Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

MENTEGETŐZIK, HOGY NEM ELEGYEDIK A HARCBA

MENTEGETŐZIK, HOGY NEM ELEGYEDIK A HARCBA[225]


      Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kisérem,
          Nem kell gyávának szidnotok engem azért,
      Mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok,
          Nem kuszom ostromlott vár meredek falain
 5   És rest nézőként szemlélem a más veszedelmét:
          Nem félelmem tart vissza, csak érdeketek.
      Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt,
          Így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál.
      Ám ha a költő is harcol s odavész a csatában,
10       Hősi halálotokat versbe ki szedje vajon?
                                                                 (Kálnoky László fordítása)



[225] 226

1–4 Valószínűleg a Jajca elfoglalásával (1463. dec. 24–25.) végződő boszniai hadjáratot követő évben keletkezett a vers. A háborúzó országnagyok (belligeri proceres) kifejezés Antonio Constanzi (1436–1490) olasz költőnek, Janus egykori ferrarai diáktársának 1464-ben Mátyáshoz írott versében is megtalálható (Analecta nova, 110,7: Ex te belligeri proceres comitentur et omnis), ez is alátámasztja e vers 1464-re datálását. A csatát idéző kifejezéseket Janus Vergiliustól, Silius Italicustól és Statiustól kölcsönzi.

5–6 A „fegyvertelen, tétlen, rest szemlélője a harcoknak” motívum Lucretiusnál jelenik meg először (Lucr. 2,1–6: Suave, mari magno turbantibus aequora ventis / e terra mangnum alterius spectare laborem, […] suave etiam belli certamina magna tueri / per campos instructa, tua sine parte pericli), később Horatius (epist. 1,11,10) és Tacitus (dial. 37) is átvette. Janus a II. Pál pápa magánkihallgatásán elmondott követi beszédében (TELEKI, II. 69: rex noster […] mavult ipse periclitari pro omnibus, quam aliorum pericula spectare otiosus) ugyancsak említi.

7–10 A csattanó Propertiusra vezethető vissza, aki az őt elpusztítani akaró Amorral szemben így érvel (Prop. 2,12,21–24): si perdideris, quis erit, qui talia cantet […] / qui caput et digitos et lumina nigra puellae / et canat, ut soleant molliter ire pedes. Landino Propertiust másoló sorában szintén ezt mondja kedvesének (Xandr. 1,4,22): si peream, vel quis lumina nigra canet?