Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

A VENDÉGLÁTÓ ANTALRA

A VENDÉGLÁTÓ ANTALRA[217]


      Hogy lentibb sorban tartott fogva még a Sors,
      Emlékszem én, vendéged voltam többször is.
      Egy-rangunak ezt megtagadni nem szokás.
      De kispap voltam, nem mondtad még: püspök úr!
 5   Ne vélj dölyfösnek, jöttem most is szívesen.
      Ajaj! Cserépfazékban főzött répa ez,
      És ékesen, finom fatálon tálalod,
      Ily lakomát főzött magának Curius;
      E dőzsölés börtönlakókhoz illenék.
10   Mi az a rőtes kotyvalék ott? El vele!
      A gyapjút mossák ebben, vagy a ló monyát!
      Cserépfazék megy, jő a második fogás:
      Rohadt szőlőt és poshadó fügét kinálsz.
      Mit! Hogy én ezt örömmel enném? S mást nem adsz?
15   Amint érdemled, Vendéglátó Antalom,
      Úgy áldjon ég, ennyire jóban nem vagyunk.
                                                                 (Nemes Nagy Ágnes fordítása)



[217] 218

1–4 A vers címzettje, Antonius, már Janus pécsi püspökké való kinevezése után invitálhatta lakomára az egykoron még vele azonos rangú társat (nec par fuisset denegare me pari), a költemény tehát az 1460-as években keletkezett.

6–8 M. Curius Dentatus (i. e. III. sz.) római hadvezér, aki homo novusként győztesen fejezte be a harmadik samnis háborút (i. e. 298–290). Leigázásuk után felkeresték őt a samnis követek, és nagy halom aranyat ajánlottak fel neki. Curius kicsiny birtokán éppen répát főzött cserépedényben. Az egyszerűségéről híressé vált római visszautasította a samnisok aranyát, mondván: annak, aki így étkezik, semmi szüksége sincs aranyra, s ő többre tartja, hogy olyanokon uralkodik, akiknek van aranyuk, mintsem hogy neki legyen. (Vö. Plin. nat. 19,87; Plut. mor. 194f = ÁBEL, 65: rapula coquenti in fictilibus). Pliniusnál (nat. 18,36) az ergastuli jelentése: ’földet művelő rabszolgák’, ezért a „börtönlakók” fordítás nem szerencsés.

10–11 Az Antonius által készített szörnyű ételek valószínűleg a Pliniusnál említett rubia (festőfű, buzérfű) és radicula (gyökerecske, retek) lehettek (Plin. nat. 19,47–48), mindkettőről megemlíti Plinius, hogy alkalmas a gyapjúmosásra, színezésre (rubia, tinguendis lanis […] nececessaria […] radicula lavandis […] lanis sucum habet), illetve hogy csak a legszegényebbek fogyasztják (non nisi sordido nota volgo).

12–13 Vö. Mart. 5,78,11–12: Mensae munera si voles secundae / Marcentes tibi porrigentur uvae.

16 A vers csattanója egy Macrobiusnál olvasható, hasonló tartalmú Augustus-anekdota szellemes mondását idézi (Sat. 2,4,13: Exceptus est a quodam cena satis parca et quasi cotidiana, nam paene nulli se invitanti negabat. post epulum igitur inops ac sine ullo apparatu discedens vale dicenti hoc tantum insusurravit: non putabam me tibi tam familiarem.).