Az eddigiekben ismertetett zónabeosztás csak a nagyobb folyókra érvényes, az erősen változó vízhozamú kis folyókra nem. Utóbbiakon a román Bănărescu két szinttájat különített el: fölül a domolykózónát, alul a sügérzónát. Dombvidéki és alföldi sza­kasznak is nevezhetnénk ezeket, habár megkülönböztetésükben nem a tengerszint feletti magasság, hanem a víz lejtésviszonyokból adódó energiája a döntő szempont.

A domolykózónából a víz elsodorja az apró szemcséjű anyagokat, ezért a meder kemény, rendszerint kavics, durva homok, márga vagy kemény agyag alkotja. Ellentétben a magas hegységek pisztrángos, péres vizeivel, a hőmérséklet és az oxigéntartalom itt tágabb határok között változik, és jelentős évszakos ingadozásokat mutat. Jellemző halai a domolykó, a fenékjáró küllő és a kövicsík, melyekhez néhol sujtásos küsz vagy fürge cselle társul. Középhegységi patakjaink túlnyomó többségét pontosan ilyen környezeti viszonyok jellemzik, és ugyanezek a fajok népesítik be. A magyarországi hegyi patakok tehát – néhány esetleges kivételtől eltekintve – nem a pisztrángzónába, hanem a változó vízhozamú kis vízfolyások fölső szakaszaira jellemző domolykózónába tartoznak.

3.8. ábra - Kőszórással kialakított zúgó a domolykózónában

A sügérzóna lelassult vize már nem képes elszállítani a hordalékot, ezért a meder üledékes: finom homok és iszap borítja. A víz hőmérséklete nyaranta magasabb, mint a fölső szakaszon, oxigéntartalma ellenben kisebb, ezért kevésbé igényes fajok népesítik be. Jellemző fajai a karikakeszeg, a küsz, a bodorka és a sügér mellett esetleg a balin és a jászkeszeg, a halványfoltú küllő és a vágócsík. Valamennyi dombvidéki és alföldre érkező kis folyónkon megtalálható ez a zóna, példaként a Marcal, a Zala és a Zagyva alsó szakasza említhető.

3.9. ábra - Egy alföldi kis folyó sügérzónája

Az erősen változó vízhozamú kis folyók alacsony tengerszint feletti magasságban erednek, vizük rendszerint számos csekély hozamú forrásból, szivárgó érből szedődik össze, ezért nyaranta a felső szakaszuk is erősen felmelegszik. A hasonló méretű és hozamú, de egy-két bővizű forrásból táplálkozó folyók forráshoz közeli szakasza azonban nyáron is hűvös marad, élőhelyet kínálva a pisztrángok, kölönték számára. Az ilyen folyókon a domolykózóna fölött egy szabályos pisztrángzóna is kialakul, tehát három szinttáj különíthető el rajtuk. Ilyen folyó például a Berettyó és a Túr, melyeknek azonban a felső szakasza határainkon kívül esik.

Napjaink ökológiai ismereteinek fényében többen is megkérdőjelezik a folyóvizek szakaszokra tagolásának jogosságát. Azzal érvelnek, hogy a folyókra nem a lépcsőzetes, döccenésszerű változások jellemzőek, hanem épp ellenkezőleg: az átmenetek folytonossága, ami a víz fizikai sajátosságaira és élővilágára egyaránt vonatkozik. Ez a felfogás, melyet a folyók folytonosságának koncepciójaként szoktak emlegetni, olyan hosszirányban összekapcsolódó rendszerek egységének tekinti a folyókat, amelyben az alsóbb szakaszok történéseit nagyrészt a fölöttük lévő szakaszok folyamatai hatá­rozzák meg, tehát meghatározó vonásuk a kontinuitás, a folytonosság.

A másik felfogás, amelyet a folyók szakaszosságának koncepciójaként lehet említeni, nem tagadja, hogy a folyóvizek legfőbb jellemzője biológiai szempontból is a folytonosság – egyebek közt ezért nincsenek éles határok a szinttájak között –, ennek ellenére a szakaszbeosztás megőrzése mellett foglal állást, mert ez a gyakorlatban jól használhatónak bizonyult. A két koncepció között egyébként nincs föloldhatatlan ellentmondás, csupán nézőpontjuk más. Ökológiai szempontból a folytonosság a meghatározó a folyók életében, halászatbiológiai szempontból viszont fönnáll a sza­kaszosság. Nem kell tehát lemondanunk ezekről a jól bevált fogalmakról, csak nem szabad tényleges jelentésüknél mélyebb tartalommal felruházni, önálló ökológiai egységeknek tekinteni őket.