Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

SIRATÓÉNEK RACACINUSRÓL, KISINASÁRÓL

SIRATÓÉNEK RACACINUSRÓL, KISINASÁRÓL[241]


      Mért állsz tétlenül itt, felcser, szaporázzon a lábad,
          Gyorsan az orvost hívd, szállj a nyeregbe, ügess!
      Hozd sebesen, tán még pislogva találja a mécsest,
          S lelke szegénynek nem röppen el ajkairól.
 5   És ha – miként Makhaón – gyógyítasz, esdve könyörgök,
          Mind, ami kedves, szép, mind, ami drága neked.
      Buzdítson becsvágy, bízzál bár bő jutalomban,
          Ápold gondosan őt, úgy, ahogy engemet is.
      Új Phoebus te leszel, vagy az istenek orvosa, Paean,
10       Hogyha föléleszted, Henricus, ezt a fiút.
      S mint holt Virbius éltét egykor visszaigéző
          Istenségnek is, úgy hódolok én teneked.
      Villámtól sose félj, sok Küklopsz mondja gyakorta,
          Hajdani bosszúját bánja nagyon Jupiter.
15   Gyorsan szállt a parancs. De miféle madár az a tölgyön,
          Mely tompult feketén libben a földre amott?
      Életet is jósolhat zord Jupiternek a fája,
          Makkját ették még hajdan az ősi atyák.
      Földben a holt helye van, s a sötét szín már a halálé,
20       Így feketét látván tudjuk, a gyász jele az.
      Bárcsak a baljós jel ne halálnak a hírnöke lenne,
          És változtatná jóra az isteni kéz.
      Ó, siralom! Búsan jönnek, jaj, kár a beszédért,
          Néma bizonyság már bánatos arcotok is.
25   Meghalt! Nem segitett már rajta derűs, üde képe,
          S bajban a megmentő zsenge szakálla se volt.
      Úgy hever, oly mereven, mint elfonnyadt amaranthusz,
          Melynek a böjti vihar törte derékba tövét.
      Lássátok: szép arcáról a mosoly le se hervadt,
30       S őrzi pirosságát, mintha csak élne szegény.
      Gyászpadján kiterített Pallász arca ilyen volt,
          S Parthenopeiosznak, sírba rakása előtt.
      Hol van hát a remény, melyben megbízhat az ember,
          És van-e röpke idő, mely egyedűl az övé?
35   Mint pocsolyában szétpukkan zápor buboréka,
          Ránk tör végóránk éppen ilyen hevesen.
      Sok-sok hosszú évben bízunk ostoba fővel,
          Gyűjtünk, s másra marad mind, amit összeszedünk.
      Hádész mintha nem is ránk lesne kitárt kapujával,
40      Csáklyás révész sem várna a Styx vizein,
      S Hébé adna nekünk az öröklét hűs italából
          (Istenek étke után issza a nagy Jupiter).
      Van sors, van végzet, ám ezt mi kutyába se vesszük,
          Élünk balhitben szárazon és vizeken.
45   Hátat fordit a földnek s száll tengerre az egyik,
          Másik szánt és vet, vízre reá se tekint.
      Itt ez nagyratörő, keres olcsó népszerüséget,
          Talpig vértben amaz gyűjti a harci babért.
      Föld méhébe kutat, felhők közt mássza a csúcsot,
50      Sőt az eget – vélnéd – ostrom alá veszi ő.
      Közben az Álom bátyja sötéten száll a világban,
          Megpillantani őt még sohasem sikerült,
      És a gyanútlan népeket így taglózza le orvul,
          Nincsen fölmentés csorba kaszája elől.
55   Meg nem hatja a szép ábrázat s ifjui kor sem,
          Elragad egyformán délceget és nyavalyást.
      Rút Therszitész, szép Nireusz, majd Párisz, Akhillész,
          Atyja előtt Troiloszt érte a végzet utol.
      Máglya tüzén aki most rőt lángok közt elenyészik,
60       Harcos volt az imént, életerős fiatal.
      Nem lelt méltó párra a játékos viadalban,
          És lova nyergében senki se múlta fölül.
      Tündareosztól ezt, Hermésztől azt örökölte,
          Szívből kedvelték ők is az ifju vitézt.
65   Most pedig, éppen az élet végső pillanatában
          Dús haja egy fürtjét vágta le Perszephoné.
      Spártai harcban az ifjak mérték össze tudásuk,
          Ő is vígan a zöld pázsiton átlovagolt.
      Míg laza kantárral tovanyargalt úttalan úton,
70       Élte sötét fonalát vágta el Atroposz így.
      Földre bukott paripájáról tört nyakcsigolyával,
          S teste fölött siklik máris a szürke madár.
      Mennybeliek! Rend ez? Mért tűritek el, hogy e három
          Meddő vénasszony döntse a sorsokat el?
75   Irgalomérzés abban nincs, aki önmaga nem fél,
          Részvétet várhat mind, aki példaadó.
      Mért nem anyák, hogy felfognák a szülői könyörgést,
          S rádöbbennének, hogy mi az aggodalom.
      Tömjénáldozat illata sem békíti meg őket,
80       Elhal az esdeklés, lelve süket füleket.
      Rút banya-népség! Bárcsak bosszúm sújtana rátok,
          S megtépázhatnám vén csuparánc fejetek!
      Őszült üstökötök markomba kerülne csak egyszer,
          Hullana máris szét rokka, motolla, fonál.
85   Sorsok acéltábláit tüstént összetipornám,
          Mert a szilárd vasnál kőszivetek ridegebb.
      Még tán Afrika bősz fenevadja sem ártana annak,
          Kit fiatal fővel most ti ragadtatok el.
      Kaszpia kölykes tigrise őhozzá sose nyúlna,
90       Sőt még vadkan sem, melyet a dárda sebez.
      Heszperiszek sárkánykígyója se bántja ez ifjút,
          Sem földön kúszó, sem vizi szörnyetegek.
      Adjátok meg a választ, mit követett el a jámbor,
          Halljuk hát, mi a vád, mért ez a szörnyü halál?
95   Delphit, Trivia házát lobbantotta-e lángra?
          Néked, Apolló, ő ölte meg ökreidet?
      Állad arany díszét, Ammon, ő nyírta le orvul?
          Ő szaggatta le tán köntösödet, Jupiter?
      Ő lett volna, ki Vénusz jobb karján sebet ejtett,
100        S Pallászt ellopván még csupa vér a keze?
         Istennők ágyába osont rút indulatokkal,
             Vagy közhírré tett mennyei titkokat ő?
         Ossza hegyét guritotta reá az olümposzi csúcsra?
             Ő szolgálta talán Enkeladoszt s Japetoszt?
105   Márpedig ő senkit még szóval sem keserített,
             Ártatlan, békés, egyszerü életet élt.
         Ám mit rágódom? Vadságod okozta halálod,
             Mint pusztában a szó, kárba veszett a tanács.
         Hányszor szóltam ezért, és kértelek és könyörögtem,
110        Meggondoltabb légy, lóra ne ülj, ha szilaj.
         Nincs az a négylábú, mely jobban bajba keverne
             Földi halandókat, mint a tüzes paripa.
         Ott a csatában a ló, mely rendet vág a sorokban,
             S tölti a mély Ereboszt újra meg újra a ló.
115   Ló müve volt Ilion háromszori porba bukása,
             Így pusztult Rhészosz s véle egész serege.
         Ló volt Hippolütosznak végzete és Phaetóné,
             Tűzben enyészett el két lova és kocsija,
         Sőt te, Khimérával megvívó Bellerophón is,
120        Fogtad bár a sörényt, csak ledobott Pegazosz.
         És Diomédész Rhészosztól rablott paripái,
             Tudjuk, a húst ették, és nem a zsenge füvet.
         Potnia ádáz kancáit ki nem ismeri hírből,
             Hippomanész mit tett, s honnan a bűne vajon?
125   Minderről szóltam neked, ám te kihívtad a sorsot,
             Kedved a bajban telt, s egyre kerested a vészt.
         Ékes szerszámdísz, kantár – ez járt a fejedben,
             Lóra ha pattantál, már repesett a szived.
         Tűzfúvó táltos, nem hitvány, rossz gebe hátán
130        Száguldván a mezőn, még patanyom se maradt.
         Nem vonzott úgy téged hintó lomha nyugalma,
             Sem békés evezés csónakon ülve, tavon,
         Mint vad vágtában nekivágni a nagy meredeknek,
             S körbeügetni a gyors, szárba fogott paripán.
135   Lám, ki az élvezetet habzsolja, hová viszi vágya,
             És mit hajszoltál, merre sodort a gyönyör?
         Élüszion mezején győztesként futsz te bizonnyal,
             S száját tárva figyel Automedon tereád.
         Ó, te szegény gyermek, mindnyájunk büszke reménye,
140        Most a szülőháznak támogatója ki lesz?
         Jó szolgát, ki hasonló hozzád, merre találok?
             Hű legyen és szorgos, fürge a szelleme is.
         Sírástól visszhangzik a város, néma az udvar,
             Nyüzsgését, zsivaját már elemészti a csend.
145   Ifjat, vént egyaránt megdöbbentett a halálod,
             Félti családját ez, fojtja a félelem azt.
         Ámde kiváltképp én rémültem meg, hiszen eddig
             Mellettem voltál nappal is, éjszaka is.
         Éj idején hányszor látom majd szép, derüs arcod,
150        Álom, mely csalfán száll az agancskapun át.
         S ébredvén hányszor hívlak még újra meg újra,
             Mintha csak álmod nem lenne örök nyugalom.
         Szőke fejű ifjú ha netán felbukkan előttem,
             Lenszín fürtjeidet sejtheti képzeletem,
155   Izmos, termetes atlétát pillantva meg éppen,
             Széles vállaidat látja a lelki szemem.
         Dermedt csontom sokkal előbb elporlik a sírban,
             Mint emlékedet én egyszer is elfeledem.
         Él a remény, hogy megtarthatsz emlékezetedben,
160        Bár feledést nyújtó Léthe vizét megiszod.
         Egy aggaszt: azt hittem, hosszú életet élhetsz,
             S úgy véltem, hogy még élnek az istenek is.
         Törlesztést a kapott jóért balgán elodáztam,
             Hű szolgálatodat nem viszonozva neked.
165   Még tán – Minosz itélőszéke elé ha idéznek –
             Hálátlanságért száll a fejemre a vád.
         Kímélj, drága fiam! Hadd pótlom most a mulasztást,
             Késett hálaadást érzi porában a holt.
         Lenne csak úgy rá mód, mint isteneinknek is egykor,
170        Így mondják a regék, ölteni új alakot.
         Csacska madár, örvénylő víz nem válna belőled,
             Fává sem nőnél, mely a tüzekben elég,
         Inkább sáfrány, délszaki kúszó vagy majoránna,
             Szép fürtös jácint, nárcisz, e sárga virág,
175   Vagy kikelet szép illatozó üde hírnöke lennél,
             Mely túltesz rózsán, túltesz a telt violán.
         Langyos déli szelek nem csalnak ilyet ki a földből,
             Nem gyűjtött szebbet Flóra finom keze sem.
         Nálad üdébbre a szűz sem akadna, ki szép koszorúját
180        Fonja, hogy az ragyogó fürtjei éke legyen.
         Jobb ízű nektárra a szorgos méh se találna,
             Ennél illatosabb mézre magam se lelek.
         Ám e csodákhoz az embernek nincs semmi hatalma,
             Gazdád lantjának halljad e bús dalait:
185   Nem némult el a vers Attiszról, s él Ganümédész,
             Él Adonisz s Hülász, élteti őket a dal.
         Könnyem, mely a fivérért jó múltkor ki se csordult,
             Most omlik bőven s koppan a sírköveden.
         Végső versként véssétek lapjára e kőnek,
190        Melyet elolvasván gyűl a szemekben a könny:
         „Janus hű Racacinusa testét rejti e sírhant,
             S Janus lelke felét vitte magával a holt.”
                                                                 (Palojtay Béla fordítása)



[241] 242

1–4 költemény Janus szolgájának (cubicularius), Racacinusnak (Strozzinál Raccinus) a halálát énekli meg, aki egy ferrarai lóverseny során lebukott vágtató lováról és nyakát törte. Janus elégiáját olvasva Tito Strozzi is verset írt az esetről, pontosabban Janus versének rövid tartalmi kivonatát formálta gyengécske verssé (Strozz. erot. 1,12: De Raccini formosissimi pueri miserando interitu).

5 Makhaón a gyógyítás ősi thesszaliai istene, a görög mitológiában Aszklépiosz fia, a trójai háborúban az orvoslásban jártas hős (vö. Hom. Il. 4,193–194). A Machaonia ars (Ov. Pont. 1,3,5) az orvosi mesterséget, tudományt jelenti.

9–10 Apollón (Phoebus) a gyógyítás, az orvoslás istenének is számított. Korónisztól született fia, Aszklépiosz, a gyógyító isten. Paiéón (Paean) az istenek orvosa Homérosznál (Il. 5,401, 899), Apollónnak mint gyógyító istennek mellékneve; Homérosz megkülönbözteti Apollóntól, a későbbi költők azonban azonosnak tartják vele.

11–12 Virbius itáliai hős (démon), akit a görög Hippolütosszal azonosítottak A Latiumban található ariciai erdőben Dianával (Artemisszel) együtt tisztelték. A megvadult lovaitól halálra tiport Hippolütoszt az egyik mitológiai változat szerint Aszklépiosz új életre keltette (Ov. fast. 6,735 sq.; met. 15,544). Vergiliusnál (Aen. 7,762) az újból életre keltett Hippolütosz és Aricia nimfa fia Virbius.

13–14 Zeusz (Jupiter) Aszklépioszt villámával halálra sújtotta (Ov. fast. 7,759–760; Verg. Aen. 7,770–773) Hippolütosz (Virbius) feltámasztása miatt. Apollón úgy megharagudott emiatt, hogy megölte a küklópszokat, akik Zeusz villámát készítették (Apollod. mit. 3,10,4). Később Zeusz, megbánva tettét és Artemisz könnyeitől is meglágyulva, újból életre keltette Aszklépioszt, aki a csillagok közé emelkedve örök életű lett.

17–18 A tölgy Jupiter fája (Hom. Od. 14,327–328; Verg. georg. 3,332), termése, a makk (glans) az antik felfogás szerint (Verg. georg. 1,8; Lucr. 5,939; Tib. 2,3,69 etc.) a földművelés elterjedése előtt az emberiség ősi tápláléka volt.

25–26 Az antik epitaphiumok közismert gondolata fogalmazódik meg itt újra: a halál válogatás nélkül mindenkit elragad, előtte nem számít a szépség (formae gratia), a fiatal kor (leves sine veste genae).

27–28 A hasonlat Ovidiustól (met. 10,190–191) és Vergiliustól (Aen. 9,435–437; 11,69) származik.

31–32 Az Aeneast segítő Euander király fiát, az ifjú Pallast Turnus ölte meg. A könyörtelen halál által korán elragadott fiatal dalia még halotti ágyán is üde és szép maradt (Verg. Aen. 11,64–70). Parthenopaiosz Meleagrosz és Atalanté fia, a Thébai ellen vonuló hét hős egyike volt, Thébai alatt küzdve vesztette életét. Janus példája Statius sorait idézi (silv. 2,6,42–43; Theb. 12,806).

38 Horatiustól származó gondolat (carm. 2,14,21 sq.).

40 Kharón (nauta ater) a görög mitológiában ápolatlan, mocskos aggastyán, gonosz révész, aki az Akherónon az Alvilágba szállította a halottakat ladikjával. Ennek fejében révpénzként egy oboloszt kapott, amelyet a halott szájában helyeztek el. Janus Tibullust követi (1,10,36: et Stygiae navita turpis aquae).

41 Hébé a sugárzó ifjúság görög istennője, Zeusz és Héra lánya, az olümposzi istenek pohárnoka (vö. Hom. Il. 4,2–4), Héraklész istenné válása után a sokat szenvedett hős felesége lett.

43–48 Janus gondolatsora Horatius híres Maecenas-ódájához hasonlítható (Hor. carm. 1,1,7–18).

49–50 A fordító alighanem félreértette Janus sorait, aki arról ír, hogy egyes nagyratörő emberek hegyeket hordanak el, vájnak ki (a márványért, az építőkövekért), és házukat olyan magasra építik, hogy azok teteje (culmina) már szinte a felhőkbe nyúlik, az ember azt hihetné, hogy az ilyen az égiekhez akarna felhágni (vö. Hor. carm. 3,29,10).

51 Az Álom bátyja Thanatosz (Mors), a halál istene. Fivérével együtt szárnyas démonként ábrázolták (vö. Verg. Aen. 6,278).

57–58 Therszitész a Trója ellen felvonuló görög harcosok közül a legrútabb (Hom. Il. 2,216), Nireuszt pedig a legszebb (Hom. Il. 2,673). Akhilleusz a legbátrabb görög, őt a gyáva Parisz (Priamosz és Hekabé fia, Helené elrablója) ölte meg, aki viszont Philoktétész mérgezett nyilától halt meg. Az ifjú Troiloszt apja, Priamosz halála előtt érte a végzet, őt Akhilleusz (Hom. Il. 24,252–257), atyját Neoptolemosz ölte meg Zeusz oltáránál (Verg. Aen. 2,553). Janus mitológiai példái Horatiust (carm. 2,16,29) és Propertiust (3,18,27) idézik.

61–62 Racacinus a legjobb birkózó volt (duras insertare palaestras) és a legjobb lovas (agili ducere frena manu).

63–64 Racacinus nem Tündareosztól, hanem annak fiától, Kasztórtól (Tyndarides, Tündareosz és Léda halandó fiától) kapta a lovaglás tudományát (vö. Hor. sat. 2,1,26), míg a birkózás tudományára Hermész (Cyllenius, mivel anyja, Maia az Arkadiában található Külléné hegyén szülte) tanította.

66 Az Alvilág istennője, Perszephoné, az antik elképzelések szerint levágott egy tincset annak a hajából, akit halálra szánt (vö. Verg. Aen. 4,698; Hor. carm. 1,28,20; Stat. silv. 2,1,147). Euripidész Alkésztisz című tragédiájában a Halál ezt mondja (Alk. 73–75): „Megyek be hozzá, s kardommal fölszentelem: / mert eljegyezték azt a lenti istenek, / kinek fejéről fürtöt már e kard nyesett” (Devecseri Gábor ford.).

67–68 Mindkét mondat alanya Racacinus.

70 Truces Deae: a párkák.

71–72 Racacinus jelzője (volucris, azaz sebesen vágtató, szinte szálló) a fordításban „szürke madár”-rá változott. Értsd: „a sebesen vágtató, leesvén a lováról, hófehér nyakát törte”.

87 Életét még a líbiai bérceken élő (Libycis iugis, vö. Mart. 2,75,4) vemhes oroszlán is megkímélte volna.

89 A Kaszpi-tengertől délkeletre eső Hürkania tigrise.

91 A Heszperiszek csodálatos kertjében az éber Ladón sárkány őrizte az aranyalmafát. A másik kifejezés (belua ponti) valószínűleg az Andromédát elpusztítani akaró tengeri szörnyetegre utal (vö. Ov. met. 4,689: veniensque immenso belua ponto; 5,18: veniebat belua ponti).

95 Phlegüasz, Ixión apja, Orkhomenosz királya, a lapithák nemzetségének őse; Apollón megerőszakolta a lányát, ezért ő felgyújtotta a delphoi Apollón-templomot (Serv. Aen. 6,618). A másik utalás az Epheszoszban lakó Hérosztratoszra vonatkozik, aki i. e. 356-ban hírvágyból felgyújtotta Artemisz (Trivia, a rómaiaknál a „hármas útelágazás” istennőjének, Hekaténak, illetve a Hekatéval azonosított Dianának vagy Lunának a mellékneve, vö. Ov. met. 2,416) epheszoszi templomát. Bár az epheszosziak megtiltották nevének kimondását, bűnös tette révén mégis bekerült a történelembe (vö. Val. Max. 8,14, ext. 5).

96 Odüsszeusz társai Eurülokhosz vezetésével (a vak jós, Teiresziasz, intelmei ellenére) levágták Héliosz (Sol) napisten marháit Thrinakia szigetén (Hom Od. 12,359 sq.); Héliosz kérésére ezért Zeusz villámával megsemmisítette Odüsszeusz hajóját, társai is mind odavesztek.

97–98 Cicerónál olvashatjuk (nat. deor. 3,83), hogy a a szicíliai türannosz, I. Dionüsziosz (i. e. 430–367) az olümpiai Jupiter templomában leszedte az istenről annak súlyos aranyköpenyét. Ugyancsak ő adott parancsot arra, hogy fosszák meg aranyszakállától az epidauroszi Aszklépioszt (Phoebigena – Verg. Aen. 7,773). A történetet Valerius Maximus is megörökítette (1,1, ext. 3), Strozzi versbe foglalta (erot. 2,4,9–12).

99–100 Homérosz Iliászában (5,336) Diomédész, Tüdeusz és Déipülé fia, Argosz királya sebesítette meg Aphroditét (Venust). Janus megfogalmazása Vergiliusra vezethető vissza (Aen. 11,277: et Veneris violavi volnere dextram). Diomédész Odüsszeusszal együtt elrabolta Pallasz Athéné szobrát (a Palladiont), melytől Trója sorsa függött (vö. Verg. Aen. 2,164–167: Tydides […] scelerumque inventor Ulixes, / fatale adgressi sacrato avellere templo / Palladium […] / corripuere sacram effigiem manibusque cruentis).

101–102 Ixión, a lapithák mitikus királya Hérát próbálta meg elcsábítani, ezért büntetésül a Tartaroszban egy örökké forgó tüzes kerékhez kötözték. Fia, Peirithoosz Perszephonét akarta feleségnek elrabolni az Alvilából. Titüosz, Gaia óriás fia Létót akarta megkörnyékezni, de Apollón és Artemisz agyonnyilazták. Az Alvilágban bűnhődött, egy keselyűpár tépdeste mindig újranövekedő máját. Tantalosz a görög mitológiában Zeusz fia volt, aki a Kis-Ázsiában lévő Szmürna melletti Szipülosz hegyén uralkodott. Megengedték neki, hogy az istenek asztalánál étkezzék, ám ő eközben nektárt és ambróziát lopott, illetve kifecsegte az embereknek az istenek titkait. Hogy az égiek mindentudását próbára tegye, megölte fiát, Pelopszot, és föltálalta az isteneknek. Szörnyű bűneiért az Alvilágban azzal bűnhődött, hogy folytonos éhezés és szomjazás közepette vízben kellett állnia, fölötte gyümölcs volt, de sem ezt, sem a vizet nem érhette el soha. Ráadásul feje fölött egy szikla függött, amely örökké lezuhanással fenyegette.

103–104 Poszeidón és Iphimedeia fiai, Ótosz és Ephialtész „hadat üzentek az Olümposznak”. A két thesszaliai hegyet, a Péliont és az Osszát akarták egymásra tenni, hogy ily módon rátörhessenek az égiekre (vö. Hom. Od. 11,313–320; Verg. georg. 1,281–282: Ter sunt conati imponere Pelio Ossam / scilicet atque Ossae frondosum involvere Olympum), de Apollón mindkettőjüket megölte. Enkeladosz a Gigászok egyike volt, a Földanya szülte, testvéreivel harcot indított az olümposzi istenek ellen (Gigantomakhia), de Phlegrai mezején az istenek győzelmet arattak felettük, s az Alvilágba taszították őket. Iapetosz Uranosz és Gaia fia, egyike a mitológia titánjainak, akik előbb Kronosz vezetésével megdöntötték apjuk uralmát, majd Zeusz hatalomra jutása után az olümposziak ellen lázadtak, de Zeusz villámaival a Tartaroszba taszította őket.

113–114 Vö. Verg. Aen. 3,539–540: bellum, o terra hospita, portas: / bello armantur equi, bellum haec armenta minantur). A 238. versben Janus már saját megfogalmazását használja fel (238,9: vacuator orbis, Tartari impletor trucis).

115 Első ízben Héraklész rombolta le Tróját, mert hiába mentette meg a várost és Laomedón király lányát, Hészionét a Poszeidón küldte tengeri szörnytől, a hitszegő Laomedón nem adta neki azokat a csodaparipákat, amelyek szélsebesen nyargaltak a vízen meg az álló vetés fölött (Hyg. fab. 89,3–4). Trója harmadszori pusztulásának oka az Epeiosz által épített faló volt, amelyet a hiszékeny trójaiak bevontattak városukba, s a benne elrejtőzött görög harcosok elpusztították az alvó várost.

116 A trójai háborúban a trójaiaknak segítséget nyújtó trák királyt, Rhészoszt, Odüsszeusz és Diomédész ölte meg (Verg. Aen. 1,469–473; Hom. Il. 10,498 sq.), majd elvitték híres lovait, melyekről az a hír járta, hogy Tróját addig nem lehet elfoglalni, amíg azok trójai területen kapnak abrakot és vizet.

117 Hippolütosz lovai egy tengeri szörnytől megrémültek, Hippolütosz lezuhant kocsijáról és a földön vonszoltatva elpusztult. Phaithón (Héliosz és Klümené fia) vesztét atyjának lovai okozták: elvesztette az uralmát a tüzes Nap-szekér fölött, s ezért Zeusz villámával sújtotta halálra a vakmerő „kocsist” (auriga).

119–120 Bellerophontész, aki megölte a Khimairát, megkísérelt szárnyas paripája, a Pégaszosz hátán a mennybe lovagolni, de lezuhant.

121–122 Diomédész trák király (nem azonos a Rhészoszt megölő Diomédésszel) négy vad kancáját kellett Héraklésznak nyolcadik munkája során befognia s Mükénébe elvinnie. Diomédész (Arész és Küréné fia) a harcias bisztónok fölött uralkodott, istállói egész Trákiát rémületben tartották, kancáit vasláncokkal rézvályúhoz kötve tartotta, és gyanútlan vendégei húsával etette (Hygin. fab. 30,9).

123–124 Glaukosz, Sziszüphosz és Meropé fia, Bellerophón apja, a Thébai közelében lévő Potnaiban lakott. Semmibe véve Aphrodité hatalmát, nem volt hajlandó meghágatni kancáit, mert azt hitte, hogy így a kocsiversenyeken tüzesebbek lesznek ellenfeleiknél. Zeusz engedélyével Aphrodité megbüntette: Glaukosz kancái megbokrosodtak, felborították kocsiját, a gyeplőkbe gabalyodott gazdájukat végighurcolták az egész stadionon, majd elevenen felfalták (Hyg. fab. 250,3; Verg. georg. 3,267 sq.). Vergiliusnál (georg. 3,280–281: hippomanes […] lentum destillat ab inguine virus) a sárló kancák farából kicsöpögő ragadós nedvet jelenti a hippomanes, amelyet a boszorkányok összegyűjtöttek, hogy varázsfüvekkel összekeverve szerelmi bájitalt kotyvasszanak belőle (nocens hippomanes).

129–130 Janus itt is Vergiliustól kölcsönzött képeket illeszt össze (georg. 3,85: collectumque premens volvit sub naribus ignem; 3,196: vix summa vestigia ponat harena).

131–132 A hasonlat szerkezeti felépítése mintha a Búcsú Váradtól című vers egyik részletét követné (204,13–17).

137–138 Automedón, Diorész fia, Akhilleusz kocsihajtója volt (Hom. Il. 16,145; 17,429–430), Ovidiusnál a kocsihajtók „legjobbja” (ars. 2,738). A janusi megfogalmazás Martialist utánozza (12,52,5–6).

149–150 Az Álom istenének kétféle kapujáról olvashatunk Homérosznál (Od. 19,562–567), az egyik szaruból készült, a másik elefántcsontból. Az elefántcsontból készült kapun át kicsúszó álomképek hamisak, csalnak, hitegetnek (Somnia fallax irrita mittit ebur), míg a „simitott szarun át kiröppenők” színigazak, beteljesülők. A homéroszi gyökerű elképzelés Vergiliusnál is megjelenik (Aen. 8,893–896).

159–160 A Léthé a görög mitológiában a feledés folyója, melynek vize elfeledteti a korábbi életet. Vergiliusnál (Aen. 6,705, 714, 749) az Alvilágba került lelkek ezer évig tisztulnak, majd azokat, akiknek a végzet rendeléséből újra testet kell ölteniük, Hermész Pszükhopomposz odarendeli a Léthé vizéhez, hogy feledést igyanak belőle.

165 Minósz (Zeusz és Európé fia, Kréta és a szigetvilág igazságos királya) halála után az Alvilág egyik bírája lett. (Vö. Verg. Aen. 6,432).

169–172 Ha Janusnak, miként egyes isteneknek, módjában állna új alakot adni a meghalt Racacinus testének (vö. Ov. trist. 2,555–556: quamvis manus ultima coeptis / Defuit, in facies corpora versa novas; met. 1,1–2: In nova fert animus mutatas dicere formas / corpora, di, coeptis / nam vos mutastis et illas), azaz cubiculariusa a Metamorphoses egyes szereplőihez hasonlóan új arcot, formát ölthetne, akkor nem változna át madárrá, mint Phaithón barátja, Cygnus (met. 3,377: fit nova Cygnus avis), vagy Philomélé, Prokné és Téreusz (Ov. met. 6,667–674). Nem lenne belőle folyó, mint Galatea kedveséből, Akiszból, akit Polüphémosz féltékenységből egy sziklával halálra zúzott (Ov. met. 13,887–897). Nem változna fává sem, mint Philémon és Baukisz (met. 8,720), hanem virággá változtatná át Janus: vagy sáfránnyá (crocus – az ifjú Krokoszt Hermész ölte meg vigyázatlanságból, elfolyó véréből nőtt a sáfrány, vö. Ov. met. 4,283; fast. 5,227; Plin. nat. 16,155), vagy szúrós szárcsagyökérré (smilax, vö. Ov. met. 4,283: et Crocon in parvos versum cum Smilace flores), vagy gyönge majorannává (mollis amaracus, az illatos növény eredetileg szintén egy ifjú volt, vö. Serv. Aen. 1,693; Isid. 4,12; 8,17; 9,14), vagy nárcisszá (Cephisiades, a szép boiótiai ifjú, Narkisszosz, Képhisszosz folyóisten fia volt, visszautasította Ékhó nimfa szerelmét, aki ezért azzal büntetette meg, hogy beleszeretett saját, vízben megpillantott tükörképébe, vö. met. 3,351 sq.), vagy jácinttá (Oebalides, Hüakinthosz a Spárta melletti Amüklaiból származó szépséges ifjú volt, Apollón kedvese, akit diszkoszával véletlenül halálra sújtott, vö. Ov. met. 10,196).

178 Janus Ovidius Flóra-történetére utal (fast. 5,255).

179–180 A motívum ismét a fenti leírást idézi (fast. 5,219–220: Charites, nectunt coronas sertaque caelestes implicitura comas).

185–186 Attisz Kübelé, a frígiai istenanya fiatal szerelme (papja). A mítosz szerint Agdisztisz féltékenysége miatt egy fenyőfa alatt megfosztotta magát férfiasságától, s meghalt. Mint vegetációs isten támadt fel újra. Catullus a legendát modern, művészi versben dolgozta fel (63. carmen). Ovidius a Fastiban (5,227) arra a mítosz-változatra utal, amely szerint hűtlensége miatt az istennő őrületet bocsátott rá, az ifjú ezért heréltette ki magát, elfolyó véréből keletkezett a viola. Ganümédész, a görög mitológiában a legszebb halandó, Trósz király fia volt (Troiades), Zeusz rabolta el, hogy az Olümposzon az istenek pohárnoka legyen. Adónisz Kinürasz lányának, Mürrhának saját apjától született fia, akinek történetét Ovidiusnál olvashatjuk (met. 10,515–739). Venus beleszeretett a csodálatos szépségű ifjúba (vö. Hyg. fab. 271,1), akinek egy megsebzett vadkan okozta halálát. Kifolyt véréből Venus a kökörcsint növesztette (vö. Ov. fast. 5,227). Hülasz a görög mitológiában ugyancsak csodálatos szépségű ifjú (formosissimus), Theiodamasz fia, Héraklész kedvese, akibe beleszerettek Drüopé nimfa nővérei, és lecsalták magukkal egy víz alatti barlangba.

187 Janus a Threnos de morte Barbarae matris című versében említi, hogy volt még két idősebb testvére (246,93: geminos me praeter habebas), bátyjának nem sokkal korábban bekövetkezett haláláról csupán e sorral emlékezik meg.

191 Az epitaphium megfogalmazása Martialist idézi (11,69,3).