Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

LÚCIÁRÓL

LÚCIÁRÓL[182]


      Lúcia már lefeküdt, széttárva ajánlja a testét,
          S már felemelt lábát érzem a vállaimon:
      Íme, mikor szörnyen megdördül az alfele, mintha
          Felhőből villám csapna le nyár idején.
 5   Megrettenve hagyok mindent, beborítom az orrom,
          Kedvem már lekonyult, szégyenem el-tovaűz.
      Lúcia, ágyékod nekem így örömöt sose ád majd,
          Fékezd alfeledet, hagyja el ezt a szokást.
                                                                 (Csorba Győző fordítása)



[182] 183

1–4 Az ovidiusi expozíciót (Ov. ars 3,775: Milanion umeris Atalantes crura ferebat) követő, szörnyű szellentés kiváltotta helyzethez hasonlót ír le Beccadelli Ad Crispum, quod suas laudes intermiserit rustico cacante című, vaskos humorú epigrammájában. (Az idilli környezetben panegyricust írni akaró költőt és múzsáját egy éppen szaró paraszt hasonló hangzavarral járó, viharos égzengéssel felérő durrantása riasztja el – Herm. 1,40,19–20: tunc ex vocali ventosa tonitrua culo / dissiliunt, strepitu tunditur omnis ager.) A hangutánzó terribilem bombum kifejezéshez vö. Poggio Bracciolini, De quodam sene barbato (Pogg. facet. 103). Poggiónál több facetiában is a humor forrása az ingens ventris crepitus (135, 136, 155, 213).

5–6 Beccadellit hasonló rémület keríti hatalmába (Herm. 1,40,21–22: Excutior, calamus cecidit, dea cessit in auras, / ad crepitum trullae territa fugit avis). Martialisnál Galla clamosus cunnusának cuppogása okoz hasonló galibát, s Martialis is keserűen jegyzi meg (Mart. 7,18,12): Cum sonat hic, cui non mentula mensque cadit?