Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

TRIBRACÓHOZ, A KÖLTŐHÖZ

TRIBRACÓHOZ, A KÖLTŐHÖZ[221]


      Tribraco, hogyha finom tárgyakhoz vonzana kedvem,
          Távol a nagy Vörös-ár gyöngyöket adna nekem,
      Szép elefántcsontot majd India népe kinálna,
          Selymét Kína, arab föld meg az illatait.
 5   Ámde nekem most csak vers fogja s bűvöli lelkem,
          Mindig Itália ért verseit áhitozom.
      Szépen szólni tudást csak nektek juttat a Múzsa,
          Külföld népe; mi: csak barbarusok lehetünk.
      Pallas, Cyllenius nincs otthon a géta Dunánál,
10       Lent a phaetoni Pó ágainál lakozik.
      Téli Dunánk befagyott hátán csak bajt, hadivészt hoz,
          Ádáz Mars lakik ott s húga: a szörnyü Viszály.
      Mért kolduljam messze, miből bőven nekem is van,
          Hogyha latin lanttal hírt aratok magam is?
15   Mondják pásztoraim rólam, no de nem hiszem én el,
          Szépszavu hattyúk közt gágog a szám libaként.
      S még ha nem is szólnék soha nyers és köznapi hangon,
          Szívesen olvasnám, Tribraco, verseidet.
      Vergilius Flaccust olvasta… Látja magát az,
20       Kit mindig a saját verse zenéje büvöl?
                                                                 (Áprily Lajos fordítása)



[221] 222

1–2 Gaspare Tribacco (1439–1493) olasz humanista költő, modenai, majd ferrarai tanár, Guarino egykori tanítványa. Akárcsak Janus, ő is Borso d’Estének, Ferrara urának (1450–1471) támogatását élvezte. Jó barátság fűzte Vitéz Jánoshoz is. Janus az 1465. évi római követjárásról hazatérőben Ferrarában találkozott a hajdani Guarino-tanítvánnyal. Verses levélváltásuk annak apropóján született, hogy Janust Rómában valószínűleg meglopták (vö. ÁBEL, 120). Ez időben adhatta át Tribacco Janusnak azt az eclogagyűjteményt, melyet Vitéz Jánosnak ajánlott (vö. ÁBEL, 178–200). A Vörös-tenger (Rubrum mare) gyöngyei (gemma) keresett luxuscikkek voltak.

3–4 A gazdag Arábia már az ókorban is a dives, felix, odorifera jelzőket kapta. Sokféle népcsoport lakta (Plin. nat. 6,142), a félsziget elsősorban illatszereiről volt híres (thus, myrrha, casia, cinnamomum etc.). A távol-keleti nép (Seres) selyemárui ugyancsak keresett, drága cikkei voltak az ókori világnak. A vellera itt nem annyira gyapjút, mint inkább selyemfonalat jelent. Az indiai elefántcsont igen értékes volt, elsősorban az istenek szobrait készítették belőle (Plin. nat. 8,31). Az expozíció nyelvi elemeit Claudianustól kölcsönzi (7,211; 28,528).

5–6 Az oenotrusok Dél-Itália lakói voltak, a költői nyelv Oenotrián Vergilius óta (Aen. 1,532; 3,162; 7,85) egész Itáliát értette. Arisztotelész szerint az oenotrusok egyik királya, Italus adta e félszigetnek az Itália nevet (vö. Ariszt. Pol. 7,10,2). Janus elegáns fokozással tudatja, hogy a felsorolt kincsekhez hasonlóan a verseknek (carmina) csak egy igazi lelőhelye van: Itália.

7–8 Horatius gnomikus irodalomtörténeti értékelése (ars 323–324: Grais ingenium, Grais dedit ore rotundo / Musa loqui) gyakori példaként szerepel a görögség irodalmi elsőbbségének hangsúlyozására. Megtalálható Guarino egyik levelében (Epist. II. 813,39–40), illetve a Guarino-panegyricusban (108–109) is. Janus a horatiusi dicséretet Itália költőinek, íróinak (vobis) adja.

9–10 Nem a Geticus Hister mellett lakozik a művészeteket pártoló Pallasz Athéné, illetve Hermész (Cyllenius, mivel a Külléné hegyen született), aki a költészetet és az ékesszólást megtanította az egykoron vad, műveletlen embereknek, hanem a Pó kies oldalágai mentén. A martialisi Phaethontei Padi kifejezés (10,12,2) kimondatlanul is Ferrarára utal, ahol Janus hét évig tartó tanulmányai során ezektől az istenektől (és a földi isten Guarinótól) a legtöbb tudást kapta.

11–12 A befagyott hátán ellenséget, háborúkat hozó Duna Ovidiusnál szereplő motívum (trist. 3,10,53–54; Pont. 1,2,81–82), a megfogalmazás az ifjabb Pliniuséval rokon (Plin. paneg. 12,3). A Dunát csak Mars és vérszomjas nővére, Bellona (Erisz, a Viszály, a Háború istennője) lakja.

15–16 A gondolatsor Vergiliust idézi (ecl. 9,32–36: et me fecere poetam / Pierides, sunt et mihi carmina, me quoque dicunt / vatem pastores, sed non ego credulus illis. / nam neque adhuc Vario videor nec dicere Cinna / digna, sed argutos inter strepere anser olores.). Valószínűleg Tribacco eclogáira is utalni akar Janus ezzel az allegóriával, amelyben – Vergiliushoz hasonlóan – ő is pásztorköltővé válik a háborúk sújtotta világban.

17–18 A triviale sonarem kifejezés Nemesianus (III. sz.) római eclogaköltő sorait asszociálja (ecl. 4,2–4: versu doctus uterque / nec triviale sonans).

19–20 L. Varius Rufus és Q. Horatius Flaccus a Maecenas-kör tagjai voltak, őszinte barátság fűzte őket P. Vergilius Maróhoz, ismerték és elismerték egymás költészetét. Janus a Vergilius-ecloga soraira visszautalva (neque Vario videor dicere digna) a fiatal Vergiliusként jelenik meg, aki Varius és Horatius műveit olvassa, hogy saját költészetének igazi esztétikai értékét a valóban tudós költők verseinek ismeretében alkothassa meg. Janus az itáliai költőket (köztük Tribaccót is) tekinti Variusoknak, Flaccusoknak, akiktől objektív, elfogulatlan ítéletet vár. A „pannóniai pásztorok” vélekedése (Ausonia clarus ipse lyra) csak hiú önámításhoz vezet (vö. Hor. ars 444), igényes irodalmi közeg hiányában az igazi tehetségek is visszasüllyednek földijeik színvonalára.