Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

SIRATÓÉNEK ANYJÁNAK, BORBÁLÁNAK HALÁLÁRA

SIRATÓÉNEK ANYJÁNAK, BORBÁLÁNAK HALÁLÁRA[245]


      Mért jajgassak? Friss gyászomra akadhat-e gyógyír?
          Ó, de hisz édesanyám halt meg, a könnyem övé.
      Hát az a nap keserű nap lesz, míg élek a földön,
          s bár keserű, mégis megmarad ünnepinek.
 5   Virradjon rám messze, parázsló Líbia táján,
          vagy Lycaonia zord égöve nyissa fölém.
      Mert amikor csak pályáján megfordul a gyors év,
          újjátépi sebem mindig a régi idő,
      megríkatnak az emlékek, fölocsúdik a hálám,
10       sírjánál lerovom, jámbor, a tiszteletem.
      Gyászom napja, decemberben tizedik, te, figyeld csak:
          mily tompák lesznek, mily szomorúk jegyeid.
      Morcabbnak látlak majd, mint a ködülte, sötét éjt,
          még ha sugárlényed folttalanul ragyog is.
15   Bár most sem csillog különös jókedvben az arcod:
          végtisztességek gyász-feketéje szined.
      Át nem látszó felhő rejti az égi tetőket,
          lent meg a föld vastag ködbe takarva lapul.
      Hogy temetésre-való az efajta idő, ki tagadná?
20      Nem jó, hogyha derűs nap süti a ravatalt.
      S ezt nem a déli esős széljárat hozta fölébünk,
          együtt bánkódik bánataimmal a lég.
      Ám te, ki legfőbb ellenségem vagy, te, december,
          mért zúdítsz rám, mondd, annyi goromba csapást?
25   Hát nem volt-e elég elvenned jó Guarinómat?
          Lám, sebet ütsz ismét, új sebet ütsz szivemen!
      Ó, te az év kétszer hat kölykéből az utolsó,
          mennyire gyűlöl a Föld, mennyire gyűlöl az Ég!
      Hisz te a fény kárára kinyújtod az éji sötétet,
30       s kurtább ív-pályán hajtod a Nap lovait.
      Renyhe fagyod szomorúan sínyli az összeaszott rög,
          erdei lombsátrat, réti füvet letarolsz.
      Nem lakomázik a nyáj sem ilyenkor a zöld legelőkön,
          nem csicserész a madár vígan az ág hüvösén.
35   Annak sincs oka más, hogy a pusztító török ádáz
          talpa alá jég-út nől a vizek tetején.
      Védőszellemeként tisztelt hajdanta az ember,
          jobb lett volna, ha a síri világ teszi ezt.
      Haj! botorul vádaskodom én, az idő sose vétkes,
40       hisz csak a föld-tengely pörgeti ránk az időt.
      Csillag-had, rátok nyilván helyesebb haragudnom:
          sorsot szabni elénk vagytok az ég tetején.
      Egyformán úrkodtok az életen és a halálon,
          vagytok az alsóbb lét dolgainak gyökere.
45   Istenek, ártó csillagokat mért tűztetek égre,
          mért fut a sok bolygó körben a boltozaton?
      Nélkülük is fölfalja a biztos sír a halandót,
          és a szegény testből úgyis elillan a lét.
      Hogyha csupán vesztünkre ragyognak a csillagok: inkább
50       egyszinü, puszta maradt volna az éteri táj.
      Hasztalanul próbáltok megnyugtatni, barátok,
          hagyjatok! egyszer még sor kerül erre talán.
      Friss fájást szókkal nemigen szelidíthet az ember,
          új seb a gyógyító kéz elöl is menekül
55   Én pedig úgy érzem, hogy kínom sokkal erősebb,
          mintsem időmúlás tudna segíteni rajt.
      És ha e gyötrődésem helyteleníti akárki,
          s gyarló asszonyi szív dolgainak veszi csak,
      nyilván nincs sejtelme a természet erejéről
60       s arról, mennyi ilyent tettek a régiek is.
      Marcius ott állt már hálátlan Róma határán,
          s anyja siralmaitól büszke haragja csitult.
      Messze Nyugatra futott Sertorius, űzve honából,
          legfőbb gondja azért drága szülője maradt.
65   Szent súlyként hordozta az édest két fia vállon,
          Etna gigásza mikor szórta-okádta tüzét.
      Több lett, mint ama spártai ikrek, az argosi páros:
          vinni kocsin szülejük hámba hajolt a nyakuk.
      S nemcsak anyával bántak ilyenformán az elődök,
70       dajka is éppúgy megkapta a tiszteletet.
      Ellenségtől vette Cajetát vissza a fríg hős,
          egy latiumbeli part-rész a nevét viseli.
      Romulus emlékünneppel tüntette ki Accát,
          (farkasanyát bújtat, hitte a nép, ez a név).
75   Csillag lett Jupiter révén, mely etette, a kecske;
          most is a kristály-ég boltjain ég nemesen.
      Bacchus is így viszonozta a nimfák fáradozását:
          a Bika szájában fénylenek ők tavaszon.
      Azt meg senki se mondja: kevésbé fáj a halála
80       annak, akit később vesz ki az Úr közülünk.
      Őszintén érző nem számolgatja az évet,
          s azt hiszi, hogy sohasem lesz öreg a szeretett.
      Én téged, mert hatvanon onnan esett a halálod,
          lelkem-anyám, emiatt tán ne sirassalak el?
85   Addig hordoztál méhedben magzatot, engem,
          míg tízszer nem járt körbe az egyhavi hold.
      Tán a nehéz vajudás kárt is tesz gyönge hasadban,
          hogyha Junó akkor nem siet ágyad elé.
      Aztán csöpp fiadat lágyan melledhez emelted,
90       számba erőltetted kedvesen emleidet.
      Folyton ölelgettél, s méghozzá, minthacsak egykét,
          rejtegetett, dajkált édesen édes öled.
      Ó, nem irigykedtek! Noha másik két fiad is volt,
          drágábbnak láttál engemet egymagamat.
95   Jel van a gyermekben? Jósképesség az anyákban?
          Vagy késő sarjat több szeretet melegít?
      Majd amikor már biztos lábbal jártam a földön,
          s ejteni már tisztán tudta a nyelvem a szót,
      tüstént rá fogtál, tanulékonyt, a tudományra,
100        hogy ne fecséreljem otthon a napjaimat.
         És ami hasznot a gyapjú hoz neked és a szövése,
             tandíjként viszi el mind a te kis tanulód.
         Még csak alig kezdtem kóstolni a szép-tudományba,
             s jól bizonyítottam, hogy mit igér a jövőm.
105   Bátyád akkor Olaszba utaztat: e távoli földön
             gyűjtsem a tudnivalót – annyi az óhaja csak.
         Költségén meglaktam sorra Velence vidékét,
             épp tizenegy évkört járt be eközben a Nap.
         Mennyit vágyhattál e tömérdek időben utánam!
110        Mennyi öröm, féltés lepte be váltva szived!
         Majd, hogy Itália végképp visszaadott a hazámnak,
             s itt gyerekemberként főpapi szék fogadott,
         házamban töltötted öregkorod, egyszerü módon,
             s jobban tetszett, mint bármily egyéb menedék.
115   Egyszer azon fáradtál, hogy kedvemre mivel légy,
             máskor reszketegen fontad a lenfonalat.
         Míg nem kezdte a Párka utolját sorsfonaladnak,
             s nem számolta eléd a maradék napokat.
         Összeszaladt a keserves hírre az árva rokonság,
120        annyi fehérnép, hogy már a szobákba se fért.
         Sírtak a kislányok, gondjuk nemrég te viselted,
             s egy-lányod készült ríva lefogni szemed.
         Én meg az asszonyos ajjajt higgadtan csititottam,
             színlelt jókedvvel dugva a bánatomat.
125   Hogy gondommal fájdalmad jobban ne növeljem,
             s látva szorongásom, hogy ne szorongj magad is.
         Ám te anyám voltál még most is, e szörnyeteg órán,
             édes a sír, mondtad, hisz fiad élve marad.
         Már-már fátylasodó szemmel fürkészted az arcom,
130        s hűlő szád folyton súgta-motyogta nevem.
         Ekkor: pillanat! és kisuhant jó lelked a légbe,
             dermedt tagjaid otthagyta az ágy melegén.
         Mért most mégy el, anyám, amikor jobb sorba jutottál?
             Ó, hiszen éppen most kellene élned, anyám!
135   Boldognak láthatsz, mert látod fölvirulásom,
             s minden kényelmet meg tudok adni neked.
         Gyámhugaid, kik még nem mentek férjhez idáig,
             mennyire kívánnák támogató kezedet.
         Ifjú éveiket ki ragyogja be széppel ezentúl?
140        Zsenge szüzességük pásztora, őre ki lesz?
         Drága anyám, halld meg, milyen emlékművet igérek:
             nem tágas kriptát, nagyszerü műremeket,
         s nem mauzóleumot, mely tömbjével kimagaslik,
             sem csúcsos piramist, majdan alázuhanót,
145   ám zsoltár-karokat, tömjént, búgó siratókat,
             mikben reszketnek meg-megakadva a szók.
         Gyászmeneted díszöltözetű csapatok vezetik be,
             templomaink tornyán tiszta harang szava szól.
         Gyertya-sorok lángjától csillog rengeteg oltár,
150        s érted sírnak föl szerte a rekviemek.
         Én magam ünneplő papi köntöst öltve, sirodnál,
             ott mutatok be, anyám, misztikus áldozatot.
         Bár nincs kétségem, nyilván föl, a mennybe jutottál,
             hogyha a jámborokat várja örök jutalom.
155   Bűntelen éltél, példásan végezted a dolgod:
             szolgáltál embert, s félted az Égi Atyát.
         Végig hű voltál urad emlékéhez, a sírig,
             nem kellett új nász özvegyülésed után.
         Férj nélkül kínlódtál, s húsz meg három esetben
160        hozta magányodban földre az őszt a Titán.
         Így hát hajdan a római polgárok bizonyára
             méltán tiszteltek volna erényeidért.
         Meghaltál, s összhangban tetted az addigiakkal,
             jó élet végén jó a halál maga is.
165   Mindent megcselekedve, amit rendeltek a dogmák,
             földi bilincsektől menten a mennybe röpülsz.
         És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten,
             s engemet, itt maradót élni segítsen imád.
         Látjuk még, tudom én, egymást, ha a harsona fölzeng,
170        s mind a világegyetem sarkai visszaverik.
         Addig aludjon tested békességgel a sírban,
             és a nehéz kőlap könnyü legyen porodon.
                                                                  (Csorba Győző fordítása)



[245] 246

1–2 Janus édesanyja, Vitéz Borbála 1463. dec. 10-én halt meg. A megfogalmazás az apját (Anchises) elvesztő pius Aeneas, illetve az édesapját gyászoló költő, Statius hangját idézi.

3–6 Az Anchisest egy éve elvesztett Aeneas ugyanezeket a szavakat mondja atyja halálának évfordulóján (Verg. Aen. 5,49–54: iamque dies, nisi fallor, adest, quem semper acerbum, / semper honoratum (sic di voluistis) habebo. / Hunc ego Gaetulis agerem si Syrtibus exsul, / Argolicove mari deprensus et urbe Mycenae, / annua vota tamen sollemnis que ordine pompas / exsequerer strueremque suis altaria donis). A Janus által megjelenített két szélsőséges égtáj (éghajlat), mint a kiszámíthatatlan emberi sors végleteit jelképező helyszín, kedvelt toposza az antik irodalomnak (Hor. carm. 1,22,5–7, 17–22; Claud. 1,131–135; 5,240–247 etc.), s maga Janus is gyakran használja más verseiben (Epigr. I. 331,7–8, ÁBEL, 96,53–58; Pan. in Guar. 446–450). A Lycaonio sidere kifejezés, hasonlóan a claudianusi (17,299) Lycaoniis astris megfogalmazáshoz, az északi tájra utal. Lükaón az arkadiaiak mitikus királya volt. Emberhúst tálalt fel Zeusznak, aki ezért farkassá változtatta. Lükaón lányát, Kallisztót, Artemisz egyik nimfáját Zeusz elcsábította. A fiúgyermeket szülő ártatlan lányt Héra bosszúból medvévé változtatta. Kallisztó fia, Arkasz, vadászat közben találkozott medve-anyjával és lenyilazta. Zeusz mindkettőjüket az ég csillagai közé emelte. A Nagy Medve (Kallisztó) és a Kis Medve (Arkasz) az Északi-sark két jellegzetes csillagképe.

11 Janus a római naptár segítségével határozza meg Vitéz Borbála halála napját, e szerint a decemberben 5-ére eső Nonae-t követő ötödik napon halt meg édesanyja.

21 A déli szél (Auster) sötét esőfelhőket hoz magával Vergiliusnál is (Aen. 5,696: turbidus imber aqua densisque nigerrimus austris; georg. 3,278–279: nigerrimus auster / […] pluvio contristat frigore caelum), de ezúttal nem Auster miatt éjsötét az ég, hanem a lég önként vett magára gyászmezt (vö. Ov. trist. 1,4,10: Ingemit et nostris ipsa carina malis).

25 Guarino Veronese 1460. dec. 4-én halt meg.

35–36 Ovidiust idéző kép (trist. 3,10,53–56: aequato siccis aquilonibus Histro, / Invehitur celeri barbarus hostis equo, / Hostis equo pollens longeque volante sagitta / Vicinam late depopulatur humum).

37–38 Ovidius írja a Fastiban a dec. 23-án esedékes Larentalia ünneppel kapcsolatban (3,57–58): vester honos veniet, cum Larentalia dicam: / acceptus geniis illa December habet, azaz a Genii néven ismert védőistenségek ünnepe decemberben volt, de Janus azt mondja, hogy e hónapot inkább a halotti, alvilági istenek (Manes) számára kellett volna fenntartani (amelyeknek februárt, a régi naptár utolsó hónapját szentelték, vö. Ov. fast. 2,52: qui sacer est imis manibus, imus erat).

61–62 Cnaeus Marcius Coriolanus a korai római történelem legendás hőse és hadvezére. I. e. 493-ban elfoglalta a volscusok városát, Coriolit. Két évvel később a plebeiusok ellen lépett fel, akik száműzetésbe kényszerítették. A volscusokhoz menekült, s élükön i. e. 489–488-ban Rómát fenyegette, végül anyja, Veturia, és felesége, Volumnia könyörgése tartotta vissza a város elfoglalásától (vö. Liv. 2,40; Val. Max. 1,8,4; 5,4,1).

63–64 Quintus Sertorius (i. e. 123–72) római hadvezér és államférfi, aki Marius és Cinna (néppárti politikusok) híveként konfliktusba keveredett Sullával, s emiatt távozni kényszerült Rómából. Hispániában a marianus emigránsok vezetője lett. Sokáig ellenállt a római seregeknek; i. e. 72-ben orgyilkos merénylet áldozata lett. Plutarkhosz írja róla (Sert. 22), hogy főként édesanyja miatt kívánkozott hazatérni, akihez mindenkinél jobban ragaszkodott.

65–66 Amphinomosz és Anapiasz szicíliai testvérpár – tettüket Claudianus versben (carm. min. 17) örökítette meg –, akik szüleiket vállukon menekítették ki a háborgó Etna lángtenegeréből (vö. Val. Max. 5,4, ext. 4; Aetna 625–636; Solin. 5,15; Mart. 7,24,5 etc.). Az Etnát Zeusz dobta a mitológia szerint Tüphón gigászra. A vulkán alá temetett gigász okozta a földrengéseket és a vulkánkitöréseket.

67–68 Spárta híres ikrei Kasztor és Polüdeukész voltak, de fölülmúlja őket az Argosz által magasztalt Kleobisz és Bitón, Héra papnőjének, Küdippének a fiai. Ökrök híján egyszer saját magukat fogták be egy szent kocsi elé, s húzták rajta anyjukat a templomhoz, ahol Héra ünnepét tartották. A gyermekei szeretetétől meghatott anya az istenektől a legszebbet kérte számukra, mire mindketten elaludtak és többé nem ébredtek föl. Történetük közkedvelt példa volt az antikvitásban (Claud. carm. min. 17,39–40; Cic. Tusc. 1,113; Val. Max. 5,4, ext. 4; Plut. Szol. 27 etc.).

71–72 Aeneas (Phrygius heros) dajkájáról, Caietáról Janus az Aeneisben ezt olvashatta (Aen. 7,1–2): Tu quoque litoribus nostris, Aeneia nutrix, / aeternam moriens famam, Caieta, dedisti. Az ókori Latium és Campania határán fekvő város, Gaeta őrzi a nevét.

73–74 Romulus és Remus dajkája, Acca Larentia, a kétes hírű farkasdajka (lupa) a római naptárban (Romuleis fastis) ünnepet érdemelt (Larentalia), amelyet dec. 23-án tartottak (vö. Ov. fast. 3,55–58).

75–76 A Zeuszt Kréta szigetén felnevelő kecske-nimfa, Amaltheia képmása Zeusz hálájának jeléül a Bak (Capricornus) csillagképként került fel az égre, vö. Ov. fast. 5,115–128; Manil. 1,365–370; Germ. Arat. 165–168.

77–78 Dionüszoszt a Nüsza hegyén nevelte fel az a hét nimfa (Hyades), akiket hálából csillagokká változtatott. A Hyades (Fiastyúk) csillagképpel kapcsolatos ismereteket Janus valószínűleg Ovidiustól (fast. 5,165–168) veszi.

81 A gondolat Statius Epicedion in patrem suum című versét idézi (silv. 5,3,252–257: raperis, genitor, non indigus aevi, / non nimius, trinisque decem quinquennia lustris / iuncta ferens. sed me pietas numerare dolorque / non sinit, o Pylias aevi transcendere metas / et Teucros aequare senes, o digne videre / me similem!

83 Vitéz Borbála 1403-ban született, Janus verse szerint 1463 decemberében már túljutott a hatvanadik életévén.

88 Juno ősi itáliai istennő, a görög Hérával azonosították. Juno Reginaként Jupiterrel és Minervával együtt a capitoliumi triászhoz, a Capitoliumon tisztelt legjelentősebb római istenek háromságához tartozott. Mint az asszonyok istennője védelmezte a házasságot és Juno Lucina néven a szülő nőket (vö. Cat. 34,13–14; Ov. fast. 449–452; met. 10,507–508).

93 A fordítás félrevezető, szó szerint: „Távozz innen, Irigység!”

97–100 Janus e részlet kidolgozásában Claudianust tarthatta szem előtt (Claud. 7,39–41: mox, ubi firmasti recto vestigia gressu, / non tibi desidias molles nec marcida luxu / otia nec somnos genitor permisit inertes). Az ingenuas artes kifejezés itt az ún. artes liberales (szabad művészetek, hét szabad művészet, septem artes liberales) fogalmával azonos, amely alapfokon (trivium) a grammatikát, a dialektikát és a retorikát foglalta magába. A széptudományokra fogékony (vö. Hor. sat. 1,6,76–77) Janus valószínűleg még csak a grammatikai tanulmányokba kóstolt bele, amikor tehetségére felfigyelve Vitéz János Itáliába küldte, hogy ott ismerkedjék meg az igazi tudományokat megtestesítő Múzsákkal (vö. Phoc. vit. Verg. 63: placuit puerum committere Musis).

105–106 Vö. Ov. trist. 4,10,97–98: Cum maris Euxini positos ad laeva Tomitas / Quaerere me laesi principis ira iubet.

107–108 Az urbes Venetae kifejezés Ferrarát és Padovát takarja, ahol Janus 1447–1454, illetve 1454–1458 között tartózkodott. A Venetas jelző arra utal, hogy Itáliának ezt a részét a legrégebbi időkben a venétek (Veneti) lakták, akiket Cato trójai eredetűeknek tartott (Plin. nat. 3,130). A venetusok lakta terület, Venetia, nem azonos a későbbi Veneziával.

110 A fiáért aggódó, sikereit féltő örömmel figyelő édesapa Statiusnál olvasható portréjával rokoníthatjuk ezt a részletet (silv. 5,3,217–218: heu quali confusus gaudia fletu / vota piosque metus inter laetumque pudorem!).

111–112 Janus 1458 nyarán tért vissza Magyarországra, pécsi püspökké való kinevezését II. Pius 1459. nov. 9-én erősítette meg.

113–114 Szerény püspöki hajlékával kapcsolatban Janus a modicus lar kifejezést használta a 211. epigrammában is (211,4: nec modicum, princeps, despice, magne, larem), a tiszta életet élő, istenfélő emberekhez (vö. Ov. met. 8,637; fast. 4,526, 531) csakis ilyen illett.

123–124 A fordítás félreértelmezi a szívszorító szituációt, hiszen haldokló édesanyja öreg lelkét (animum anilem) próbálta meg Janus kedvességekkel vigasztalni s keserűségét reményt-színlelés mögé rejteni.

126 Vö. 156,4: illi dulce fuit sospite prole mori.

141–144 Vö. Mart. 1,88,7: Accipe, care puer, nostri monimenta doloris; 1,88,3–4: Accipe non Pario nutantia pondera saxo, / Quae cineri vanus dat ruitura labor; sp. 1,5: Aere nec vacuo pendentia Mausolea.

151–152 Statius hasonló ígéretekkel búcsúzik szeretett apjától (silv. 5,3,58–59: ipse madens oculis, umbrarum animaeque sacerdos, / praecinerem gemitum). Janus megfogalmazásába belejátszhatott Vergiliusnak ez a részlete is (georg. 3,21–22): Ipse caput tonsae foliis ornatus olivae / dona feram. A Guarino-panegyricusban az idézett Georgica-részlet már e vers motívumaival is kiegészül (Pan. in Guar. 669–671): Ipse coronatus vittis et fulgidus ostro / inter psallentes candenti in veste ministros / pontificis ritu fumos adolebo Sabaeos.

153–154 Barbara kegyes élete jutalmaként a mennyek országába jut; a keresztény terminológia helyett Janus a felici sede kifejezéssel a vergiliusi elíziumi mezőkre, a boldogok lakhelyére utal (Aen. 6,638–639: devenere locos laetos et amoena virecta / fortunatorum nemorum sedesque beatas). Vergiliust idézi a gondolat második fele is (Aen. 1,603–605: Di tibi, si qua pios respectant numina, si quid / usquam iustitiae est, / et mens sibi conscia recti, / praemia digna ferant).

159–160 Vitéz Borbála 1440-ben veszítette el férjét, Janus ekkor még csak hatéves volt. Angelo Colocci, Janus első életrajzírója szerint költőnk apja ácsmester (faber lignarius) volt. Korán elvesztett apjáról mindössze itt ír. Barbara özvegységének 23 évét Janus ovidiusi-martialisi körülírással fogalmazza meg (Ov. met. 6,438–439: iam tempora Titan / quinque per autumnos repetiti duxerat anni; Mart. 1,101,4: Quarta tribus lustris addita messis erat). Héliosz Nap-isten apja Hüperion titán volt, gyakorta kapta jelzőként vagy névként ő is a Hüperión (Titan) nevet.

166 Vö. Cic. somn. Scip. 3,2: „immo vero”, inquit, hi vivunt qui e corporum vinclis tamquam e carcere evolaverunt és Verg. Aen. 6,734: clausae tenebris et carcere caeco, illetve Prud. perist. 13,63–64: eripe corporeo de carcere vinculisque mundi / hanc animam.

169–170 Vö. Apc 11,15-19; 1Cor 15,52: in momento in ictu oculi in novissima tuba / canet enim / et mortui resurgent incorrupti; Ven. Fort. carm. 11,3,16: Rursus in aeterno lumine iungat amor.

171–172 A zárósorok a Tibullustól búcsúzó Ovidiust idézik (am. 3,9,67–68: Ossa quieta, precor, tuta requiescite in urna, / Et sit humus cineri non onerosa tuo).