Ugrás a tartalomhoz

Magyar néphit

Pócs Éva

L'Harmattan Kiadó

6. fejezet - A magyar halottlátó és a keresztény Európa

6. fejezet - A magyar halottlátó és a keresztény Európa[493]

A magyar halottlátó témáját az utóbbi ötven évben sokat kutatták //–// rá vonatkozó tudásunk egyfelől igen részletes, másfelől azonban meglehetősen hézagos, egyoldalú. A különböző szempontú, eltérő mélységű vizsgálatok elsősorban Bálint Sándor, Diószegi Vilmos, Vargyas Lajos, Barna Gábor, Kunt Ernő, Czövek Judit, Grynaeus Tamás nevéhez fűződnek.[494] Az ő eredményeikre is támaszkodva, a kérdést jelenleg egy nagyobb tanulmány keretében vizsgálom, amelynek egy fontos fejezete a magyar halottlátó helye Közép- és Délkelet-Európa népeinek mediátoralakjai között, szerepe az élők és holtak, az emberi és természetfölötti világ közti kapcsolatok megteremtésében. Ez a készülő nagyobb tanulmány lényegében e kapcsolatok létesítésének archaikus módozataival, ezeknek még az újkori néphitben is fellelhető maradványaival foglalkozik. E //„//maradványokról//“// az derült ki, hogy részint egyetemes emberi sajátságok, részint egy valamikori indoeurópai samanizmus töredékes nyomai, amelyek Délkelet-Európában //–// és Magyarországon is //–// öszszeolvadtak török és iráni eredetű csökevényekkel, de dominánsnak látszik az európai elem.[495] A halottlátónak kulcsszerepe van a különböző mediátor-alakok között, mivel még //„//élőben//“// vizsgálható, nem hiedelemszövegekből kell teljes mértékben rekonstruálnunk alakját.

A halottlátó tényleges gyakorlata és az alakját övező hiedelemkör mind az említett archaikus európai kapcsolatteremtési módszereknek, mind az egyházi hatásoknak igen érdekes mozzanatait őrizte meg és ötvözte. Mint hiedelemmondai alak, illetőleg hiedelemlény, magához vonzott //–// az újkori hiedelmek és hiedelemmondák szintjén //–// bizonyos //„//keleti elemeket//“//, de tényleges működését tekintve a magyar parasztság egy alapvetően az európai rendszerekbe tartozó közösségi funkcionáriusának bizonyul. Röviden összefoglalva a magyar halottlátó jellemvonásait, a rá vonatkozó kutatás néhány csomópontját, a következőket mondhatjuk:

A halottlátó élők és holtak közt közvetít, természetfeletti adottságai révén kapcsolatba tud lépni a halottakkal. Alakját részben hivatásának gyakorlása közben tett helyszíni megfigyelésekből, részint élményelbeszélésekből és hiedelemmondaszövegekből ismeri, rekonstruálta a kutatás.

Igen gazdag az elhivatására, beavatására vonatkozó hiedelem- és mondaanyag, de a gyakorlatból, vagyis a halottlátók élményelbeszéléséből is tudunk beavató //„//túlvilági utazásairól//“//. Ezeknek alapja a transztechnika, a testtől elszakadó lélek képzete, helyszíne a túlvilág és fontos tényezője az elhívó és kísérőszellemek megjelenése. Az elhívó szellemek kivétel nélkül keresztény jellegűek: Szűz Mária, (többnyire női) szentek, angyalok, szép ruhás nők, ritkábban ősz öregember, vagy egyszerűen férfi //–// tehát sohasem a //„//klasszikus//“// samanizmusra jellemző állatlelket, állatalakot öltött alteregók. Elhívó állatlelkekre ugyan nem, de állat (főleg madár) alakú segítőszellemekre van néhány szórványos hiedelem-adatunk //–// főleg a magyarság keleti csoportjaitól. Egy kevésbé elterjedt (egyébként Európa-szerte ismert) beavatási technika is elő-előfordul, mégpedig a kapcsolatba lépés az eltemetett halottakkal: alvás a síron a temetőben és hasonlók.

A túlvilágképek igen változatosak: keresztény menny, ritkábban pokol is, olykor egy népies-keresztény pokol, a néphit ördög-alakjaival, némely esetben ettől eltérően egy archaikus, kereszténység előtti alvilág: kígyók, békák, gyíkok országa.

A további, a hivatás gyakorlásához szükséges rendszeres érintkezés a halottakkal történhet a beavató lélekutazáshoz hasonló túlvilági utazás révén: tehát a halottlátó időről-időre elrejtezik, alszik és közben, vagy ezután beszél, tudósít a halottakról. Általánosabb azonban, hogy a halottak megjelennek a halottlátó földi-testi környezetében, csak általa látható jelenések kereteiben. Némely adatunk megszállottságra utal: a halottlátót mint médiumot megszállják a halottak szellemei és általa, rajta keresztül beszélnek az élőkhöz. Az érintkezés technikájához tartozhat az előbb említett segítőszellem, amelyre néhány, főleg dél- és kelet-magyar adatunk van.

Sok halottlátó gyakorlatához tartozott a halottak üzeneteinek közvetítésén kívül az elveszett emberek, állatok és tárgyak hollétének felfedése, kisebb mértékben ember- és állatgyógyítás, sőt, szerelmi varázslás. Mondai adatok kincs látásáról is szólnak. Mindezekhez tegyük még hozzá, hogy az ismert halottlátók nagy többsége nő volt, vallását tekintve pedig majdnem kizárólagosan római katolikus.[496]

Nem beszélve most a halottlátó társadalmi szerepével kapcsolatos szociálpszichológiai indíttatású vizsgálatokról, a halottlátó gyakorlatának és hiedelmeinek eredetét, kapcsolatait vizsgáló kutatás egyik csomópontja a transztechnikának, a testből ideiglenesen távozó lélek kérdésének a magyar ősvalláshoz illetve a táltoshiedelmekhez kötése volt. Így a halottlátó révülése, túlvilági lélekutazásának képzetei az ún. magyar ősvallás illetve a honfoglalás kori hitvilág rekonstruálásakor a magyar samanizmus örökösének feltételezett táltos-hiedelemkör egy hiányzó láncszemét voltak hivatva pótolni. Ezáltal csorbát szenvedett a halottlátó önálló vizsgálata; a kutatáson mintegy axiómaként vonul végig, hogy a halottlátó transztechnikája először is ősvallási maradvány, legfeljebb ezen kívül jöhetett hozzá egyéb, leginkább a középkori látomásirodalom hatása.[497] Utóbbi az említett kutatók közül legnyomatékosabban Barna Gábor tanulmányában fogalmazódott meg, de túl nagy hangsúlyt sem nála, sem másoknál nem kapott, a látomásirodalmon kívül pedig egyéb hatás //–// esetleg a látomások látóinak hatása, vagyis a (halott)látók mint közösségi funkcionáriusok gyakorlatának európai kontextusa nemigen merült fel. Pedig már 1942-ben napvilágot látott //–// Orosz István életrajzához írt bevezetőjében //–// Bálint Sándor érvelése, amelyben ő a halottlátót a szent emberek, a középkori világkép és mentalitás letéteményesei között helyezi el, akik //„//még a középkor magasrendű lelki kultúrájának, elragadtatott világának kései hírmondói//“//.[498] Sajnos ő részletekbe menő kutatásokat nem végzett a témában és ez a vonal a továbbiakban //–// a kutatás fő sodra mellett //–// eléggé elsikkadt.

A transztechnikának //–// és a testtől ideiglenesen elszakadó lélek kérdésének //–// ilyen módon való középpontba helyezésével az az egyik probléma, hogy az extázis illetve transz állapota, technikája (és az ezzel kapcsolatos lélekképzet) jóval általánosabb jelenség a samanizmusnál; annak feltétele, de önmagában nem kritériuma; tehát csak e jegyek alapján a halottlátót akár ősmagyar, akár más samanizmus körébe vonni nem lehet. Mint Arbman írja: //„//kezdetlegesebb fokon az extatikus-vizionárius tapasztalat igen nagy kiterjedésű, mindennapos jelenség//“//.[499] A középkori //–// és néhány, archaikusabb hagyományokat őrző területeken a mai //–// Európából igen sok adatunk van az extázissal/transszal[500] kapcsolatos érintkezési technikára, egy olyan világkép és mentalitás jegyében, amely szerint a két világ, az élők és holtak világa közt szoros, közvetlen kapcsolat van, a határok könnyen átjárhatók.

A transz //–// mint normálistól eltérő tudatállapot //–// tulajdonképpen általános, elvileg bárki által hozzáférhető technika a középkori Európában; hasonlóképpen az eltérő tudatállapot más megnyilvánulási formáihoz, amelyek révén a kapcsolatteremtés elérhető volt. Látomásélményhez //–// amelyben a természetfelettivel, túlvilággal való kapcsolat manifesztálódik //–// nagyjából három formában juthatott az egyén: transz vagy extázis állapotában a lélek a testet elhagyva ideiglenesen a túlvilágra jut (testenkívüliség-élmény az etnopszichiátriában, lélekutazás a vallásetnológiai kutatásban); a túlvilági, természetfeletti lények, objektumok a vizionáló földi környezetében jelennek meg //–// mintegy jelenésként //–// és végül a látomás lehetett álombeli túlvilági/természetfölötti élmény.//“//[501] A vizionálás ezen általános technikai feltételei azok, amelyek révén a magyar halottlátó működését a feltételezett ősmagyar samanizmushoz kötötték. Ennek alapján azonban nem határozhatók meg egyértelműen a halottlátó történeti kapcsolatai; közelebb jutunk ehhez, ha a kapcsolatteremtés funkcionális kereteit vizsgáljuk. E vonatkozásban egyedülálló magyar sajátságnak, és így meghatározónak vélte a kutatás az //„//egyéni//“// //–// családbeli, falubeli //–// halottak sorsáról való tudakozódást. Az a helyzet azonban, hogy transztechnikával, a lélekkiküldés képességével rendelkező, vagy a túlvilági lényeket földi jelenések formájában látó jósok, látók //–// köztük olykor kimondottan halottlátók //–// még az újkori Európának is több területén tevékenykedtek, sőt talán tevékenykednek ma is. Halottlátókat tehát //–// a közhiedelemmel ellentétben //–// nem csak a magyar nyelvterületről ismerünk, hanem tulajdonképpen egész Európából. Olyan varázslókra, jósokra, látókra vonatkozó adatok, akik rendszeresen vagy alkalomszerűen halottakat is látnak, vagy akár üzeneteket közvetítenek tőlük, a Balkánról //–// különösen annak keleti, pravoszláv régiójából //–//, az Alpok vidékéről (Ny-Tirol, Vorarlberg), észak-északnyugat-német és fríz területekről, valamint a szigeti keltáktól: írektől, skótoktól származnak. Nyilvánvaló, hogy régi szláv, kelta és germán hagyományok továbbéléséről egyaránt szó van. A látás képessége a burokban születéshez, alteregókhoz, kísérő- és segítő-szellemekhez, illetőleg a transztechnikához, a lélek ideiglenes távozásához kötődik. Olyan látókról, akik sokágú és összetett közösségi feladataikon belül, közösségük elvárásainak megfelelően, kimondottan halottlátásra specializálódnak, a jelenkorból elsősorban a bolgároknál (gyérebb, bizonytalanabb adatok szerint románoknál) tudunk, de ha a kora újkorig visszamegyünk, már olasz és osztrák adataink is vannak.[502]

Feltehető, hogy a belátható múltban a magyarság is birtokában volt az archaikus, egyetemes, egy-egy néphez nem köthető kapcsolatteremtési technikáknak. Ezek bizonyára nálunk is részint általánosak voltak, részint specialistákhoz kötődtek. Ilyen szakemberek lehettek pl. a látó, néző szóval jelölt személyek, akiknek valamikor pontos //–// sajátosan a magyar látóra, nézőre jellemző //–// tevékenysége kideríthetetlen, mivel a hozzájuk fűződő újkori hiedelmek és a boszorkányperek néhány, boszorkányazonosító és jós tevékenységükre vonatkozó adata[503] teljes mértékben az európai varázslókkal, látókkal rokonítják őket. Valamikori sajátos magyar vonásaikra a középkor óta ismert önálló magyar terminológiából következtethetünk. E sajátosan magyar látó alakot sok különböző hatás is //–// kelet- és nyugateurópai, //„//pogány//“// és keresztény egyaránt //–// érhette. Ha az eredetet nem is, de a legfontosabb hatások irányait már a fentieknél pontosabban is meg tudjuk határozni. Ehhez azonban az kell, hogy a halottlátó mediátori gyakorlatát, mint rituális rendszert egészében tekintsük, és megnézzük, hogy milyen rendszerekkel tart kapcsolatot.

Az a rendszer, amihez a magyar kutatások egyik visszatérő feltételezése a halottlátót kapcsolta, a //„//klasszikus//“// észak-eurázsiai samanizmus volt. A táltos-hiedelmek vonatkozásában töltött be bizonyos hézagpótló szerepet a halottlátó, ahogy fentebb említettem. Azt kell azonban mondanunk, hogy a magyar halottlátó gyakorlatának és a táltos hiedelmeinek, illetve halvány nyomokban megfogható //–// például a debreceni boszorkány- illetve táltosperekből ismert //–// gyakorlatának semmi köze sincsen egymáshoz, legfeljebb annyi, hogy az újkori hiedelemmondákban //–// mint hasonló szerepet betöltő hiedelemalakokhoz //–// néhány közös mondai motívum fűződik hozzájuk.//“//[504] Túl merész //–// és logikátlan //–// következtetésnek látszik a hiányzó láncszem-szerepből arra következtetni, hogy a magyar halottlátó lett légyen a honfoglalás kori magyar sámán transztechnikájának örököse. Egyebek mellett azért, mert semmiféle adatunk nincs az egyébként is sok bizonytalanság övezte honfoglalás kori és későbbi magyar táltos halottlátó szerepére vonatkozóan. Több köze látszik lenni a magyar halottlátónak azokhoz az európai varázslókhoz, akik talán egy óeurópai //–// vagy legalábbis egyes indoeurópai népekhez köthető //–// samanizmus (középkorig//–//újkorig fennmaradt nyomainak) letéteményesei. Elsősorban az Alpok vidékén (olasz és német nyelvterületen egyaránt), a Balkánon (délszláv népeknél, albánoknál) és a Baltikumban működtek az újkorig olyan varázslók, akik a túlvilággal való kapcsolatteremtés módszerét és közösségi szerepüket tekintve egyaránt samanisztikusnak nevezhetők.[505] Feltehetően egyfajta kettős samanizmus //–// vagy legalábbis egy mitikus szinten összefüggő kettős rendszer //–// nyomairól van szó, ahol a //„//fehér//“// ágat (mennydörgésistennel kapcsolatot tartó) férfi-varázslók képviselik, akik transzban, álomban megélt lélekutazásaik révén a túlvilágra jutva a halottakkal, vagy a szomszéd közösség varázslóinak lelkeivel harcolnak a termés megszerzéséért, az év vagy az agrárciklusok kezdetén. A //„//fekete//“// ág a női ág: úgy látszik, hogy //–// legalábbis az Alpok vidékén és a Balkánon egyidejűleg létezik egy, az előbbivel összefüggő rituális rendszer is, amelyet a halottakkal kapcsolatot tartó női varázslók //–// sokszor explicite //„//halottlátók//“// //–// képviselnek. Most hagyjuk figyelmen kívül a jelen témánkban kevéssé érdekes férfivarázslókat //–// akiknek egyébként sok kapcsolatuk van a magyar táltossal //–// és nézzük a női vonalat. Ez valamiféle //„//fekete//“// samanizmusként jellemezhető: alvilági/halotti kontextusú, khthonikus termékenység-istennőkkel, //„//földanyákkal//“// kapcsolatos. Az európai nyomok krétai, kisázsiai Magna Materekhez, Bendisz, Artemisz, Diana, Hekaté kultuszához vezetnek; iráni kapcsolatokkal is rendelkező thrák//–//illír//–//görög//–//római és thrák//–//kelta//–//germán//–//szláv vonalak rajzolódnak ki, részint szláv nyelvészek //–// Jakobson, Ivanov, Toporov, részint az olasz Ginzburg, valamint a balti mitológiát kutató nyelvészek kutatásaiból;[506] ehhez hozzátehetjük a boszorkányperek osztrák, német, magyar anyagából és egyáltalán a közép-és délkelet-európai boszorkányság kutatásából kiderülő összefüggéseket. Ezek a többnyire női varázslók általában a halottak földi tartózkodásának idején, tehát a téli napforduló, a kelta és római újév, a pravoszláv halotti ünnepek idején //„//avatódnak be//“//, vagyis kapcsolatba kerülnek a halottak földön tartózkodó csapataival: a //„//kereszteletlenekkel//“//, a Frau Holle vagy Perchta vezette lelkekkel, a késő ókorban, kora középkorban Hekaté halotti csapataival, később Diana követőivel vagy a tündérekkel. Ezáltal //–// transz, //„//elragadtatás//“// révén //–// a túlvilágra jutnak, és a jóslás, halottlátás, továbbá a kincslelőhelyek fellelésének adományát nyerik el. Sokszor a női termékenységhez (szerelem, szülés) és az agrártermékenységhez is közük van: tehát például a halotti csapatokkal lelkük a túlvilágra jut, ahol a jövő évi termésre nézve is nyernek információkat.[507] A //„//fekete//“// női varázslók másik (bolgár, szerb, román, horvát, szlovén és magyar adatokkal képviselt) fajtája kimondottan az alvilágon, vagy alvilági istennőknél, kígyók úrnőjénél vagy kígyókirálynőnél nyer beavatást. Ezek neve sokszor //„//istennő//“//, vagy //„//isteni//“//: bogovica, bogina, boginka. Bolgár és román változataik vizekből, alvilági barlangokból szerzik gyík, kígyó vagy madár segítőszellemeiket. [508] //–// Több szálon e vonalhoz köthetők a délkelet-európai rituális társaságok: ruszalia, ljelje, cãluºarii //–// amelyek egyik fő jellemzője az, hogy a halottak földi tartózkodásának idején tevékenykednek. Szerepük elsősorban a gyógyítás, de közvetítenek a halottak felé is, és jóslással is foglalkoznak. Lényeges vonásuk a megszállottság állapota: a zene és tánc segítségével elért transzban a halottak (vagy halotti karakterű tündérek) //„//szállják meg//“// őket. Ebben az állapotban jósolnak, halottakról tudósítanak, vagy a halottak szólnak általuk.[509]

Mindezeknek az alvilágias, halottakkal kapcsolatot tartó varázslóknak (általában varázslónőknek) sok közük van a magyar halottlátóhoz is, de sok egyéb magyar hiedelemhez vagy hiedelemalakhoz is. Az ő rokoni körükbe tartoznak mindazok a tudósok, nézők, jósok, akiknek összetett feladatuk a gyógyítás, a kincs látása, valamint a jóslás és halottlátás, esetlegesen a szerelmi varázslás is. A különböző szálakon rokon, más-más vonatkozásban idetartozó magyar hiedelem- és rítus-elemeket illetve hiedelem-alakokat, vagy a mágia és kapcsolatteremtés tényleges specialistáit itt csak felsorolásszerűen tudom megemlíteni, a részletes elemzéstől el kell tekintenem. Ide tartoznak a tiszántúli, debreceni táltos-perek féltáltosai, akik nem viaskodnak, pusztán gyógyítanak és a kincset látják; a téli napforduló idején a lucaszéken, keresztúton beavatódó halottlátók, kincs fellelésére, tolvaj kézreke-rítésére specializálódó látók, a keresztútról Lucakor, karácsonykor elragadott lelkek; //„//szent György nap előtti kígyót//“// //„//tapogató//“// gyógyító és kincsre vezető asszonyok, a kígyóbőrrel boszorkányt felismerők; a segítő madárral, csirkével, //„//piritussal//“// dolgozó halottlátók, jósok; a megszállott halottlátók, és így tovább. A kép tarka és heterogén //–// szemmel láthatóan másodlagos. Másodlagosságra, szomszédaink hiedelmeiből és gyakorlatából származó //„//késői//“// örökségre és nem eredendően magyar rítusokra vall, hogy nagyrészt hiedelmekről és mondai motívumokról van szó, csak igen kevéssé tényleges gyakorlatról. De erre vall az is, hogy azonos hiedelmek //–// magyar vonatkozásban //–// hol a táltost, hol a halottlátót, hol a boszorkányt jellemzik; és az, hogy igen sok, a Balkán népeinél eredendően a halottlátóhoz, illetve halottlátással is foglalkozó varázslókhoz fűződő vonás nálunk fiktív, mondai varázslóalakokhoz //–// mint például a garabonciás //–// fűződik, és így tovább.[510]

Mégis felsejlik e sok másodlagos, mondai adat és összekuszálódottnak látszó hiedelem mögött egy vagy több olyan típusa a magyar halottlátóknak, amelyek e közép-délkelet-, és kelet-európai kvázi-samanisztikus rendszerek felé mutatnak, azok hatására jöttek létre. A kezdetén vagyunk még a kutatásnak, nem világos még, hogy a kapcsolatok milyen szinteken voltak a legerősebbek: mennyiben érintették a rituálét és a hiedelemrendszereket, mennyiben csak a szájhagyományozás szintjén léteztek. A //„//fekete sámánnő//“// //–// kapcsolatokat tartó magyar halottlátó ideáltípusa a madár/gyík/kígyó segítőszellemmel dolgozó, a halottak ciklikus földi látogatásainak idején beavatódó nő, akinek alkalomszerűen lehet a halottlátás is a gyógyítás, szerelmi varázslás, kincsek, elveszett dolgok felderítése és a jóslás mellett.

Ehhez járul még egy föld alatti //„//kígyók országa//“// túlvilág-képzet. Nem tudjuk még, milyen mértékben léteztek olyan magyar varázslók, halottlátók, akik nagyjából megfeleltek ennek a típusnak, tehát rituáléjuk és hiedelemrendszerük ezeket az elemeket együttesen tartalmazta. Biztos, hogy valamennyire voltak. De az a valószínű, hogy ezek a magyarságot valószínűleg két irányból (germán és szláv népek felől) érő hatások nem voltak olyan erősek (vagy túl későn jöttek ahhoz), hogy nálunk is teljes mértékben meghonosítsák azt a fajta mediátori gyakorlatot, ami a Balkán vagy az Alpok vidékének halottlátóira volt jellemző. Ami a magyar halottlátó-gyakorlatot alapvetően meghatározta, az meggyőződésem szerint nem annyira ez a fajta európai népi gyakorlat, hanem az Európa e részén népivé is lett, vallásos, keresztény eredetű tevékenység.

Amikor a magyarság a keresztény Európával rendszeres kulturális cserekapcsolatba került, Európa témánk szempontjából fontos népeinél (az előbb vázolt óeurópai //„//pogány//“// rítusok töredékes, esetleges fennmaradása mellett) már minden bizonnyal a túlvilággal való kapcsolatteremtés keresztény valláshoz (és sokszor egyházi személyekhez) kötődő módszerei voltak a dominánsak. Ezt kézenfekvően bizonyítja az a tény, hogy a magyar halottlátó adatokkal a 17. századtól dokumentált tevékenysége lényegében egyezik a középkori Európa keresztény vizionáló gyakorlatával. A magyar kutatásnak azt a fent említett tételét, hogy a középkori és kora újkori vízióirodalom hatott a magyar halottlátóra (a halottlátó mondáira), úgy módosítanám tehát, hogy a halottlátó mediátori gyakorlata lényegében ez a középkori, kora újkori keresztény vizionáló gyakorlat, pontosabban e sokszínű gyakorlat sajátos //–// bizonyos mértékig egyénivé vált, és régiónkban igen szívósan fennmaradt //–// része.

A középkori vallásos víziók óriási mennyiségű adatanyaga egy 6//–//12. századi virágkorra vall (a nyugati kereszténység területén), de előzőleg már a 3. századtól és utána a kora újkorig igen bőven, és azon túl is folyamatosan napjainkig vannak adatok keresztény látomásokra, elsősorban a nyugati kereszténység területéről. Ez nem jelenti azt, hogy a pravoszláv egyház írásban kevésbé dokumentált felségterületén ne lett volna a nyugat- és közép-európaihoz hasonlóan mindennapos a vallásos víziók élménye; erre a valamikori délkelet-európai gazdagságra vall Európa ortodox régióiban a legújabb korig intenzíven fennmaradt gyakorlat.[511]

A feljegyzések egyházi személyek //–// papok, szerzetesek, apácák //–// mellett világiakra, nemesekre és polgárokra és //–// az elit írásbeliség természetéből következően ritkábban //–// alacsonyabb társadalmi rétegekre, parasztokra is vonatkoznak. Hangsúlyozni kell itt, hogy nemcsak kiválasztottakhoz, leendő szentekhez, híres karizmatikus személyiségekhez kapcsolódott a vizionálás adománya, hanem általános, elvileg mindenki számára elérhető, a leghétköznapibb életben is bekövetkezhető lehetőség volt, bár természetesen bizonyosfajta életstílushoz, sokszor //„//kiválasztottsághoz//“//, felkészüléshez, tanuláshoz, sőt, sokszor egy bizonyos közösségi funkció hivatástudattal való betöltéséhez kapcsolódott.

A keresztény vizionálók kapcsolatteremtési technikája a fent jelzett általános, archaikus módszerekkel: a transz vagy extázis, a jelenések és álmok hármasával vág egybe. Ami a testtől transz révén elszakadó lélek utazását illeti, a középkortól napjainkig folyamatosan vannak adataink vizionálókról vagy általuk készült feljegyzésekből ennek egzakt leírására, mégpedig mind az elragadott (//„//extra corpus suum raptus//“//) lélek testből kiszállására, //„//repülésére//“//, mind a lélek testbe való //–// olykor nehéz, vonakodó //–// visszatérésére. A visio és revelatio mellett leggyakrabban használt középkori kifejezés, az ekstasis jelentése is ’kilépés’ (a testből).[512]

A középkori látomások kulturálisan meghatározott tartalmi elemei közül most csak azt a néhányat említem futólag, amelyek a magyar halottlátó //„//túlvilági utazásaiban//“// is szerepet kapnak, és így az összehasonlító-történeti elemzések tárgyai voltak, vagy lehetnek. Egyik ilyen elemet a vizionálót elhívó, túlvilágra kísérő szellemek jelentik. Erről röviden összefoglalva annyit mondhatunk, hogy ezek sora (szentek, angyalok, Szűz Mária stb.) természetesen teljes mértékben keresztény jellegű (noha nem mindenben //„//pogány//“// előzmények nélkül). A magyar halottlátók látomásaiból ismert szent személyek, vezetők mindenesetre pontosan soraikba illenek.

Ami a túlvilág topográfiáját illeti, a menny//–//pokol kettőssége és a menny//–//purgatórium//–//pokol késő középkorra kialakult hármassága, ezek egymáshoz való viszonya, az egyiket a másikkal összekötő utak, hidak, vizek, és maguk a helyszínek (szigetek, barlangok, hegyek, ligetek stb.) tájaikkal, építményeikkel és az őket benépesítő szent seregekkel, a szenvedő vagy üdvözült lelkekkel //–// mindez hallatlanul gazdag, változatos anyagot szolgáltat, amit itt még említésszerűen sincs mód áttekinteni. A nyugati (és részben a keleti) kereszténység előtti, illetve az ókori, vagy ókori keleti magaskultúrákból eredő, valamint helyi germán, kelta stb. hagyományokra épülő vonásokkal is rendelkeznek ezek a túlvilágképek, amelyeknek különböző kulturális típusai állapíthatók meg.[513] Ugyanezek a //–// vallásos látomások toposzkincsével közös //–// típusok jelennek meg a magyar halottlátók túlvilág-elbeszéléseiben is. E gazdag anyag vizsgálata //–// amely ez ideig nem történt meg a magyar halottlátóval kapcsolatban, sem //„//keleti//“//, sem //„//nyugati//“// vonatkozásban //–// valószínűleg sok fogódzót adna történeti kérdések megoldásához. Egy pontrólpontra haladó összehasonlító elemzés során kiderülhetne, hogy az általános európai, keresztény motívumok mellett van-e mégis valamilyen sajátosan magyar (kelet-európai, //„//keleti//“//, //„//pogány//“// stb.) eleme a halottlátók túlvilágainak. Eddigi anyagismeretem birtokában úgy látom, hogy ami a közismert nyugati toposzoktól eltér, az leginkább kelet-európai ortodox sajátság a magyar halottlátók túlvilágainak motívumkincsében, és/vagy az előbb említett európai //„//fekete sámánnők//“// túlvilág-képéhez tartozik. A látomások tartalmi kérdései közül témánk szempontjából legfontosabb az, amelyik a magyar halottlátó közösségi szerepének kulcskérdése, mégpedig: a vízionáló a túlvilági környezetben lát-e ismerős halottakat, pontosabban: szerez-e információkat a szűkebb közösségbe tartozó egyéni halottak sorsa felől. Erre a kérdésre igennel felelhetünk: a vallásos vizionálók //–// Európa számos pontjáról származó //–// középkori és kora újkori adatai szerint a túlvilágon a bűnhődő, vezeklő vagy üdvözülő halottak seregei mellett egyéni halottak is láthatók, sokszor éppen a halál vagy a tisztítótűzből szabadulás pillanatában. Emellett gyakran kap a vizionáló egy-egy halottra vonatkozóan olyan kinyilatkoztatást, amelyet a közösség vagy annak bizonyos egyénei számára nyilvánosságra kell hoznia (ezzel kapcsolatban hangsúlyozza Benz a vizionálók közösségi lelkigondozó tevékenységét). E kinyilatkoztatások részei lehetnek az üzenetek a halottakról, vagy olykor a halottaktól is. Olykor //–// például 16. századi olasz adatok szerint //–// ismeretlen halottat is lát a vizionáló, akinek megtudja nevét és akire vonatkozóan parancsot kap, hogy tudósítsa családját. Más //–// szintén 16. századi //–// olaszok haldoklókat láttak, akiknek családját előre értesítették a várható halálesetekről.[514] Tehát a vizionálás funkciói között volt, lehetett olyan, ami az újkorból ismert népi halottlátók közösségi szerepével egybevág.

Lehetett tehát történeti kapcsolat a keresztény vizionálók és a //„//népi//“// halottlátók között, utóbbiak közösségi szerepének vonatkozásában is. Úgy látszik azonban, hogy a népi halottlátó csupán halottak üzeneteinek közvetítésére vonatkozó szerepköre sajátos, csakis rá jellemző vonás. A középkori vizionálók közösségi szerepéhez //–// amennyiben és ahol volt ilyen //–// nem a halottlátó szerepe áll legközelebb, hanem a Magyarországról is és a jelenkori Európában tudomásom szerint leginkább az ortodox Kelet-Balkánról ismert //„//szent embereké//“// (vö. Orosz István, Engi Tüdő Vince, az //„//ősi ember//“//[515], akiknek az állandó túlvilági kapcsolatteremtés mintegy életformájuk. Tevékenységüket egy szent, Krisztus vagy Szűz Mária általi elhivatás, //„//beavatás//“// indítja el, csakúgy, mint a halottlátóét, de hivatásuk inkább a sokoldalú lelkigondozóé. Egyik feladatuk lehet, de inkább csak alkalomszerűn, a halottak üzeneteinek továbbítása is. A halottlátóknak ezt a fajtáját meg kell különböztetnünk a csak halottlátásra specializálódott személyektől. A kettő azonban összefügghet történetileg; a feltételezett összefüggést, és így közvetve a halottlátók és a vallásos vizionálók kapcsolatát bizonyítják a fent említett tartalmi párhuzamok, a közös toposzkincs. Emellett talán feltételezhetjük a valamikori sokoldalú gyakorlat másodlagos elszegényedését, egyoldalúvá válását is. Ennek eredményeképpen az újkori halottlátó a //„//komplex//“// szent embernek egy specializálódott változata lenne.[516] A specializálódás indítéka az lehetett, hogy a szükségletek a paraszti közösségek részéről a legújabb korban már elsősorban is a halottak üzeneteinek a közvetítésére vonatkoztak, lévén, hogy a többi, //„//szent emberek//“// által kielégíthető lelki szükségletet kielégítette az egyház. Ha a //„//specializálódás//“// feltételezése helyes, akkor valószínű, hogy a szent emberek, a keresztény túlvilág felé közvetítő mediátorok egy részének egyoldalúvá //–// csakis halottlátóvá //–// válása időben körülbelül egybeesett az egyház részéről megnyilvánuló ellenállás, tiltás kezdetével, tehát a magyar halottlátó-adatok megjelenésével. [517] Feltűnőnek tartotta a magyar kutatás, hogy ez milyen későn történt. Az is felvetődött, hogy volt-e ezelőtt egyáltalán halottlátó gyakorlat, és ha volt, miért nem tiltották ugyanúgy, mint a táltosok, jósok, szemfényvesztők mesterkedéseit.[518] Vagyis: ilyen tiltások adatai a 18. század előtt hiányoznak, amiből vagy a halottlátók nem-létére, vagy //–// a tiltások hiányában //–// //„//legális//“// gyakorlatra következtethetünk. A kutatás e kérdésére valószínűleg azt felelhetjük, hogy éppen azért nem tiltotta az egyház, mert ez nálunk egy alapvetően egyházi eredetű, vallásos gyakorlat volt; nem pedig a táltos, vagy //„//pogány//“// maradványok más letéteményesei űzték (mint pl. a bolgárok vagy az osztrákok //„//samanisztikus//“// halottlátóinak esetében). Az egyház a középkorban, a vizionálókról szóló irodalom tanúsága szerint nem tartotta keresztényellenesnek, vallásellenesnek a testtől elszakadó lélek túlvilági utazását, illetve a transztechnikát, sem pedig a halottak //–// vallásos víziókhoz kötött //–// látását; nem kötötte pogány hagyományokhoz; ez normális, mindennapi dolognak számított. Az ellenzés, tiltás csak a reformáció után kezdődött, mégpedig protestáns részről: ez katolikus, vagyis egyházi eredetű gyakorlatra, nem pedig a táltoséhoz hasonlatos tevékenységre vall.[519]

Mindaz, amit itt vázlatosan összefoglaltam, természetesen nagyon leegyszerűsített képlet. Nemcsak egyszerűen a vallásos víziók illetve a vizionálók gyakorlata hatott a //„//népi//“// halottlátókra, ennél bizonyára sokkal bonyolultabb, sokirányú, sokágú folyamatok zajlottak le. Az biztos, hogy volt ilyen kapcsolat, de az utakat megrajzolni igen nehéz. Az egyik nehézség abban rejlik, hogy az újkori népi gyakorlatot kell összevetnünk a középkori víziókra vonatkozó írásos anyaggal, amely lényegében az elit kultúra saját magát megörökítő hagyományozásába tartozik.[520] Másrészt természetesen nem helyes egységes és egynemű vallásos vízióhagyományról beszélni (és egységes és egynemű, ettől teljesen független, népi hagyományról), amely mint egységes kulturális hatás érte volna a népi rítus- és hiedelemrendszereket. A túlvilági utazások és látomások, jelenések tartalmi elemeiket illetően //–// a közös vonások mellett //–// történetileg, területileg, népenként sokban eltérő kulturális mintához kötődtek, és igen változatos és sokféle eredetű hagyományt olvasztottak magukba, sok esetben éppen az említett európai samanisztikus gyakorlat mitológiai kontextusának elemeit (mint ezt különösen az ónordikus irodalom alapján feltételezett samanisztikus nyomokkal kapcsolatban kimutatták,[521] de hasonló elemek nyomai sejthetők az ószláv samanizmus vonatkozásában a pravoszláv egyház vízióirodalmában), vagy a mediterrán magaskultúrák mitologikus //„//túlvilágjárásainak//“// emlékei (gondoljunk a meghaló és feltámadó istenek hagyományaira; vagy akár Krisztus pokolraszállására).[522] Tehát az összevetés, a hatások keresése kapcsán számos módszertani nehézséget kell még áthidalni ahhoz, hogy a biztos eredményekhez legalább közelítsünk. Egyelőre biztosnak annyi látszik, hogy a magyar halottlátó mitikus kontextusa és rituáléja nagyjában-egészében a keresztény középkor vallásos vizionáló gyakorlatából ered, vagy talán helyesebben: legtöbb köze ahhoz van. Emellett az alaphatás mellett igen lényeges, de nem központi jelentőségű Közép- és Délkelet-Európa népi illetve kereszténység előtti rituális rendszereinek //–// elsősorban is az ún. európai samanizmusnak //–// a hatása.



[493] A tanulmány az 1988-ban azonos címen megjelent (délszláv//–//magyar konferencia előadásából készült) cikk (Pócs 1988b), néhány apró stiláris javítással. A témát azóta több vonatkozásaban tovább kutattam, de egy teljes táltos//–//garabonciás//–//zmej összehasonlító elemzés még mindig hátravan. Ma már nem látom ennyire fiktívnek az //„//alvilágias//“// varázslókra utaló mondai hagyományokat, bennük valóságos samanisztikus hagyomány mondai tükröződését is feltételezem, mint erre //„//A kígyó, a mennykő és a tehenek...//“// c. cikkemben, valamint az e kötetben közölt //„//A magyar halottlátó…//“// c. tanulmányomban utalok is. (Előbbi cikkben a szláv kapcsolatok egy itt nem taglalt vonatkozása is felvetődik, ami a jelen tanulmányban felvillantott bolgár-török lehetőséggel némi ellentmondásban van.) Tehát az 1988-ban felvetett gondolatok kissé módosultak azóta, mégis érdemesnek láttam itt közölni a cikket, mivel a //„//sárkányos//“// zmej-varázsló adatai ebben találhatók meg legrészletesebben. Ennek a varázslófigurának van a Balkán kvázi-samanisztikus varázslói közül a legtöbb köze a magyar táltoshoz, garabonciáshoz; a vele kapcsolatos problematika egyben a feltételezett honfoglalás kori magyar samanizmus kulcskérdéseihez is szolgáltat adalékokat. Kutatásáról bolgár, szerb macedón részről azóta sem tudok, a //„//bolgár samanizmus//“// kérdése más kontextusban vetődött fel. Azóta a magyar és délszláv garabonciás kutatásához új adalékokkal járult hozzá Jung 1998; 1990, 169//–//179.

[494] Bo¹koviæ//–//Stulli 1960.

[495] Róheim 1925, 35; Diószegi 1958, 351//–//352.

[496] Klaniczay 1983.

[497] Az egyes varázsló-típusok részletesebb elemzése: Pócs 1986.

[498] A délszláv és román sárkányok adatai Moldován 1897, 188//–//191; Marinov 1914, 208//–//209; Pamfile 1916, 313//–//314; Arnaudov 1917, 75; Kelemina 1930, 41; Bo¹koviæ//–//Stulli 1960, 285; Chloupek 1953, 245//–//246; Çabej 1966, 368; Kretzenbacher 1968a, 126//–//127; Vakerelski 1969, 233//–//234; Dukova 1870; Muºlea//–//Bîrlea 1970, 182//–//189; Zeèeviæ1981, 62//–//71; Georgieva 1983, 79//–//85.

[499] Harva 1938, 205//–//206; Eliade 1976, 314//–//315; Ivanov 1984a, 96//–//99; 1984b, 156.

[500] Arnaudov 1917, 77; Zeèeviæ1981, 63//–//64; Ivanov 1984a, 86//–//97 .

[501] Chloupek 1953, 245//–//246.

[502] Moldován 1897, 185//–//188; Marinov 1914, 207//–//208; Pamfile 1916, 314; Muºlea//–//Bîrlea 1970, 182; Georgieva 1983, 79.

[503] Eliade i. h.

[504] E motívumok pl.: Veckenstedt 1883, I. 129//–//131; Arnaudov 1917, 75; Haase 1939, 62//–//68; Bartók 1968, 278//–//283, 320//–//321; Vakarelski 1969, 233; Dukova 1970, 239//–//241; Vildomec 1979, 30; Lettenbauer 1981, 22.

[505] Propp 1946, 228; Dukova 1970, 230//–//232.

[506] Az ó- és újgörög lamiáról: Vlachos 1971, 234//–//235. Román hiedelmek szerint a zmeu vagy balaur sárkány villámmal kergeti a marhák mögött megbújó ördögöt (Pamfile 1916, 314): az ördög e kontextusban Ivanov (1984a, 99//–//100) szerint Velesz //„//marhaisten//“// vonásait viseli.

[507] Ilyen például a bolgár stopan és stichija (Marinov 1914, 212//–//213).

[508] Franz 1909, I. 19//–//39.

[509] Albán dreki: Dukova 1970, 246. A román ördög (drac) e tulajdonságai például: Candrea 1944, 115.

[510] Franz i. h.

[511] Jakobson//–//Szeftel 1966, 348.

[512] A zmej-varázsló és rokoni körének adatai: Hahn 1854, 163; Marinov 1914, 208//–//209; Lambertz 1922, 102//–//104; Chloupek 1953, 245//–//246; Çabej 1966. 368; Moszyñski 1967, 654//–//655; Vakarelski 1969, 233//–//234; Dukova 1970, 235//–//238; Schott//–//Schott 1971, 309; Zeèeviæ1981, 149//–//151; Georgieva 1983, 79//–//83.

[513] Harva 1938, 205.

[514] Jakobson//–//Ru¾ièiæ1950; Jakobson//–//Szeftel 1966; Èajkanoviæ1873.

[515] P. Madar 1967, 168. További adatok: Diószegi 1958; 228; 1978, 80//–//81.

[516] Diószegi 1958, 77; P. Madar i. h.; Bosnyák Sándor gyűjtése bukovinai telepesektől, valamint a volt Kolozs és Szolnok//–//Doboka vármegye területén (Néprajzi Kutatóintézet Néphit Archívumában).

[517] Erdész 1984, 116, 118, 139.

[518] Uo. 118.

[519] Gönczi 1914, 173; Diószegi 1958, 89, 194; Gunda 1963, 49; Barna 1979, 35; Erdész 1984, 118; Fejős 1985, 62. Az idézett adat: Komáromy 1910, 362.

[520] Jankó 1891, 277; Kálmány 1917, 264; Diószegi 1958, 196; 1973, 190//–//200; Jung 1985, 74; Erdész 1984, 118; Fejős 1985, 57, 60.

[521] P. Madar 1967, 169; Luby 1936, 60//–//62.

[522] Marinov 1914, 208//–//210; Schneeweiss 1961, 12; Schott//–//Schott 1971, 309; Muºlea//–//Bîrlea 1970, 189//–//194.