Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

JANUS PANNONIUS GALEOTTO MARZIÓNAK

JANUS PANNONIUS GALEOTTO MARZIÓNAK

[1465–1468 között]

János pécsi püspök üdvözletét küldi Galeottójának.

Írod nekem, mi gonoszt mívelt a szentélyben az ellen. [271] Ezúttal azonban viseld el, kérlek, ha természetem ellenére szókimondóbb vagyok.[272] Nem tudja az a nyomorult, nem tudja, én is micsoda terveket kovácsoltam őellene! Ha belevágott volna valamibe, akkor – tudom – megtapasztalta volna: befolyással, nyelvvel meg mindenféle eszközzel melyikünk képes többre akár a [pápai] Kúriánál, akár másutt! Mindenesetre nem látom be, miben árthatna ő nekem. Hogy Magyarhonban püspökből érsekké legyek? Valójában már az vagyok![273] Hogy Rómában bíborosnak nevezzenek ki? Hiszen azt magam utasítom vissza! Hogy ellássam kormányzati teendőimet? De hát nem egyetlen jöttmentnek, hanem még valamennyi honfitársamnak gyűlölete sem képes letaszítani arról a polcról, amin a lábomat megvetettem! – Ha viszont én veszem egyszer a számra az ő könnyelműségeit meg bolondságait: nem lészen-e könnyű legalábbis késleltetnem előléptetését, amit érdemtelenül remél elnyerhetni?! Amikor még a legderekabb sáfárok megrágalmazása is mindig egyhamar sikerre vezet!


Így cselekedjék istenek Atyja, s az égi Apollo
így vigye harcba hadát…[274]

Annak törődjem-e meséivel, akinek minden szavát kinevetik, akinek irományai nem írások, mert nem is ír, és verseit nem olvassa senki?[275]


Ámde ha egyszer epém mérgét én rája kiöntöm,
ott-tapad az, ráég s olvassák szerte világon.
Cinnamus orvossága se képes e jelt kitörölni![276]

Azt mondja, beképzelt vagyok. Úgy hiszem, nincs az az alázat, amit ez a végtelenül felfuvalkodott hólyag embertársában gőgnek ne nézne. De nem vagyok én bolond, hogy tovább replikázzak bolondságaira! Már megfelelt helyettem Pál apostol, ki találóan mondotta a költő Epimenidésszel: krétai mind hazudik, gonosz állat, rest hasimádó. [277] Igaz ugyan, hogy ő nem krétai születésű, de a krétaiak élén áll – nem is annyira papi rangban, mint inkább hazugságban! – Te pedig tudatod, hogy barátságra léptél vele. Bár őszinte lenne s tartós! Csakhogy a könnyelmű emberekben semmi állhatatosság nincs, pedig e téren erre van legfőbb szükség. Rajtam azonban nem fog múlni e jó viszony tartóssága! Mintha nem is lettek volna eddigi sértései, a békesség kedvéért minden bántalmát elfeledem. De mi lesz (pedig nagyon félek tőle!), ha megint elfogja a hányás?… De elég ebből ennyi – most rád meg a te dolgodra térek, atyámfia.

Írsz a király[278] irántad való szívélyességéről, urunk[279] bőkezűségéről, a nagyváradi püspök[280] meg a kalocsai érsek[281] ígéretéről. Fogadd szerencsekívánataimat, már-már látom benned a jövendő milliomost! Magamért is örülök, mert úgy látom, amivel én tartozom, mások törlesztik, s így ellátják szerepemet. Ha azonban mindazok adakozása után is hiányoznék valami a summácskádból, fordulj csak hozzám, és – ha szépen kéred, talán megkapod. Micsoda szerencse, hogy múzsáid és tréfáid több jutalmat nyernek e barbár földön, mint hazádban! Pedig gonosz félelem gyötört, hogy falra borsót hányni hívtalak.[282] De már csak kövessed szerencsecsillagodat, s hajítsd el koloncaidat! Arra azonban mindig gondolj, hogy mivégre jöttél ide! Hogy tanítsd a tudatlanokat, földerítsd a szomorkodókat, magad pedig meggazdagodjál. De vigyázz: semmi olyat ne szólj s ne tégy, ami ezzel ellenkeznék! Ezért nem helyeslem azt sem, hogy tréfát űzöl a császárból[283] meg Rajnáldból.[284] Nem ötlött az eszedbe, mily veszélyes írni azok ellen, akiknek hatalmuk van ártani neked?[285] és szót emelni azok ellen, akik ellened vádat emelhetnek? Ám tégy e téren is belátásod szerint; én csak barátságunk kedvéért figyelmeztetem a bölcsebbik felet.

Hogy a király tőled kérdezősködik követjárásom felől, örülök is, nem is. Tudom, nem annyira magukban a tényekben meg az eseményekben, mint szellemességeidben gyönyörködik, s abban sem kételkedem, hogy szívesebben hallgatja a te elbeszéléseidet, mint az én viselt dolgaimat.

Végül unszolsz, hogy küldjek könyveket. Amit eddig küldtem, nem volt elég? Csak a görögjeim maradtak meg, a latinokat már mind elvitted. Ne adja Isten: ha még görögül is tudna valamelyikőtök! Azt hiszem, akkor a görögökből sem hagynál meg nekem semmit. Ha pedig megtanuljátok, akkor én ráadom magam a zsidóra, és héber nyelvű kódexekből állítok össze egy könyvtárat. Mi ez a nagy és kielégíthetetlen könyvéhség, kérlek? Azt vélitek tán, ez nem bűn? Márpedig véleményem szerint mindegy, hogy erre vagy arra sóvárogsz-e mértéktelenül: egyformán bűn az. Mindig vétkezik a lélek, ha mértéktelen indulat keríti hatalmába. De hát sóvárogjatok könyvekre – csak másokat ne fosztogassatok, főleg akinek kevesebbje van! Itália tömve ilyesféle holmikkal; hozassatok, amennyit akartok! Küldjetek pénzt Firenzébe – Vespasiano[286] egymaga kielégít benneteket. Miért hurcoljátok el tőlem ingyen, ami a kezetek ügyébe esik? Csak ti akartok tanulni? Pusztuljak el, ha összevéve olvastatok annyit az egész hónap során, mint én csak tegnap is! A múzsákra mondom, még többet is írnék meg olvasnék, de ha egyszer elszeditek tőlem a hozzávaló segédeszközöket, kénytelen leszek elhallgatni s nyelvemet a rozsdának átengedni. Egyikőtök se várjon már tőlem verset; senki ne kívánjon prózát; senki ne kérje számon fordításaimat, melyeket tervbe vettem, sőt dolgoztam is már rajtuk; senki ezentúl írásművet diktálnom ne unszoljon – minderre elég vagy te meg Polycarpus! Én pedig, ha Phoebust nem lehet, majd Marsot szolgálom ezentúl, vagy vagyoni ügyeimmel, vagy mezőgazdasággal foglalkozom; a szellemi munka után úgyis ezt kívánja s ezt javallja Vergilius.[287] De hát az én könyveim azok akkor is, ha tinálatok vannak! Én könyveimnek nem birtokosa akarok lenni, hanem használója; inkább tudom magaméinak, sajátjaim távol lévén, azokat a nálam levő könyveket, melyeket kölcsönkaptam vagy elkunyeráltam. Ezeket legalább használhatom. Amazokból viszont annyi a hasznom, mint azokból, melyek sehol nincsenek. De végül is majd rám száll valamennyi – örökségképp! Hány ember jószágai nem jutottak azok kezére, akiket a törvény elismert s az örökhagyó kijelölt?! Az is bizonytalan különben, hogy melyikünk élete nyúlik hosszabbra. Semmi sem oly rendhagyó, mint éppen a halál – ő tehát éppúgy örökömbe léphet, mint én az övébe. Tegyük föl mégis, hogy én élem túl; akkor is bizonytalan, hogy meddig. A közbenső idő így is tétlen folyik el. Most, most kellene tanulnom és alkotnom, míg koromnál fogva épek az érzékeim, töretlen a szellemem, és lelkem még nem csömörlött meg. Majd ha így-úgy elérkezik az öregség, akkor irodalom helyett inkább már belső tökéletesedésünkkel, világi dicsőség helyett inkább üdvösségünkkel kell foglalkoznunk. Ifjúságunk mostani hányaveti játékaitól akkor már vagy el kell búcsúznunk, vagy meg kell őket változtatnunk, és mindenestül rá kell térnünk a szép beszédről a szép életre. De úgy látom, ti azt akarjátok, hogy én akkor olvassak, amikor szemem gyöngülvén, segédeszköz nélkül képtelen leszek már rá.

Hát ez az én panaszom; ha rosszul esik nektek, gondoljátok meg, hogy gonoszság lenne a kifosztott embert még a siránkozástól is eltiltani!

(Boronkai Iván fordítása)



[271] Ps 73(74),3: quanta mroleatus est inimicus in sancto.

[272] Az 1465–1468 között keletkezett levél Janus legérdekesebb episztoláinak egyike. Levélformában szokatlan az az indulatos hangvételű támadás, amelyet a néven nem nevezett ellenség (inimicus) – Hieronimo Lando – ellen intéz. A krétai püspök, pápai követ és bíbornok Janust az 1465. évi római követjárása után igyekezett befeketíteni Mátyás király előtt. Az 1465 nyárutóján Budán tartózkodó pápai legátus és a királyi udvartól távol (Pécsett) levő Janus ellenségeskedésének konkrét okát mindmáig nem sikerült kideríteni.

[273] A kissé meglepő és magabiztos kijelentést csak úgy értelmezhetjük, hogy Janus magáénak vélte Vitéz János esztergomi érsek hatáskörét.

[274] Az Aeneisben (10,875): sic pater ille deum faciat, sic altus Apollo! / Incipias conferre manum.

[275] Vö. Mart. 3,9: Versiculos in me narratur scribere Cinna. / Non scribit, cuius carmina nemo legit.

[276] Vö. Mart. 6,64,24–26: At si quid nostrae tibi bilis inusserit ardor, / Vivet et haerebit totoque legetur in orbe, / Stigmata nec vafra delebit Cinnamus arte.

[277] Vö. Tit 1,12: Cretenses semper mendaces / malae bestiae ventres pigri. Epimenidész (i. e. VI. sz.) profetikus költő. Jóslatok című műve szerint egyszer a krétaiak elhitették vele, hogy negyven évig aludt egy barlangban, s állítólag ekkor tette rájuk ezt az epés megjegyzést.

[278] Mátyás király.

[279] Vitéz János.

[280] A nagyváradi püspök Beckensloer János, aki a pécsi prépostságból került a váradi püspöki székbe. Később egri püspök, majd esztergomi érsek. Végül rövid ideig – Magyarországról elmenekülve (1476) – salzburgi hercegérsek. Diplomáciai pályán királyi titkár, majd főkancellár.

[281] Várdai István.

[282] A szöveg vergiliusi reminiszcenciákat ötvöz (Aen. 6,694: quam metui, ne quid Libyae tibi regna nocerent; 4,212–213: cui litus arandum / cuique loci leges dedimus).

[283] III. Frigyesből.

[284] Rozgonyi Rajnáld temesi főispán, tárnokmester, Janus barátja.

[285] Macrobius Saturnaliájából vett gondolatok, szójátékok (Sat. 2,4,21: Temporibus triumviralibus Pollio, cum Fescenninos in eum Augustus scripsisset, ait: at ego taceo. non est enim facile in eum scribere qui potest proscribere).

[286] Vespasiano da Bisticci nemzetközi hírű firenzei könyvkereskedő. Másolóműhelyeiből művészi kivitelű, drága humanista kódexek kerültek ki. Megírta legelőkelőbb megrendelőinek életrajzát, köztük Janusét is (Vite di uomini illustri del seclo XV).

[287] Vergilius Georgica című művére céloz.