Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

GYULÁHOZ

GYULÁHOZ[29]


      Írás célja, ha van, nem egyéb: költői dicsőség,
          sőt örökös hírnév. Csak te magad dugod el
      folyton az írásod. Mindünknél tán okosabb vagy,
          ám inkább hiszem én: csöppnyire sem vagy okos.
                                                                 (Kurcz Ágnes fordítása)



[29] 29

1–2 A költők számára az írás értelme egyedül a dicsőség, és persze a lehető legnagyobb. A fordítás a bonyolult janusi szerkesztést kissé összezavarta. A dicsőség (gloria) ösztönző erejéről Cicero is hasonlókat írt (pro Archia 11,26: „mindnyájunkat a hírnév, a dicsőség vágya vonz, bizony még a legjobbakat is elsősorban [leginkább] a dicsőség vezérli”).

3–4 Ritoókné Szalay Ágnes ismerte fel, hogy a név Giulio Pomponio Letót takarja, akivel Janus 1458-as római útján ismerkedett meg. Hiába kérte tőle költőnk az írásait, eldugta őket előle, ezért Janus három epigrammával (29, 30, Epigr. I. 371) fricskázta meg. Giulio ugyanúgy viselkedik, mint a Martialis VIII. könyvének 20. epigrammájában szereplő Varus, aki bár kétszáz verssort is ír naponta, mégsem olvas föl belőlük egyet sem. Martialis konklúziója (Mart. 8,20,2): Non sapis, atque sapis, azaz: esztelenség, hogy ily sok költői fáradozás veszendőbe megy, ám eszességre, okosságra vall mégis, hogy csapnivaló verseit senkinek sem akarja megmutatni. Az I. könyv 25. epigrammájának túlzottan szerény, míves, jó műveket író Faustinusa a már „ajtója előtt álló Hírnevet” fél bebocsátani, ezért arra figyelmezteti őt Martialis, hogy az őt túlélő könyveket „hagyja élni végre,” mert „Kései hírnév az, melynek a hamvad örül” (Csengery Antal ford.). A két Iulius-epigramma megszületésében szerepet játszhatott a hasonló tematikájú, nagyrészt Martialist utánzó In poetam occultantem versus (Egy költeményeit elrejtő költőre) című Aeneas Silvius-epigramma (Aen. Silv. epigr. 79) is.