Növénytan
Ismert, hogy egy táj képét a növényzete /vegetatio/[1766] mennyire befolyásolja. Ennek a képnek a kialakításában nemcsak az egyes növények formája, hanem a megjelenésük alapján egymástól eltérő növények egymáshoz viszonyított aránya is jelentős szerepet játszik. Az egyenlítői égövben pl. az örökzöld, többrétegű lombkoronaszintet alkotó fák és cserjék, valamint a lágyszárú, a fánlakó[1767] és a liánnövények együttesen alakítják ki az esőerdő bonyolult szerkezetét. A mérsékeltövi füves puszták sokkal egyszerűbb felépítésűek: ezeken döntő mértékben hagymás, gumós és gyöktörzses évelő, valamint egyéves lágyszárú növények terjedtek el. A hideg éghajlatra a virágtalanok, a lágyszárúak és a törpecserjék , míg a sivatagokra a pozsgás[1768] évelők mellett a rendkívül rövid életű (efemer) egyévesek jellemzőek.
A növényeket külső megjelenésük alapján sokféle osztályozással kísérelték meg csoportosítani. Ezen csoportosítások közül leghasználhatóbbak azok voltak, amelyek a környezeti tényezők és a növények formája között kerestek valamilyen kapcsolatot. Mindeddig Raunkiaer ún. életforma-osztályozása aratta a legnagyobb tudományos sikert, ami azon a felismerésen alapul, hogy a különböző rendszertani hovatartozású növények a hasonló klimatikus feltételekhez azonos struktúrával és fejlődésmóddal alkalmazkodnak. Alkalmazkodásuk külső megjelenésükben is tükröződő alapját két, egymással ellentétesen ható tényező képezi: egyrészt az a konkurenciaviszonyok miatti természetes követelmény, hogy az adott éghajlati, talaj- stb. feltételek között a lehető legnagyobb produktivitást érjék el, másrészt az a túlélést meghatározó követelmény, hogy az áttelelő szerveik /rügyeik/, megfelelő elhelyezkedésükkel, képesek legyenek optimálisan átvészelni a kedvezőtlen (hideg, száraz vagy éppen meleg) évszakot. Raunkiaer a rügyek elhelyezkedése alapján az alábbi növénycsoportokat különböztethette meg:
A fanerofitonok (phanerophyton) fák és cserjék, amelyek rügyeiket a levegőben lévő hajtásaikon, a talaj felszíne fölött legalább 50 cm magasan viselik. Méretük alapján négy csoportjukat - a 30 m-nél is magasabb megafanerofitonokat, a 8 és 30 m közötti magasságú mezofanerofitonokat, a 2 és 8 m közötti magasságú mikrofanerofitonokat és a 2 m-nél alacsonyabb nanofanerofitonokat - különböztetjük meg. A fanerofitonok lehetnek örökzöldek vagy lombhullatók, illetve rügypikkelyesek vagy rügypikkely nélküliek. Az örökzöldek közül a trópusi fák rügyei rügypikkely nélküliek, míg a trópusokon kívüli (extratropikus) területeken élők rügyei többnyire rügypikkelyekkel fedettek.
A kamefitonok törpecserjék és párnás növények.[1769] Rügyeik a kedvezőtlen időszakot a talaj felszíne fölött 10-50 cm magasságban vészelik át. Havas területeken a rügyeket a hó óvja a megfagyástól. Közülük az ún. félcserjék[1770] a levegőbe emelkedő hajtásaik alsóbb részén viselik áttelelő rügyeiket. Idetartoznak pl. a csarab (Calluna vulgaris) és az áfonyák (Vaccinium spp.). Ez a csoport a mediterráneumban is nagyon elterjedt. A passzív kamefitonok megjelenése hasonló az előbbi csoportéhoz. Ezek fölálló hajtásai azonban elpusztulnak, és új hajtásaik a következő évben a felszínen kúszó száraikból erednek. Ilyenek pl. a kakukkfűfajok (Thymus spp.). Az aktív kamefitonok minden hajtása a föld felszínén kúszik és esetleg a csomóknál le is gyökerezik. Ezekre példa a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) és a varjúbogyó (Empetrum nigrum). A párnás növények[1771] az aktív kamefitonok nagyon rövid szártagú megfelelői. Közéjük tartoznak pl. a kövirózsafajok (Sempervivum spp.) és a kőtörőfűfajok (Saxifraga spp.) .
A hemikriptofitonok rügyei közvetlenül a talaj felszínén, az elszáradt levelek védelmében helyezkednek el. Az ún. protohemikriptofitonok - ilyen pl. a hamvas szeder (Rubus caesius) és a nagy csalán (Urtica dioica) - legalsó levelei fejletlenek, így rügyeik közvetlenül a talajfelszínnel egy vonalban helyezkednek el. A részlegesen rozettás növények[1772] alsó levelei tőlevélrózsát formálnak, de a száruk is leveles. Ide tartozó növény pl. az indás ínfű (Ajuga reptans) és a mezei cickafark (Achillea collina) . A rozettás növények[1773] összes levele tőlevélrózsát alkot. Ebbe a csoportba tartozik pl. a százszorszép (Bellis perennis) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) .
A kriptofitonok áttelelő szervei a föld felszíne alatt vannak. Két csoportjukat különböztetjük meg:
- A geofitonok a kedvezőtlen időszakot átvészelő rügyeiket föld alatti hagymáikon, gumóikon vagy rizómáikon viselik. Hagymások pl. a hagymafajok (Allium spp.), gumós a burgonya (Solanum tuberosum), rizómás pedig a mezei aszat (Cirsium arvense) .
- A helofitonok a vizes és a mocsaras területek iszapjában, többnyire rizóma formájában telelnek át. Ilyenek pl. virágkáka (Butomus umbellatus), a nád (Phragmites australis) és a gyékényfajok (Typha spp.) . Ebbe a csoportba soroljuk azokat a hínáralkotókat is, amelyek hajtásai a víz fenekére lesüllyedve vészelik át a telet. Ilyenek pl. a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a kolokán (Stratiotes aloides), valamint a békaszőlőfajok (Potamogeton spp.) .
A terofitonok egyéves növények. Élettartamuk néhány héttől (ún. efemer egyévesek) egy évig terjedhet. A kedvezőtlen időszakot mag formájában, a talajban vészelik át. Ide tartozik pl. a bürök gémorr (Erodium cicutarium), a piros árvacsalán (Lamium purpureum) és a paprika (Capsicum annuum) .
Az epifitonok fákon laknak. Lehetnek lágy- vagy fásszárúak. Lágyszárúak pl. a trópusi orchideák, fásszárú a sárgafagyöngy (Loranthus europaeus) .
A biológiai spektrum azt mutatja meg, hogy milyen egy adott terület életforma-megoszlása. Amint arra a fejezet elején utaltunk, a különböző biomok biológiai spektruma jelentősen eltér egymástól.
[1766] A vegetáció a földfelszínt borító növénytakaró. Megkülönböztetendő a flórától, ami a Föld valamely területén élő fajok összességét jelenti.
[1767] A fánlakó növények (epifitonok) nem a talajon, hanem más növények (leginkább fák) lombkoronájában élnek, kihasználva az ottani jobb fény- és csapadékviszonyokat. Elsősorban a trópusi esőerdőkre jellemzők, ahol főképp zuzmók, mohák, páfrányok, kosborfélék és broméliafélék tartoznak életformacsoportjukba. Tápanyagaikat és a vizet a támasztékul szolgáló növény korhadó kérgéből, valamint a leülepedő porból veszik föl. Hazánkban kevés zuzmó- és mohafaj, valamint a félélősködő fagyöngy és sárgafagyöngy (fakín) alkotja a szegényes epifiton flórát.
[1768] Szukkulens (pozsgás) egy növény vagy szerv, ha víztartó szöveteiben vizet raktároz, aminek következtében duzzadt teste meglehetősen puha, összenyomható.
[1769] Párnás növények a talaj felett sűrűn elágazó, tömött félgömb alakú növények.
[1770] A félcserjék átmenetet képeznek a cserjék és a lágyszárú évelő növények között. Száruk alsó része rövidszártagú, fás és kitelelő, fölső része pedig hosszúszártagú, lágy és a tenyészidőszak végére elszáradó.
[1771] Párnás növények a talaj felett sűrűn elágazó, tömött félgömb alakú növények.
[1772] Tőlevélrózsa vagy tőrózsa (rozetta) a tőből eredő, rendszerint körben elhelyezkedő levelek összessége.
[1773] Tőlevélrózsa vagy tőrózsa (rozetta) a tőből eredő, rendszerint körben elhelyezkedő levelek összessége.