Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

A ZAVAROK LECSILLAPODTÁVAL ÍRT MÁSODIK LEVÉL,

A ZAVAROK LECSILLAPODTÁVAL ÍRT MÁSODIK LEVÉL,

amely második előszónak is mondható. Értelme az elsőtől függ [a]

Szeretett fiamat, Magyarország kormányzó urának főjegyzőjét köszöntöm.[331]

Sürgetésed ismét a munka megszokott menetének újrafelvételére ösztönöz, hogy korábbi foglalómmal[b] odaígért adósságom birtokába juthass. Nem is vonom kétségbe[c] a megállapodásokat;[d] ígéretet tettem, elismerem: haladékra szerződtem,[e] buzgó szorgalmat fogadtam, s hogy ezt mihamarább teljesítsem, egész nap[f] a megvalósítására készülök.[g] A másolókat s szorgalmas tollukat már csatasorba állítottam, hogy annál készségesebben elismerd írnokaink jegyzőtömbjeinek irántad való engedelmességét.

Ám hogy az erre vonatkozólag vállalt kötést melyikünk kezelte hűtlenül, magad ítéld meg úgy, ahogy tudod – de istenemre,[h] nagyon szeretném, ha helyesen fognád fel a dolgot! Előttem azonban maga a végrehajtás sokkal kegyetlenebbnek tűnik föl, mint amilyen a szerződés volt, mivelhogy a kialkudott időt megrövidíted, a mennyiséget pedig[i] megnöveled, és (engedelmeddel[j] legyen mondva!) uzsorával zúzod szét szerződésünket, aminek az a következménye, hogy miközben reám kened a szerződésteljesítés halogatásának a vétkét, magad fogsz bűnösnek találtatni uzsora követelésében. Végezzük el azonban később ezt a számadást, amelyben (ha jól ügyelsz) a türelmesen viselt veszteség gyümölcsözőbb lesz számodra, és ha azt akarod, hogy ne hozzon szégyent reád, amiért vesztesnek bizonyultál, tanulj meg idejekorán meghátrálva veszíteni! Mindazonáltal az én érdekem lesz, hogy a legyőzött elől kitérjek és visszavonuljak, és ne kívánjam erősebben a viszálykodást, mint a szeretetet. Ez lesz[k] ugyanis a bíró, ez lesz az a hatalmas vezér, aki elsimítja ezt a viszályt, amelynek megszűntével sem a hitelező nem veszít semmit, sem az adós terhe nem növekszik – csak arra légy hajlandó, hogy ha már haladékot adtál, add meg hozzá türelmedet is, és ne siess tolakodásod hevét fokozni, amely eme pici szabad nyugalmamra egy még fenyegetőbb robot és gond béklyóit veri csak rá!

Miután ugyanis az események s az élet nagyobb zivataraitól megszabadulva olyan időszakaszba érkeztünk, amelyben a minap támadt testvérharc dühe magát kitombolva elcsitult, boldog vagyok, hogy szabadságunk végre azzal a renddel ajándékozott meg, amelyben néhanapján a maga szándékát is szolgálhatja, nem mindig csak a másét. Ennek jóvoltából a magam sorsát is helyre kell most már igazítanom, amelynek mércéjét[l] és koromat tekintve az a legüdvösebb, ha valóban s nem csak mondva akarok a magam ura lenni – annyira a magam ura, hogy szerénytelenségnek tartsam effajta tevékenységgel növelni híremet vagy hajszolni mások kegyeit. Mert hiszen[m] szívósan él még Magyarország eredendő rákfenéje, a falánk irigység; s ha ez – mintha csak ítélkeznék – különféle fullánkokat meresztget mindenfelől, bizony elhalványul a szellem s a lélek fénye, úgyhogy már csak az válik a szerények dicséretére, ha elrejtőzve alkalmat sem szolgáltatnak a dicséretre.

Azután meg hazánkban, mely a latinság parlagán született, ha nem tévedek, vajmi csekély különbséget tesznek az irodalom lisztje meg korpája között, vagy – hogy érthetőbben küzdjek meg veled – többnyire számít benne oly bölcsnek, talán még bölcsebbnek is Davus,[n]mint Oidipusz. Régi megszokásként törvényesítette ugyanis, hogy megelégedjék az alant járó beszéddel, és hamarább fogadja el a művészi szó kiirtását, mint írását. Szerettem volna szelídebben szólani[o] erről, holott még enyhébben is szóltam, mint ama tespedtség érdemelné, amelybe belésüllyedt honfitársaink a latinos műveltségnek még söpredékét[p] is alig kapiskálják – abban a meggyőződésben talán, hogy az ősi műveltség nyomdokain járnak (ha egyáltalán műveltségnek mondható az, amiben az irodalmi nyelv nem tudását tanulják és tanítják).

De haragszol[q] is talán, fiam, amiért e gyalázkodással játszom; mégse következtess belőle arra, hogy a közállapotok eme ostorozása ürügyén én tudományom magán szemöldökét[r] vonom csak össze tudálékosan.[s] Kotródj el[t] e vélekedéstől! – hiszen megelégszem azzal, ha te tanúskodol, te ítélsz és te tisztázod a dolgokat, ki szívem és lelkem benső valóságának alapos ismeretében nem hazudtolsz meg engem.

Rajta azonban, hogy amit az imént mondottam, azt – ha akarod – bővebben is alátámasszam! Immár bizony[u] – nagyjából a mi korunkban – más, mégpedig csakugyan követésre méltó utat járnak a tudomány kincseinek gyarapításában. Hiszen magad is megismertél sok, én pedig még több[v] kiváló képességű és emelkedett szellemű férfiút – és most is látok nem keveset –, aki e panaszos ítéletemet nem is szavakkal, hanem szinte folytonos tevékenységével igazolja. Mihelyt ugyanis lelkesen rávetik magukat a műveltség keresésére, tanulmányaikban már nem a hazai árnyat, hanem a lényeget célozzák meg, és mohón veszik üldözőbe a külföldre menekült – jobban mondva itthonról elüldözött – tudományokat. Mert hiszen az a nemes, a tulajdon fényére[w] sokat adó lélek méltatlanságnak tartja, hogy ez a mi parlagi pallérozottságunk kösse gúzsba; meg aztán ez a népies szokás – még ha némi művelt ízt képes is talán felökrendezni – valódi s tökéletes csínnal nem ruházza föl, mivelhogy a benne föllelhető szegényes ismeretanyag s a még gyérebb[x] reménység a tudománynak nemhogy halovány mását, de még a körvonalait is alig teszi felismerhetővé. Nem ok nélkül keresik hát magában a művészetben a kiadósabb pecsenyét,[y] amelyet a külhoni tudományosság megfelelőbben tálal, mint a hazai.

Bárcsak te is ezt kívánnád utánozni! Minden bizonnyal felbukkanna lelked előtt néhány ízletesebb falat, amilyenre áhítozik,[z] és miként ama régi bölcsről[aa] mondják:[bb] „állandó előre haladtában állandóan tökéletesedik” – mégpedig oly mértékben, hogy írásainktól, amelyeket most követelsz, mint holmi éjszakai kísértetektől[cc] sietve vonnád el megcsalatott elmédet.

Minthogy pedig[dd] én is ama parlag[ee] neveltjének tudom magam, amelynek inkább a gyümölcseit hiánylom panaszomban, mintsem a dolgos kezeket, nézzed csak meg[ff] tüzetesebben s vedd szemügyre, hogy ezzel a heves sürgetéseddel hová hajszolsz te engem! Elsősorban is attól félek, hogy gonoszul[gg] magamon kívülre hajtasz, holott belül van az én szokott helyem, és hogy ravaszul[hh] arra a kívánságra csábítasz, hogy vagdossanak,[ii] ahelyett hogy olvasnának. Mert hogy ez a csalogatás sem az én óvadékommal,[jj] sem tervemmel nem lesz összeférő[kk] és megegyező, magad is helyben hagyod majd. Én ugyan nem tulajdonítok nagy fontosságot annak, hogy mások miként beszélnek rólam: csak te fogadd ezeket éppoly szerető lélekkel, amilyennel követeled őket! Hiszen a szeretet – mint a hajdaniak[ll] mondják – az egyedüli érdemes szerző, aki a dolgoknak értéket s a műnek nevet ád: szeretném, ha ez mindenkor őszintén élne benned, mert kendőzötten mit sem ér.

A megígért portékát azonban – ha akarod, hogy tetszetős vallomás helyett igazzal szolgáljak néked – még így sem szállítanám, ha ilyesféle szerződés[mm] kötelezettje[nn] nem volnék. Az emberi ékesszólás ama nagy építőmesterének[oo] eleven tanítása szerint ugyanis „szinte mindenki kíméletlenebb és élesebb a bűnök megítélésében, mint az igazság meglátásában; érje ennélfogva bárminő szándékolatlan sérelem, könnyűszerrel homályt borít az arra is, ami dicséretes”. De elég is erről ennyi, mivelhogy fölöslegesnek vélem mások ítélkezésének csapdái felől jósolgatni.[pp]

A kért s megígért leveleket[qq] maholnap megkapod, amelyeket a másolóktól mindenfelől elkérve sikerült megszereznünk – de csupán azokat, amelyekre épségben leltünk rá. Azokról ugyanis, amelyeket az idő előtt fogalmaztam, amikor országunk ama első gyászos tengermelléki[rr] ütközete[ss] szerencsénkkel együtt elveszett, másolatot nem tudtunk szerezni. Pedig azok – ha nem is annyira tanulmányaid, mint inkább az események megörökítése, valamint ama időknek és a forgandó szerencsének megismerése céljából – nem mindennapi tanulsággal szolgálhattak volna. És noha közülük is néhány elénk bukkant odakünn, mégis mert oly sérültek voltak, jobbnak tartom nem a magaménak vallani őket. Ezért azután úgy döntöttem, hogy e kötet testéből is rekesszük ki őket mindenestül, holott ha ép állapotban kerültek volna a kezünkbe, nem kétlem, belőlük azoknak a korábbi háborúknak[tt] számos sikeres eseményéről, amelyeket még szerencsés csillagzat alatt vívtunk a törökökkel, valamint országunk későbbi hányatott állapotáról helyes képet lehetett volna alkotni.

De talán úgy tűnik, már át is hágom a levél kereteit, miközben az általad vágtára korbácsolt tollamra csak úgy tolakodik a sok-sok feltoluló gondolat. Záradékául azonban fogadd el egyetlen, veled szemben támasztott föltételnek a kirovását: ezt a kötetet tartsd erős és hű őrizetben a magánolvasmány határai között, nehogy a te hibádból nyitott kapukra lelve kiszökhessen, és nehogy azok előtt kelljen vizsgára állnia, akiknél szívesebben óhajtanám ismereteimet gyarapítani, semmint azokat kiteregetni. Nem az volt ugyanis a célunk, hogy e levelekben ékes stílusra törekedjünk, vagy hogy azok sorába igyekezzünk bejutni, akik az iskolás szabályoknak megfelelően egymással szócséplő módon csetepatézva[uu] többet törődnek a formával, mint a haszonnal. Mi munkálkodásunk során csak azt a szabályt követtük, hogy alkotásunkból semmi fontos ne hiányozzék, semmi ne rendeltessék alá a puszta művészetnek, és semmi engedmény ne tétessék az üres csillogásvágynak. Jó egészséget!

Kelt az Úr 1448. esztendejében, március 18-án.

(Boronkai Iván fordítása)



[a] E második levélben is sok olyan mondat és kifejezés van, amely talán magyarázatot kívánna, de mivel te úgyis érted őket, a legtöbbjét mellőzöm, s csak kevéshez fűzök megjegyzést.

[331] A levél címzettje Hunyadi János kormányzó kancelláriájának jegyzője, Pál, aki 1445-ben kérte fel Vitéz Jánost, hogy gyűjtse össze addig írt hivatalos leveleit, melyeket a kancelláriában követendő mintaként kívántak felhasználni. Pálnak szóló első levelében (1445. április 24.) Vitéz elfogadta a felkérést, de a munka elvégzését halogatta. E levél válasz Pál sürgetésére.

[b] „Foglalómmal” (caucione), azaz „előre megírt ígérettel” (promissione prescripta), mert itt ebben a jelentésben áll.

[c] „Nem vonom kétségbe” (non inficior), azaz „nem tagadom” (non nego).

[d] „Megállapodások” (stipulata): előtted is ismert jogi kifejezés, annyi mint „kérdésre és válaszra adott ígéretek” (promissa ad interrogacionem et responsionem).

[e] „Szerződtem” (pepigi), mint föntebb, a másik levélben mondja: „megfelelő időre és haladékra kötöttem veled szerződést”.

[f] „Egész nap” (perdius), annyi mint „állandóan, folyamatosan” (assidue, continue).

[g] „Készülök” (paro), annyi mint „törekszem” (intendo).

[h] „Istenemre” (medius fidius): esküt kifejező határozó.

[i] „A mennyiséget pedig”: minthogy utóbb többet kértél, mint annakelőtte; ezért mondja alább: „uzsorával zúzod szét szerződésünket”.

[j] Zárójel.

[k] „Ez lesz”: tudniillik a szeretet.

[l] „Mérce” (canon), annyi mint „szabály” (regula) vagy „elkötelezettség” (religio).

[m] „Mert hiszen…”: itt ismét érvekkel utasítja vissza az írásra serkentő felszólítást. Az első az irigyekre vonatkozik, a második a hazánkban tapasztalható irodalmi műveletlenségre. E második az „Azután” szónál kezdődik. Pál.

[n] „Davus”: e szavak Terentius Andriájában [Andria, 194] találhatók, ahol ezt olvassuk: „Davus vagyok, nem Oidipusz”, úgyhogy itt Davus az együgyűt jelenti, Oidipusz pedig a filozófust vagy más tudós embert. Pál.

[o] „Szólani” (dicier): „szólni” (dici) helyett – ez a paragoge nevű alakzat [szónyújtás betűbetoldással].

[p] „Söpredék” (peripsima): bármely dolog üledéke, amelyet eldobnak. Ezért mondja az apostol a Korinthoszi levél 4. fejezetében: „Én, mindenki söpredéke.” [1Kor 4,13.]

[q] Azaz: „irasceris”.

[r] „Szemöldök” (supercilium), azaz „kérkedés” (ostentacio) vagy „dölyf” (superbia).

[s] „Tudálékos”: kicsinyítés a „scius”-ból, vagyis keveset tudó („aliquantulum sciens”). Mint Papias mondja: „a tudálékos a tudás és a tapasztalás színlelője, mert arra vágyik, hogy tudósnak és jövőbe látónak lássák”.

[t] „Kotródj el” (facesse), azaz „tégy le róla” (cessa) vagy „hagyj föl vele” (desine).

[u] „Immár bizony”: az előbbi visszautasítás második részének az alátámasztása.

[v] „Még több”: sőt én is megismertem három rövid esztendő leforgása alatt hét olyan doktort, aki Itáliában kiképeztetve tért onnan vissza, és még többekről is van tudomásom, akik ismeretszerzés céljából utaztak oda. Pál.

[w] „A lélek tulajdon fényének” itt a tudományt nevezi, amelyet jobb e hazán kívül keresni.

[x] „Gyérebb” (sublestior), annyi mint „gyöngébb” (infirmior).

[y] „Pecsenye” (pulpamentum): e szó helyett azt ajánlotta, hogy inkább „kedvtelést” (oblectamentum) írjak, mert mint mondotta: a „pulpamentum” eredetileg alantas dologban való kedvtelést jelent, mint Terentiusnál [Eunuchus, 426] is: „Nyúl vagy te, s mégis pecsenyére vágyol.” Így azután itt nem eredeti jelentésében állna. Mégis mint allegória, hasonlósága révén, megállhat.

[z] „Áhítozik” (avere), tudniillik a lélek, azaz „vágyódik” (affectare).

[aa] „Régi bölcsön” itt Platónt érti, akit másutt is mint „isteni Platónt” emlegetnek a bölcsek sorában.

[bb] „Mondják”, tudniillik a Teremtés könyvéhez írott kommentár első előszavában.

[cc] „Kísértetek” (lemures): így hívják az éjszakai jelenéseket.

[dd] „Minthogy pedig”: ez anthypophora, tudniillik kimondatlan kérdésre válaszol.

[ee] „Parlag”: képletesen értsd.

[ff] „Nézzed meg” (vide sis): ilyen szótagbővítéses igealakot a komédiaírók szoktak használni.

[gg] „Gonoszul” (perperam): ferdén, rosszul, fonákul (perverse, male, prave).

[hh] „Ravaszul” (astu) e helyett: „ravaszkodással” (astucia).

[ii] „Vagdossanak” (pingi), tudniillik úgy, ahogyan Persius mondja e sorában: „Ó Ianus! Kibe csőrt nem vág egy gólya se hátul.” [Persius, Szatírák, 1,58. Ford. Muraközy Gyula.]

[jj] „Óvadék” (cautio) „biztosíték” (cautela) jelentésben.

[kk] „Összeférő” (consentaneus), azaz „alkalmas, illő, összhangban levő” (accommodus, aptus, conveniens).

[ll] „Hajdaniak”: az itt következő mondat Szent Ambrusnál található meg, a De officiis első könyvében, igaz, nem szó szerint így. [Vö. De officiis ministrorum, 1,147; 149,75.]

[mm] „Szerződés” (sponsio), azaz „ígéret” (promissio), mármint amelyet előző levelében tett.

[nn] „Kötelezett” (reus), azaz „adós” (debitor).

[oo] „Az ékesszólás építőmestere” (architectus eloquencie): itt Tullius Ciceróra utal, mert miként a latin nyelvű történetírók között Titus Liviust és Sallustius Crispust, úgy tekintik a legkiválóbbnak a szónokok között Marcus Tulliust. Ezenfölül a hősköltészetben Vergilius, az elégiában Ovidius Naso, a komédiában Terentius, a szatírában pedig Iuvenalis tűnik ki. Persius is igen jó szatirikus, de keveset írt. A tragikusok közül napjainkban általában Senecát olvassák. A verselés változatosságát tekintve a fő hely Horatius Flaccust, Martianus Capellát és a mi Boethiusunkat illeti meg. Pál. [Az idézetet lásd Cicero, De oratore, I,116.]

[pp] „Jósolgatni” (presagire): predivinare.

[qq] „Leveleket”: sőt több is van ebben a kötetben, mert azokat is csatoltam és belefoglaltam a gyűjteménybe, amelyekre ennek a levélnek a kelte után bukkantam rá; korábbit ugyanis csak keveset találtam.

[rr] „Tengermelléki” (maritimum): tengerhez közeli (mari vicinum).

[ss] „Ütközet”: amelyikről a következő, „Hogy közös bukásunkat” kezdetű levél szól. [A várnai ütközet: 1444. november 10.]

[tt] „Korábbi háborúk”: itt a sikeres hadjáratokra és a győzelmekre utal. Elsőként a nándorfehérvári győzelemre [1441] Iszhak török vajda ellenében, aki Szendrő várát tartotta akkor a kezében; másodikul a Mezid bég ellen kivívott erdélyi győzelemre [1442], aki tizenhétezer emberrel tört be oda, de fiával együtt maga Mezid bég is elesett; harmadikul a Havasalföldön [1442] kivívott nagy és dicsőséges győzelemre, amelyben a basa és számos török vajda meg főtiszt szenvedett vereséget hetvenezer (vagy mások állítása szerint nyolcvanötezer) lovasával és gyalogosával, és sok vajda is elesett. Negyedikként arra a hadjáratra utal, amelyet általában „hosszú hadjárat” néven szoktak emlegetni (mivel megszakítás nélkül csaknem hat hónapig – [1443–1444] augusztus közepétől február közepéig vagy csak kevéssel rövidebb ideig – tartott), s amelynek eredményeként felszabadult Rácország, és a despota visszanyerte a hatalmát; ennek során – a jelentéktelenebbeket nem számítva – hat jelentős ütközetet vívtak, és Isten rendeléséből valamennyit győzelem koronázta; ezek közül kettő jelentős volt, négy kisebb és kevésbé jelentős. Az említett összes győzelemről készültek levelek részint a pápa, részint a többi uralkodó számára. A hosszú hadjárat az Úr 1443. [helyesen: 1444.]évében fejeződött be. Pál.

[uu] „Csetepatéz” (velitari), vagyis „könnyű ütközetet vív”. „Velites” a neve a csatát kezdő könnyűfegyverzetű katonáknak; itt azonban hasonlatként áll a „vetélkedni” (certare) vagy „perlekedni” (altercare) helyett.