Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

LEVÉL, AMELYET HUNYADI JÁNOS, AKKORI ERDÉLYI VAJDA ÉS KAPITÁNY STB. NEVÉBEN KÜLDTEK JENŐ PÁPA ÚRNAK,

LEVÉL, AMELYET HUNYADI JÁNOS, AKKORI ERDÉLYI VAJDA ÉS KAPITÁNY STB. NEVÉBEN KÜLDTEK JENŐ PÁPA ÚRNAK,

hogy nyújtson segítséget a fegyveres erők újjászervezéséhez Magyarország hadseregének Várna vára mellett, a tenger közelében elszenvedett veresége után, amelyben elesett Ulászló király úr és Giuliano pápai legátus stb. [332] Az ezt megelőző levél azonban nem került elő

Boldogságos Atyám és Szentséges Uram!

Hogy közös bukásunkat közös elhatározással tegyük elviselhetőbbé, nem volt ugyan alkalmam Szentségtek előtt javasolni, levél[a] útján azonban nemrégiben könyörögve és reménnyel eltelve hívtam föl rá a figyelmét, egyszersmind röviden azt is kifejtettem azon alkalommal, mit és mennyit tartok arról a legutóbbi vereségről, amelyben inkább szerencsénk, mint erőink megtöretését szenvedtük el. Szívemben most is az a vágy él, hogy a világosabb tájékoztatás érdekében megismételjek néhány dolgot – főként mivel úgy látom, hogy ez ideig csak egy ellenséggel hadakoztam, a jövőben viszont a hitet fenyegető veszedelmek ellen kell háborút viselnem.

Ugyan ki ne tudná, hogy Isten ítéletei a legigazságosabbak, s hogy azokat lázadó könnyekkel szidalmazni jogtalanság?[b] Mégis miközben számot vetek magamban a háborúk természetével, amelyekben úgyszólván gyermekkorom óta forgolódom, megvallom, könnyű meglátnom: a hadviselők közös sorsa mindenkor az volt, hogy a Legfőbb Szemlélő intésére hol a kedvező, hol meg a kedvezőtlen oldalra billenjen. Mindazonáltal azért könyörgök, hogy Isten maga mondjon ítéletet azok szerepéről, akik ilyen csúfos játékot űztek a keresztény néppel! Mivelhogy egy sor szomszédos fejedelem – így a két Valachiáé, Bulgáriából is jó néhányan, Albániából igen sokan s még Konstantinápolyból is – mindenünnen igen erős fegyveres támogatásáról biztosított, s hívott, hogy (mint mondani szokás)[c] repüljünk oda szárnyas lábakkal: ők már gondoskodtak minden egyébről.

Végül is meghajoltunk e nagy bizodalom hatására, tábort bontottunk, átléptük az ellenség határait, s már csak az hiányzott, hogy bevárjuk[d] az ígért segítséget, amikor is a naponként meg-megcsillanó reményben tanácsosnak látszott mind tovább nyomulni befelé. Meghódolt előttünk így is jó néhány erősség,[e] nem egyet pedig fegyveres támadással vettünk be, míg egyszer csak szinte minden segítségtől megfosztva és minden ellátmányból kifogyva megtapasztaltuk az események nem várt oldalát; tapasztaltuk azt is, hogy az említett fejedelmek barátsága e kedvező helyzetben gonosz hálóként fonódik reánk, és tapasztaltuk, hogy a kilátásba helyezett segédcsapatok velünk szemben[f] foglaltak el sietve lesállást. Így azután míg a magunkét odahaza hevertettük,[g] az idegen katonaság hitvány fegyvernek bizonyult. A kevéssel korábban szerzett gazdag zsákmány, a nagy mészárlások és az okozott súlyos károk jóvoltából mégis szinte sértetlenül kerülhettük volna el az összecsapást az ellenséggel – csakhogy szégyent hozott volna ránk a Krisztusért megkezdett vállalkozás, ha végig nem visszük azt az ügyet, amelyben akár bennünket győznek le, akár mi győzünk, hittük: semmiképp sem válik gyalázatunkra. A józanságot tehát hamarost kiszorította helyéről a szent vakmerés, és készen a veszélyek vállalására, nyomban[h] föl is kerekedtünk.

Összecsap a két fél, egyenlőtlen erőkkel, de vitézül, alkonyatig dúl a csata, s csupán a nappal együtt nyugszik el a küzdelem. De a csata eredményes befejezését lehetetlenné tették számunkra az ellenség pihent tömegének meg-megújuló támadásai, amely nem is legyőzött, inkább elborított és részekre szabdalt bennünket, s ezért minden irányban visszavonultunk. Arról azonban mind akkor szemtanúként, mind később számos bizonyíték alapján meggyőződtünk, hogy az ellenségnek osztogatott seb nem volt kevesebb, mint a tőle kapottak, és hogy győzelmükön ugyancsak gyászos és véres foltokat hagytunk.

Mindazonáltal úgy illik, hogy magunk is mély megrendüléssel sirassuk el vezéreink fájdalmas sebeit – királyunkra[i] és dicső fejedelmünkre gondolok, továbbá az egész világ előtt tisztelendő atyára, Giuliano legátus úrra[j] –, akiknek[k] a rendíthetetlen vitézségéhez méltó hatalma szinte a tulajdon vállán hordozta e nép üdvösségét. Minthogy azonban igen gyakran emlékezetembe idézem ama meggyőződésemet, hogy háborúban nincs hőstett veszedelem nélkül, és hogy a csélcsap szerencse újból visszatér: épp ez a fájdalom kelt bennünk bátorságot a jövőt illetően – jóllehet a mostani eseményeket sem a mi elpuhultságunk, nem is a törökök vitézsége idézte elő, miközben az emberektől és fegyverektől csaknem üresen hagyott csatatéren nem az ellenséges katonaság, hanem az isteni ítélet mért reánk csapást, és csak a mi bűneink miatt maradtak erősebbek a barbárok.

Inkább vétkeink, mint sebeink súlyát mérlegelve tehát szilárd reményt táplálunk lelkünkben, hogy az, aki a bűnök bosszulójaként csapást mért reánk, a reménykedőknek irgalmasan gyógyírt is ád majd, Szentségtek elméjét pedig arra inti, hogy a keresztény nép meg nem tört, csak meggyöngült erejét mihamarabb szilárdítsa meg pártfogásával. És erre most én is, mint már korábban kérleltem, röviden inteném, noha (mint hiszem) maga is arra törekszik; nem kételkedvén abban, hogy Szentségteket könnyű lesz meggyőzni, mennyire haszonnal és jogos szempontokkal teljes ez az ügy. Kérem pedig, türelemmel viseljen el engem Boldogságtok tekintete, amiért talán nyersebben és magamat a megengedettnél többre ragadtatva merészkedtem Szentségteket nyugtalanítani, de hát én már régóta eltökéltem magam arra, hogy ebben a kérdésben nemcsak a szégyent megvető tekintetet, hanem a halált megvető lelkületet is vállalni fogom.

Bizakodással telve biztatom, szólítom, figyelmeztetem, zaklatom és alázatosan kérlelem tehát Szentségtek őméltóságát – akit az isteni gondviselés nem kevésbé hasznos munkásul, mint kormányzóul állított a keresztény nép élére –, hogy míg megcsillan a remény, míg hordozzuk, sőt szítják is bennünk a hitet: serkenjen föl ismét, Atyánk, és folytassa a fiaiért megkezdett vállalkozást, hozzon segítséget és támogatást szorongatottságunk leküzdésére, úgy is mint az üdvösség vezére és kísérője, úgy is mint övéinek kormányzója és bosszulója, és gyámolítson e romlásban, mely már közel van a bukáshoz!

Az ellenfél[l] serege föl van töltve rengeteg harcossal, mennyköveivel rendre zúzza valamennyi szomszédunkat, kivéve, akiknek hatalma előtt meghunyászkodik, ha olykor-olykor nem kíméli is. Mivel azonban tudom, hogy a hit és a hívő nép ügye forog kockán, Istenünk irgalmaz majd népének, ha ilyen vezér, ilyen kezdeményező és ilyen előharcos halad az élen – csupán az újrakezdés szükséges voltát hangsúlyozom, hogy elmulasztván tovább terjeszteni a hívők határait, el ne veszítsük a már kiterjesztetteket is.

Nem véltem pedig illendőnek szavakkal ajánlkozni e feladatra, hiszen meglátja, sőt kézzel tapintja majd Boldogságtok, hogy lélekben és cselekvésben ezután még tettre készebb leszek, mint beszédben, végtére is szilárd elhatározásom, hogy ebben a küzdelemben mind az életet, mind a halált megvetem. Sőt bárcsak tehetnék is annyit, amennyit akarok: ez a nyugalmas munkálkodás folytonos megújulásomat szolgálná, és semmilyen téren nem tűrném, hogy serénységem lustább legyen erőimnél! A továbbiakban is erre fogok törekedni erőimhez képest, míg tagjaimat lélek élteti; elhatároztam, hogy mindennapos gyakorlással még hozzáértésemet is fejlesztem, és ha megsegít az Ég malasztja, a magam jószántából abba sem hagyom, míg hazámat mind veszteségeitől, mind a gyalázattól meg nem szabadítottam.

Ezeket kívántam megírni szívem sürgetésére, alázatosan kérve, hogy ne vádoltassam vakmerőséggel. De mint előző levelemben ígértem, jelen soraimmal elküldöttem a tiszteletre méltó [Vasvári] Balázst, a váradi egyház kanonokját, káplánomat és jegyzőmet, aki mind az érintett eseményekről (mivel személyesen részt vett bennük), mind további szándékaimról és terveimről élőszóban fogja tájékoztatni Boldogságtokat. Hűséges alázattal esedezem, hogy fogadja őt, hallgassa meg, végül pedig óhajunknak megfelelően bocsássa el Szentségtek, akit őrizzen meg boldogságban a Magasságbeli.

Kelt Pesten, az Úr 1445. esztendejében, május hó 11-én.

(Boronkai Iván fordítása)



[332] 1444. november 10-én a várnai csatában a magyar sereg katasztrofális vereséget szenvedett II. Murád szultán hadától. Elesett I. Ulászló király (1440–1444), több egyházi és világi élenjáró, valamint Giuliano Cesarini (1398–1444) bíboros, grossetói püspök, aki 1442-től pápai legátus volt Magyarországon.

[a] Amelyet tudniillik ez előtt írt, de a másolatát nem találtam meg. Mindenesetre ebben is bőven van szó erről a hadjáratról.

[b] „Jogtalanság” (iniuria), azaz „jog ellen való” (preter ius) vagy „igazságtalan dolog” (iniustum).

[c] „Mint mondani szokás”, tudniillik szólásként; aki ugyanis sebesen érkezik, arról azt mondják, hogy „szárnyas lábakon repül oda”.

[d] „Bevárni” (opperiri), annyi mint „várakozni” (expectare) vagy „elébe menve fogadni” (obviam excipere).

[e] „Erősség”: egyiküknek, mely a tenger partján áll, Várna a neve; itt folyt le az ütközet is. A többinek a nevére nem emlékszem.

[f] „Szemben” (e regione), annyi mint „az ellenkező oldalról” (ex opposito).

[g] „Odahaza hevertettük”: ezt azért mondja, mert az említett fölajánlott segítség reményében meglehetősen kis létszámú, nem erős sereget vittek magukkal Magyarországról.

[h] „Nyomban” (e vestigio): „azonnal” (confestim) vagy „haladék nélkül” (in continenti).

[i] „Királyunkra”, azaz Ulászlóra, aki e hadjáratban pusztult el.

[j] „Giuliano úrra”: a legátus neve Giuliano volt, de általában csak a Sant’ Angelo bíborosának hívták; kiváló ember volt és jeles szónok.

[k] „Akiknek”: tudniillik a királynak meg a legátusnak. Ezzel kapcsolatban jegyezd meg, hogy egy ideig kétséges volt – sőt sokan még most is kétségben vannak afelől –, hogy hol, melyik helyen is haltak meg ők ketten, tudniillik Ulászló király úr és a legátus. Mert mind a ketten e hadjáratban pusztultak el, de haláluk után egyikük tetemét sem találták meg, illetőleg látták. Sokan sokféleképp beszélnek ugyan, mégis a legvalószínűbb s legáltalánosabb vélemény az, hogy a király még a csata napján, azaz az Úr 1444. esztendejében, Szent Márton előtti nap [november 10.] alkonyatkor a csatatér közelében zuhant bele egy kisebb szakadékba vagy árokba, s ott is lelte halálát többekkel együtt, akik menekülés közben ugyanabba az árokba estek bele. Vagy ahogyan mások mondják: szürkületkor ugyanannak az ároknak a közelében újra fölvette a harcot az őt üldöző törökökkel, majd a csata után félrehúzódott, mivel elhatalmasodott rajta halálos kelevénye, és még azon az éjszakán kilehelte a lelkét. Övéi közül állítólag nem látta őt többé senki. Giuliano legátusról pedig azt beszélik, hogy amikor másnap menekülés közben egy mocsárhoz, illetőleg a Dunától táplált eliszaposodott halastóhoz ért, és a hosszú úttól megszomjazott lovát, amelyen ült, meg akarta itatni, egy vlach taszította ott le a lováról, majd megölte és kifosztotta; teteme ugyanott a víz alá merült, s nem látták többé. Néhány ruhadarabját azonban látták később Havasalföldön a vlachoknál stb.

[l] „Az ellenfél”, tudniillik a török szultán.