Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

MAGÁT AJÁNLJA

MAGÁT AJÁNLJA[2]


      Ennius, ó, ha akadna nekem valakim, ahogy egykor
          néked Fulvius és az, ki legyőzte a Punt,
      vagy mint szende Tibullusnak Messala, a harcos,
          Flaccusnak meg a tuszk úr, a királyi utód:
 5   lennék én annak, mint nagy Caesarnak elődöm:
          zsenge mezők, erdők s fegyverek énekese.
      Vagy ha erőm nem bírná, hát ami volt Stilichónak
          hajdan az elrablott Persephoné dalosa.
      És ha ez is túlzás, legalább lennék, ami nyilván
10       néhány költőnél több ma aligha lehet. 
                                                                (Csorba Győző fordítása)



[2] 2

1 Quintus Ennius (i. e. 239–169) római költő, a calabriai Rudiaeben született, M. Porcius Cato vitte Rómába, ahol P. Cornelius Scipio Africanus pártfogoltja lett, később Quintus Fulvius Nobilior (i. e. III–II. sz.) római államférfi, hadvezér és műpártoló szerezte meg számára a polgárjogot. P. Cornelius Scipiónak, aki i. e. 202-ben legyőzte Zámánál a Róma ellen háborút indító pun hadvezért, Hannibált (i. e. 249–183), pártfogásáért cserébe a Scipio című költeménnyel és az Annales című eposszal rótta le háláját Ennius, míg Fulvius Nobiliornak az Ambracia című drámával (fabula praetexta) adózott patrónusi érdemeiért.

3 Albius Tibullus (d i. e. 17?) az egyik legjelesebb római elégiaköltő, a csiszolt, tiszta stílus (elegantia, urbanitas) megtestesítője. I. e. 31-től M. Valerius Messalla Corvinusnak (i. e. 64–13), a római politikusnak, szónoknak és írónak a pártfogását élvezte. A lágy hangú Tibullus több elégiájával is megemlékezik pártfogója emberi, irodalompártolói, hadvezéri erényeiről.

4 Quintus Horatius Flaccus (i. e. 65–8), a sokoldalú római költő, i. e. 38-ban ismerkedett meg a művészet- és irodalompártoló Gaius Cilnius Maecenasszal (i. e. 76–8), aki i. e. 32-ben sabinumi birtokkal ajándékozta meg őt. A származását az etruszk királyokig visszavezető „kultúrpolitikusra” való janusi utalás (Tuscis regibus ortus eques) Horatius ódáinak nyitó darabját asszociálja (Hor. carm. 1,1,1: Maecenas atavis edite regibus), de nyelvi mintája inkább Martialis XII. könyvének 4. epigrammája (Mart. 12,4,1–2: Quod Flacco Varioque fuit summoque Maroni / Maecenas, atavis regibus ortus eques).

5–6 Gaius Iulius Caesar Octavianus (i. e. 63–i. sz. 14), a későbbi Augustus császár (i. e. 27-től) számos költőt megnyert rendszere dicsőítőjének, közülük Publius Vergilius Maro (i. e. 70–19) volt az ún. augustusi aranykor egyik leghíresebb, legnagyobb formátumú költője. Janus Vergilius sírversét asszociálva (Mantua me genuit, Calabri rapuere, tenet nunc / Parthenope: cecini pascua rura duces) a legfontosabb vergiliusi műveket sorolja fel (silvas = Eclogae, agros = Georgica, arma virum = Aeneis).

7–8 Janus panegyricus-költészetének első számú ihletője volt Claudius Claudianus (375–404), aki Honorius császár ravennai udvarában az uralkodóról és annak főemberéről, gyámjáról, a helyette kormányzó, vandál származású Stilichóról (365 k.–408) írt dicsőítő költeményeket. Janus a Stilicho által pártfogolt Claudianus egyik mitológiai tárgyú kiseposzára (De raptu Proserpinae) utal.

10 Janus, noha az antik költőelődökkel való összevetést túlzásnak tartja, saját költői tehetségéről mégis büszkén úgy nyilatkozik, hogy a jelen alig két-három (vix duo tresve) költői nagysága (és magát természetesen ide érti) az antikokkal is versenyre kelhet, azokkal már azonos rangú.