Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

MIKOR A TÁBORBAN MEGBETEGEDETT

MIKOR A TÁBORBAN MEGBETEGEDETT[246]


      Táborozom költő létemre s nem remegek, ha
          Gyors paripán száguld és nyilat ont a pogány;
      Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
          Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.
 5   Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus
          Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat,
      Mert te vagy emberi fajtánk legfőbb bajkeverője,
          Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.
      Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet,
10       Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
      Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
          S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
      Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
          Otthona barlang volt, és nyoszolyája a gyep.
15   Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből,
          Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
      Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
          Hozzáértő kéz még a lobos kelevényt;
      Nem járták az arab kikötőket még a hajók s nem
20       Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
      Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
          Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
      És ha az aggastyán végső órája közelgett,
          Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
25   Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
          Tündöklő napnak mennyei fáklyatüzét;
      Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
          Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
      Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta,
30       Láncra veretve örök jégsivatag közepén;
      S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt,
          Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
      Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
          Méltó megtorlás sújtja ma bűnömet is.
35   Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
          Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
      Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
          Arcú Vérontás táborozik ma velem,
      És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek
40       Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
      Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
          Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
      Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni
          S almát szedni a fák roskatag ágairól.
45   Többen mondták már: „Vess számot erőddel is, újonc!
          Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
      Éppúgy festhet Achilles, míg fon a scyrosi rokkán,
          S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
      Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
50      S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele.”
       És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
          Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem,
      S testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
          Vértben vért ellen vívni vitéz viadalt.
55   Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
          Hős haditetteimért itt a magas jutalom.
      Írok s érzem eközben a lázrohamot közeledni,
          Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
      Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
60       És hallom vacogón összeverődni fogam.
      Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
          Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
      Födjétek, szolgák, remegő testem takarókkal,
          Bár azokat később sorra a földre dobom,
65   Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,
          Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
      És ez a lopva növekvő láng nem huny ki azonnal,
          Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
      Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
70       Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
      Mely isten zúdítja reám, ó, Etna, a lávád?
          Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegeton?
      Jaj nekem, égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
          Tengert árassz rám, oltani lángjaimat!
75   Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
          Egy korty hűs folyadék százszor előbbrevaló.
      Nessusnak vértől csepegő ingével a testén
          Herkules égett így egykor az Oyta hegyén.
      Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
80       Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
      Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
          S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
      Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
          Óvjátok legalább addig az életemet.
85   Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még,
          Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
      Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok
          Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
      Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
90       Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
      Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
          Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
      Hasztalan esdekelek, nem fog megszánni a zordon
          Atropos, és szavaim messze sodorja a szél.
95   Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből,
          Napjai fogytával, lelkem is elmenekül.
       Ó, kéklő égbolt, ó, dombok s zöldfüvü rétek!
          Ó, kristálypatakok s zöldbe borult ligetek!
      Együtt távozom innen az édes napsugarakkal,
100        S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
        Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen,
             S nincs ki lefogja szemem, nincs, aki sírba tegyen!
         Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
             Hogy temetésem előtt elragadott a halál.
105   Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned,
             Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol?
         Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
             Lelkem legvégső óhaja álljon azon.
         Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
110        Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,
         Dúslombú erdők s a kies rónák közepette,
             Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
         Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat,
             És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.
115   S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban,
             Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:
         Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
             Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
         Ezt a dicsőségét, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység;
120        Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.
                                                                  (Kálnoky László fordítása)



[246] 247

1–4 Hunyadi Mátyás 1464 októberében a boszniai Zvornik várát akarta bevenni, de Mahmud pasa nagyvezír fölmentő hadainak közeledtekor felhagyott az ostrommal. A táborban volt Janus is, s ott súlyosan megbetegedett. Ekkor írhatta versét, amely Tibullus corcyrai panaszát (1,3) követi szerkezetében és gondolataiban, esetenként rájátszva a száműzött Ovidius keserveire is.

5–6 Prométheuszt, aki az emberiségnek ajándékozta a tüzet, Hésziodosz is (Munkák és napok 90–102) minden bajok okozójának tartja. Prométheusz tettét megbosszúlandó ugyanis a rászedett Zeusz és a haragos istenek halált s halált okozó súlyos betegségeket küldtek a földre (vö. Serv. ecl. 6,42). Servius hivatkozik Horatius és Hésziodosz soraira is (Tib. 1,3,50: nunc leti mille repente viae).

7–8 Horatiusnál találjuk Janus dühödt átkozódásának magyarázatát (carm. 1,3,27–33: audax Iapeti genus / ignem fraude mala gentibus intulit, / post ignem aetheria domo / subductum macies et nova febrium / terris incubuit cohors, / semotique prius tarda necessitas / leti corripuit gradum). Az emberiség ugyanis a tűzzel együtt a különféle, eddig nem ismert betegségeket, a heves lázzal járó ezernyi nyavalyát s a halált is „ajándékba kapta”.

11–24 A prométheuszi „bűnös tettet” megelőző aranykori állapotok költői képeit a római irodalomban gyakorta előforduló aranykor-ábrázolásokból meríti (Ov. met. 1,89–112; Iuv. 6,1–6; Sen. Phaedr. 483–539; Prud. contr. Symm. 2,285 sq. etc.), de segítségére van Lucretiusnak az emberiség ősi állapotát bemutató leírása is (Lucr. 5,925–987). Tibullus corcyrai elégiájának megfelelően (Tib. 1,3,35–48) Janus is tizennégy sorban mutatja be a betegségek megjelenése előtti idillt.

29–32 A Kaukázus hegység (Scythica sub rupe, Mart. 11,84,9–10: miserum Scythica sub rupe Promethea radat, / Carnificem duro pectore poscet avem) egyik sziklájához láncolt Prométheusz máját egy keselyű (ultrix avis) marcangolta, míg végül Héraklész Zeusz beleegyezésével nyílvesszőjével keresztüllőtte a keselyű szívét (vö. Serv. ecl. 6,42; Apollod. mit. 2,5,11).

37–38 A felsorolt, többnyire elvont fogalmakat megszemélyesítő szörnyalakok Vergilius Alvilág-leírását idézik, bár e rémségek másutt is (Sen. Herc. fur. 690–696; Oed. 590–594; Sil. Ital. 13,581–586; Stat. Theb. 7,49–53) együtt jelennek meg (Verg. Aen. 6,273–280: vestibulum ante ipsum primis in faucibus Orci / Luctus et ultrices posuere cubilia Curae, / pallentesque habitant Morbi tistisque Senectus, / et Metus et malesuada Fames ac turpis Egestas, / terribiles visu formae, Letumque Labosque, / tum consanguineus Leti Sopor et mala mentis / Gaudia mortiferumque adverso in limine Bellum / ferreique Eumenidum thalami et Discordia demens).

41–44 A nyelvi eszközök Tibullust (1,1,27–28; 1,7,32; 1,5,31–32), Horatiust (sat. 2,6,60–62: quandoque licebit / nunc veterum libris, nunc somno et inertibus horis / ducere sollicitae iucunda oblivia vitae; carm. 1,1,21–22: nunc viridi membra sub arbuto / stratus, nunc ad aquae lene caput sacrae) és Ovidiust (fast. 3,18) idézik.

47–48 Akhillész lányruhába öltözéséről lásd a 236/1–2. jegyzetet. Héraklész meggyilkolta Eurüsztosz fiát, Iphitoszt, s ezért büntetésül rabszolgaként egy évig kellett szolgálni Lüdia királynőjét, Omphalét. Itt a szóbeszéd szerint női öltözetben huzigálta a gyapjúszálat a csillogó kosárból és gombolyította a fonalat (Lydia pensa, vö. Stat. Ach. 1,260–261; Mart. 9,65,11; Ov. epist. 9,54–80; Claud. 10,16–19).

57–62 A Janus által szinte orvosi szakszerűséggel leírt tünetek a költő halálfélelmét is igazolják, hiszen mindezek akár a halál előjelei is lehetnek (vö. Celsus med. 2,4; 2,6; 2,8).

72 A Phlegethón az Alvilág egyik folyója, amely Vergiliusnál a Tartaroszt veszi körül (Aen. 6,551); nevének jelentése: ’tűzzel égő, lángoló’ (vö. Claud. 5,467–468).

75 Aranyban gazdag folyók, a Paktolosz és a Hermosz Lüdiában található (vö. Claud. 18,214; Isid. etym. 13,21,21–22), a Tagus (Tajo) pedig Hispániában (vö. Mart. 1,49,15: aureo Tago; 10,16,4: Aurea quidquid habet divitis unda Tagi).

77–78 Héraklész az oikhaliai Eurütosz elleni győztes hadjáratból fogolyként vitte haza ennek szépséges lányát, Iolét. Felesége, Déianeira féltékenységében Nesszosz megmérgezett vérébe mártott ruhát küldött neki. (Nesszosz, a kentaur korábban el akarta csábítani Déianeirát, s ezért Héraklész a Hüdra vérébe mártott mérgezett nyíllal megölte. Nesszosz haldokolva azt tanácsolta Déianeirának, hogy megmérgezett vérével átitatott ruháját szerelmi varázsszerként őrizze meg.) Amikor ezt Héraklész magára öltötte, iszonyatos kínok kezdték gyötörni, s végül a hérosz az Oita hegyen máglyán elégette magát. Zeusz hatalmas égzengés közepette négylovas kocsiján a mennybe ragadta, ahol Héra megbékélt vele, s hozzáadta szép lányát, Hébét. Janus megfogalmazása Horatiust idézi (epod. 3,17–18; 17,30–33; vö. még Cic. Tusc. 2,20: Centauri tinctam tunicam).

93 Ovidius Tibullus halálára írt elégiája (am. 3,9) idézi Tibullus corcyrai elégiájának e sorát (1,3,25): quidve, pie dum sacra colis, pureque lavari. Ovidiusnál (am. 3,9,37–38): Vive pius: moriere, pius cole sacra: colentem / Mors gravis a templis in cava busta trahet. Ovidius ironikus hangon utasítja el az isteni gondviselést, a vallásosságot. Janus Horatiusnál is olvashatta, hogy a költő isteni védelem alatt áll (carm. 1,17,13–14; 4,8,28–29).

85 E gondolat Ovidiusnál is gyakorta felbukkan (trist. 1,7,28: summam abesse manum; 1,7,30: Defuit et scriptis ultima lima meis; 2,555–556: manus ultima coeptis / Defuit).

89–90 Janus valószínűleg fiatalkori pajzán, obszcén epigrammáira utal a patravimus improba kifejezéssel, hasonlóan az ifjúkori játszadozásait némileg megbánó Ovidiushoz.

91–92 Újból Ovidius hangján szól (Pont. 1,1,59–60: Paenitet, o! si quid miserorum creditur ulli, / Paenitet, et facto torqueor ipse meo; 1,6,25: Quidquid id est, ut non facinus, sic culpa vocanda est), a szentenciózus gondolat (si quem poenitet […] desinit esse nocens) ugyanakkor Senecát utánozza (Agam. 243: quem paenitet peccasse paene est innocens).

97–98 Vö. Mart. 10,51,6–8: o soles, o tunicata quies! / O nemus, o fontes solidumque madentis harenae / Litus et aequoreis splendidus Anxur aquis, vö. még Culex 94–95, Hor. sat. 2,6,60–65.

100 Az ovidiusi motívum ezúttal is Tibullust idézi (am. 3,9,59–60: Si tamen e nobis aliquid nisi nomen et umbra / Restat, in Elysia valle Tibullus erit).

101–102 Vö. Tibullus 1,3,5–7: abstineas, mors atra, precor: non hic mihi mater / quae legat in maestos ossa perusta sinus, non soror. – A szakirodalomban gyakran szerepel az a hibás állítás, hogy Janusnak két fivére és egy nővére volt, holott ő azt írta a 246. versben, hogy rajta kívül édesanyjának még két gyermeke volt (246,93: geminos me praeter habebas). Bátyja ekkor már nem élt (vö. 242,187: Sume simul lacrymas, fratri paullo ante negatas), csak nővére (soror optima). A geminos szó mellé odaillesztett filios („másik két fiad is volt”) alighanem téves, helyesebb lett volna geminos natos értelemmel fordítani. – Vitéz Borbála az előző év decemberében halt meg. – A száműzetésben megbetegedett Ovidius is úgy érezte, hogy élete távoli, ismeretlen földön ér véget (vö. trist. 3,3,39–46).

103–104 Ovidius is szerencsésnek nevezi szüleit, mert száműzetése előtt haltak meg (trist. 4,10,81–82: Felices ambo tempestiveque sepulti, / Ante diem poenae quod periere meae; vö. még Tac. Agr. 45: Tu vero felix, Agricola).

109–114 A békés, idilli táj, ahol majd sírja lesz, az elíziumi mezők örök tavaszát asszociálja (vö. Ov. met. 1,107–108; Land. Xandr. 3,7,193–194; Tib. 1,3,59–66 etc.). Tito Strozzi is megírta saját sírversét az Anthiához írott egyik elégiájában (erot. 5,4,101–102), s Tibullushoz hasonlóan ő is az elíziumi mezőkön szeretett volna örök megnyugvásra találni (erot. 5,4,105–108).

115 Vö. Tib. 1,3,3: Me tenet ignotis aegrum Phaeacia terris. A Tibullus halálára írt elégiában Ovidius a kulcsszót (ignotus) ugyancsak megismétli; Janusnál szintén: iaceam ne ignotus.

117–118 A sírfeliratírás gyakori a római elégiaköltőknél (Prop. 2,13,35–36; Tib. 1,3,55–56; Ov. trist. 3,3,73–76), Ovidius másutt is szívesen épít be verseibe sírverset (met. 2,327–328; epist. 2,147–148; 7,195–196). A Janus által büszke öntudattal hirdetett költői elsőség gondolata rokonítható Lucretius (1,117–118), Horatius (carm. 3,30,13–14; epist. 1,19,23) és Vergilius (georg. 3,10–11: Primus ego in patriam mecum, modo vita supersit, / Aonio rediens deducam vertice Musas – vö. Pan. in Guar. 651–652) verseivel. Petrarca Africa című eposzában ugyanezt a gondolatot fogalmazza újjá (vö. Afr. 9,33–36, 229–232).