsán: //„//The witch ... is persecuted simply for ‘being a witch’, the Jew for ‘being a Jew’...//“//).[268] A népi hiedelemrendszerekben pedig a kívülről támadó idegen nem boszorkány, hanem démon vagy varázsló. Hivatalosan, a boszorkányüldözés mechanizmusába bekerülve ők //–// ha emberek //–// varázslóperek alanyai lehetnek,[269] és az idegenség egy más vonatkozását képviselik.

Visszatérve a boszorkányhoz: mindezek ellenére mégis jelen vannak a boszorkányperekben illetve a boszorkányideológiában bizonyosfajta idegen-sztereotípiák, többféle szinten és kontextusban, de nem közvetlen feszültségkeltő illetve boszorkányvád-indukáló tényezőként. Erre még majd röviden visszatérünk, először nézzük meg: ha nem a boszorkányra, akkor kire, kikre ruházta a néphit az idegenség hiedelmeit, legelőbb pedig azt, hogy milyen hiedelmekkel ruházta fel e népek folklórja az idegen világokat.

Fent említett, forrásul használt adataink rendkívül heterogének, kontextusuk igen különböző, és nagyon eltérnek egymástól aszerint is, hogy milyen mértékben tekinthetők egyáltalán a vizsgált hiedelemrendszerek részének. Nem tehetünk mást, mint hogy kényszerűségből a rendelkezésünkre álló gyér és heterogén adatokat használjuk annak a puszta megállapítására, hogy milyen hiedelmek léteztek, anélkül hogy felelhetnénk a mikor, mióta, meddig, milyen időrendben, milyen mértékben kérdésekre, továbbá anélkül, hogy figyelembe vennénk egy-egy folklórműfaj hagyományozásának sajátos törvényszerűségeit. Az adatokból azért bizonyos tendenciák meghatározhatók, és hogy megállapításaink nagyjából helyesek, azt Európa más területein (finneknél, íreknél) hasonló (és hasonlóképpen heterogén) anyagon végzett vizsgálatok is alátámasztják.[270]

A vizsgált hiedelmek és narratívok különböző típusú, szintű idegen világokat tükröznek. Ezek a szintek együttesen vannak jelen forrásainkban, egyúttal bizonyos feltételezett fejlődési fokokat képviselnek. Létezik egy archaikus, mitikus szint //–// a mitikus idegen kategóriája //–// és erre mintegy rárétegződve, ebbe épüélve a társadalmi és kulturális/vallási idegenség különböző fajtái.

A mitikus szintet egy archaikus mitikus-kozmogonikus szemléletnek még az újkori európai hiedelmekben és szövegekben is tükröződő maradványai képviselik. Eszerint az emberi világ egy olyan horizontális antropocentrikus rendszer, ahol a tér határai annak emberi megszervezéséig terjednek: a határon kívüli idegen világ nem emberi, hanem természetfölötti, halotti másvilág. A saját világ az egyetlen emberi világ, a világ, az ezzel szembenálló idegen világ a nem-világ, a káosz. A két világ, ahogy pl. Gurevics, Meletyinszkij, Ivanov, Eliade és mások //–// különböző indoeurópai mitológiákra érvényesen //–// leírták,[271] egy dichotomikus oppozíciórendszerrel jellemezhető, amelynek legfontosabb tagjai:

sajátidegen
ismerősismeretlen
bentkit
centrumperiféria
emberitermészetfeletti/halotti
rendezettkaotikus
kultúranatura.

Ez az oppozíciórendszer alapvetően az élet és halál világának a kettőssége, ami a halott/szervezett/rendezett teret és a lakatlan/szervezetlen/rendezetlen káoszt jelenti. A saját lakóhely az egyetlen emberi világ, a centrum a perifériával szemben: a világ közepe. A periféria az archaikus térképzetek szerint az egyetlen ismert világot, a szociális teret körülölelő káosz (amiből az első teremtő aktussal létrejött a kozmosz). Ez a nem emberi világ egyfajta földi másvilág, halottak birodalma, démonok lakóhelye, az európai népi hiedelemrendszerekben is démonokkal, szellemekkel van benépesítve: erdei szellemek, betegségdémonok, vámpírok, sárkányok, tündérek lakják, amelyek innen támadnak az emberi településekre: betegséget, járványokat, jégesőt hoznak, ellopják a termést, az esőt.[272]

Mint Meletyinszkij kifejti, az archaikus mitológiákban az egész közösséget modelláló kultúrhérosz ősatyák szemben állnak a holtak és a természeti jelenségek szellemeinek népes seregével.[273] Az ókori mítoszokban, illetve mitikus toposzokat tartalmazó eposzokban még egészen kendőzetlenül megjelenhet (pl. a kentaurok vagy küklopszok témái kapcsán) a természet és kultúra polarizáltsága, sőt összeütközése.[274] Ami az újkori Európa hiedelmeit illeti, ez a kettősség világosan felismerhető néhány, Közép- és Délkelet-Európa egészén ismert betegségdémon-elküldő ráolvasástípus szövegeiben. Ezeknek legalábbis ókori gyökereikig nyomon követhető szövegmotívumai szintén tartalmazzák ennek a naturával és //„//nyers//“// állapotokkal jellemzett földi másvilágnak a képeit. A háziállatok helyett itt vadállatok szerepelnek: mérges kígyók, farkasok, vad oroszlánok; ember helyett vadember, aki bizonyos kulturális vívmányok hiánya jellemez: //„//haját be nem fonja//“//, nincs tűzhelye, nem süt kenyeret stb.[275] Elküldi a ráolvasó a betegséget:

… kősziklákba, ahol az oroszlányok laknak...ahol fekete lovak nem nyerítenek, fekete kakasok nem szólnak…[276]

Vagy:

…menjetek el kősziklákra,

haszontalan helyekre,

hol nem élnek kovászos kenyérvel,

sohasem es akarnak…[277]

A periféria eme démonokkal, szörnyekkel benépesített másvilága az ókor és középkor mitikus, mesés útleírásaiban is megjelenik.[278] Ugyanekkor a távoli földi másvilág emberek lakóhelye is lehet, de ezek az emberi világon kívüli nem-emberek: démoni vagy állati vonásokkal felruházott idegenek. A középkori keresztény viziókon (illetve a látomásirodalom //„//túlvilági utazás//“// toposzain) alapuló irodalmi műfajok sok változatában jelenik meg a látomáselbeszlésekből alakult //„//utazásköltészet//“//, amely vándorlásokról, távoli szigetekre hajózásokról, vagy északra a halottak birodalmába, esetleg az alvilágba, vagy a földi paradicsomba tett látogatásokról szólnak. A látomásutazás //„//eredeti//“// túlvilágiságára allegóriák utalnak, a túlvilágok halotti, démoni lakói pedig a távoli tájak idegen lakóival azonosultak. Leghíresebb példáink a középkori ír irodalomból származnak: lásd például az 51. oldalon ennek egy illusztrációját, amint Brandanus társaival távoli szigetek túlvilágára hajózván kutyafejű démonokkal találkozik.[279] A távoli idegenek tehát nem emberek, hanem szörnyek, démonok, halottak, vagy legalábbis állati tulajdonságokkal, testrészekkel rendelkeznek. A Balkán minden népe is-mer idegenekből vált démonokat: werwolf, vámpír vagy betegségdémon válik az albánok, görögök, cigányok, zsidók lelkéből haláluk után, illetve leszármazottaik is démonikus lények lehetnek.[280] Ezzel máshol szerzett tapasztalatok is egybevágnak: O’Giolláin az íreket támadó, majd közéjük települő és velük összeolvadó viking népesség hiedelem-hagyatékát vizsgálta az ír néphitben: a vikingek távoli //„//őshazáját//“// démonok, szörnyek lakhelyének képzelték, ők maguk pedig //–// a betelepültek //–// óriásként, tündérként, vagy szörnyként vagy //–// ha emberként is //–// legalábbis kis farokkal élnek a hiedelmekben és narratívokban. A natura//–//kultúra ellentét is kimutatható sok vonatkozásban a viking(norvég)//–//ír relációban; számos irodalmi szöveg szól a távoli Lochlainnba, a vikingek északi őshazájába tett //„//túlvilági utazásról//“//. Mindezzel együtt a viking hódítás természetszerűleg nem a történeti, hanem a mitikus múltba helyeződik.[281] Ezen a mitikus szinten tehát az idegen mint más, ismeretlen és ezért nem emberi, halotti, démoni áll szemben a sajáttal és az emberrel. Az idegen kultúra mint nem-kultúra //–// mert egyetlen kultúra a saját //–// sorolódik a másik oldalra. A másik nem más ember, hanem nem ember, halott.

Visszatérve szomszédságunkba, szóljunk kicsit részletesebben a démonok néhány, jelen kontextusunkban igen jellegzetes csoportjáról. A Baltikumban és a Balkánon (továbbá Magyarországon és Szlovéniában) egyaránt ismert kutyafejű démonok (psoglavac, pasoglev, pesoglev stb.) idegen, ellenséges népek ókori, középkori leírásaiban e népekkel azonosítva bukkannak fel először. (Ktésziasz például a Kr. e. 5. században India csodáiról szólván ír kutyafejűekről; Sztrabón az 1. században egy etióp törzzsel, majd Marco Polótól kezdve több középkori utazó különböző távoli népekkel azonosítja őket.) Az újkori hiedelmek szerint a világ végén, egy ismeretlen másvilágon élnek, a //„//falon túl//“//, ahol kosztjuk nyers hús, csiga, rovarok. Időnként támadásba lendülnek az emberi világ ellen: kipusztítással fenyegetik az emberiséget.[282]

Ugyanezen a mitikus szinten tanúi lehetünk az idegenség egy másik aspektusának is. Ez a démonok lakta archaikus földi másvilág más szempontból senkiföldje, egy se föld, se túlvilág átmeneti hely, és mint ilyen, bizonyos ember//–//állat közti átmeneti lények (mint a werwolf ) valamint a kirekesztettek, be nem fogadottak, státusnélküliek másvilága. Az evilági és másvilági tulajdonságokkal egyaránt rendelkező emberfarkas a rendszerbe nem tartozó átmeneti lény, amely sok hiedelem szerint státusnélküliekből, kirekesztettekből lesz.[283] A saját közösség kiveti magából, a szociális térből a káoszba jutván idegenné, szimbolikusan halottá lesz. Európa sok helyéről származó középkori példáink szerint a státusnélküli élők //–// mint társadalmilag halottak (farkasövvel ellátva, ezáltal szimbolikusan werwolffá illetve farkassá változva) az erdőbe űzetnek; a büntető száműzetés egy fajtájaképpen.[284] Mint Leopold Schmidt írja a periféria //„//senkiföldjéről//“// szóló tanulmányában: //„//A száműzött... hazájának elvesztése kitaszítottságot jelentett egy olyan külvilágba, amelyet idegennek, ellenségesnek, sőt »túlvilágnak« fogtak föl. A kitaszított társadalmilag halott volt, úgy is kellett ezért viselkednie, mint egy halottnak.//“//[285] Ennek mitikus tükörképe a státusnélküli élőkből lett halott. Ezek a halottak //–// a túlvilágra nem juthatván //–//, az emberi településeket körülvevő periférián vonulnak, vagy innen //„//visszajárnak//“// az emberi közösségekbe, különböző kísértetalakokként, vagy örökre démonná változva. Alakjukra minden újkori európai hiedelemrendszer bőséges adatokkal szolgál. A törvénytelenül vagy halotti napokon születettekből, szabálytalanul, kereszteletlenül meghaltakból, el nem temetettekből //–// tehát a társadalmi együttélés normáit megszegő belső kirekesztettekből //–// az átmeneti földi másvilágon tartózkodó démonikus werwolf, vámpír, kísértet; vagy farkas, kutya képében a saját közösségére rátámadó, rosszindulatú démon válik. A saját társadalom kirekesztettjei a földi túlvilág rosszindulatú idegen halottai lesznek; szemben a jó halottakkal, akik a saját közösséget védő őrzőszellemekké változnak.[286] Ilyen módon a hiedelemrendszer szabályozó, szankcionáló rendszerként működik a társadalmon belüli másság kirekesztésében: a kirekesztés mitikus megerősítést kap a túlvilági kirekesztettség állapotának a társadalmi halottakra vetítésével.

Itt kell az idegenség még egy vonatkozását futólag megemlítenünk. Az idegen varázslót, papot //–// mint a szent/mágikus többlettudás birtokosát //–// ambivalens érzelmek s hiedelmek, félelem és tisztelet övezheti, ami //„//démonizálást//“// vonhat maga után, még fokozottabban, mint a közönséges idegenek esetében. Carl-Hermann Tillhagen vizsgálta például a finn és lapp varázslók szerepét a svéd néphitben: ezek az idegenek nagyobb mágikus tudásuk révén nagy becsben álltak, egyidejűleg bizonyos betegségek okozását: finnskot, lappskot (‘finn-lövés’, ‘lapp-lövés’) tulajdonítják nekik.[287] Egészen közeli példát is hozhatunk, mégpedig az erdélyi magyar parasztság román gyógyítókkal, szent emberekkel, szerzetesekkel, papokkal kapcsolatos attitűdjét, azok szerepét a gyógyításban, rontásban, divinációban, a hozzájuk fűződő gazdag hiedelemanyagot.[288]

A keresztény középkor világképében az archaikus, mitikus/kozmogonikus világmodell fokozatosan átlényegült: a centrum és periféria mintegy az Isten és a Sátán fennhatósága alá rendeződött, a periféria földi túlvilágai ördögivé lettek; az isteni pólus természetszerűleg a centrummal, a rendezett emberi világgal azonosult. E változások végbementét a

centrum//–//periféria,

evilág//–//másvilág,

saját//–//idegen,

keresztény//–//nem keresztény oppozíciókkal lehet jellemezni; a másvilágok a keresztény túlvilággal azonosultak, a fent tárgyalt archaikus másvilág tehát nem emberi, nem keresztény jelentést vett fel, párhuzamosan az eredeti jelentések megtartása mellett. Köztudottak a keresztény Sátán kapcsolatai a népi démonokkal: nemcsak az alvilágias kígyók, hüllők, sárkányok, hanem a werwolf, betegségdémonok, vámpírok és sok egyéb mind gazdagították //–// saját létük megőrzése mellett //–// a keresztény ördög alakját.[289] Az új világmodellben az ember azonos a kereszténnyel, a keresztény vallás gyakorlása jelenti az emberi tevékenységet. A fent idézett ráolvasás keresztény változatai szerint elküldik a betegségdémont egy olyan másvilágra, ahol a szokásos //„//nyers//“// állapotok mellett //„//harangszó nem hallik//“//, //„//Isten nevébe nem adakoznak//“//, //„//sakramentumokkal nem járnak//“//,[290] és ahol a kereszteletlenül meghalt élőkből lett kereszteletlenek //–// a státusnélküliekből lett démonok keresztény válfaja //–// tartózkodnak.[291] Ezen a keresztényiesített túlvilágon az archaikus démonalakok, illetve a társadalmi kirekesztettek, társadalmi idegenek mellett megjelennek a nem keresztényekből, vagyis a pogányokból és eretnekekből lett démonok, tehát a vallási kirekesztettek és vallási idegenek is.

Az oroszok az igen sokáig pogány mordvinokról nevezték el bizonyos démonaikat, Krétán a kallikancaroi nevű, Balkán-szerte ismert alvilági démonokat keresztelték át sok helyütt szaracéneknek. Az oroszok némely vámpírszerű lényének eretik, eretika //–// vagyis ‘eretnek’ //–// a neve, más démonok ugyanitt inoverci, vagyis ‘hitehagyottak’//–// és így tovább.[292] A fent említett kutyafejű démonok //„//keresztény//“//, helyesebben antikeresztény változatai úgymond //„//keresztény vérre//“// szaglásznak. Még egy adalékot érdemes a kutyafejűekkel kapcsolatban megemlíteni: Reprobus kora keresztény kutyafejű szent (ebben a minőségben Szent Kristóf elődje) pogány volt, majd //–// legendája szerint //–// a keresztség hatására elvesztette kutyafejét, emberfejet nyert.[293] Mindez mitikus megerősítése annak a szemléletnek, hogy a nem keresztény, az eretnek mássága //„//nem emberi//“// voltában nyilvánul meg, és mint ilyen szemben áll az emberi, vagyis a keresztény világgal.

Az //„//eretnek//“// és //„//pogány//“// démonok természetesen mint az emberiségre csapásokat hozó mitikus lények is megjelennek a hiedelemrendszerekben; viszik //–// betegségdémonként //–// a járványokat, vagy szárazságot, jégverést az emberiségre.[294] A mitikus, //„//másvilági//“// idegenek rendszerébe tehát betagozódott bizonyos mértékig a kulturális idegenség is, mégpedig a státusnélküliek, kvázi-halottak, társadalmi kirekesztettek közé. Ez a társadalmi kirekesztésnek az archaikus, mitikus idegenség nézeteivel ad megerősítést. Még annyit említsünk meg //„//idegen//“// démonainkkal kapcsolatban, hogy a fent említett, vikingek demonizálódását vizsgáló tanulmány ugyanezt a //„//fejlődést//“// mutatta ki, egy viking//–//ír, vad//–//kulturált, pogány//–// keresztény oppozíciórendszer fellállításával.[295] E képzetek egyetemességét bizonyítja, hogy a ‘pogány’ szó több nyelven //–// de legalábbis a latinban (pagus/pagani) és németben (Heide/Heiden) öszszefügg a ’puszta/műveletlen terület’ jelentésű szavakkal.[296]

A saját és idegen világok, a kultúra és natura, az élet és halál világainak összeütközését legvilágosabban az idegenekkel folytatott csaták mítoszai, hieldelemszövegei, sőt, rítusai jelenítik meg, mégpedig az archaikus/mitikus szinttől kezdve a legújabb, keresztény szintig mindegyik vonatkozásban. Ahogy Meletyinszkij írja, az archaikus eposz a törzs múltját az //„//igazi emberek törté-neteként//“// rajzolja meg (az emberiség és a törzsek csoportjának határai szubjektíve egybeesnek) és ez a történet az ember eredetéről, a kultúra elemeinek megszerzéséről, s az embereknek a szörnyekkel szemben való védelméről szóló elbeszélés formáját ölti fel.[297] A Meletyinszkij megfogalmazása szerinti káosz kozmosszá szerveződésének mitológiai univerzáléira[298] utaló motívumok és toposzok az újkorban legkonkrétabban a balkáni hősepikában és a rítusénekekben: koleda-, koljada-, kolindaszövegekben jelennek meg, de nem hiányoznak a Balkán némelyik samanisztikus //„//termékenységvarázslójának//“// mitológiájából sem. Ilyen motívum például a mennyei istenségek, a nemzetségi, területi őrzőszellemek vagy mediátorok harca a káoszsárkánnyal, vagy a napot fölfaló, elrabló kozmikus szörnnyel (az újkori hiedelmekben termésrabló, jégesőt hozó sárkánnyal, égitesteket rabló werwolffal).[299] Ami a naprabló szörny elleni csatát illeti, annak szemléletes példáit ismerhetjük meg például a Bartók gyűjtötte román kolindaszövegekből: Júdás (vagy a //„//Júdás-kutya//“//) a világfa tetejéről a pokolba viszi le a napot és holdat, a menny sötétségbe borul, a pokolban világosság gyúlik, mígnem szent Illést leküldi az égbenyúló fa tetején székelő Úristen a naprabló szörny után, hogy nyilaival ölje meg őt és szerezze tőle vissza a napot.[300]

A mitikus csaták egy másik, térségünk minden népének hiedelemrendszeréből ismert fajtája a saját és idegen örzőszellemek, illetve a saját és idegen varázslók (pontosabban a varázslók lelkei, lélekállatai) között zajlik //–// a csaták célja az idegen ellenfél által ellopott termés vagy eső visszaszerzése. A kozmikus méretek két szomszéd nemzetség vagy falu ellenségeskedésére szűkültek le. A saját területet őrzőszellem védi, amely tulajdonképpen a //„//szomszédból//“// támadó démon //„//jó//“// változata. A saját területet védő őrzőszellemek és a szomszéd, //„//idegen//“// őrzőszellemek szembenállása igen általános, az újkorig sok vonásában fennmaradt sajátsága az európai hiedelemrendszereknek.[301] A csaták alapját képező saját//–//idegen viszony tulajdonképpen csereviszony, a javak két fél között oda-vissza vándorolnak: a szembenálló felek egyenlőek, csak érdekszféráik ütköznek össze, a másságnak csak szimbolikus jegyei vannak, például világos és sötét állat alakjában küzdenek a szembenálló felek, ahol a //„//saját//“// a világos állat. Mégis megjelennek e csataképekben is az idegen nemzetiségűekből lett démonok is, a román hiedelmek szerint cigányok, görög, macedón, bolgár hiedelmek szerint törökök lelkéből vált farkasdémonok, kutyadémonok. Ezek mint rossz, státus nélküli idegenek támadnak saját közösségükre is, a nyájakat, vetést megkárosítani, betegséget terjeszteni.[302] A varázslók kontextusában, mint mondtam, megjelenik a mitikus saját//–//idegen csatának egy archaikusabb, a fent említett kozmikus sárkányharchoz köthető változata is: a harc a saját nemzetség/település pl. mennyei sas alakját öltött védőszelleme, varázslólelke és alvilági sárkányok/kígyók, farkasok stb. közt folyik a nap vagy eső kiszabadításáért, termés megszerzéséért. Ebben a kontextusban az idegen világ nem egy horizontális világkép távoli, ismeretlen túlvilága, hanem alvilági konnotációt kap. A saját//–//idegen harc a mennyei//–//alvilági csata képét ölti; illetve magasdabbrendű szellemek és alacsonyabbrendű démonok közt zajlik. Ez a toposz elsősorban a törökellenes harcokról szóló énekekből ismerős. A szerb, bolgár, albán hősénekek idevágó motívumaiban a saját nép hőse az égi, mennyei, az idegen pedig az alvilági állat. Arra vonatkozó hiedelmek is ismertek, hogy a saját nép (például a szerbek) a magasabbrendű állat (például sas) leszármazottja, az idegen nép (például a szerbekkel szemben a török) pedig az alvilági ala sárkányé. Egy szerb hősénekben Szilágyi sólyommá változva küzd a kígyó alakot öltött török ellen, és így szól Hunyadihoz:

Tán nem tudod, Hunyadi János, hogy mi sólyom-fészek keletjei vagyunk, a törökök meg kígyó fészkéből valók?[303]

Az alsóbbrendű démonok idegenekkel való azonosításának olyan példáit is említhetnénk a sárkányharc-epikából, ahol az alvilági sárkány szerepében idegenek jelennek meg, például fekete arabbal, sárga zsidóval folyik a harc.[304] Tudnunk kell azonban, hogy itt alapvetően nem a más nemzetiséguek, hanem a nem-keresztények, pogányok elleni határvédharcról volt szó. Ez a gondolat még a varázslócsaták elbeszéléseiben is megjelenik; ezekre e vonatkozásban nyilvánvalóan a törökellenes harcokat megéneklő hősepika volt hatással. A szomszéd nemzetség vagy falu varázslói helyett a szerb zduhaèvarázslók sok esetben a montenegrói vagy albán, török zduhaèok csapatai ellen harcolnak //–// //„//lélekben//“//, de katonai rendben, rendfokozatokkal ellátva. A szlovén//–//horvát kresnik varzsló még nevét is az albán határvédőktől nyerte. A túlvilági, démoni ellenféllel kapcsolatos paradigmaváltás legfontosabb indukálói nyilvánvalóan a törökellenes harcok voltak. Alois Schmaus, a balkáni epikus énekek kutatója úgy látja, hogy a népi epikában a 16//–//17. század folyamatos határvédharcai folyamán jelenik meg a keresztény Európa mint érték az idegen, pogány világgal szembeállítva.[305] A kozmosz káoszból való létrehozásáért folytatott harc a //„//pogány//“// hódítók ellen vívott harccá alakul át.[306] Hogy elsősorban vallási idegenségről van szó, az is bizonyítja, hogy a fent említett alvilági ellenség poziciójában alsóbbrendű alvilági démonként sokszor a keresztény ellenség esszenciája, az ördög jelenik meg; az idegen nemzetiségű harci ellenfelek ördögi, pokoli, eretnek konnotációt kapnak. E téren természetesen a keresztény demonológia erős hatására kell gondolnunk; hiszen már a korai keresztény egyházatyák vélekedése óta terjedtek a tanok, miszerint a járványokat, betegségeket, rossz időt és rossz termést egyaránt a démonok, az ördög hozza.[307] Egyetlen adatot idézek itt, egy magyar boszorkányperből. Egy 18. századi Bihar vármegyei perben van szó egy egyébként boszorkánysággal vádolt, werwolf-tulajdonságú hősről és idegen országbeli ellenfeleiről. Itt egyidejűleg van jelen a (sokszor werwolf tulajdonságokkal is

rendelkező) varázslók csatáinak mitikus szintje, a balkáni törökellenes harcok hőseinek epikus szintje egy ördögi, pogány, török konnotációban:

…dícsérte Lengyel Istvánt hogy jó vitéz, akarmennyi Török országbul kan Ördög jön, semmit sem tehetnek, Lengyel Istvánnak olyan Parducbőrei vadnak, csak úgy fínlenek.[308]

A csata-mitologémákban megjelenő alsóbbrendű idegen ördögisége az archaikus idegen világok keresztény változataiba igen praktikusan be tudott illeszkedni, szervesen hozzá tudott épülni //–// ezáltal attól még mitikus megerősítést is nyerhetett. Ez akár még egy mitikus alapozottságú és vallási ellentétekkel kifejezett népi idegenellenesség létrejöttének öngerjesztő folyamatát is beindította, vagy indíthatta volna //–// nincsenek vizsgálatok erre nézve.

Végezetül pár szót újra a boszorkányról. A boszorkány, mint a kora újkori hiedelemrendszerek központi, a hiedelmek változatos fajtáit magába sűrítő szinkretikus alakja az archaikus idegen világok minden említett poziciójában megjelenik. Démonikus őseinek köszönhetően mint démonikus csapáshozó, betegséghozó, másvilági idegen, varázsló-őseinek köszönhetően a nemzetségek/falvak közti saját//–//idegen kölcsönviszonyban, és így tovább //–// az idegenség eme jegyei azonban a boszorkány ideológiájának mintegy archaikus, funkcióját vesztett tartozékai. A közösségen belüli aktuális boszokányvádak, mint említettem, nem ezen ideológia jegyében keletkeztek, a boszorkány //„//mitikus idegenségének//“// nem volt szerepe bennük. A boszorkányüldöző elit boszorkányideológiája, egyházi demonológiája, az üldözők boszorkánysztereotípiája viszont nagy mértékben építhetett //–// és épített is a boszorkánynak mint vallási idegennek, nem kereszténynek, ördöginek a népi boszorkányhiedelmekbe is benyomult elképzeléseire. Ugyanúgy, ahogy az eretneküldözés is építhetett //–// és épített is //–// a népi démonikus, ördögi eretnekek képzeteire //–// mint azt az orosz eretnek-démonokra vonatkozó kutatásokból tudjuk. A zsidóüldözés párhuzamos jelenségei is létezhettek; szerepe lehetett például a keresztény vérre szomjazó kutyafejűeknek, vagy a vérszívó vámpíreretnekek démonikus alakjainak bizonyos zsidóellenes előítéletek stimulálásában. Erre vonatkozó adataim azonban csak szórványadatok; ez külön kutatandó téma lenne, mint ahogy a népi előítéletek és az idegenek bármely típusát üldözők előítéleteinek találkozását egyéb viszonylatokban is fontos lenne //–// az üldözés mechanizmusainak jobb megértése érdekében is //–// minden vonatkozásában tanulmányozni.

Végezetül megemlítem, hogy a fenti, igen vázlatos képet még sok irányban ki kellene egészíteni. Legfontosabb feladatnak e téren a dramatikus játékokban (például halál//–//feltámadás játékok, karagöz), rituális táncokban (például moreszka) megjelenő idegenek: négerek, arabok, mórok, zsidók szerepének, illetve hiedelemkontextusának vizsgálatát látom, annál is inkább, mert bizonyos küzdelemjátékok még tematikus és talán történeti rokonságban is vannak a mitikus saját//–//idegen csaták némelyikével.



[264] 1 A //„//Merítés//“// c., Szilágyi Miklós tiszteletére készült kötetben publikált cikk (Pócs 2001e) néhány apró javítással módosított változata.

[265] Lásd összefoglalóan Delumeau 1978, 254//–//304: muzulmánokról és zsidókról szóló fejezetek; Ginzburg 1984; 1990, 39//–//89: //„//Leprakranke, Juden, Muslime//“// és //„//Juden, Ketzer, Hexen//“// fejezetek; Cohn 1993, 32//–//50: //„//The demonization of medieval heretics//“// fejezet; Klaniczay 1990.

[266] Ezt minden konkrét, a boszorkányság társadalmi kontextusát vizsgáló kutatás alátámasztja. Lásd pl. magyar vonatkozásban Klaniczay 1994; Pócs 1995a; Kristóf 1998, valamint az ezekben hivatkozott európai szakirodalom.

[267] Macfarlane 1970; Thomas 1971, 435//–//583.

[268] Trevor-Roper 1969, 34.

[269] Zguta 1977. A Novombergskij közölte orosz perekben nincs nyoma idegen boszorkány perbefogásának, viszont számos idegen //–// tatár, mordvin, lengyel stb. //–// varázslóval találkozunk: Novombergskij 1906; Kovács 1972.

[270] Lásd: O'Giolláin 1987; Stark-Arola 1999.

[271] Lásd például Eliade 1958; Gurevics 1974; Ivanov 1984. Szerepét a magyar néphitben lásd jelen kötet //„//Tér és idő a néphitben//“// c. tanulmányában.

[272] Nincs terem e démonikus lények változatos fajait részletezni: a magyarság és szomszédai által ismert legfontosabbakat //–// bő irodalommal //–// lásd: Pócs 1986a. Lásd továbbá: Moroz 1989; Benovska-Sãbkova 1992.

[273] Meletyinszkij 1985, 348.

[274] Kirk 1993, 137//–//186.

[275] Lásd részletesebben a kérdést, illetve a példák származási helyét, tágabb kontextusát jelen kötet //„//Nyers és főtt…//“// c. tanulmányában. Az idézett szövegtípusok eredetéről, európai kapcsolatairól: Ohrt 1936.

[276] Gyimesfelsőlok, volt Csík m., Pócs 1985//–//1986, II. 448 (Kallós 1966, 150 alapján.)

[277] Gyimesfelsőlok, volt Csík m. Pócs i.m. 458. (Kallós 1966, 156 alapján.)

[278] Az útleírások szörnyeit lásd pl. Kappler 1980, 69//–//119: //„//Voyage, Conte et Mythe//“// fejezet.

[279] A túlvilágokra tett //„//valóságos//“// látomás-utazásokról és az allegorikus földi utazásokról lásd Patch, 1950; Dinzelbacher, 1984.

[280] Oinas 1978, 434//–//439; Dieterich 1905; Lawson 1910, 375//–//376; Kyriakides 1936; Vlachos 1971; Muºlea//–//Bîrlea 1970, 244; Kretzenbacher 1968b, 128; Perkowski 1976, 165//–//166.

[281] O'Giolláin 1987, 59//–//65.

[282] Avanzin, 1956; Kretzenbacher 1968; Ferenczi 1988.

[283] Az európai werwolf-hiedelmek adatgazdag összefoglalása: Hertz 1862. A magyar és szomszédos népek werwolf-hiedelmeiről, további irodalommal: Pócs 1986a; lásd továbbá Klintberg 1968; Lecouteux 1992; Pentikäinen 1979.

[284] Gerstein 1974.

[285] Schmidt 1980a, 56.

[286] Lásd a 20. jegyzet irodalmát, illetve Pócs É. 1986a további irodalommal.

[287] Tillhagen 1969.

[288] Lásd például Vajkai erre vonatkozó borsa-völgyi adatait: Vajkai 1943. Lásd az erre vonatkozó újabb irodalmat jelen kötet //„//Boszorkányság a vallás és mágia határán//“// c. tanulmányában.

[289] Lásd összefoglalóan Pócs 1992a; vagy pl. Runeberg 1947; Woods 1959.

[290] Lásd Pócs 1985//–//1986, II. 442//–//470: //„//Találkozás a gonosszal//“// szövegtípus gyakori motívumai. Stark-Arola 1999 ugyane ráolvasástípusok hasonlóképpen keresztényiesített változatait vizsgálja finn-keleti, szláv-délszláv kontextusban.

[291] A kereszteletlen démonokról lásd pl. Sailer 1956, O'Connor, A. 1991, illetve jelen kötet //„//Kereszteletlenek…//“// c. cikkét. Voltaképpen a túlvilágra jutni nem tudó vezeklő lelkek, létük a purgatóriumtanok késő középkori kialakulásának köszönhető (vö Le Goff 1981). Ugyanolyan, a közösséget a perifériáról támadó ártalmas démonok lehetnek, mint nem keresztény változataik.

[292] Oinas 1978.

[293] Lásd a 19. jegyzet irodalmát.

[294] Lásd erre vonatkozóan pl. Pócs 1986a-ban a kereszteletlen démonok irodalmát.

[295] O'Giolláin 1987, 65.

[296] Biedermann 1987, 211.

[297] Meletyinszkij 1985, 346.

[298] Uo. 348.

[299] A káoszsárkány elleni csatáról a balkáni varázslók kontextusában lásd Georgieva 1983, 79//–//80; Pócs 1993; 1994b.

[300] Bartók 1968, 277//–//284.

[301] Lásd pl. Lecouteux könyvének (Lecouteux 1995) II. részét: //„//Conquete et défense du sol//“// a középkori //–// elsősorban germán //–// írott emlékekről. Az újkori néphitben lásd a //„//samanisztikus csaták//“// irodalmát.

[302] A különböző típusú varázslók csatáiról lásd Kelemina 1930, 35//–//40; Moszyñski 1967, 653//–//655; Zeèeviæ1981, 149//–//151; Róheim 1984; Klaniczay 1983; Pócs 1989a; 1993, a téma további irodalmával.

[303] Jakobson-Ruzièiæ, 1950; Èajkanoviæ1953; Burkhart 1968.

[304] Burkhart 1968, 435.

[305] Schmaus 1959; 1973.

[306] Meletyinszkij 1985, 356.

[307] Cohn 1993, 67.

[308] Schram 1970, I. 80.