Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)
Balassi Kiadó
Költők, annyira átlátszón mire jó hazudozni?
Phoebus gyűlöli ezt, és a valót szereti.
Ám ti, ahányan vagytok, kórusban kiabáltok:
„Zöldel a Pó partján egy üde nyárfaliget,
5 olvadt érc-szerü mézgát izzadnak ki a fák ott,
s gyöngyszemmé merevül sorra a sok kicsi csepp.”
Íme, a Pó! Meg a Nap-nővérek berke, a híres!
Hát a borostyánkő? Láttok-e, latrok, ilyet?
(Csorba Győző fordítása)
[64] 64
1–6 A mitológia szerint Phaithón, Héliosz napisten fia, apjától egy napra elkérte a tüzes napszekeret, de mivel nem volt elég erős irányításához, a Nap lovai elragadták, s szinte a földet is felperzselték a tűzsugarak. Zeusz villámával sújtotta agyon Phaithónt, aki a Pó folyóba (Eridanus) zuhant. Bánatos nővérei (Héliosz lányai, Heliades sorores) nyárfákká változtak (populeum nemus), ott állnak az Eridanus partján, és borostyánkő könnyeket sírnak (fluant electra – migret in gemmam). Janus nagyrészt Ovidius segítségével (met. 2,320–366) jeleníti meg a történetet.
8 Már Plinius is kritikával illette a mitológiai történetet (Plin. nat. 37,31–32), a görögök hazugságának (vanitas Gaecorum) minősítve azt. Ugyanezt az ironikus elutasítást fogalmazta meg Guarino a Francesco Barbaróhoz írott levelében (Epist. I. 4,125–132: „jó néhányan kapzsiságuktól vezettetve, hogy drágakövekre szert tehetnek, körös-körül a vidékről odasereglettek és össze-vissza kutattak, de csalódtak vágyaikban, mert csak száraz fakérget találtak a Pó partján, szélingatta lombokat és a parton néhány kicsi brekegő békát” Kardos Tibor ford.). A költők hazugságairól (mendacia vatum) már Ovidius is gúnyos hangon szólt (fast. 6,253).