Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

RÓMAI BESZÉD A MAGYAR KÜLDÖTTSÉG NEVÉBEN, A PÁPA NYILVÁNOS KIHALLGATÁSÁN

RÓMAI BESZÉD A MAGYAR KÜLDÖTTSÉG NEVÉBEN, A PÁPA NYILVÁNOS KIHALLGATÁSÁN[307]

1465. május

Szentséges Atya! Ha mi is hosszasabb beszéddel rabolnók meg tömérdek nagy fontosságú teendői közepette Szentséged idejét, bár sok kellemetlenséget nem okoznánk kegyes füleinek, bizonyára még több akadályt gördítenénk vele a közérdek útjába; ennélfogva jövetelünknek célját – legyen bármily jelentős és szép szavakra érdemes – a lehető legrövidebben fogjuk előadni.

Amidőn a magyarok felséges királya az elmúlt nyáron hadat indított a törökök ellen, és országa meg az ellenséges föld határvidékén értesült Pius pápa elhunytáról,[308] méltán szomorúság s kétségbeesés ülte meg egy időre a lelkét. Mert sok egyéb közt amiatt aggódott leginkább, hogy lankadásnak indul hitünk ügye, melyet oly nagy lelkesedéssel és energikus föllépéssel e férfiú kezdeményezett. Nem tudta, bízhat-e még megkezdett vállalkozásának sikeres folytatásában, annak halálával, akitől a megígért segítséget várta, aki a legnyomatékosabb ösztönzője volt e háború megindításának, s akitől azt remélte, hogy megindítása után annak legbiztosabb támogatója leszen…

De íme: időközben sokkalta boldogítóbb hír köszöntött ránk: Második Pál emelkedett Péter székébe![309] Ennek hallatára – mint az esteli sírást felváltó hajnali vidámság[310] – remény foszlatta semmivé a rettegést, öröm a szomorkodást, s ki ne hitt volna abban, hogy a Szentlélek különös sugalmazása juttatott Isten egyházának olyan pásztort, akit az erények minden gazdagságával felruházva, maga a természet már eleve legfőbb fejedelmünkké jelölt ki, s aki bölcsességéről, aki lelki nagyságáról nem szavakkal, de tettekkel ád fényes tanúbizonyságot!

Ez azonban kivétel nélkül minden népnek egyaránt okot adott az ujjongásra – míg királyunkat s valamennyi honfitársunkat még bizonyos különleges körülmények is örömre hangolták. Tudta, hogy Szentséged Velence hatalmas városából származik, és amint illik: hőn szereti a hazáját; hogy polgártársait – a mi szövetségeseinket s bajban-veszélyben társainkat – soha cserben nem hagyja. Visszaemlékezett arra, hogy szent emlékezetű elődöd és rokonod, IV. Jenő pápa,[311] mily nagy jóindulattal s mennyi keggyel halmozta el az ő dicső atyját,[312] a keresztény népek akkori vezérét a törökök ellen, meg az egész pannon nemzetet; és nem kételkedett abban, hogy irántunk való nemeslelkű bőkezűségét Te is rokon érzelmekkel fogod megvalósítani. Sőt az általános helyzet romlása, valamint a Te páratlan jóságod, szentséges atya – mellyel valamennyi pápát, közöttük a nemzetségedből valót is, fölülmúlod –, nagyobb ígéreteket hordoz az öcs részéről a fiú számára, mint amekkorákat a nagybátya tett az atyának. – E körülmények arra ösztönözték tehát királyunkat, hogy mielőbb igyekezzék eleget tenni a Szentséged iránt és az apostoli szék iránt való kötelezettségének; amit minden bizonnyal meg is tett volna, ha a súlyos és hosszadalmas háború[313] a hazától távol le nem kötötte volna. Ám mihelyt a hadviselés félbeszakítására szorította őt a téli viharoktól kedvezőtlenre fordult időjárás, legelső gondja az volt, hogy teljesítse a hithű fejedelmeknek ezt a rendkívül megtisztelő kötelezettségét.

Először[314] is szíve mélyéből küldi Szentséged magas méltóságának szóló hódoló jókívánságait, szent lábaidat csókkal illetve ajánlja pártfogásodba önmagát és övéit, továbbá minden fenntartás nélkül mind a maga, mind országa nevében tiszta, teljes és kánoni engedelmességet fogad néked mint Krisztus valóságos helytartójának, azzal az őszinte és hódoló lélekkel, amellyel hajdani dicső ősei is viseltettek a római egyház és annak püspökei irányában. Mert ha volna ráérő időd, Szentséges Atya, elolvasni a régi évkönyvek följegyzéseit,[315] minden bizonnyal úgy találnád, hogy soha fejedelem, soha nép – ha meg nem sértek másokat! – oly engedelmes, oly odaadó az apostoli szék iránt nem volt, mint a magyarok s a magyarok királyai.

Még pogány tévelygés béklyózta le a hunok nemzetét,[316] amikor ama hatalmas Attila a velencei tartomány földjére lépve, tűzzel-vassal végigpusztította[317] azt egészen a Pó folyóig, de az elébe járuló Leó pápát oly tisztelettel fogadta, hogy intelmei és közbenjárása hatására letért az Örök Város felé vezető útról,[318] s Itáliát is rövid időn belül kiürítette. Később Szent István,[319] aki az Úr megtestesülésének ezredik éve táján elsőként térítette keresztény hitre a mieinket, noha egy Henrik császárnak volt veje és sógora,[320] a királyi koronát mégis inkább a római pápától[321] kérte, s ennélfogva ezt az országot az apostoli szentszék lekötelezettjévé tette. Az ő nyomdokaiban járt kevéssel azután Szent László: amikor az akkori főpásztor a Szentföld visszafoglalására mindenütt meghirdette a keresztet, Gottfried helyett ő vezérelte volna a keresztény sereget Jeruzsálembe;[322] de tervét azután András király[323] váltotta valóra, aki a szaracénokat legyőzvén és Krisztus sírjánál imádkozván, egyéb zsákmányt nem vett az ellenségtől, de a szentek ereklyéivel megrakodva tért vissza hazájába. – Jóval később a királyi mag szakadtával[324] Magyarország az apostoli széktől kért fejedelmet, és meg is kapta Szicília dicsőséges királyának, Károlynak személyében,[325] akinek fia és utóda, Lajos,[326] a vérség jogán öröklött, mindazonáltal a fegyverrel megszerzett nápolyi királyságot utóbb Szent Péternek adományozta. És hogy Zsigmond császár[327] mennyit tett a konstanzi meg a bázeli zsinaton Márton és Jenő pápáért,[328] más alkalmakkor pedig a szent egyházért: minderről, ma is élnek még, akik tapasztalatból tanúskodhatnak.

De hogy a sok részlet meg ne nyújtsa beszédemet: népünk és fejedelmeink mindig a lehető legmagasabbra értékelték e Szentséges Szék tekintélyét, és egyebek közt a béke és a háború ügyét is az ő tervei szerint intézték. A legutóbb is János kormányzónk, akit föntebb már említettünk, mily gyakran harcolt a törökkel az apostoli követek buzdítása és támogatása mellett, míg végtére nagy ütközet győzteseként, diadalának emlékjelei közepette adta vissza hősi lelkét a Teremtőnek.[329]

Atyjának és királyi elődeinek nyomdokain jár tehát a mi felséges királyunk, amikor Szentségednek nem csupán a vallás meg a köteles tisztelet megkövetelte engedelmességgel adózik, hanem olyannal, amelynek lényege a kívánságod és parancsaid előtt való feltétlen meghajlás. Mivel pedig tudja, hogy legfőbb gondod a keresztények védelme s a törökök megsemmisítése: a maga és övéi minden vagyonát s ráadásul királyi fejét e célra ajánlja föl. A Te parancsodra és a Te ösztönzésedre, Szentséges Atya, nincs az a veszélyes vállalkozás, amibe nyugodtan bele ne vágna. Vedd hát pártfogásodba, és fogadd atyai szeretetedbe hódoló fiadat, királyunkat, Mátyást, a néki alávetett néppel együtt – főként ami azokat a terveidet illeti, amelyek nem kevésbé magasztos, mint kegyes lelkedben a reád bízott nyáj érdekében megfogantak.

Ez, Szentséges Atya, jövetelünk első célja, amelyet ma röviden előadtunk. De a Szentséged által megjelölendő helyen és időben készséggel szólunk majd a hátralévő sok és nagy jelentőségű dologról is.

Először[330] is szíve mélyéből küldi Szentséged magas méltóságának szóló hódoló jókívánságait, szent lábaidat csókkal illetve ajánlja pártfogásodba magát és övéit, továbbá minden fenntartás nélkül követvén őseinek tiszta érzéseit, teljes és kánoni engedelmességet fogad néked mint Krisztus valóságos helytartójának, méltán remélvén viszonzásul azt, hogy országának kiváltságai és ősi, kipróbált szokásai érvényükben megmaradnak.

De mindjárt ezt követő kötelességének tartotta és szükségét érezte fölfednie Szentséged előtt, hogy milyen állapotban vannak a maga meg a keresztény közösség ügyei. Ennélfogva ezt az üzenetet küldi:

Ellenségünk harcias szellemű, rendkívül gazdag, a legkevésbé sem akar békességet, sőt napról napra fennhéjázóbban viselkedik, és szándékai egyre ádázabbak; királyunk ellenben már a kezdet kezdetén elkötelezte harcokban elcsigázott országát a keresztény hittel, s bár a határok védelmére máskor is épp eleget áldozott, ez utóbbi két esztendőben – rendkívül nagy reményét vetvén a segítségbe, és kecsegtető ígéretektől vezettetvén – a háborúnak szinte az összes terheit a maga vállaira vette. A tőle telhető buzgalommal eseng Szentségedhez, hogy tekintse szorult állapotát, tekintse a fenyegető veszély nagyságát, vessen számot mindazzal, ami az ő erőinek ekkora teherrel szemben való egyenlőtlenségéből s mások nemtörődömségéből folyhat, és a többiek eddigi erőfeszítéseinél kellőbb időben és mértékben, alkalmasabb eszközökkel és jobb megoldásokkal, eredményesen gondoskodjék a keresztény közösség javáról, amelynek főségét kiérdemelte.

Abban a meggyőződésben, hogy Szentséged is így szándékozik cselekedni, a szokásos módon a maga és övéi minden vagyonát s ráadásul királyi fejét – melyet szükségképp a hazának szentel – önként ajánlja fel hitünk javára.

Ezek, Szentséges Atya, jövetelünknek céljai. S ha az utóbbit inkább csak vázlatosan, semmint részleteiben fejtettük volna ki, a Szentséged által megjelölendő helyen és időben készségesen meghallgatjuk, és megválaszoljuk reá vonatkozó kérdéseit.

(Boronkai Iván fordítása)



[307] Az 1465. évi római követjárás alkalmával Janus által papírra vetett és elmondott beszédnek fennmaradtak a fogalmazványai is. Fontosságuk miatt ezeket is közöljük. A Janus vezette küldöttség (Rozgonyi János tárnokmester, Handó György pécsi prépost) 1465. febr. 20-án indult el Magyarországról, és május első napjaiban érkezett meg az Örök Városba. Janus szónokként először egy nyilvános kihallgatáson csillogtatta rétori tudományát. Hunyadi Mátyás nevében üdvözölte az új pápát, II. Pált, s arra kérte, hogy nyújtson pénzügyi segítséget Mátyás törökellenes háborúihoz.

[308] II. Pius pápa 1464. aug. 14-én halt meg Anconában. Hunyadi Mátyás ekkor Futakon (Bács vármegye) tartózkodott mintegy 30000 főnyi seregével.

[309] II. Pál (Pietro Barbo) 1464. aug. 31-én lépett a pápai trónra, és 1471. júl. 26-án bekövetkezett haláláig volt a katolikus egyház feje.

[310] Ps 29,6: ad vesperum demorabitur fletus / et ad matutinum laetitia.

[311] IV. Jenő (Gabriele Condolmieri) pápa 1431–1447 között uralkodott.

[312] Hunyadi Jánost, a törökellenes harcok sikeres vezérét, aki 1456. aug. 11-én halt meg.

[313] Vö. Car. 64,345: Troicaque obsidens longinquo moenia bello.

[314] Itt kezdődik a beszéd véglegesnek tetsző szövegváltozata (TELEKI, II. 61–63).

[315] Janus valószínűleg a magyar történelem gesztáira, krónikáira, legendáira utal, amelyeket – ez kitűnik beszédéből – ő is nagy szorgalommal és szakértelemmel forgatott.

[316] Vö. Legenda S. Stephani minor 2: diu barbarica gens Hungarorum errore infidelitatis suae teneretur et ritu gentilium vanas sacrilegasque superstitiones sequeretur.

[317] Vö. Leonardo Aretino, Attila III: omnia ferro et igni subicere.

[318] Az I. Leó pápa (440–461) és Attila, a hunok királya (434–453) közötti, csodás elemekkel tarkított találkozást, Attila visszafordulását számos történetíró megörökítette. Janus beszédének ez a részlete a Képes Krónika (17. fejezet) mellett elsősorban Paulus Diaconus (Nagy Károly egyik udvari történetírója) leírásával rokonítható (Historia Romana 14,12: fertur itaque post discessum pontificis interrogatum esse Attilam a suis, cur ultra solitum morem tantam reverentiam Romano papae exhibuerit).

[319] I. (Szent) István (uralkodott: 997–1038) 1000-ben, még karácsony előtt, Asztrik apátot Rómába küldte II. Szilveszter pápához királyi koronáért (vö. Hartvik-féle Szent István-legenda 9: ad limina sanctorum apostolorum misit, ut a successore sancti Petris, principis apostolorum postularet, quo novellae christianitati exortae in partibus Pannoniae largam benedictionem porrigeret. Regio etiam dignaretur ipsum diademate roborare). – II. Szilveszter pápa (Gerbert d’Aurillac) 999–1003 között uralkodott.

[320] II. Henrik (1002–1024 között német-római császár) II. (Civakodó) Henrik bajor herceg fia volt. Szent István 995 nyarán vette feleségül az az év aug. 28-án meghalt Civakodó Henrik leányát, Gizellát, s így került sógorságba a majdani császárral. A sororiusque arra utal, hogy Janus tudta: II. (Szent) Henriknek Szent István felesége, Gizella a nővére volt (vö. Legenda S. Stephani regis maior 9: Ad consortium vero regni, precipue causa subolis propagandae, sororem Romanae dignitatis augusti, videlicet Heinrici, qui ob mansuetudinem morum pius est appellatus, Gisilam nomine sibi in matrimonio sociavit).

[321] Lásd a 319. jegyzetet.

[322] II. Orbán pápa (1088–1099) a jeruzsálemi Szent Sír visszafoglalására 1095. nov. 27-én Clermont-ban keresztes hadjáratot hirdetett. Az 1096-ban kezdődő első keresztes háború egyik vezére Bouillon Gottfried (1058 k.–1110), Lotaringia hercege lett. Ezeket Janus valószínűleg Antonius Florantinus Chronicájában olvashatta; I. (Szent) László felkérését a vezéri posztra pedig vagy a Képes Krónikában (139. fejezet), vagy Szent László király legendájának azonos tartalmú részletében (7. fejezet).

[323] A III. Ince pápa (1198–1216) által 1215-ben meghirdetett ötödik keresztes hadjáratban az 1217–1218-as időszakban részt vett II. András (1205–1235) is. Hadjáratáról a Képes Krónikát (175. fejezet) felhasználva ír Janus.

[324] III. András (uralkodott: 1290–1301), az utolsó Árpád-házi király 1301. jan. 14-én halt meg.

[325] Az ország nemesei már III. András uralkodása idején másik királyt kértek VIII. Bonifác pápától (1294–1304), vö. Képes Krónika 186. fejezet. Kérésüknek a pápa eleget tett, és 1299-ben Magyarországra küldte a 11 éves Károlyt, akit III. András halála után, 1301 tavaszán egy alkalmi koronával Esztergomban megkoronáztak. Károly Róbert (uralkodott 1301–1342 között, ténylegesen 1308. nov. 27-től) Janus szavaival ellentétben nem volt Szicília királya. Károly Róbert genealógiáját a Képes Krónika 187. fejezetében olvashatta Janus. E szerint Károly Róbert apjának, Martell Károlynak, magyar trónkövetelőnek (élt: 1271–1295) Mária magyar hercegnő volt az anyja, az apja pedig II. (Sánta) Károly nápolyi király (1285–1309). Az ő apjáról, I. Károlyról írta a Képes Krónika 187. fejezete: ex donatione ecclesiae fuit rex Siciliae. I. Károly, aki 1266-1282 között Szicília királya volt, Janus felfogása szerint ezt a trónjogát utódaira is átörökítette volna.

[326] I. (Nagy) Lajos (uralkodott: 1342–1382), Károly Róbert fia 1350-ben másodszor vezetett hadjáratot öccse, András herceg meggyilkolása miatt Johanna nápolyi királynő és cinkosai ellen. Küküllei János krónikája szerint (Res gestae Ludovici regis 25) az elfoglalt területeket és várakat Lackfi András helytartó a pápának visszaszolgáltatta, majd 1352-ben VI. Kelemen pápa közvetítésével a béke is létrejött, ebben Nagy Lajos továbbra is fenntartotta igényét a nápolyi trónra.

[327] Luxemburgi Zsigmond német-római császár (1410–1437), magyar király (1387–1437).

[328] Luxemburgi Zsigmond mind a konstanzi (1414–1418), mind a bázeli (1431–1449) zsinat munkájában részt vett. Uralkodása idején a pápai trónt V. Márton (1417–1431), illetve IV. Jenő (1431–1447) töltötte be.

[329] Hunyadi János a nándorfehérvári diadalt (1456. júl. 22.) követően hunyt el 1456. aug. 11-én Zimonyban (vö. Chron. Hung. 251, 947: suo salvatori suum restituit spiritum).

[330] Innentől a beszéd második felének szövegváltozata (ÁBEL, 88).