Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

TIVADARRA

TIVADARRA[58]


      Túlzón régi-rajongó vagy, Tivadar, hiszen az sem
          kell már néked, amit nagy Cicero maga írt.
      Plautus annál inkább tetszik, s az, mit a zsarnok
          Appius ó törvénykönyvbe rovott valaha.
 5   Nincs jó szó, csak amit vén tölgy-táblákra jegyezve
          néhai ritka tudós Festus örökbe hagyott.
      Tudd meg: Kadmosz nyelvét nem kedvelte Homérosz,
          Numa Pilumnusét s Numa szavát Scipiók.
      És ha – amit kétszer hat császár éveiben szült
10       míves használat – nincs örömödre a szép:
      Ancusnál és Tullusnál beragadsz, s ahogy Acca
          adta Remusnak meg kis Romulusnak a szót,
      s mint Picus Faunusnak vagy Faunus Latinusnak
          s atyja Evandernek mondta a jóslatokat,
15   s mit Latiumban hallott száműzetve Saturnus,
          s kétszájú Janus isteni ajka beszélt.
      Hogyha csak ámulatunkat kívánnád kicsikarni,
          tévedsz: más módon támad a megbecsülés.
      Míg ha dicséret kell, Tivadar, meg nép, aki olvas:
20       írj a ma nyelvén, és járj az atyák nyomain!
                                                                 (Csorba Győző fordítása)



[58] 58

1 Suetonius Augustus-életrajzában (Aug. 86) olvashatjuk, hogy a császár „a modoroskodó és régieskedő embereket, mint két ellenkező hibában szenvedőket, egyaránt idegenkedve megvetette” (Kis Ferencné ford.). Quintilianus hosszasan ír a régi szavak utánzásáról (inst. 8,24–30), a régiségrajongókat Tacitus is megrója (dial. 21–27). Janus az antiquarius Theodorus alakját Gellius egyik elbeszélése (Noctes Atticae 1,10) alapján rajzolja meg. Abban Favorinus, a filozófus egy régies szavakat fölöttébb kedvelő s a mindennapi beszédben elavult, ismeretlen szavakat használó ifjút úgy jellemez, hogy az nem saját korának szavaival él, hanem mintha „Euander anyjával beszélgetne, egy már sok száz év óta megszűnt nyelven »makog«, s nem akarja, hogy bárki is értse, felfogja, mit mond”. A Janus-epigramma következő példái a gelliusi történetet adaptálják tudós nyelvtörténeti példatárral, amelynek forrása Isidorus (etym. 9,1,6–7) és Guarino (Epist. II. 813,42–105) okfejtése lehetett.

1–6 Janus a római irodalom archaikus korát idéző példákat sorol fel azt bizonyítandó, hogy barátja már az ókori Róma legnagyobb szónokának, prózaírójának számító Marcus Tullius Cicerónál (i. e. 106–43) olvasott szavakat sem kedveli, csak Plautus nyakatekert szavai gyönyörködtetik, illetve az Appius Claudius által fatáblákra vésetett törvény-szavak (Hor. ars 399: oppida moliri, leges incidere ligno), csakis a régiségbúvár Pompeius Festusnak (II. sz.) Verrius Flaccus, Augustus-kori grammatikus, filológus művéből (De verborum significatu, A szavak jelentéséről) kivonatolt ősrégi, homályos etimológiájú szóemlékeit tartja jóknak.

7–8 Itt is Favorinus érvelését követi, aki szerint a régi Róma nagyjai sem az őslakosok (sicanusok, pelaszgok) nyelvén beszéltek már, hanem saját koruk szavaival. Kadmosznak, a legendás thébai királynak tulajdonította a görög mitológia a főníciai ábécé bevezetését Hellaszban (Isid. etym 1,3,6). Kadmosz Isidorus korszakolása szerint (etym. 5,39,10-12) csaknem 330 évvel élt korábban, mint Homérosz. Numa Pompilius Róma legendás királya (i. e. 712–670) volt, Pilumnus Itália legősibb istenségei közé tartozott, Numa Pompilius – Servius kommentárja szerint (Aen. 8,320) – több évszázaddal később élt Pilumnusnál. A Scipiók az i. e. III-II. századi Róma meghatározó politikusai, hadvezérei voltak, mintegy félezer év választotta el őket Numa korától.

9–10 Janus kormeghatározása (aetas inclita) a római történetíró Suetonius Tranquillus (75–160) De vita Caesarum című művére utal, amely 12 császár életét rajzolja meg, Iulius Caesartól Domitianusig. A 12 császár kora a római irodalom ún. aranykorát, illetve az ezüstkori irodalom jelentős hányadát magában foglalta.

11–12 Tullus Hostilius Róma harmadik királya volt, aki Numa után uralkodott 32 esztendőn át. Ancus Martius a negyedik római király volt, és 24 évig ült a trónon. Mindketten az i. e. VII. században éltek. Romulus és Remus Mars hadisten és Rhea Silvia ikerfiai, akiket Amulius (Rhea Silvia atyjának, Numitornak az öccse) születésük után vízbe vettetett. Szerencsésen megmenekedvén, egy Faustulus nevű pásztor felesége, Acca Larentia, felnevelte őket (Liv. 1,4).

13–14 Picus, Faunus és Latinus Latium ősi királyai voltak. Picus Faunust nemzette, Faunus Latinust, akinek a leányát, Laviniát a Turnusszal szembeni harcban Aeneas megszerezte. Euander Árkádiából száműzött király volt, aki az Albula (későbbi nevén Tiberis) környékén telepedett le, s Aeneas szövetségese lett Turnusszal szemben. Euander nagy tiszteletnek örvendett népe (Arcades) körében, mert jártas volt az írás tudományában, amit jóstudománnyal megáldott anyjától, Nikosztratétől tanult. Nikosztratét Carmentának nevezték új hazájában; ő volt az, aki a 13 mássalhangzóból álló pelaszg ábécét átalakította 15 mássalhangzóból álló latin ábécévé. Carmenta, azaz Euander szülője (Euandri parens) nevét onnan kapta, hogy jósdalaiban megénekelte a jövőt, a végzetet (quibus est vaticinata). A fordítás, a bonyolult latin mitológiai útvesztőben eltévedve, az Euandri parens kifejezést Euander atyjára, Lükaónra vonatkoztatja.

15–16 A Jupiter (Zeusz) által elűzött Saturnus Itália földjén rejtőzött, s innen kapta e tájék Ovidius szerint a Latium nevet (fast. 1,237–238: „Egykor azért szerepelt ez a táj Saturnia néven, / új neve meg Latium, mert neki rejteke lett.” Gaál László ford.). Ianus a legősibb itáliai istenség (király) volt, akinek városa a mons Ianiculum, azaz Róma hét halmának egyikén terült el. Jellegzetessége a kettős arc (biceps, biformis, ancipiti imagine, bina ora, duplici imagine – Ov. fast. 1,65, 89, 95, 96, 231).

19–20 Az epigramma zárósoraiban újra Favorinus szavait hasznosítja Janus (Gell. 1,10,4: Vive ergo moribus praeteritis, loquere verbis praesentibus […] – „Élj a a hajdani ősök erkölcsei szerint, s beszélj a jelenkor szavaival […]”).