Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL[201]


      Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
          Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
      Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
          Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
 5   S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
          Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
      Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
          Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
                                                                 (Weöres Sándor fordítása)



[201] 202

1–2 A Heszperiszek a görög mitológiában Nüx vagy Atlasz csengő hangú leányai. Az Ókeanoszon túl, a legtávolabbi nyugaton az istenek kertjében Ladón sárkánnyal őrizték az aranyalmafát, amelyet Gaia ajándékozott Hérának Zeusszal tartott esküvőjén. Héraklész tizenegyedik feladatként kapta, hogy gyümölcsöket hozzon a Heszperidák kertjéből. Alkinoosz Szkhéria szigetén a phaiákok királya volt, szívélyesen fogadta a hajótörést szenvedett Odüsszeuszt, aki elmesélte neki bolyongásait. Alkinoosznak csodálatos szépségű kertje volt (Hom. Od. 7,112–131). A Heszperiszek és Alkinoosz kertje a római költők eszköztárában gyakran szerepelt egymás mellett (Mart. 10,94,1–2; 13,37,1–2; Iuv. 5,151–152; Priap. 16,1–4).

3–4 A Boldogok szigete (Insulae Fortunatae, Insulae Fortunatorum) a görög mitológiában a megboldogultak tartózkodási helye, általában az Élüszionnal (Elysium) azonos, de ismertek olyan olyan képzetek is, amelyek azt a távoli nyugatra helyezték (Hom. Od. 4,566 sq.; Serv. Aen. 6,640: campi Elysii aut apud inferos sunt, aut in insulis fortinatis, aut in lunari circulo; Hor. epod. 16,41–42: arva beata / petamus, arva, divites et insulas). E helyt „hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor, / éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon, / Ókeanosztól jő, hogy az embereket felüdítse” (Hom. Od. 4,566–568, Devecseri Gábor ford.).

5–6 Plinius szerint a mandulafa már januárban virágozni kezd, s márciusra gyümölcsöt is érlel (nat. 16,103: Ex iis, quae hieme aquila exoriente, ut diximus, concipiunt, floret prima omnium amygdala mense Ianuario, Martio vero pomum maturat). Azaz a napfényes Itáliában természetes az, ami csoda (quod esset mirabile) még a Boldogok szigetén is, s főképpen az a zord éghajlatú Pannoniában. A mandulafácska: Pannoniában itáliaiként.

7–8 A metaforikus megszólítással a mandulafa (Phylli) újra az egykori trák királylányként jelenik meg, aki beleszeretett az athéni Démophoónba. Mikor a férfi visszahajózott hazájába, megesküdött, hogy egy év múlva visszatér. A hűtlen szerető azonban nem tartotta meg szavát, s a cserbenhagyott Phüllisz bánatában öngyilkos lett. Az istenek megkönyörültek rajta, s mandulafává változtatták (Serv. ecl. 5,10: Phyllis / conversa est in arborem amygdalum sine foliis). A mandulafát Janus egy újabb metaforával szólítja meg: Progne tibi fuit expectanda – „Meg kellett volna várnod Proknét!”, azaz a tavasz kezdetét jelző fecskéket. Az athéni királylányt, Proknét ugyanis fecskévé változtatták az istenek, mert férjének, Téreusznak gyalázatos tettét azzal bosszulta meg, hogy fiukat, Itüszt meggyilkolta (Ov. met. 6,424–674). A két metafora, egyben két összemosódó tragédia (Progne, Phylli) összekapcsolásával rendkívül modernné válik a kép, eltér az Ovidiusnál is fellelhető motívumtól (fast. 2,853–856). A hosszú várakozás Ovidius Phyllis-levelében is hangsúlyos, a tragikus sorsú hősnő négyszer ismétli meg az expectare igét (Ov. epist. 2,97–102). Phüllisz öngyilkossága egybekapcsolódik a mandulafa vakmerő (audax amygdala), öngyilkos türelmetlenségével. Az odit moras kifejezés Senecánál Orpheusz tragikus türelmetlenségére vonatkozik. (Herc. fur. 588–589: odit verus amor nec patitur moras: / munus dum properat cernere, perdidit).