Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

A MAGYAR TÖRTÉNELEM TIZEDEI

A MAGYAR TÖRTÉNELEM TIZEDEI

(Részletek)

[1.2.3–68: A SZKÍTÁK]

[…]

Senki sem tagadja, hogy a szkíta nemzet Scytháról, Herkules fiáról kapta a nevét. A história elbeszélésében azonban eltérések vannak. Diodorus egy földből született szűzről beszél, aki köldöktől fölfelé emberi, egyébként vipera alakot mutatott; ez három fiút szült: Scythát, Plutót és Napist, az első bátorságban és tehetségben kiemelkedvén, azt a birodalmat, amelyet szűköcskén vett át, kiterjesztette, és a szkítáknak nevet adott; amikor a meggyarapodott területű országot felosztották, a másikról a plutonokat, a harmadikról a napaeusokat nevezték el.[335] Az a gyenge és lenézett nemzet, mely először az Aras[336] folyónál lakott, nagyszerű, háborúra és dicsőségre vágyó királyt kapván, a Kaspiig elfoglalta a hegyvidéket, a síkságot pedig az óceánig és a Maeotisig,[337] sőt azt beszélik, hogy a Donon is átkelt, fényes sikereket aratott, és Európában Trákiáig jutott el; Ázsiában is elérte a Nílust, a meghódított tartományokból sok gyarmatot alapított Szkítiában, két hatalmasat is, az egyiket asszírokból, akiket Paphlagonia[338] és a Pontus[339] között telepített le, a másikat médekből a Don mögött, ezt Sarmatiának nevezték el.

Herodotus[340] azt mondja, hogy Herkules semmit sem akart érintetlenül és hódítatlanul hagyni, ezért elment Szkítiába, egy erdős, berkes vidéken egy kétalakú asszonyra bukkant, aki elvette tőle a lovait, és csak azzal a feltétellel tudta azokat visszaszerezni, ha közösül vele; ez három szép és egészséges fiút szült neki, Scythát, Agathyrsust és Gelonust; amikor a nő tanácsot kért tőle, hogy melyiküknek adja át az országot, azt felelte, hogy annak, aki erősebben meghajlítja az íjat, amelyet otthagyott; midőn felnövekedtek, Scytha hajlította meg a legjobban, ő kapta meg az ország fölötti uralmat, fivérei más lakóhelyet kerestek; Gelonus átkelt a Donon, országa határát a Dunáig kiterjesztette, Agathyrsus észak felé ment, és a Riphaeus- meg a Hyperboreus-hegyeknél[341] alapított birodalmat. Némelyek pedig, akik a zsidók, nem tudom, miféle meséi nyomán ábrándozgatnak, azt írják, hogy a szkíták Jáfet[342] fiától, Magógtól erednek, a hunoknak meg Nimród[343] fiai, Hunor és Magor voltak az elei. Mi azonban inkább a roppant tekintéllyel rendelkező ősi forrásokat akarjuk követni, akár még tévedéseikben is, mintsem ezekkel akár igazságukban is egyetérteni.

A szkíták nemzetét tehát mindig a legősibbnek tartották, ezt jól mutatja vitájuk az egyiptomiakkal. Az egyiptomiak a következő érveléssel vitatták maguknak az emberi nem eredetét: azt állították, hogy a dolgok kezdetén az első emberek semmiképpen sem lakhattak ott, ahol elviselhetetlen a hideg vagy iszonyú a hőség, hiszen ezekkel szemben az elme máig sem tudott valamiféle takarót kimesterkedni; Egyiptom középen van, földje dúsan termő, éghajlata kiegyensúlyozott, a Nílus pedig a napmeleg hatására az iszapból számtalan állatfajt teremt; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az első emberek ott találhatók, ahol a legkönnyebben fejlődhettek. A szkíták viszont azt erősítgették, hogy ennek nincs jelentősége, az isten és a természet semmit sem csinál fölöslegesen, nem alkotott olyan helyeket, amelyek egészen üresek, az állatok és egyéb dolgok teremtése során mindent a hely és az éghajlat viszonyainak megfelelően alkotott meg, a hideg vidékekre durva testeket helyezett, mások képesek elviselni a hőséget, a növényeket és gyümölcsöket a hely és az éghajlat szerint a legcélszerűbben osztotta el; akárhogy történt is a teremtés, akár egyesülés és a dolgok összevegyülése volt az, akár a vizek áradása a földek fölött, akár tűz borított mindent, és ez szülte a világot, mint mondják, akárhogy volt is, a szkíták mindenképpen korábbi eredetűek. Mert ha az isten akaratából tűz esett a földre, azt kell hinni, hogy a tűztől először a fagyos észak szabadult meg, Egyiptom viszont és a többi terület, amely napkelet felé esik, igen lassan vált mérsékeltté, hiszen még ma sem nélkülözi a nap forróságát; ha özönvízbe merült el a talaj, a visszavonuló vízből a magasan fekvő észak bukkant ki gyorsabban, és ez nem történhetett korábban sehol, mint Szkítiában. Hogy ez milyen magasan fekszik, könnyen belátható abból, hogy minden Szkítiából eredő folyó a Fekete- és az Egyiptomi-tengerbe[344] siet, míg viszont Egyiptom királyok és nemzedékek oly sok fáradozása és költsége ellenére mindmáig sem tud ellenállni az árvíz erejének. Ebből könnyen megállapítható, hogy a Nílus nem délről, hanem a nyugati Atlasz-hegységből folyik kelet felé. Ha az egység szétoszlásakor és a dolgok egyesülésekor a könnyebb anyagok felfelé, a nehezek lefelé mozogtak, bizony az éghez közelebbi, a kiemelkedő sarkon fekvő Szkítia emelkedett ki előbb. Az egyiptomiakat azonban nemcsak érvekkel, hanem fegyveres erővel is legyőzték. Amikor ugyanis egykor Sesostris,[345] az egyiptomiak királya háborút indított, nemhogy a határukon várták volna be érkezését, hanem messzire elébe vonultak, mintha portyázni mennének, hogy tudniillik a király semmit se tudjon zsákmányolni tőlük; amikor ezt a támadó észrevette, otthagyta a poggyászt meg a tábort, és szélsebes futással visszavonult; a király óriási veszteségeket szenvedett, és alig tudott ép bőrrel hazamenni Egyiptomba. Sőt, ha a szkítákat a mocsarak fel nem tartóztatják, egész országát elvesztette volna. Ezek, miután visszamentek, egész Ázsiát meghódították, és uralmuk jelképeként csekély összeget kivetve adófizetőjükké tették. De minek beszéljünk Sesostrisról, és minek hánytorgassuk fel az ósdi történeteket? Gyalázatos menekülésre kényszerítették Dariust,[346] a perzsák királyát, egész seregével együtt megsemmisítették Cyrust,[347] lemészárolták Zopyriont, Nagy Sándor[348] hadvezérét, egész seregével együtt; megsemmisítették a parthus és a baktriai birodalmat.

Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzöttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak.

Ázsiában teremtettek maguknak birodalmat, ahonnan évente ezerötszáz arany adót szedtek; az adófizetésnek Ninus, az asszíriaiak királya vetett véget, ők sem a legyőzetést, sem a szolgaságot nem bírták elviselni. Pius,[349] ama szentséges atya, megrója Trogust[350] azért, mert azt írta, hogy a szkíták inkább csak hallottak a római fegyverről, mint érezték azt, szerinte nem voltak méltók erre a dicséretre, mert a rómaiaktól, görögöktől, macedónoktól nem maradtak érintetlenek; Sándor egészen a Sir-Darja folyóig öldöste őket, Pompeius[351] a szkíták több seregét legyőzte, meghódította az albánokat és az ibéreket, Claudius[352] császársága idején is a rómaiak számos ragyogó tettet hajtottak végre a szkítákkal szemben, és a többiről nem is szólunk. Ámde mindez könnyen megcáfolható, hiszen az említettek a határokig is alig jutottak el, a belső és rejtettebb területekre egyáltalán nem nyomultak be. Ha Sándor azzal henceg, hogy tett valamit, hát azt csak érintőleg és nem lényegében tette, mert ha huzamosabban ott tartózkodott volna, szerencséje aligha meg nem változik; a beljebb lakó szkíták ugyanis inkább csak hallottak Sándorról, de nem találkoztak vele. A bactrianok és sogdianok elpártolása miatt előbb tért vissza, mint ahogy a szkíták összesereglett népét meglátta volna. A római császárok viseltek ugyan hadat a dákok és a bosporusiak ellen, méghozzá igen gyakran gyászos kimenetelű hadat, de Szkítia belsejébe sohasem jutottak el, mert ez Ázsiában is, Európában is oly szélesen és hosszan nyúlik el, hogy egy másik földkerekségnek mondhatod, mely földjének termékenységét, barmainak szaporaságát, aranyának, ezüstjének, drágaköveinek bőségét tekintve nem megvetendő. De higgy nekem, ez a szentséges atya, aki sok mindent előre látott a távoli jövőben, nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.

Ezenkívül a parthusok a szkíták pártosai voltak, amint ezt a szkíta nyelvből érteni lehet, akik ugyan a római néptől a leghatalmasabb vezérek révén három háborúban szenvedtek vereséget, mégis inkább győzteseknek, mint legyőzötteknek látszottak. Ezek, otthoni lázadásuk miatt hazájukból kiűzetvén, először azokat a pusztaságokat foglalták el titkon, amelyek a hyrcanok meg a daák, valamint az araeusok, a margianok és a bactrianok között fekszenek, szkíta nyelvüket kezdték méddel vegyítení, majd mikor sok-sok idő múlva Arsaces[353] lett a királyuk, országukat kiterjesztették, és róla nevezték többi királyukat is Arsacidáknak. Bámulatos bátorsággal küzdöttek Antiochus,[354] Seleucus fia ellen, aki százezer gyalogossal és 20 ezer lovassal támadta meg őket. Mithridates[355] uralkodása idején legyőzték a médeket meg a hyrcanokat, és ő a parthusok birodalmát a Kaukázustól az Eufráteszig terjesztette ki. Fia, Phraates,[356] Antiochus háborújában a görögök seregét teljesen megsemmisítette, és hosszú ideig fogságban tartotta. Ezek ölték meg Marcus Crassust,[357] hatalmuk alá hajtották az uralkodó perzsákat. A hadat viselő Marcus Antoniusszal[358] 50 ezer lovast állítottak szembe, és ha földink, Ventidius Bassus[359] bátorsága nem szegül velük szembe, az egész római hadseregnek vége lett volna. Severus császár[360] csalárdságát súlyos háborúval torolták meg. Gallienus[361] uralkodása alatt elfoglalták Mezopotámiát és Szíriát. Végezetre ez a szkíta törzs elfoglalta a Kelet egész birodalmát, és a rómaiak sohasem tudták leigázni. A többit elhagyom, hogy ne kalandozzam messzire.

Azon töprenghetünk, hogy Szkítiának vajon a férfiak vagy az asszonyok virtusa szerzett-e nagyobb dicsőséget. Közülük származtak ki az amazonok, e hallatlan erejű és bátorságú asszonyok, akik nemcsak azt utasították vissza, hogy más nőkkel összehasonlítsák őket, hanem a férfiak dicsőségét is elérni, hogy azt ne mondjam, felülmúlni igyekeztek. Ptolemaeus a Volga folyó és a Ceraunius-hegy közé helyezi őket.[362] Metrodorus Scepsius[363] azt hagyományozta, hogy ezek a gargarensek szomszédai voltak, és a Cerauniusok lábánál éltek. Eredetüket a történetírók így írják le: Midőn Szkítiában a nagyurak áskálódása két királyi ifjút elüldözött otthonról, ezek – azt beszélik – sok ifjat gyűjtöttek maguk köré, és Cappadociába[364] mentek, letelepedtek a Terménél, elfoglalták a themiscyrai mezőket, és ott sokáig rabló, lator életet folytattak, végül a szomszédok összeszövetkeztek, és egy szálig lemészárolták őket. Életben maradt feleségeik, mint mondják, látták, hogy száműzetésükhöz özvegység is járul, ezért kétségbeesésüket merészséggé edzették, fegyvert ragadtak, és nemcsak azért, hogy megtartsák, ami az övék volt, hanem területüket is meg akarták növelni; megvetették a szomszédokkal való házasságot, mint a szolgaságot, és a férfiak segítségét visszautasítva kiterjesztették országukat; hogy mindnyájan hasonló helyzetben éljenek, megölték a férfiakat, akik odahaza megmaradtak, majd dühüket a szomszédokra fordították, meghódították őket, aztán – hogy ki ne pusztuljanak – évente meghatározott időben közösültek velük. A fiúgyermekeket azonnal megölték, a lányokat megtartották, de nem asszonyi mesterségekre tanították őket, hanem lovaglásban, vadászatban, íjászatban gyakorlatoztatták. Jobb mellüket levágták, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, innen származik a nevük is. Leghíresebb királynőjük Lampedo és Marpesia volt; felváltva gyakorolták az uralmat, egyikük a belső, másikuk a külső ügyeket kormányozta. Azt állították, hogy Mars nemzette őket. Alávetették Európa nagyobb részét, hatalmukba hajtották Ázsia sok városát; amikor birodalmuk megvédése végett hatalmas hadsereggel Ázsiában tartózkodtak, megalapították Ephesust, Szmirnát, Cymát és Magnesiát. Marpesiát a leánya követte, Orithyia, aki rendkívül katonás fegyelemmel szüzességét mindvégig megőrizte, az amazonok birodalmát olyannyira megnövelte, hogy méltóvá vált a Herkules és Theseus hadjáratában való részvételre, mely utóbbi hozzájuk igyekezvén Görögország ifjúságának színét gyűjtötte össze, és kilenc hosszú hajót ácsoltatott. Két nővér, Antiope és Orithyia kormányzott, Antiope a bel-, Orithyia a külügyekben. Amikor Herkules az amazonok partvidékére érkezett, Antiope nem tartott támadástól, óvatlan és felkészületlen volt, amikor megrohanták. Antiope nővérét, Menalippét Herkules, Hippolytét Theseus rabolta el, tőle született Hippolytus; a szerencsétlenek szomorúan tűrték a fogságot. Amikor Orithyia övéi esetéről értesült, és megtudta, hogy a rabló az athéniek vezére volt, segítséget kért Sagillustól, a szkíták királyától, és megtorolta az athéniek jogsértését. A legvitézebb férfival is összehasonlítható Penthesilea következett utána, aki nem félt attól, hogy tekintélyes sereggel segítséget vigyen a trójaiaknak. Fennmaradtak egészen Sándor idejéig. Thalestris királynő elérte, hogy közösülhetett Sándorral, majd nemsokára az összes amazonnal együtt meghalt. És jóllehet a történetírók különbözőképpen számolnak be róluk, mégis második Claudius, amikor a gótok fölött diadalmenetet tartott, tíz férfiruhás asszonyt vezetett egy szekér előtt, akiket amazonoknak tartottak. Piruljanak tehát a férfiak, és elsősorban azok, akik elbizakodottságukban annyit tulajdonítanak maguknak, amennyit másoknak sohasem engednek meg. Hogy az amazonok, minden századok ritka példányai, a szkíták ragyogó sarjai, mily jeles ősöknek számítanak, tetteik messze hírlő dicsősége mutatja. Ha a szkítáknak olyan kitűnő íróik lettek volna, mint a görögöknek és a latinoknak (szavaimmal nem akarom sérteni a római birodalom méltóságát), és ha minden országot igazság szerint értékelnének, félő, hogy kénytelenek lennénk a barbárok előtt pironkodni.

Bárcsak inkább elfogultságból és ne az igazságnak megfelelően mondhatnánk ezt! De az igazság szellemét mindenben tisztelni kell. Hegesippust[365] idézzük, az elfogulatlan tanút, aki előadja, hogy amikor Titus elfoglalta Jeruzsálemet,[366] ahol tizenegyszer százezer zsidó esett el, és kilencvenhétezer jutott fogságba, akkor voltak az alánok az ázsiai Szkítia lakói, vad és háborúban edzett nép, akiket Sándor más elvadult nemzetekkel együtt vasretesszel zárt be a Kaukázusba, hogy a Don és a Maeotis környékét műveljék, ne támadják meg a másét, de vagy a talaj terméketlensége miatt, ami nem felel meg mindig a földművesek vágyainak, vagy zsákmányra éhezve feltörték a kaput, Hyrcanián keresztül Médiára rohantak, meglepetésszerűen végigszáguldtak a médek egész országán, mindent tűzzel-vassal pusztítottak; mivel dúsgazdag királyságra bukkantak, az öldöklésbe belefáradva zsákmányolni kezdtek; Pacorus király inkább az életével törődött, mint az országgal, egy távoli biztos helyre menekült, fogságba esett feleségeit, gyermekeit, ágyasait száz talentumért váltotta ki az ellenségtől; Tiridates, Örményország királya, amikor megtudta, hogy meg fogják támadni, megpróbált ellenállni, de hiába igyekezett, az ütközetben vereséget szenvedett, őt magát is kötélre fűzték, és ha azt éles kardjával bátran el nem vágja, elevenen került volna az ellenség hatalmába; az alánoknak szokásuk volt, hogy a csatában kötelet hajítottak, és ezzel fogták el az ellenséget; Tiridates, hogy a haláltól megszabadult, otthagyta nekik az országot, hadd fosztogassák; kirabolták, felégették Médiát és Örményországot, majd hazamentek Szkítiába. Mit mondjunk az európai alánokról, akik a gótokkal szövetkezve nemcsak Trákiát, Mysiát[367] és Pannóniát rohanták meg, hanem Illyricumot,[368] Itáliát, Germániát, a két Galliát[369] és Hispániát is, számos területet oly szilárdan elfoglaltak, hogy mindmáig tartják azokat? A tarragonai Hispániát[370] most a gótokról és alánokról Gothalaniának nevezzük. Bárcsak ne ismernénk a gótok gyújtogatásainak, rombolásainak az emlékeit! A vandálok ugyanezen az úton száguldozva Afrikát foglalták el. A gótok is először nemcsak Trákiát, Macedóniát és Görögországot dúlták fel, hanem Valerianus[371] és Gallienus császársága idején Pontust és Ázsiát is. Isten haragjának szinte minden súlyos ostorcsapása az Északról érkezett.

Bizonnyal csodálatra méltónak tarthatjuk, hogy a szkíták sohasem tűrhették huzamosabban az idegen igát, és a többieket legyőzték a háborúban. Először Bacchus és Herkules vezetett ellenük hadat, aztán Cyrus, Darius, Sándor és Pompeius, de nem tudtak fölöttük sokáig uralkodni. Véleményemmel nem áll szemben Lucius Florus,[372] amikor úgy gondolom, hogy Mithridates,[373] Pontus királya azért volt képes 40 éven át folytonos háborút vívni a római nép ellen, mert szíves viszontszolgálatok fejében a szkíták segítségét bírta, és ez úgy megerősítette a seregét, hogy számos vereség után sem tört meg, sőt a népeknek az a termékeny bölcsője bőséges pótlással is szolgált. Legújabban pedig mit mondjunk a törökökről, akik az ázsiai Szkítiából származnak, átvonultak Pontuson és Cappadocián, elárasztották a szomszédos területeket, és folytonos támadásaik révén akkora erőre tettek szert, hogy Galatia, Bithynia, Frígia és egész Kis-Ázsia megszállása után, majd a római birodalom súlyos gyalázatára és vesztére átkelve a Dardanellákon, Európa nagy részét elfoglalták? Hogy a magyarok mit cselekedtek, látjuk is, históriánk is erről fog szólni. De nem kell csodálkoznunk e nemzet erényein és viselt dolgain, mert abban, hogy erőben és háborúzásban kitűnnek, legfőképp e három tényező segíti őket: a magasan fekvő sarok magasztos lelkeket hoz a világra, Mars, aki a szkíta tájakon uralkodik, és az ő sajátképpeni istenük, adja a vadságot, a vidék természete pedig a testi erőt. Ugyanis a hideg környezet elzárja a test pórusait, ezáltal növeli a természetes meleget, elősegíti az emésztést, miért is a test naggyá és erőssé válik. […]

[1.9.10–79: A MÁSODIK HONFOGLALÁS]

[…]

A hunok tehát öregeik ösztönzésére, az ottmaradtak levelein meg emlékeiken felbuzdulva elhatározzák, hogy újból kivonulnak a félreeső, kietlen Szkítiából, és fölkeresik a rokonaikat. A kiköltözésre kitűzött napon csoportonként nekivágnak, viszik magukkal gyermekeiket, asszonyaikat, állataikat, minden holmijukat. Átkelnek a Donon, átvonulnak a roxolánokon, a szarmatákon, a hamaxobiusokon, a tauroszkítákon. Sokféle népségen vezetik át a seregüket; mivel a mérhetetlen tömeg nem tud együtt haladni, útközben tartózkodnak az erőszakoskodástól, és nem provokálják, inkább csak távol tartják azokat. Gyakran előfordult, hogy a vizet, fát hordó embereiket a helybeli lakosság zaklatta, amit megvetéssel és nem fegyverrel toroltak meg, nehogy valami háborúság feltartóztassa őket. Oly nagyon vágyakoztak a Pannóniák felé, hogy sokszor még a testápolásra szükséges nyugalmat is megtagadták maguktól. Már átjutottak a basternák, a kunok népén, keresztülözönlöttek a besenyőkön, az albánokon, amikor a hosszú utazástól kimerülve pihenésre gondoltak. Azt mondják, hogy sok székely, aki Attilával Dácia külső, most Erdélynek nevezett területét foglalta el, és azt máig lakja, amikor meghallotta, hogy a rokonok megérkeztek, elébük sietett a roxolánokhoz és a hamaxobiusokhoz, akiket most ruténoknak és russzoknak nevezünk.

A hosszú úttól elfáradva megálltak az Amadocus- és Peucinus-hegység alatt, és már-már elhatározták, hogy e helyen fognak letelepedni, amikor a hegyek közül sasok akkora raja zúdult elő, hogy nemcsak a lovakra meg a többi állatra támadt csőrrel, karommal, hanem az asztalról is felragadta az ételt. E baljós jel a tábor továbbvitelére késztette őket, három hónapig gyötrődtek a hegyek leküzdésével, és az istenség útmutatását követve benyomultak a Magyarország határán fekvő Erdélybe. Ez ugyan a basternáknak, peucinoknak, fehér kunoknak, besenyőknek nem tetszett, de a magyarok behatolását nem tudták megakadályozni. Amikor Dáciának e szélső táján megálltak, meggondolták, hogy az ősi országot nem tudják visszaszerezni, ha visszaszerzik, nem tudják megtartani, míg nem lépnek fel őseik módjára erővel, fegyverrel, és a szomszédság támadásait nem fékezik meg újra meg újra háborúval. Ezért a hadra foghatókat mind hét táborra osztották, élükre hét vezért rendeltek, melléjük seregkapitányokat, századosokat, ezredeseket, hogy minden szervezetten menjen. Minden egyes sereg harmincezer-nyolcszázötvenhét emberből állt. Mert a hunok e második kijövetelekor a száznyolc törzsből sorshúzás útján 216 ezer ember vonult ki, hogy gyermekeiket, asszonyaikat, vagyonukat biztonságban tudják. A seregek számának megfelelő hét tábort sánccal és mély árokkal erősítették meg. És ezt a területet mind a mai napig Hétvárnak[374] nevezik. A hét vezér mindegyike nemcsak éberen őrizte magát és a táborát, hanem vetélkedve törekedett arra is, hogy a szomszédokat hátraszorítva határait szélesítse.

Árpád[375] pedig, Álmos[376] fia, mind erőben és gazdagságban, mind nemességben különbnek látszott a többieknél. Úgy emlékeznek, hogy Álmos anyja, amikor terhes volt, álmában látott egy sast, mely lehajtott fejjel megpihent az ölében, aztán méhéből folyó fakadt, és az minél messzebb futott távoli földeken át, annál nagyobbra duzzadt. És az asszonyt, bizony, nem csalta meg az álom, mert királyok dicső sokasága származott tőle idegen tájakra. Az ezután született Álmos tehát nevét az almuról kapta, amit a hunok álomnak mondanak, leszármazását igen hosszan adják elő. Álmos Elődtől, Előd Ügyektől, Ügyek Edtől, Ed Csabától, Csaba Attilától, Attila Bendegúztól, Bendegúz Tordától, Torda Szeménytől, Szemény Etétől, Ete Opostól, Opos Kadicsától, Kadicsa Berendtől, Berend Szultántól, Szultán Bulcsútól, Bulcsú Balogtól, Balog Zombortól, Zombor Leheltől, Lehel Leventétől, Levente Kölcsétől, Kölcse Ompodtól, Ompod Miskétől, Miske Mikétől, Mike Besztertől, Beszter Budlitól, Budli Csanádtól, Csanád Bökénytől, Bökény Bondofardtól, Bondofard Farkastól, Farkas Otmártól, Otmár Kádártól, Kádár Belértől, Belér Kértől, Kér Kevétől, Keve Keledtől, Keled Damától, Dama Bortól, Bor Hunortól, Hunor Nimródtól, Nimród Kústól, Kús Kámtól, Kám Jáfettől, Jáfet pedig Noétól született. Ezután Álmos nemzette Árpádot, akitől Zoltán,[377] Zoltántól Taksony[378] származott. Eddig nincs értesülésem arról, hogy ezt a genealógiát a magyar évkönyvírók honnan halászták ki, hacsak nem koholmányt adnak elő, vagy ha az egész nem az ősöktől jutott generációkon keresztül az utódok tudomására. Azon is meglehetősen csodálkozom, hogy miféle emlékek alapján jutnak vissza a leszármazással Noéig, akiről sem a görögök, sem a latinok nem tudtak valós képet alkotni, hiszen nincsenek is saját íróik. Valószínű, hogy a régi népek szokása szerint a szülők adták át gyermekeiknek évszázadokon keresztül, mint a longobárdokról fentebb elmondtuk.

Hogy azonban a történelemhez visszatérjünk, Álmos, a magyarok legkiválóbbja, Pannóniába, mint az ígéret földjére, nem léphetett be; mert Erdélyben megölték. Tudniillik a magyarok, mielőtt a Pannóniákba behatoltak volna, egy darabig jószágaikkal és gyermekeikkel együtt itt pihentek az említett erődített táborokban; mialatt itt a nyugalmat élvezték, a fülükbe jutott a Pannóniák termékenységének és a Dunának a híre. Gyűlést tartva tehát úgy határoznak, hogy az oly nagyon kívánt terület kikémlelése végett kiküldik Kund fiát, a szellemi és testi képességekkel kitűnő Kusidot. Kusid néhány kísérőjével nekivág, először is megmássza a Kárpát-hegyeket, aztán, ahogy Dácia elterülő síkságaira aláereszkedik, átkel a Tiszán, keresztülmegy a metanastákon, és eljut a Dunáig. Elámul a pazar tájon, a föld termékenységén, Duna atya jóságán, az éghajlat nyájasságán, és látja, hogy az ősök nem oktalanul állapodtak meg a Pannóniákban és Dáciában. Felkeresi Marót fiát, a Pannónián széltében uralkodó szarmata Szvatét,[379] és apróra előadja jövetele okát meg az üzenetet. Szvatét nem kis öröm tölti el, amikor meghallja, hogy egy idegen nemzet új hazát kér tőle, a követet vidáman fogadja, úgy gondolván, hogy semmi sem lehet számára kedvezőbb, mint az, hogy a dúsan termő, de lakosságából kiürült területet ilyen állhatatosan kérik a magyarok, akiket földtúró népnek tart. Ezért az ismeretlen sokaságot kész örömmel hajlandó befogadni, bőségesen el fogja látni földdel, egészséges lakóhellyel, aztán a követet tisztességgel megajándékozza és elbocsátja. Kusid, kívánsága teljesülvén, a vidék előnyeinek bemutatására magával visz Erdélybe egy göröngyöt a fekete földből, füvet és egy butykossal a Duna vizéből. Árpád megnézi a földet, a füvet, a vizet, összehívja a gyűlést, és kijelenti, hogy minden terv szerint megy, a talaj és a fű bizonysága a terület jóságára és termékenységére vall. Majd egy szarvból vizet önt, és fennhangon szól: Mars atyánk, és te, szülénk, Herkules, akinek a sugallatára őseink nyomán az oly messzi, áldott Pannóniákba jöttünk, adjátok nekünk örök otthonul. Telepítsétek le itt népeteket, vessetek véget bolyongásainknak, békítsétek hozzánk mindörökre Duna atyát! Legyetek mindig mellettünk lelketekkel, hogy a gyűlölködő szomszédok el ne nyomjanak. Ha pedig valaha szellemetekben és vezetésetekkel háborúskodunk, adjatok olyan erőt, hogy a népek mindenfelé az istenek és az emberek élharcosainak hirdessenek minket.

Így szólva, az ősatyáknak, Marsnak és Herkulesnek, szokás szerint áldozott a Duna vizével, és kiadta a parancsot, hogy minden táborban tiszteljék meg a nemzeti istenségeket áldozattal; mindenki háromszoros éljent kiáltott. Négy nap múlva a magyarok országgyűlést tartanak, ahol egyhangúlag elhatározzák, hogy visszaküldik Szvatéhoz ugyanazt a férfit, s az Pannónia fejedelmétől kérjen földet, füvet, vizet, és folytonos szíves szolgálat jeleként adjon neki a magyarok nevében egy fehér lovat nyereggel, aranyzablával. A követ megint elment Szvatéhoz, átadta neki az ajándék mént, amivel kedvét oly nagyon megnyerte, hogy akkora területet kapott, amekkorát csak kért. Miután az övéihez visszatért, rendben elbeszélte, hogy hogyan eszközölt ki ravaszul a királytól mindent, amit az túláradó nagylelkűséggel átengedett, nehogy az ajándékozásban alulmaradjon. Ezek ekkor bátorságra kapnak. Árpád és a többi vezér úgy vélekedik, hogy meg kell szállniuk a Pannóniákat, mintegy örökség jogán visszafoglalva. Kipihenve magukat, előkészítik a fegyvert, és a kitűzött napon megindítják a tábort. Miután átkelnek a Kárpát-hegységen és megközelítik a Dunát, úgy határoznak, hogy harmadszor is követet menesztenek Szvatéhoz, hogy a hét vezér nevében szólítsa fel: takarodjon a földről, amelyet egy lóért eladott, mert a magyarok megvásárolták Pannóniát, a talajt lóért, a füvet zabláért, a vizet nyeregért, ő pedig mérhetetlen kapzsiságában mindhármat elidegenítette. Erre ez elmosolyodik, és azt feleli, hogy a lovat bunkósbottal agyoncsapja, a zablát a fűbe, a nyerget a Duna vizébe hajítja. Mire a magyar küldött: Mi rosszat sem csinálsz ezzel nekik, mert ha a lovat megöleted, a mi kutyáink elé vetsz eledelt, ha az aranyzablát a fűbe hajítod, a mieink közül fogsz váratlan szerzeménnyel gazdagítani valakit, aki éppen ott legeltet, ha pedig a folyóba nyerget dobsz, a halászokat szerencsélteted; semmi hasznod sem lesz ebből. Ha a magyarok megvették a földet, a füvet, a vizet, úgy látszik, mindent megvettek.

Szvate ennek hallatára haragra gerjed, azonnal sorozást tart, félelmében a szabadcsapatokat is összeszedi, mindenhonnan segítséget gyűjt. A sereg felállván, a Dunán túl ver tábort, a magyarokhoz közel, néha előremegy megszemlélni az ellenfelet, és a könnyűfegyverzetű katonák láttán jelentéktelen csetepatéra számít. Végül bátorságra kapva feltartott hadijelvényekkel megütközik a magyarokkal. A harcedzett náció hadrendje felsorakozik, és az ő arcvonala szétzilálódva hátat fordít. Miközben szanaszét menekülő embereivel a Dunához húzódik vissza, az ellenség szorongatja, ő pedig fejvesztett sietséggel próbál a folyón átúszni, de a szarmaták óriási tömegével együtt alámerül. A többieket a Duna túlpartján levágták, nagyon keveset fogtak el közülük. Hogy a területet békében birtokolják, úgy döntöttek, hogy csak azoknak kegyelmeznek meg, akiket a nyelvrokonság révén magukhoz hajlíthatnak. Ugyanis sok hun, aki Attila után Pannóniában maradt, Szvate táborát követte, és nem is tudta, hogy ezek a rokonai. A szkítáknak az volt a szokásuk, hogy bár a hadjáratban több vezérük volt, volt egy fővezérük is, aki az előnyomuló sereg előtt haladt, a visszavonulás során pedig hátul, Árpád tehát a többiek között az elsőséget tartotta; a lakosok legyőzése után átkelt a Dunán, és tábort vert a Novaj[380] nevű hegyen Fehérvár közelében, amelyet az isteni István,[381] a magyaroknak, Herkulesre, legszentebb királya, Árpád nemzetségének szülötte épített, nem feledkezve meg arról, hogy nemzete ez istenáldotta helyen állapodott meg.

Nem lesz azonban fölösleges, ha végigszaladunk a vezérek névsorán, mert a magyarok több főnemesi családja ezektől vette a kezdetét. A második vezért Szabolcsnak nevezték, tőle eredt a Csákok tekintélyes nemzetsége. Ez Pannónia földjén szállt meg, ahol a Csákok által épített Csákvár volt. Vár ugyanis magyar nyelven erődöt jelent. Ez először az alapító Szabolcsról kapta a nevét, aztán Csákvárnak mondták, majd András, Béla és Levente idejében[382] az összes magyar közös akaratából lerombolták. A harmadikat Gyulának hívták, azt mondják, róla nevezték László fia Gyulát. Ez, amikor Erdélyben vadászgatott, és az erdőket járta, rábukkant az ősrégi, rengeteg római emléket őrző Fejér városra, amelyet teljesen benőtt az elburjánzott töviscserje és bozót. Régiségétől megilletődve elfoglalta a helyet, és elkezdte helyreállítani; ezt most Gyulafejérvárnak nevezik, mégpedig nem Juliusról,[383] hanem Gyula hun vezérről. Ennek lánya volt a gyönyörű és karcsú Sarolta, akit sok fejedelem környékezett, és Géza vezér[384] vett feleségül annak a Beliudnak a javaslatára és segítségével, aki Kulán földjét birtokolta széltében. Kulán ugyanis Beliudhoz adta a lányát, hogy testvére, Keán ellen az indítson hadat. Miután ezt megtette, apósa rendelése szerint annak halála után megszerezte Kulán ráhagyott földjét. Tőle származott le a harmadik Gyula,[385] aki ellenségesen viselkedett a magyarokkal szemben, ezért az égi István erővel kényszerítette arra, hogy átköltözzék a Pannóniákba. A negyedik vezért Kundnak hívták, akinek két fia volt, Kusid és Koppány, ezek a Nyír folyó közelében vertek tábort, ahol felvették az igaz hitet, és egy híres kolostort építettek. Az ötödiket Lehelnek hívták, aki Mysiából kikergette a bolgárokat, akik a csehekkel szoros nyelvrokonságban állnak, és sokáig ott laktak, majd elfoglalta a lakóhelyüket. Tőle származott a Szovárdok családja. Vérbulcsú, a hatodik vezér, táborát Pannónia tavánál állította fel, amelyet most Balatonnak hívnak. Örs pedig, a hetedik, a Sajó földjén állt meg. A magyarok többi nemzetsége tetszése szerint keresett magának szállást a Dunán túl meg innen, és Dácia szélétől Illyricumig, a noricusoktól és a germánoktól a gétákig, a távoli mysusokat[386] is elárasztva, szétterjedt azokon a hatalmas területeken, amelyekről beszélünk. A vezérek családjain kívül mások is voltak nagy számban, akik nemesség tekintetében vetekedtek azokkal. Miután a magyarok a falvakat és községeket nemzetségenként elosztották, nyomban hozzáláttak az ellenséges helybeliek maradványainak leigázásához, és nem tették le addig a fegyvert, amíg a Pannóniákat meg nem hódították. Csatlakoztak azokhoz a hunokhoz és avarokhoz, akik már előbb ideérkeztek, egy államot alkottak, és a rokonság alapján ugyanazon jelvények alatt együtt csatáztak, úgy határoztak, hogy ugyanazon szerencsével verik vissza a szomszédok erőszakoskodásait és öregbítik a szkíták birodalmát. Miután tehát a közösséget megszervezték, és a hetek a székeket törzsenként szétosztották, elsősorban arra fordították a tehetségüket, hogy megvédjék Magyarországot mint egy hadijáték porondját. Ez időtől fogva nagy keveredés történt a tartományok között, amelyeknek határai a helyzet változása szerint szűkültek, tágultak gyakran. Ezért aztán a szkíták szétterjeszkedése következtében Magyarország magába foglalta mindkét Pannóniát, amely korábban sohasem terjedt túl a Duna partján, továbbá a metanasta jazigokat[387] és Dáciát.

[3.4.254–271: HUNYADI JÁNOS]

[…] Ő [Hunyadi János] oláh apától, görög anyától született, nemzetségét igyekezetével és jó tulajdonságaival minden várakozáson fölül elhíresítette; azt beszélték, hogy szülei egyáltalán nem voltak alacsony rendűek. Apja állítólag igen sokra vitte az oláhok között, akik most a géták és a dákok helyén laknak, és bizonnyal hihető, hogy a római gyarmatosok közül maradtak hátra, mint nyelvük hasonlósága tanúsítja. Nemcsak eszességével és bőséges tapasztalataival szerzett magának tekintélyt, hanem erejével és vagyonával is, állandóan a csatatéren forgolódott, és a katonáskodás révén legalább akkora gazdagságra tett szert, mint hírnévre. Corvinum[388] faluban születvén nemzetségét a római Corvinus családra[389] vezette vissza. Görög származású anyjáról pedig azt tartották, hogy ősi és császári vérből ered. Egyesek azt merészelik állítani, hogy Theodosius[390] nemzetségére üt vissza. Kezdetben 12 lóval Demeter zágrábi püspöknél[391] szolgált, és először Itáliában katonáskodott két évig a milánói Fülöpnél,[392] mert miután Zsigmondot elkísérte Itáliába,[393] ott maradt. Ugyanis azt beszélik, hogy Zsigmond az apa hírnevétől indíttatva Jánost még gyermekkorában a havasalföldi vidékről Erdélybe vitte át, és derék tetteiért megajándékozta őt a hunyadi birtokokkal, melyek Erdélynek külső, Oláhországra néző táján terülnek el. Úgy emlékeznek, hogy első zsoldját egy magyar zászlóaljparancsnok alatt kereste. Egyszer mi is hallottuk, hogy az isteni Mátyás, amikor egy bizonyos kapitány fiát a színe elé bocsátotta, és vele atyjáról társalgott, bizalmasan mondta a többieknek: Íme – így szólt –, ez annak a főúrnak a sarja, aki alatt apám először szolgált; eleinte félt a százados ordítozásától, de később virtusával és pártoló szerencséjével minden katonai feladatot a legnagyobb tisztességgel teljesített, derék újoncból vitéz katonává, katonából a legkiválóbb hadvezérré emelkedett. Amikor hírneve és dicsősége minden rend szemében bámulatra méltóan megnövekedett, tartományi parancsnokságokat kapott, és rokonságot kötött a Gerébek igen előkelő házával. Tőlük vette feleségét, Erzsébetet,[394] aki Lászlót[395] és Mátyást szülte. Olyan férfi volt, akiben fel lehetett ismerni a Corvinusok erényeit, lelki nagyságukat, a római bölcsességet és bátorságot. Tekintete méltóságteljes és tiszteletet ébresztő volt, katonai erővel megfékezhetetlen, szelíd és kiváló erkölcse megfelelt a római méltóságnak. Szeme és arca kedvességet sugárzott. Szokásai minden tekintetben a legnemesebbek, minden barbár vadságtól mentesek. Nagy buzgalommal gyakorolta a vallást, az igazságot, a nagylelkűséget és a jótékonyságot. Nem hiányzott belőle a dicsőségvágy, ápolta a barátságot, a katonák jóindulatának megnyerésére és mások hálájának kiérdemlésére annyira kész volt, hogy egytől egyig mindenki szerette. Nyájassággal, jóindulattal, helyénvaló megbocsátással elhárította magától az ellenségeskedést és a gyűlölködést, úgyhogy e lekötelező fortéllyal mindenki bámulatára utat nyitott magának a méltóság csúcsára. E férfi kemény volt és magasztos lelkületű, észjárása okos és furfangos, semmit sem cselekedett meggondolatlanul, elhamarkodottan. Úgy látszik, nem vágyakozott semmire sem, amit ne tudott volna ügyességgel vagy megfontoltsággal elérni. A háborúzásban hol ilyen, hol olyan szerencse kísérte, de hogy ez ne lehessen iránta állandóan ellenséges, a hunyadi földön, amelyet egykor Zsigmondtól adományképpen kapott, egy magas hegyen kastélyt[396] épített, amelyet csendes folyók öleltek körül, és amelyet emberi kéz meg a természet úgy megerősített, hogy semmiféle ellenséges támadástól sem kellett tartania. Corvinus János tehát a többi hivatal után, melyeket a legnagyobb dicsőséggel töltött be, derék cselekedeteiért kiérdemelte Erdély kormányzóságát,[397] és innen könnyedén jutott fel a legmagasabb fokra. Ezután, mint úgynevezett vajda, roppant tekintélyt és hatalmat vívott ki. […]

[4.7.72–124: MÁTYÁS ÉLETFORMÁJA]

[…]

Ámde Mátyás nemcsak új törvényeket és rendeleteket hozott, hanem Beatrix jövetelével egész életformáját is megváltoztatta. A pannon királyoknak az volt a szokásuk, hogy az előkelőségekkel és a nemességgel családiasan éltek, a bejutást nemigen ellenőrizték, sok asztalt terítettek, a főurak közt lakomáztak barátilag, étkezés közben az ajtó nyitva állt, a kéregető koldusokat beeresztették, alamizsnát osztogattak nekik, mindenkit szívesen meghallgattak, többnyire közönséges kenyeret ettek, a királyhoz való bejutást lehetővé tették bárkinek, a legnyomorultabb személyeknek is, igénytelenül éltek, hitvány lakással is megelégedtek, a kápráztató háborúkra eszméletlen költséget áldoztak, de a fényes épületeket lebecsülték, odahaza szűkmarkúak, kifelé nagyvonalúak és pazarlóak voltak, népszerű és jóságos magatartásukkal és mindeme szokásaikkal mindenkinek megnyerték a tetszését. Ő tehát a régi királyok nyomdokán járt, sőt nyájasságával, készségességével, derék jellemével mindenféle szolgálattételben felül is múlta azokat, hogy látni lehessen, nemcsak tetteinek nagyszerűségével, hanem életmódjuk követésével is eléri, hogy ne mondjam, megelőzi közülük a legkiválóbbakat is. Nagylelkűsége, nyájassága, szívélyessége, jóindulata alkalmassá tette a főurak és köznemesek szimpátiájának elnyerésére, úgyhogy mindenki szívből szerette. Az arisztokraták és tisztek között többnyire oly családiasan forgolódott, hogy megnyerő társaságával mindenkit lekötelezett maga iránt. Nem tudott betelni a jóság és a bőkezűség kimutatásával. Nemcsak a főrangú vagy nemes vitézeket részesítette nagyrabecsülésben, hanem a közkatonákat is. A táborban a betegek iránti együttérzésből végigjárta a sátrakat, a gyengélkedőket sokszor a saját kezével etette, odanyújtotta nekik az ételt; jobbulást kívánt, a kishitűeket korholta, a kétségbeesetteket vigasztalgatta; a csatatéren sokszor bekötözte a sebeket. Ezzel a segítőkészséggel mindenkiben bámulatos hűséget keltett maga iránt. Sőt, többször mesélte dicsekedve, hogy amikor tisztelgő látogatást tett Miklós bosnyák királynál,[398] beteg lábujjaira ő kente a kenőcsöt. Vendégeskedés közben csúnya öklendezéstől gyötört barátait emberségesen támogatta, s mintegy megfeledkezve és lemondva a királyi méltóságról, tartotta a fejét annak, akinek a gyomra háborgott. Elhagyom élceit, amelyekkel a csüggedő lelkeket erősítgette és a holtakat visszahívta az alvilágból. Barátai számára néhanapján féktelen lakomákat és nagy zabálásokat rendezett, hogy gondjait elűzze. Mysusokkal és rácokkal, csehekkel és alemannokkal, magyarokkal és kumánokkal[399] békében, háborúban testőrség nélkül társalkodott; mindnyájuk, elsősorban pedig a katonák hűségének köszönhetően ügyelt rá a közös féltés és aggodalom. Testőrség helyett éber vigyázatban vetélkedve óvta őt mindenki. Otthonában nem voltak drágaköves kelyhek, sem aranyedények vagy pomádésszelencék, termeit nem borította kárpit; bútorzat semmi, vagy ha itt-ott mégis, hát faragatlan és nyers; szögletes asztalon koszos abrosz; csak a lovakra és a fegyverzetre adott; ott aztán volt arany, drágakő, ezüst bőviben; emellett ápolta a haját, gyöngyös koszorút hordott, pompás ruhát viselt, amely a római prémes köntösre hajazott; más cifraságra nem volt gondja.

A királyné pedig, miután megérkezett, az asztalt és az életmódot kulturáltabbá tette, a hitvány háztartástól viszolyogva nagyszerű ebédlőtermeket rendezett be, díszes csarnokokat, aranyozott lakószobákat teremtett, a királyt visszafogta a közvetlenségtől, az ajtókhoz silbakot állított, megszüntette a szabad bejárást, rávette a királyi felséget, hogy sokkalta gondosabban őrizze a méltóságát. Figyelmeztette, hogy meghatározott időben lépjen be a fogadóterembe és szolgáltasson igazságot. A szkíta szokások közé olaszokat hozott, és a latin konyhát is megkedveltette. Itáliából nagy költségen különböző mesterségeket és kiváló mestereket hívott be, mi azelőtt hiányzott. Így aztán jöttek Itáliából festők, bronzöntők, szobrászok, metszők, asztalosok, ötvösök, jöttek kőfaragók és építészek, akik jókora fizetséget kaptak; majd kiteljesedett az istentisztelet, a királyi kápolnát egész Galliából és Germániából szerződtetett énekesek gazdagították, de még konyhakertészeket, kert- és mezőgazdászokat is hozott Itáliából; olyanokat is hívott, akik a sajtot római, szicíliai, francia módon készítették. Csatlakoztak a bohócok, a színészek, akiket a királyné nagyon kedvelt; továbbá szóló és zenekari fuvolások, dudások, citerások. Az ajándékok idehívták a poétákat, a szónokokat, a grammatikusokat is, akik várakozásukban csalódva jóval szegényebben vitték haza Itáliába múzsájukat, mint ahogy idehozták. Mindez Mátyásnak csodamód tetszett, és támogatta; Pannóniából második Itáliát akart csinálni. Mindenfelé felkutatta, idehozta valamennyi tudomány kiváló szakembereit. Kedvelte a csillagászokat, az orvosokat, a matematikusokat, a jogtudósokat; a mágusoktól és a jósoktól sem idegenkedett; semmiféle tudományt sem vetett meg.

A műveltség és az élvezet iránt érzéketlen magyarok viszont mindezt ferde szemmel nézték, kárhoztatták az éktelen költekezést, nap mint nap szidták a királyi felséget, amiért a pénzt játékszernek tartja, a tisztesebb célra rendelt adót silány és üres dolgokra fecsérli, amiért sutba dobta a régi királyok takarékosságát és gazdaságosságát, odahagyta az ősi és szigorú erkölcsöket, eltörölte a hajdani szokásokat, és egészen átállt a római, mi több, a spanyol élvhajhászásra meg az elasszonyosodott életmódra. Morgolódtak, hogy papucsférj lett, hogy az idegenek nemcsak az aranyat rabolják el, hanem az uralkodó puhánysága folytán idestova az egész országot is; sok mást is rosszallottak és félremagyaráztak. Ám ez az isteni fejedelem, minden nemes mű atyja, a műveltség pártfogója, folyvást korholta a magyar szokásokat, nyíltan feddette a szkíta parasztosságot meg a civilizálatlan életmódot, következetesen elutasította a barbár ízlést, apránként bevezette a városiasságot, buzdította az arisztokráciát meg a nemességet a kulturálódásra, ajánlgatta, hogy tehetségük szerint építsenek csinos házakat, éljenek kényelmesebben, viselkedjenek barátságosabban a külföldiekkel, akiket korábban minden képzeletet fölülmúlóan utáltak. Minderre elsősorban a saját példájával ösztönzött mindenkit.

Nekilátott, hogy a budai várat, amelyben Zsigmond fönséges épületein kívül nem volt semmi látnivaló, fölékesítse; a hátsó palotasort szépen kiépítette, tudniillik a dunai oldalon egy kis kápolnát emelt víziorgonával, a kettős keresztelőkutat márvánnyal és ezüsttel díszítette; ehhez csatolt egy tisztes szerzetesi kolostort; fent mindkét nyelv csodás gazdagságú könyvtárát rendezte be; a kötetek kiállítása is pazar. Ez előtt, ahol délre néz, bolthajtásos terem van, melyben az egész mennyet látni lehet. A római fényűzéstől nem különböző palotákat épített, ezekben fényes termek, pöffeszkedő előszobák és lakószobák, mindenütt tarka kazettás mennyezet, sok és sokféle aranyos címerrel; emellett mutatós intarziás ajtótáblák, gyönyörű kályhák, tetejükön négyesfogat meg számos faragott római címer, alul tárházak és kincseskamrák, napkelet felé különböző ebédlő- és lakószobák, ahova széles lépcsők és folyosó vezetnek. Itt van a trón- és tanácsterem. Ha továbbhaladsz, különféle, magas boltozatú helyiségek; számos telelő-, nyaralólak, aztán melegedő-, aranyos szobácskák, mellettük rejtett, behúzódó fülkék, ezüstözött ágyak, ezüstözött székek. Nyugatra egy ódon, még fel nem újított épület; közepén egy régi árkádsorral kerített udvar, amelyet kettős kerengő koronáz, a felsőn, amely az új palota elé vezet, oda, ahol az emeleti nagyterembe lehet belépni, nem nézheted bámulat nélkül a csillagos mennybolt tizenkét csillagképét; mindenhol négyszögű, cifra kövecskékkel kirakott padló, némelyik mázas csempe; mindenfelé hideg- és melegvizes fürdőszobák; a lakosztályokban gőzfürdők, lyuggatott téglával burkolva, melyet nemcsak a szép színek, hanem a különféle mesebeli lények is szemet gyönyörködtetővé tesznek. A belső udvarban szemközt a magasban három fegyveres szobra tűnik a belépő szemébe. Középen áll a sisakos Mátyás, elgondolkodva támaszkodik lándzsájára és pajzsára; jobbról az apja, balról a bús László. Az udvar közepén egy márványmedencével körülvett bronzkút, fölötte a sisakos, fegyveres Pallas magaslik. E palota bejáratánál az elülső, sokkal szélesebb udvarban kétfelől egy-egy mezítelen bronzszobor pajzzsal, bárddal, karddal fenyeget, a talapzaton körben domborművű diadaljelvények. E négyszögű térségben tehát, amely Zsigmond palotái előtt fekszik, elkezdte felújítani az oldalsó régi palotát, mit ha megvalósíthat, az igencsak vetélkednék a büszke ókorral. Kétrészes lépcsőt toldott hozzá vörös márványból, bronzkandeláberekkel. Ugyanebből a kőből emelt a tetején egy kétszárnyú bejáratot, amelyet elöl is, hátul is művészi kivitelezésű, Herkules munkáival csodálatos bronz ajtótáblák ékesítettek, amelyekre Bonfini Antalnak ezt az epigrammáját vésette:


Bronzból öntött szobrokkal teli csarnokok, ajtók
    Jelzik Corvinus nagyszerü lelkületét.
Virtus, márvány, bronz meg az írás tartja örökké
    Életben Mátyást, nemcsak a sok diadal.

Emeleteket szánt rá hallatlan költséggel, hogy azok kazettás mennyezetei az éteren keresztülkocsizó planétákat ábrázolják, és a bolygók pályáját mutassák a felbámulónak. A homlokzaton a tetőzet ereszei alá triglifeket[400] tervezett, és a lehető legművésziesebbnek szánta a látványt. A királyi lak kútjába körülbelül nyolc stádiumnyi távolságból kátrányozott csöveken és ólomvezetékeken hozta a vizet. Folytatni kezdte Zsigmond kerengőjét, amely majd az egész várat körbeérte, azonban kisebb költséggel. Az állandó, ő pedig átmeneti tartózkodásra építette ezt a folyosót. Széles és hosszú szárnyat csináltatott ide, sok üvegablakot, valamint a falak párkányzatára egy fából készült lakosztályt, amelybe ebédlőtermet, hálót, emellett öltözőt, valamivel hátrább olvasószobát meg másolóhelyiséget épített, azonban úgy látszott, mintha az alkotmány a Dunába zuhanással fenyegetne.

A váron kívül a legközelebbi völgyben bájos kertek fekszenek és egy márványvilla. Ennek teraszát négyzetes kőlapocskákkal burkolt meg kannelúrás[401] oszlopok veszik körül, amelyek bronzkandelábereket tartanak. A villa ajtói diadalkapuszerűek, az ebédlő- meg a lakószoba a kazettás mennyezettel és az ablakokkal oly látványos, hogy közel jár az ókori pompához. Ahol a kertre néz, van alatta egy tornác; a kertben ültetett fákból egy labirintus. Emellett madárházak külhoni és hazai madarakkal, melyeket vasrácsozat tart fogva. A madárházakban is bokrok, gyümölcsfák, liget, alakzatba rendezett, különféle fákkal körülültetett pergolák. Továbbá föld alatti kunyhó, rét, kavicsos utak, halastavak. Az étkezőhelyek és pergolák között elbújva tornyok, melyeknek üvegablakai mögött oly jólesik a falatozás, hogy kellemesebbet el sem képzelhetsz. A villát ezüstözött lemezek fedik. Sőt, volt egy üdülője a Duna túlsó oldalán, a pesti mezőn is, az első mérföldkőnél, kellemével nem kevésbé gyönyörködtető, itt szokta lelkéből kiszellőztetni a gondokat. Aztán Buda vidékén a harmadik mérföldkőnél egy másik üdülője is volt, ahol egy óriási vadaskert volt látható erdei állatokkal; szelíd is akadt itt bőven. Buda városától nem messze, a sóháznál volt a harmadik.[402]

No és ki tudná méltóképpen elbeszélni, amit Székesfehérváron az isteni szülő bazilikájában tett, ott, ahol a szent királyok síremlékei találhatók; hiszen nemcsak helyre akarta állítani az egészet, hanem sokkal nagyszerűbbé is tenni, s ez a kiváló fejedelem meg is tette volna, ha a korai halál el nem ragadja. Először is nekikezdett a korábbinál sokkal terjedelmesebb főoltár felállításának, hogy atyjának itt mauzóleumot építsen. Áthozta ide nem sokkal előbb elhunyt jámbor szüléje, Erzsébet testét is,[403] hogy kápolnát szenteljen itt szüleinek, fivérének meg magának; kváderkőből[404] kezdték a művészi és roppant magas boltozat építményét, amely a homorú félkörívnél emelkedni kezdett, és körben oly sok boltszakaszból szerkesztették össze, hogy a legélesebb elmét is meghökkentette, és mert mocsáron feküdt, roppant mély alapokat vetettek neki. Tehát oly szertelen épületbe fogott, hogy csupán ez eggyel elhomályosítsa a korábbi királyok minden munkáját. Visegrádnál, a régi uralkodók magaslaton álló hajdani vára alatt a fejedelmi palotát úgy kibővítette, parkját vadaskertekkel, halastavakkal oly gazdaggá tette, hogy épületeinek fényességével még a többit is felülmúlni látszik. A berendezés, mint Attalusé,[405] az ebédlőtermek tágasak, a folyosók stukkókkal ragyogóak, és pompás ablakok láthatók itt. Függőkertek és bennük kutak, amelyeket vörös márvány és bronzülőkék ékesítettek.

Ha továbbmégy, Tatát találod, amely – legalábbis az én véleményem szerint – kicsinysége ellenére a többi vár elé helyezhető; itt ugyanis a völgykatlanok vizét egy egybefüggő, tömör gát megállítja, az felgyűlik, és egy körülbelül hét négyzetmérföld területű tavat alkot. A víz levezetőcsatornájánál sorban kilenc gabonamalom áll, amely a várhoz tapad, úgyhogy harcban nem lehet elragadni onnan. A vár kocka alakú, dupla fallal, bástyával, árokkal védett; árkádsorok között kicsiny udvar, amelyet aranyos ebédlőtermek, remek lakószobák vesznek körbe; rekeszes mennyezetek gazdag aranyozással és domborításokkal. A tóból kifolyó víz több helyen megreked, és hajlamos számtalan halastavat alkotni; sok a csuka és a ponty. Kétfelől két meglehetős falu és két bazilika. Minden irányban kiterjedt erdőség környékezi, mely igen sok vadat nevel. Nem messze innen, a Duna partján egy római légió számos nyoma maradt fenn, és e helyet kies volta, a föld termékenysége miatt máig a római nemzet kolóniájának hívják. Valamivel följebb, a szigetfőnél tűnik fel a sokkal terjedelmesebb Komárom, amelynek udvarai tágasabbak, termei nagyobbak, cifra kazettás mennyezetei mindenütt súlyos költséggel készültek. Dunai vitorlázásra fából megszerkesztette a Bucentaurust[406] is; lakásként szolgál, orra és tatja között bőven található ebédlő, előszoba, hálószoba, férfi meg női lakosztály.

Ezenkívül az elfoglalt Bécsben a várban függőkerteket, napozókat, odavezetett vízzel márványkutakat csinált. Egy függőkertben hideg- és melegvizes kamrák készültek. Lejjebb is kerteket ültetett; madárkalitkák és vashálóval borított madárház; liget egy zugolyban, díszkert, egy terasz körül szőlővel befuttatott kerengő; a fal tetején sétányt vezetett végig, amelyen kellemes az andalgás. Azon gondolkozott (és ha élete engedi, minden bizonnyal meg is valósította volna), hogy hidat állít a Dunán, Traianus cézár példáján[407] felbuzdulva, aki az Al-Dunán Szendrő mellett vezetett át márványhidat, melynek egynéhány pillére máig fennmaradt. Szándékában támogatta egy építészeti mű, amelyet Bonfini Antal kerek három hónap alatt anyanyelvéről latinra fordított.[408] A többit, amit a királyi várakban és a bazilikákban építtetett, csak hosszabb írásban lehetne rendre felsorolni.

[…]

[4.8.86–114: MÁTYÁS SEREGE]

[…]

Hanem ki mellőzhetné hallgatással azt a seregszemlét, amelyet azon a napon tartott, amelyen az újhelyi helyzet rendezése után a táborral megindulva elsietett Schottwienhez, és azt egyetlen nap alatt megostromolta, megszemlélte és birtokba vette? Újhely előtt a széles mezőn felsorakoztatta az összes légiót,[409] hadrendbe állította, és ekkor felidézhettem mindent, amit csak a régieknél a hadi fegyelemről olvastam. Bizony, itt nemcsak a legbölcsebb királynak és a leghatalmasabb uralkodónak mutatta magát, hanem a legtökéletesebb hadvezérnek is. A lovasságot csak négy hadoszlopba rendezte, a huszárokat és a könnyűfegyverzetű portyázókat csak két szárnyra bontotta, hogy a kis számú egységre osztott sokaság könnyen irányítható legyen, és minden kavarodásnak elejét vegye. A sereg, amely a táborból kivonult a mezőre, hogy hadrendbe állva meginduljon a noricumi hegyszorosok[410] és völgytorkolatok elfoglalására, nyolcezer gyalogból, húszezer lovasból, valamint (az apródok, csicskások, markotányosok nélkül) körülbelül kilencezer szekérből állt. A király pedig személyesen kívánta felállítani az összes hadoszlopot, és a harci feladatokat maga osztotta ki érdemesség szerint. Minden hadoszlopnak megvoltak a maga zászlai, amelyek leginkább a keresztény vallás, aztán a Corvinus-ház, továbbá a győzhetetlen magyar nemzet, valamint Dalmácia, Csehország és az ausztriaiak jelképeit ábrázolták; de a lovas- és gyalogoskapitányok zászlai sem hiányoztak, sőt minden egyes lovas is lobogót vitt a kopjájára tűzve, ami a katonai parádét nagyon megemelte. Először is, ahogy a csapatok elé kilépett, csendet parancsolt, amelyet nemcsak az emberek, hanem a lovak is szigorúan megtartottak. Az első hadoszlop zászlaját kihozták a középre, és ezt ünnepélyes szavakkal, megfontolt utasításokkal saját kezűleg átadta a legkiválóbb hadastyánnak. Nagy csodálkozással láttam, hogy ennek nincs sarkantyúja. Azt hiszem, azért, hogy a nagy kavarodásban a megsarkantyúzott ló ijedtében meg ne ugorjon, és futásával a többiek bátorságát meg ne rendítse. Ezután tizenkét kardot, ugyanannyi bárdot és buzogányt adott át az érdemeseknek. A bárdosok, kardosok, buzogányosok körülállták a zászlóhordozót. Aztán a szakaszok felsorakoztak a zászló előtt, ezek mindegyike huszonöt lovasból állt, úgy, hogy a lovasok száma a szakaszokéval egyezzen. Így tehát körülbelül nyolcvan lovasszakasz haladt a zászló előtt és ugyanannyi utána; a többi hadoszlopot ugyanezen mód rendezte. A sort ki-ki úgy megtartotta, hogy ha csak egy ujjnyival is megelőzte a másikat, már tartania kellett a roppant éles szemű vezér haragjától. Akkora engedelmesség uralkodott mindenütt, akkora volt a vezér iránti szeretettel párosult félelem és tisztelet, hogy parancsát mindenki a szónál gyorsabban teljesítette, és hogy utasításának eleget tegyen, az életét is semmibe vette. Akkora csönd honolt mindenütt, hogy a parancsszón kívül nemhogy emberi hang, de egy lónyerítés sem hallatszott sehol. Ezután, ahogy az egyes hadoszlopok kissé előbbre haladtak, adott jelre a fejedelem előtt hadgyakorlatot mutattak be, és a sorok váltakozva fejlődtek hol ék alakba, hol körbe, hol három- vagy négyszögbe, fűrész meg olló formájára. Miután pedig nagy tapasztalattal és ügyességgel eleget gyakorlatoztak, miközben senki sem hagyta el a helyét, hogy Beatrixnak szemléletesen bemutassa, miképpen harcolnak hadrendben, hirtelen felállította a hadoszlopokat. Mindkettőben elhelyezett két erős vértes lovashadtestet, szakaszokra osztotta, és középre két másikat tett; ezek közé gyalogosszázadokat is állított. Az első sorba beosztotta a nehézfegyverzetű gyalogokat, aztán rendben a dzsidásokat, az íjászokat, a huszárokat meg a többi könnyűfegyverzetű katonát. A harmadik sor előtt a darabontok álltak, és őrizték a vezérzászlót. Továbbá mindkét szárny előtt egy-egy huszárzászlóaljat bontott ki, melyek megtartották a rendet, miközben olyan gyorsan mozogtak, hogy úgy látszott, mintha madarak röppennének. Én pedig, ahogy Beatrix kíséretében a szemlére felsorakoztatott sereget figyeltem, amely kibontott zászlókkal szinte összecsapott az ellenféllel, egyik ámulatból a másikba estem, mert az egy valóságos skorpió benyomását keltette. Később, amikor Beatrix már eleget látott, a hadoszlopok kezdtek rendben elvonulni. Oldalt párhuzamosan hajtották a szekereket, amelyekkel a magyarok Corvinus oktatása szerint a tábort árok és sánc helyett védeni szokták, sőt kaszákkal fölszerelve a csatában is alkalmazzák, és ezeket használják az ellen bekerítésére. Bizonyára csodálatos, amit elbeszéltünk, hiszen Itáliában ilyet sohasem látni.

Én pedig, aki egy darabig a táborban tartózkodva magam láttam azt a katonai rendet és azokat a szigorú szokásokat, amelyekre Mátyás a magyarokat nevelte, igencsak ámuldozom. Sehol a világon nem lehet látni meleget, hideget, fáradságot, nélkülözést jobban tűrő katonát, aki a parancsot pontosabban teljesíti, aki a jelre szívesebben indul csatába, aki a halált készségesebben vállalja, aki jobban viszolyog a katonai zendüléstől, a táborban békésebben és tisztességesebben viselkedik, aki vallásosabb, aki távolabb tartja magát a zavargástól és ramazúritól, akiben több az önmérséklet és a szemérem, akitől messzebb áll az istentelenség, a szószegés, a tisztátalan szerelmeskedés. Azt beszélik, hogy a lovasok legnagyobb része, akinek felesége, gyermeke van, olykor három egész esztendőt is kénytelen egyfolytában szolgálni, a hitvesi hűséget mégsem szegi meg. Ha valakit rajtakapnak egy lotyóval, örök szégyen hárul rá. Vitézségük és türelmük nagyobb, mint a spártaiaké. Télen is, nyáron is a táborban élnek. És amit a saját szememmel láttam többször is, hogy a megkezdett ostromot föl ne adják, teljes nyugalommal telelnek a hó alatt a földön. Sokszor úgy bújnak elő onnan, mint az egerek, a lovasok az őrparancsnok utasítása szerint egész éjjel állják a strázsát, helyükről nem moccannak, és nem panaszkodnak a dermesztő hideg miatt. És ha legtöbbjük tagjai elgémberednek is a kegyetlen fagyban, rendíthetetlenül tűrnek mindent; a gyermekeket a táborban nevelik, és ott oktatják a katonamesterségre. Ezért van az, hogy a hadban edzett magyar nemzet Corvinus intézkedései, vezérlete és irányítása segítségével úgy megerősödött, hogy míg azelőtt csak a hazai rögöt birtokolta Pannóniában, sőt ellenséges zónák között vér nélkül magát is alig tartotta fenn, most akkora előmenetelt tett, hogy a szarmatáktól az Adriai-tengerig, a mysusoktól és a macedónoktól a noricusokig[411] és a germánokig terjesztette ki a hatalma alá eső birodalmat. Aki ebben az időben a pannóniai táborban körülnézett, ott is láthatott számos Curiust, Camillust, Fabriciust, számos Fabiust, Scipiót, Aemiliust. Mátyás pedig szó és valóság szerint mintázta Caesart vagy Sándort.[412]

[…]

[4.8.184–286: MÁTYÁS HALÁLA]

[…]

A következő télen sok és sokféle viadalt rendeztek Bécsben, elsősorban lovasjátékot és páros bajvívást.[413] Corvinus János[414] itt bocsátkozott először küzdelembe; nagyurak válogatott lovasságával fegyveresen szállt ki a küzdőtérre, és a nézőtéren ülő szülei előtt igen szépen megverekedett egy jóval idősebb lovaggal. Mert az első összecsapásban, ahogy az arénában előreszegzett kopjával összerontottak, vívótársát sebzett fejjel letaszította a lóról. A király pedig Bécsben, mialatt betegsége napról napra öregbülvén, fokozatosan lesoványodott, folytatta a bel- és külügyek intézését. Majd beköszöntvén a február, aztán a március, miután tavasszal az emberi testben felgyorsul a nedvek keringése, még jobban megrokkant. Mindazáltal még mindig törődött mindennel, korábbi foglalatosságaiból és serénységéből nem engedett. Már az ezernégyszáz fölötti kilencvenedik esztendő járta, és híre szállt, hogy a király a következő nyáron Sziléziában országgyűlést fog tartani, és evégből nemrégiben előre is küldte a tartományba János váradi püspököt,[415] hogy a tartománybelieknek meghirdesse a diétát, összeszedje erre a főnemeseket, és az embereket alaposan fölkészítse a király iránti engedelmességre. Ő ezalatt ott maradt Bécsben, nagy terveket szőtt. Orbán kincstartót[416] utasította, hogy a beszedett adóval iparkodjék hozzá; közeledett az Úr feltámadásának az ünnepe; bejelentette, hogy ennek elmúltával azonnal indul a gyűlésre Sziléziába; a miséről és a szent napok különböző előkészületeiről a maga belátása szerint gondoskodott.

A virágok ünnepén[417] az összes követ, az apostoli küldött[418] és valamennyi főúri rend kíséretében hordszéken vitték arra az alkalmi tribünre, amelyet a vár udvarán előző nap emelt, hátrafogott, fésült hajjal, derűs tekintettel készült a szentség szokásos felvételére. Egy igen drágán feldíszített oltárt állított oda, míg a virágok ünnepe szokás szerint lezajlik. Körülbelül hat órát tartózkodott ott hallatlan türelemmel; a mise rendben végbemenvén, a velencei követet[419] a trón elé állította, aztán fölvette őt a lovagi rendbe, és aranyos ruhával, feldíszített paripával megajándékozva tisztességgel elbocsátotta; addig még semmit sem evett, ezért bágyadtság fogta el, és visszavonult a lakosztályába. Gyomra gyengesége miatt három órát halogatta az evést, de meg várta a királynét is, aki e szent napon körbejárta a város templomait; míg reá várakozott, hogy gyöngesége elűzése végett egyen valamit, Péter kamarástól picenói fügét kért; ám ez rothadtat, állottat hozott, és amikor belekóstolt, az első falásra úgy felbosszantotta ennek ostoba szolgálata, hogy haragra lobbant. Erre lép be a hazaérkező királyasszony, aki – ahogy tőle telik – nyugtatja, csendesítgeti háborgó urát. Az ebédre terelődik a szó, az asszony különféle, fogára való eledelekkel kínálgatja, de semmit sem fogad el; szédülő feje, homályos látása miatt panaszkodik; beviteti magát a hálószobába. Ekkor hirtelen gutaütés éri; Corvinus herceg, Geréb Péter és Mátyás,[420] két unokatestvére, a hívásra azonnal megjelenik, aztán Orbán egri püspök, Tamás titkár,[421] István gróf kapitány,[422] Báthori vajda[423] meg a többi főúr. A püspökök és az előkelőségek összeszaladására minden jelenlevő egészen elalél; mert mind látja, hogy urát iszonyú testi fájdalom gyötri, és a betegség hatalmában beszélni sem tud, csak annyit kiáltozik: jaj, jaj, Jézus, más egyéb szót nem tud kinyögni; a fejedelem iránti roppant tisztelet miatt még e végső életveszedelemben sem meri megérinteni senki, senki sem merészkedik arra, hogy szóval vagy étellel megsegítse. Csak a királyné az, aki majd összeszorított ajkát erővel szétfeszítve éltető szert tölt bele, majd fülét, ujját, haját ráncigálja, hogy föleszméljen, majd, mint ilyen bajban szokás, elkötözi karját, kezét, lábszárát; aztán belekiált a fülébe, felnyitja befordult szemét, abba nem hagyja a buzgólkodást, a szerető gondoskodást, a kór súlyától megrökönyödött orvosokat kérdezi, noszogatja. Amaz meg a kínok erősödő rohamában jajgat, ordít, mint az oroszlán, és magával a halállal küzd keservesen.

Barátait, aki csak ott volt, csendes zokogás rázta. Búsongtak a főurak és a légiók kapitányai, akik képesek voltak várat bevenni, és vezérüket oly sok háborús veszedelemben megóvták, hogy most a végzet hatalmával szemben nem tudnak neki segítséget nyújtani. De féltették magukat is meg az országot, jól tudva, hogy ha a fej lehull, minden felfordul és összezavarodik. Egész éjjel rettenetesen bömbölt. Végül a hajnal közeledtével az őrjöngő fájdalom alábbhagyott. Pár órára elnyomta a nyugtalan álom. Aztán az iszonyú szenvedés megint felriasztotta, és az egész napot némán, hanyatt fekve, ébren töltötte; gyakran meredt pillantással nézett hol az egyikre, hol a másikra, most előtte álló fiára, most a királynéra, mintha sürgetni vagy mondani akarna valamit, sokszor szavakat próbált formálni, de kiejteni nem tudta. A királyné könyörögve tudakolta, mit óhajt, és akaratát mintegy megértve próbálkozott, hogy ezt vagy azt kívánja-e, azonban egy igét sem csikart ki. Amikor az a halálos kábulatba visszazuhant, folytatja megint az előbbi orvoslást; ismét elszorítja az ízületeit, szájába valami éltető szert töltöget, a fülébe fúj, és minden lehető módon tartóztatja a távozó életet. Így telt el e boldogtalan nap. A harmadikon pedig, amely a nevét Marsról kapta,[424] délelőtt, a hetedik és nyolcadik óra között, szüntelen rekedtes nyögések és az őszinte bűnbánat különböző jelzései közepette, mintha az isten irgalmáért könyörögne, a felböffenő slejmtől végre kilehelte a lelkét. Haldoklása közben hirtelen egy dió formájú gombóc keletkezett a gyomrában, s ahogy a lelkét kiadta, lassanként a szája irányába emelkedett; amikor a gégefedőhöz ért, azonnal kimúlt. Mátyás tehát, a győzhetetlen fejedelem, az üdvösség ezer és négyszáz fölötti kilencvenedik esztendejében, április nonae-ján, Mars napján, életének pedig negyvenhetedik évében meghalt, és betölthetetlen űrt hagyott maga után. És amint Mars hónapjában született, úgy Mars napján és órájában távozott az életből.[425]

Halálát sok előjel jövendölte. Elsősorban pedig az előző évben január kalendája[426] után megdördült az ég, halála után pedig a Duna szerfelett megduzzadt, sok falut és parti várost elöntött, hogy az ország védnökének távozása után a Pannóniákat megoltalmazza a törökök betörésétől. Az oroszlánok is, amelyeket Budán tartottak, mind elpusztultak azon a napon, amelyen a király. Továbbá ebben az időben Budán nem láttak egy hollót sem, a Corvinus-ház jelképét, ellenben Fehérvárott, ahol Magyarország királyainak sírjai találhatók, annyi egymásra károgó holló tűnt fel, hogy abból mindenki könnyen megsejthette az uralkodó halálát. És az álomfejtők meg a matematikusok sem hallgatták el, hogy ebben az esztendőben meg fog halni. Ezenfelül nem sokkal előbb, midőn Bécsből Budára tartottunk, és a király megállt Komáromnál, egy torony tetején, amely a kapu fölött emelkedett, észrevettünk egy gólyafészket, melyért négy gólya, a gazdát kiüldözve, ádázul verekedett egymással; velem együtt a többi udvari embernek is megmutatta ezt, és később barátaim között, mintegy az istenségtől megihletve, megjövendöltem ebből, hogy Pannóniában ez évben megbomlik az egység, és a fejedelem halála közel van, valamint, hogy a magyarok hajlandósága négyfelé ágazik, mert négy király fog civakodni az országért; és ezt a jóslatot az ő gyenge egészsége is alátámasztotta. Halála másnapján a tetemet fejedelmi pompával, jelvényeivel felékesítve bíborral takart ravatalon egy tágas csarnokban helyezték el, hogy mindenki megnézhesse; aztán, jóllehet kizsigerelték, szaglani kezdett, ezért betették egy szurkos ládába, és megbízták a testőrparancsnokot meg Bodó Gáspárt,[427] hogy szállítsa le a folyón Fehérvárra, míg a temetési szertartás rendben megtörténik, mint alább elmondjuk. A király távozása után pedig Beatrix és Corvinus János a várba hívott főnemesekkel és az egész udvarnéppel együtt keservesen megsiratta. Az előkelőségek együtt gyászolták bő könnyhullatással az isteni Mátyást, a legderekabb királyt, a győzhetetlen uralkodót.

Valamennyiüknek könny szökött a szemébe, amikor látták, hogy a még ifjú, ily kitűnő apát vesztett Corvinus herceg magától a királyné lábai elé borul, és térdét átölelve könyörög neki, ne hagyja el az árvát, ne nyomja el magában a vele oly sok jót tett szentséges szülőjének emlékezetét, hanem inkább vegye őt pártfogásába, tekintse a fiának, amint azt atyjának azelőtt gyakran megígérte, mert ő is megígérte, hogy mostoháját legkegyesebb anyjának fogja tekinteni mindig, és kedvelje, szeresse szívből a barátokat oly nagyon nélkülöző gyermeket.[428] Az atyák és előkelők térdet hajtva ugyanerre kérik a királynét, és versengve biztatják a fiatalember pártfogására. A zokogás valamelyest csendesülvén, hogy Pannónia ügye kormányos híján romlásra ne jusson, valamennyien önként esküt tettek a királyné és Corvinus herceg kezébe, hogy mint Mátyás királynak megígérték volt, mindkettejükhöz hűséggel és engedelmességgel lesznek, minden parancsukat teljesítik, és egyetlen utasításukat sem szegik meg soha. Mert amint napfogyatkozáskor szemünket csakis a holdra fordítjuk, úgy a király halálával mindenki Beatrixba meg János hercegbe vetette a reményét és bizodalmát. A királyné megcsókolta az esdeklő Corvinust, és megígérte, hogy mindig fiának fogja tekinteni. Őt s önmagát a püspököknek és az országnagyoknak ajánlotta. A felkínált engedelmességet elfogadta, és kijelentette, hogy az országot sohasem fogja cserbenhagyni. Majd a mély gyásztól kimerülve szánalmasan kuszált hajjal, orcáján körme nyomaival visszavitték a hálószobájába.

A tanács határozatából és a királyné engedelmével a király kincstárát és minden holmiját, amit sokan négyszázezerre becsültek, Corvinusra bízták, akinek az apja még életében hatalmába adta a legerősebb várakat mind, átadta a felségjelvényeket, és nemcsak minden várkapitányt, hanem számos főurat is fölesketett a fiára, hogy őt nem másnak, hanem helyébe királynak választják. Egyesek ravasz elméjükkel valami kibúvót találva megúszták az eskütételt. Ezenkívül, nehogy az átmeneti időben a királyi felség álnokul megpecsételt leveleivel csalárdságot és gaztettet kövessenek el, a tanács előtt a királyné és Corvinus elnökletével összetörték a királyi pecséteket. Csak a királynéé maradt meg, amellyel s a főurak pecséteivel az okleveleket és a közokiratokat hitelesítették. A király halálát követő harmadik napon megjelent a Morvába és Sziléziába kiküldött, majd útjáról visszaszólított János váradi püspök, és elhunyt urát szívből megsiratta.

Úgy tetszett a tanácsnak, hogy az isteni fejedelemnek kettős temetséget rendezzenek, egyet Bécsben, egyet meg Fehérváron, hogy ott síremléket, itt kőkoporsót állítsanak méltóságához illőn. Így hát a századosok páratlan pompával vitték vállukon a koporsót az isteni István bazilikájába,[429] az arannyal takart saroglya bojtjait körben előkelők, tartományurak, légiókapitányok tartották, gyászruhában követték őket a püspökök, az összes városi rend, és nem volt ott senki, aki ne méltatta volna őszinte könnyekre a király jámbor végtisztességét; de még az a nép sem tudta visszafojtani a zokogást, amelyet kegyetlen éheztetéssel kényszerített a hatalmába. Akik a ravatalt körülállják, vagy a legderekabb királynak, vagy győzhetetlen hadvezérnek, vagy a legkegyelmesebb fejedelemnek, a keresztény társadalom bajnokának, a királyok királyának, a világ félelmének hirdetik, sokan a két cézár egyedüli megcsúfolójáért, a minden ragyogó erény példaképéért jajongnak; mások a nemeslelkűség és dicsőség tükrének mondják. A katona a bőkezű vezért gyászolja, a polgár a kormányzót keresi, a köznép meg a paraszttömeg a jó urat, a nép barátját siratja. Az idegenek áradó szomorúsággal szólongatják a törökök zaboláját, a vad szkíta idomárját, a csehek fékentartóját, az alemann dölyf és gőg megszégyenítőjét, valahány tisztes tudomány legjóságosabb atyját; mondogatják, hogy Magyarországot kitűnő intézkedésekkel felvirágoztatta, megszilárdította a katonai fegyelmet, különböző gépezeteket és fegyverfajtákat talált fel, és a régiónak jelentőséget adott. Az általános kesergésben tehát az volt a bámulatos, hogy e rengeteg sóhajtozó és jajveszékelő közül senki sem alakoskodott. Az általános szomorúságot és a halálát nyomban követő pusztulást eléggé példázta a bécsi tűzvész, a hatodik napon, mialatt a húsvéti ünnepeket ülték.[430] Ugyanis egy hitvány viskóból támadt tűz majdnem felgyújtotta a várost, amelynek ama napon kétségkívül befellegzett volna, ha az előkelők és a lovashadnagyok az őrkatonasággal oda nem sietnek, elsősorban István gróf, a tartományi elöljáró, aki harminc éve vezette a sereget.

Másnap a királyné Corvinus herceggel meg a többi püspökkel és kiskirállyal a király gyászszertartására és a királyválasztó országgyűlés megtartása végett a folyón leereszkedett Budára. A tartomány kormányát a tanács határozatából István grófra bízta; a város megvédelmezésére és a terület biztosítására sok ezüstöt is kapott a kincstárból. Az egész sötét ruhás tömeg ötven gyászba burkolt hajón kísérte Beatrixot. Ahogy Pozsonyhoz értek, a város minden asszonya feketébe öltözve kiszaladt elébe, és közös siralommal kesergett a győzhetetlen uralkodón, a jóságos királyon. Magyarországon háromhavi országos gyászt rendeltek el. Az utazás alatt a királyné bánatában egy királyi várba sem óhajtott belépni. Amikor pedig Budára értek, bebocsátották a várba, melynek élén a néhai Mátyás különös kegyeltje, Ráskai Balázs[431] várnagy állt. Corvinus herceg megérkezése után ő azonnal átadta neki a várat a kincstárral meg a drágaságokkal egyetemben, mivel még atyja életében megesküdött Corvinusnak, hogy rajta kívül senkinek sem engedi át a várakat, és másnak nem tanúsít örök engedelmességet, ezért amikor az odaérkezett, teljesítette a fogadalmát, és ígérete szerint rendelkezésére bocsátott mindent, ami a kezében volt. Ő pedig a hű végrehajtót megerősítette a tisztében, és a lemondását nem fogadta el. Ezután tanakodni kezdtek a király temetéséről, ugyanis míg Mátyás lelkének a végtisztességet meg nem adták, nem dönthettek a következő uralkodó és az ország felől. Ezért a pannóniai tanács számára semmi sem volt ennél fontosabb.

Tehát néhány nap múlva az összes püspök, arisztokrata, tartományúr, nemes sötét ruhában, feketébe burkolt hintón, lovon, rang szerint Székesfehérvárra kísérte Corvinus herceget, Budán hagyva a királynét, hogy a túlságos zokogásba bele ne rokkanjon. De odament az apostoli legátus is meg minden jelen levő diplomata, elsősorban Ferdinánd király két szószólója, az ékesszólásban és tudományban nem akármilyen Péter,[432] meg a másik, a nagy tekintélyű, gyakorlott és tapasztalatát csípős beszéddel párosító szónok, akinek neve Montano Ferenc[433] volt. A közeli városokból és falvakból is rengetegen özönlöttek a szertartásra, amely az isteni Márk ünnepén[434] ment végbe. A gyászünnepségre az egész sokaság odasereglett. A király bíborral takart teste palástban, karddal, jogarral, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, födetlen arccal a bazilika kertjében feküdt. A nemesség nagy tömege állta körül, innen a püspökök, onnan a főurak. Aztán, mialatt a szertartás folyt, megindult a pompás gyászmenet, és mielőtt bevonult volna, az isteni felajánlás alatt körbekerülte a templomot, előtte lépdelt tizenkét bíborba öltözött páncélos lovag, aki az oly sok diadalt megért felségjelvényeket vitte, aztán egy másik, aki a királyi kardot hordozta. Mögötte a fiú haladt gyászruhában, jobbról a pápai követ, balról Hippolit,[435] az esztergomi érsek fogta közre. Követték az egyházi és világi főméltóságok, elöl a püspökök közül Orbán egri főpap, Báthori István, János váradi püspök, aztán a zágrábi Osvát,[436] a váci Miklós,[437] a győri Tamás, a csanádi György[438] meg a főrendek és nemesek sora.

Mikor az isteni szűz bazilikájához értek, a testet letették a középre, a lovagok, akik a karddal együtt a többi jelvényt hozták, mindent sóhajtozva földre dobtak a főoltár előtt, mintha a király bukásával minden dicsősége, diadaljelvénye, meghódított országa is odaveszett volna. E látványra mindenki sírva fakadt. Ezután a bazilika főpapjának, aki a szertartást végezte, Domonkosnak,[439] Corvinus herceg értékes ajándékokat nyújtott át, mindenekelőtt egy művészileg kidolgozott, tömör sáraranyból készült gyémántos keresztet, amelyről azt suttogták, hogy negyvenötezer aranyba került, aztán drágaköves kelyheket, aranypoharat, gyertyatartókat, csészéket, szentségtartót, mind tiszta, tömör aranyból, ragyogó kövek sokaságával. Ehhez járult néhány ezüstözött szobor meg tizenkét rend gyöngyökkel alaposan megrakott egyházi öltözék, mely mindösszesen hetvenötezer aranyba került. Továbbá mise közben a főurak az oltár szárnyaira tettek hétszáz aranyat. Mivel az első boltozat alatt jóval korábban megkezdett mauzóleum a váratlan halálra nem készült el, a testet a bazilika közepén ideiglenes sírban helyezték el, ahol fia rendeléséből óránként szent himnuszokat énekelnek. A nagy tudományú férfiú, Péter lucerai püspök, nápolyi követ kapta azt a megbízást, hogy a szertartás közben a királyt magasztalja. Dicsőségéről és tetteiről eléggé ékes és gondolatgazdag szónoklatot tartott, és (a tanács meg az összes püspök helyeslése mellett) számos érvvel bizonygatta, hogy Mátyást, a kereszténység védelmezőjét, a győzhetetlen fejedelmet, a római egyház érdemes jótevőjét méltán az istenségek közé kellene iktatni, amit az egész gyülekezet hangosan helyeselt, a szenátus pedig ez ügyben komoly határozatot hozott. A megdicsőülés után Corvinus a főurak egész seregével visszafordulva hazament Budára, hogy az új uralkodóról döntsenek.

Az isteni Mátyás termete a közepesnél kissé magasabb volt, délceg alakú, nemes, erős akaratról tanúskodó tekintettel; orcája pirosas, melynek a szőke haj, a széles szemöldök, az eleven, sötétlő szem, a tökéletes orr nem közönséges szépséget kölcsönzött; pillantása nyílt és egyenes, és ha valamire ránézett, oroszlán módjára szinte nem is pillogott. Tetszését mindig rezzenéstelen tekintettel mutatta, akire pedig hunyorogva nézett, azt ellenszenvesnek látta; nyaka és álla előreszögellt, szája eléggé széles. Feje éppen megfelelő, sem kicsi, sem nagy, homloka nem nagyon magas. Hosszú végtagjai egymással harmonizáltak; karja gömbölyded, kézfeje hosszúkás, válla széles, mellkasa domború volt. Lábikrái azonban némileg eltartóak, lovaglásra nagyon is alkalmasak. Így hát teste formás volt, színe pirosas fehér, és – mint Sándorról mesélik – néha valami különös illat áradt belőle. De még szeme állása és élénksége is nagyon hasonlatos volt az övéhez, akit életvitelében mindig példaképének tekintett. Ifjúságától fürge volt, szilárd jellemű, rendkívüli dicsőségvággyal párosult mérhetetlen nemeslelkűséggel, ereje, tehetsége akkora, hogy sem a szellemi, sem a fizikai fáradság ki nem meríthette. Teste munkabíró, hideget, izzadságot, nélkülözést jól tűrő; semmit sem viselt könnyebben, mint a háborús fáradozást, és nehezebben, mint az otthoni semmittevést. Az emberi gyönyörűségektől nemigen hagyta magát megfosztani, néha szerelembe keveredett egy-egy nőcskével, de az asszonyoktól tartózkodott. Barátai körében sokszor üdítette lelkét mámorral, borral; könnyen kész volt az ígéretre, kész a haragra; természete nemes, nagyvonalú, bármely dicső tettre hajlandó; távol a kegyetlenségtől, a barbár embertelenségtől, hő vágy lobogott benne a rómaiak követésére, akikkel folytonosan vetélkedni akart, ezért nagyon szívesen fogadta a Corvinus nemzetség rá ruházott nevezetét. Az a vád érte, hogy barátai szeretetében állhatatlan, és többüket elveszejtette. De akit a magasba emelt, azt oktalanul sohasem ejtette el, sőt sohasem fenyítette meg a barátot, ha először kapta vétken, azonban a másodjára botlót keményen megbüntette. Többnyire szerencsétlen is volt a barátaival, mert azok praktikáltak ellene, akiket mértéktelenül elhalmozott kinccsel, ranggal. Sokat emelt föl alacsony sorból, és ezekkel több szerencséje volt.

Egyebekben mindig szerencsésnek tartották. A cseh háborúban kifogyott a pénzből, a sereget tehát szavakkal meg holnapra való ígérettel etette. Amikor a zsoldosztás kitűzött napja eljött, és azt tovább halogatni nem lehetett, a lovas hadnagyok meg a légiókapitányok kockajátékra invitálták; egész éjjel játszottak; ő oly szerencsés kockát kapott, hogy az sohasem fordult másképp, mint amilyen dobás éppen kellett. Azon éjjel a játék tízezer aranyat hozott neki, és mielőtt a helyéről fölkelt volna, kiosztotta a katonáknak, és a zsoldot a kocka nyereségéből fizette ki. Ritkán vágott olyasmibe, amit ne fejezett volna be sikerrel. Tekintélyének fényét, bámulóinak csodálatát az is növelte, hogy a királyi felséget nem bástyázta körül gőg, kevélység, megközelíthetetlenség, ajtónállók huncutsága, hanem annyi nyájasság, emberség, szelídség övezte, hogy aki elébe járult, az nemcsak kegye, de puszta látása miatt is boldognak vallotta magát.

Ám Beatrix érkezése nagyban csökkentette megközelíthetőségét és közvetlenségét. Nincs, aki ne csodálná jótékonyságát. Minden nemes mesterséget szívből támogatott, a legtávolabbi vidékeken is felkutatta a nagy tudományú embereket, minden tehetséget gondosan ápolt. Magyarországot megtisztította a parasztosságtól, behívta a civilizált mesterségek képzett művelőit, megszelídítette a szittya szokásokat, visszafogta az embertelen dölyföt, és Attila után elsőként kényszerítette fegyelemmel engedelmességre a kemény nyakú magyart. Ezenfelül nem csekély vallásossággal is kitűnt, olyan hihetetlen jámborság és hitbuzgalom lakozott benne, hogy – mint Sándor – békében-háborúban jobbjában az istent, baljában a lándzsát hordozta. Istenek, emberek iránt egyaránt bőkezű volt. Elszántsága bármely nagy tettre azonnal kész; de emellől nem hiányzott a bátorság és a kitartás sem, és még a szerencse pártfogása is kísérte. Egyszer a törökök közelében ütött tábort, és az ellenfél erejét így kémlelte ki: Parasztruhát húzott, és egy szál kísérővel meg egy ökörrel belopta magát azok közé, akik az ellenséges táborba élést szállítottak; ahogy bejutott, napestig árpát árult a török sátra előtt; az éj leszálltával sértetlenül tért vissza a táborába. Megírta az ellenfélnek, hogy az előző napon tőből kikémlelte a táborát, paraszti álruhában árpát árult a sátra mellett, és hogy az nagyobb hitelt adjon szavainak, a fogások számát és az egész menüt felsorolta. Mikor az ellen ezt megtudta, ijedtében másnap fölszedte a tábort, attól tartva, hogy Corvinus király nemcsak a cövekig hatol, hanem a sátra közepébe is betör.

Emellett pedig nem volt föllelhető benne az a királyi gőg, amely századunk számos uralkodóját fogva tartja. Nem ragyogott állandóan a bíbor meg az aranyköntös, nem volt naponta feldíszítve az ebédlőasztal és a pamlag, hogy a belépő szemét kiszúrja, ámulatba ejtse; nem volt őrök és portások sokasága, deákok raja, akik hosszas és nyomatékos kérlelésre is alig méltóztatnak írásban válaszolni. Az otthonos, szerény öltözetet kedvelte; akkor ügyelt gondosan a méltóságra, amikor a helyzet azt megkívánta. Beszéde halk, komoly, tömör, nagy nyomatékkal és éllel; a szavakat tagoltan és hangsúlyozva ejtette ki, ostobaságot nem lehetett hallani tőle. Vita közben kevés szóval szokta lefegyverezni és meggyőzni az ellenfelet. A harctéri szónoklatban tüzes és ékesszóló; sok nyelvet ismert; a törökön és a görögön kívül értette az összes európai beszédet. Emlékezőtehetségben nem engedett sem Scipiónak, sem Mithridatesnek, sem Simonidesnek.[440] A szellemesség és a tréfa nagyon szórakoztatta, és annyira közvetlen volt, hogy ha barátaival készült családias lakomára, gyakorta maga viselt gondot a konyhára. Nemcsak övéi, hanem a külföldiek iránt is kész volt a jótékonyságra. Ifjúságától kezdve nagy gyönyörűséggel forgolódott a lovasversenyen és a kocsizásban. A budai és a bécsi küzdőtéren sokszor mérkőzött meg előreszegzett kopjával. Mátyás állandóan a nyilvánosság és a világ szeme előtt élt, nyilvánosan hallgatott meg mindenkit jóindulattal, nyilvánosan étkezett és beszélgetett is, úgy vélekedve, hogy a sötétség az aljas tettekhez illik, míg a tisztes életnek a világosság nagyobb díszére válik. Mindenkit készséggel beengedett, és a belépő kívánságát nyomban teljesítette; nem tette próbára a kérelmezők türelmét, nem intézkedett udvari hivatalnokseregek által, hanem ő maga egyedül adott, csinált, fizetett mindent.

Ellenfeleit is legyőzte a megtorlásban, barátait is a jótettben; jó szerencséjében nem hitte el magát, hanem hálát adott az istennek, többet remélve attól, ha jó dolgában hálálkodik, mint ha a bajban fogadkozik. Félelmében kedélyességet mutatott, jó sorában megfontolt jóindulatot. Nem orrolt meg a nyíltan beszélőkre, kinevette a kérkedőket; a komédiásokat és a sarlatánokat túlzottan is becsülte. Csak a saját erőből szerzett dicsőséget ismerte el; a bölcsességet inkább tettel, mint szóval gyakorolta. Barátaival kegyesen, ellenségeivel irgalmatlanul bánt. A csatában kemény harcos, a győzelemben engedékeny, könyörületes, az érdemesekhez pedig a legkegyesebb vezér volt; a hadművészetben a legjártasabb. Nemcsak arra rendelt időben kezdett csatát, hanem sokszor menetelés közben adódó alkalommal és pokol időben is, amikor az ellenfél azt képzelte, hogy feltétlenül biztonságban van; és a hadászatban addig ismeretlen találmányai voltak. Kérdéses, hogy egy-egy hadjárat megkezdésekor óvatos volt-e vagy vakmerő, noha a horoszkóp megtekintése nélkül semmibe sem fogott bele. Hihetetlen gyorsasággal utazott, és gyorskocsin naponta száz mérföldet tett meg. A fáradozást és a virrasztást remekül bírta; hely és idő szerint megfelelőképpen volt a katonákkal szigorú és elnéző. A szökevényekre és árulókra kemény büntetést rótt, a többieknek megbocsátott; nehezen gerjedt haragra; ha megharagudott és felbőszült, nem csillapodott le könnyen.

Midőn a magyarok elveszítették e számos erénnyel jeleskedő királyukat, nyomban megszállta őket a nagy félelem, mert úgy látszott, hogy a fejedelemmel együtt korábbi kiválóságukat, erejüket, merészségüket és tekintélyüket is elveszítik. Sőt, kijelentették, hogy nem a király kapta tőlük az erőt, a bátorságot, az ötleteket, hanem inkább ők kapták tőle. Úgy látszott, vele együtt odavész a pannóniai dicsőség, bátorság és hírnév. Ezért a főnemeseket akkora rettegés ragadta meg, hogy úgy érezték, mintha mind pásztor nélkül maradtak volna a vadak barlangjában. És azok, akik előzőleg vádakkal támadták, hogy a népeket a méltányosságon túl szokatlan adókkal terheli, hogy a főurakat s a nemeseket az örökös háborúsággal kiszipolyozza, hogy hadról hadra vált, és nem keresi a békét meg a nyugalmat, halála után valamennyien megfordítják a szót, ijedeznek, és szakadatlan gyászban sírják vissza a bátor és fékezhetetlen fejedelmet. A köznép meg a paraszti tömeg, amely a sok és súlyos hadakozás miatt kénytelen volt évente négyszeres adót leróni, és panaszkodott a terhek jogtalanul nehéz voltán, most sóhajtozik, és retteg a földjét mindenfelől fenyegető dúlás, pusztítás, gyújtogatás miatt. Ha a királyt az alvilágból visszaszólíthatnák, akár hatszoros fizetséget is vállalnának. A nemesség, amely azon kesergett, hogy a fárasztó katonáskodás fölemészti, most az általános és egyenkénti pusztuláson rémüldözik. Egyesek azt gondolják, hogy az isteni Mátyás szent maradványait ki kellene emelni a sírból, végighordozni az ország határain, vigyék szembe vallásos tisztelettel az ellenséggel, máskülönben azt elüldözni nem lehet. Mivel ugyanis az ő parancsára az összes szomszédot súlyos támadásokkal zaklatták vagy leigázták, most félnek azok összeszövetkező seregeitől, és akik mindenkinek rettentő aggodalmára voltak, most tartani kénytelenek akárkinek akár legcsekélyebb erejétől is; mindenfelől felmorajlik a háború, súlyos veszély fenyeget, a sok bajjal behálózott pannonok úgy látják, hogy minden odavész, és nem szégyellik bevallani, hogy csak a jövőben fogják világosan megtudni, mekkora uralkodót vesztettek. Így tehát faluban, városban együtt siratja mindenki, és többre tartják őt a hajdani és a jövendő királyoknál.

[4.9.188–223: II. ULÁSZLÓ MAGYARORSZÁGRA ÉRKEZIK]

[…]

Miután az egyetemes gyűlésen kihirdették a királyt, a szenátus határozatából küldötteket választottak, elsőnek János váradi, Tamás győri, János csanádi és István szerémi püspököt,[441] a főrendek és tartományurak közül Báthori Istvánt, István szepesi grófot, Zsigmondot, Szent György grófját,[442] Drágfi Bertoldot,[443] Ország Lászlót,[444] a néhai nádor[445] fiát, Rozgonyi Lászlót,[446] Losonci Lászlót[447] és sok más igen előkelő uraságot, akik azt a feladatot kapták, hogy a legnagyobb tisztelettel hozzák el a királyt, és hozzátették azt az utasítást, hogy mielőtt a határon belül fogadnák, eskessék föl a megszabott feltételekre. A megbízottak becsülettel végrehajtották a parancsot. Tekintélyes és megerősített lovassággal elmentek az országhatárhoz, a Sempte városkától tíz mérföldre fekvő Nagyszombatba. Nagyszombatot és Semptét a Vág folyó szeli át, amely Magyarországot a cseh birodalomtól elválasztja. Ulászló, akit az előkelők levele már előzőleg felhívott Magyarország jövendő királyságára, a csehek válogatott seregével megközelítette a határt, hogy bármely pillanatra gyorsan készen legyen. Körülbelül tízezer volt a mindenképp szemrevaló vértes lovasság száma, a gyalogosoké mintegy ötezer. Amikor a király a határszélre ért, Magyarország főpapjai és előkelői tüstént odasiettek, és azonnal mély alázattal üdvözölték; mindkét részről áldást kiáltoztak. Ulászló, mint a nyájasság, a méltóság és a jóság példája, derült tekintettel fogadott mindenkit, és a főembereket megölelte. Akkor János váradi főpap, a díszes küldöttség vezetője, a középre kiállva e szónoklatba kezdett:

Üdvöz légy, nemes Ulászló király, üdvöz légy, egyetlen kormányzónk és vezetőnk! Ha elfogadod a föltételeket, ez az üdvözlet felségednek és a pannonoknak boldogságára és szerencséjére válik, mert úgy gondoljuk, hogy téged nem annyira az örökség joga, a mi szabad választó hatalmunk és a megyék szavazata, mint inkább isteni döntés és parancs adott nekünk fejedelmül. Tudd meg, hogy püspökök és arisztokraták hatalmas serege járult eléd követségben, hogy a küldöttség tekintélyes voltából is megértsd, hogy bizalmát, reményét, hűségét, örök engedelmességét szinte az egész pannon birodalom egyetértőleg egyedül neked ajánlja. Nemcsak hallottuk, hanem láttuk és bámultuk is mindnyájan, hogy a hányatott Csehország, amely azelőtt, Zsigmond, Albert és nagybátyád, László[448] alatt sohasem talált nyugodalmat, vezetéseddel és kormányzatoddal, éretlen ifjúságodtól mutatott komolyságod és bölcsességed segítségével tartós békére és hallatlan nyugalomra jutott. Amikor az isteni Mátyás halála után királyt kerestünk, akit rajtad kívül leginkább megválaszthatnánk, senkit sem találtunk, hogy elődbe helyezhettük volna. Döntésünkkel visszautasítva a többi trónkövetelőt, téged már Magyarország királyának kiáltottunk, országod gyeplőjét most erős jobbodba tesszük és önként átadjuk, elsősorban azzal a feltétellel, hogy minden főnemesnek, tartományúrnak, főpapnak és nemesnek, továbbá másoknak, legyenek akár egyházi, akár világi, akár nemes, akár alacsony állású személyek, felséged csorbítatlanul őrizze meg az ország törvényeit, kiváltságait, köz- és magánjogát, mindazt, ami a hajdani királyoktól származik; újdonságot senki kárára be ne vezessen, mint azt Mátyás király gyakorta megtette; főleg a rendkívüli, egy aranypénzt tevő adót érvénytelenítse és törölje el, amelyet ő annak idején évente fejenként háromszor, négyszer is kivetett. Azután pedig vonja vissza és nyilvánítsa érvénytelennek minden rendeletét és adományát, amelyet a szokáson és az ország törvényein kívül jogtalanul hozott vagy rendelt; csakis a rendes adókat és a törvényes jövedelmeket szedje; jogtalan taksát szokás ellenére ne rójon ki; azokat a javakat, amelyeket Mátyás és Beatrix uralkodása alatt az ő utasításukra jogos tulajdonosuktól méltánytalanul elvettek, ítélje vissza a visszakövetelőknek; a szent korona őrzését nem szabad másra bíznia, mint Magyarország két főméltóságára, egy püspökre és egy főnemesre, kiket a teljes országgyűlés választ. Azonfelül Morvaország, Szilézia és Luzsica, melyet Mátyás király régebben tartománnyá tett, ki ne szakíttassék valamiképpen ez ország testéből, hanem mint az olmützi értekezleten[449] kötött egyezség rendeli, maradjon magyar birtok, míg vissza nem váltják. És ha a felség, isten ments, fiak nélkül hunyna el, végső napja előtt gondoskodjék arról, hogy azokat valami ürüggyel el ne tulajdonítsák. Gondoskodjék arról is, hogy ama hat város, mint az egyezmény kimondja, az ugyanazon találkozón közokiratban kinyilvánítottak szerint hasonlóképpen Magyarország hatalmába adja és kötelezze magát, a teljesítendő szolgálatokról ez ügyben kiállított okmányokat pedig az államkincstárban helyezzék el. Ha ezt a három tartományt a megállapított időben visszaváltják azok, akiknek erre joguk van, az egész összeget a szent koronával együtt őrizzék az állam hasznára és érdekében, az országatyák és előkelők hozzájárulása nélkül a király semmiképp sem használhatja és költheti azt, hanem végveszély esetére és az ország védelmére tartalékolja. Azonkívül Ausztria és Stájerország, Karintia, Krajna több városa, melyet Mátyás király tartománnyá tett és államköltségen szerzett, az országatyák és főemberek tudta nélkül nem válhat el Magyarország királyságától, inkább állhatatosan meg kell tartani és őrizni a közösség érdekében; a szenátus megkérdezése és beleegyezése nélkül a császári felséggel semmiféle egyezség, szövetség nem köthető, sőt, ha kétoldalú megállapodás jönne létre, és abból a királynak valami város, birtok vagy jövedelem jutna, az mind a magyar birodalom jussa legyen, a pénz ugyancsak a szent korona mellett őriztessék az állam hasznára, és a tanács tudta nélkül az uralkodó el ne költhesse. Azonkívül felséged, hogy mindig alkalmasan és könnyen szolgálhassa az országot, legtöbbnyire Magyarországon székeljen, és ha olykor az ügyek megkívánnák, hogy Csehországban és más tartományokban látogatást tegyen, az országot olyan békében, erőben és rendben hagyja hátra, hogy szerencsés visszatértekor nyugalomban találja azt. Míg Magyarországon tartózkodik, az ország minden tisztségét kizárólag magyaroknak, ne pedig külföldieknek ossza, mindig csak magyar udvarnokok szolgálatával éljen, az ország kormányzatában vagy az udvar és a királyi vár igazgatásában a külföldiek közül tanácsost, kincstárnokot, udvarmestert vagy titkárt, kamarást, minisztert, asztalnokot és étekfogót ne tűrjön. Ha magyar dolgokról van szó, ne engedje, hogy a magyarokon kívül bármiféle idegen belépjen a tanácsba; sőt szent hivatalok, tisztségek, egyházi elöljáróságok is csak magyaroknak vagy régóta a magyar birodalom alá tartozó s méltatlannak nem mutatkozó alattvalóknak jussanak; továbbá a tartományok, királyi városok kapitányságát, úgymint Dalmáciáét, Horvátországét és Szlavóniáét, ezenfelül Temesét, Pozsonyét, Szörényét, Görögfejérvárét,[450] Jajcáét és Szabácsét, főleg pedig Erdélyét és a székelyekét a királyi felség senki másnak se adhassa, csak az állam előtt érdemeket szerzett és erényekkel, okossággal, hűséggel felruházott magyarnak, de idegennek még birtokot vagy birtokjogot sem szabad adnia. Igazságszolgáltatás alkalmával pedig, amikor az úgynevezett nyolcados törvényszéket[451] tartják, teljességgel minden kijelölt bíró jelen legyen, hacsak hivatalos elfoglaltság vagy valami súlyos és méltánylandó ok nem akadályozza, és szabad hatalma legyen neki meg társainak és helyetteseiknek helyesen és becsületesen igazságot tenni, és a független jogszolgáltatás mindenkit egyformán megillessen, semmiféle hivatalos vagy magánszemély tekintetbe ne jöjjön, egyedül csak az igazság, a szokás és a magyar törvény, és igazságában senki meg ne csalattassék. A pénzről pedig és a pénzverésről az országatyák tudta nélkül új határozat nem születhet. Azután amit a főpapok, a tartományurak és az előkelők a többi nemessel a koronázás előtti időben az ország szabadsága érdekében és javára a régiek szokása szerint törvénybe iktattak, azt felséged érvényesnek és hatályosnak tartsa, saját tekintélyével erősítse meg, szentesítse, és a szent királyok törvényeiből el ne vegyen, meg ne változtasson semmit. Továbbá, fizesse ki a szenátus adósságát, amelyet a főpapok és előkelők nemrégiben csináltak, amikor föleskették a feketék seregét, hogy az országot, nemes király, biztonsággal adhassuk a hatalmadba; továbbá azokat a városokat és királyi jövedelmeket, amelyek ama napokban az ország üdvéért zálogba kerültek, mert a sok alkalmatlanság alól szabadulni kellett, méltóztassék felséged visszaváltani, az állam előtt érdemeket szerzett fekete lovagoknak pedig a még Mátyás királytól járó jogos járandóságát kifizetni. Midőn tehát, fényességes Ulászló, Magyarország királyságát e törvényekkel elhozzuk és felajánljuk felségednek, újra és újra kérjük, hogy benned jogszerető és igazságos királyt, jóságos fejedelmet és kegyes atyát ismerjünk meg, ne pedig zsarnokot, ne kegyetlen uraságot, ne kíméletlen és erőszakos kormányzót, hogy ezt a közös egyetértéssel neked adott, isteni akaratból, emberi megfontolással, örökség jogán, szabad szavazással és a mi tetszésünkkel neked rendelt királyságot szívesen fogadd, és ez felségednek s a magyar államnak boldogságára, szerencséjére szolgáljon. Olyan országot kapsz, amely természetes aranyat és ezüstöt terem, gabona, érc, barom és minden más jó csodás bőségével ékeskedik, amely katonai erőben és hadi tapasztalatban hatalmas. Azonfelül vallásos, állhatatos és gazdag, benne tekintélyes püspökök sokasága, minden téren nagy hatalmú papok, aztán dús főurak és nemesek díszes és folytonos háborúskodástól edzett serege, hogy benne a hajdani Róma katonai hatalma támad fel. Itt több vezért találsz, több Curiót és Scipiót, mint ahány fejedelmet a trójai lóban és hadvezért Rómában. Így tehát országot kapsz, országot, mondom, sőt országokat, sőt lehetőséget az örök üdvösségre, alkalmat a dicséretre és a dicsőségre, a legszebb erények gyakorlására, kedved szerint híresítheted a nevedet akár békében, akár háborúban, akár a köz-, akár a magánéletben a földkerekség legszélső határáig, és kifejtheted a jámbor lélek mélyében rejtőző királyi virtusok sorát. Nincs, ami hiányoznék, vagy ami hátráltatná a szent elhatározást, és gyönyörű alkalom nyílik itt az egyetemes keresztény társadalom előtt való érdemszerzésre, amivel megbosszulhatod nagybátyád, Ulászló[452] lelkét, és megvédheted Krisztus népét a török vadságtól és a nyomorult szolgaságtól. Ha benned magadban nem lesz hiányosság, ha később sem veszíted el lelki nagyságodat, a veled született erényt, amivel elkezdted, akkor megismerjük benned a bölcset, az igazságosat, a szentet, a legbecsületesebbet és a legkegyelmesebbet. Nagyon szeretnénk, ha egyet nem felejtenél el, hiszen harcias és szilaj nép gyeplőjét ragadod meg: a magyart nem bocsánattal, hanem szigorúsággal kell megpuhítani, nem kegyelemmel és büntetlenséggel, hanem vaspálcával kell engedelmességre szorítani. Vedd tehát a szenátustól szerencsés órában neked rendelt magyar birodalmat, és jobbod hatalmával védd meg királyságodat.

Ezek után Ulászló szívesen elfogadta a felajánlott királyságot, és hogy a magyarok páratlan szolgálatkészségéért, a nagy egyetértésért, amelyet a királyválasztó országgyűlésen tanúsítottak, a királyságért szabott nagyon méltányos feltételekért valami részben hálátlannak és a fejedelmi méltóságra méltatlannak ne lássék, szívesen megengedett mindent, amit a küldöttek kértek, valamennyi feltételt elfogadta, és nemcsak esküvel, hanem keresztény hittel, királyi szóval és becsülettel is megígérte, hogy ő és övéi mind, akik nevében majd tisztet viselnek, a törvényeket épségben és sértetlenül megtartják, sőt erről közokiratot is adatott ki. Majd magához hívta és megölelte a küldötteket, mindegyiket megnyugtatta, megígérve, hogy soha semmiféle zsarnoksággal nem él, hanem mindenben jámbor, kegyelmes és igazságos urukként viselkedik, egyképpen lesz gondja a városokra, a falvakra, a mezővárosokra, valamint istenire és emberire, soha ki nem tér semmiféle súlyos és veszedelmes háború elől, hű pásztor módjára kedves juhaiért, ha a szükség úgy hozza, a halált bármikor elszenvedi, keresztények ellen, hacsak nem kényszerből, hadjáratot nem indít, csak a törökök ellen vállal önként; folytonosan imádkozik a jóságos és mindenható Krisztushoz, az istenanyához és a többi hatalmas nemzeti istenhez, hogy olyan királyává legyen a magyaroknak, amilyet a birodalom szüksége, az emberek várakozása és a saját méltósága megkövetel. Erre ujjongás és üdvrivalgás harsanván, a király a küldöttekkel, Csehország és Pannónia előkelőségeivel Sempte városkába ment, ahova ebédre hívta meg a helység ura, Rozgonyi László; itt tapasztalta meg először a magyaros vendégszeretetet, ugyanis nemcsak hogy méltóságához illően fogadták, hanem minden várakozásán felül bőségesen meg is ajándékozták, és így lépett be Magyarországra.[453]

(Kulcsár Péter fordítása)



[335] A szkíták az i. e. VIII–II. században lakták a Fekete-tenger északi partvidékét. Kapcsolatban álltak a görögökkel, ezért a görög irodalom elég sok töredékes adatot őrzött meg róluk. A közvélemény – különösen később – szkíta eredetűnek vélt minden népet, amely arról a tájról érkezett Európába, így a hunokat, majd a magyarokat is, annál is inkább, mert Szkítián többnyire a művelt világtól keletre eső, beláthatatlan terület egészét értették. A magyarság őstörténetével foglalkozó krónikás és humanista irodalom tehát elsőrendű forrásként hasznosította a szkítákra vonatkozó tudósításokat. – Diodórosz Szikeliosz (i. e. I.–i. sz. I. sz.) szicíliai görög történetíró, világtörténetének első könyvei az őstörténetet tartalmazzák.

[336] Örményországi folyó.

[337] Az Azovi-tenger és mocsaras környéke.

[338] Kis-ázsiai tartomány.

[339] A Fekete-tenger.

[340] Hérodotosz (i. e. kb. 484–425) görög történetíró.

[341] Mesés hegységek a föld északi szélén.

[342] A bibliai Noé fia.

[343] Bibliai vadász.

[344] A Vörös-tengerbe.

[345] Szeszósztrisz egyiptomi király (i. e. kb. 1400–1330).

[346] I. Dareiosz perzsa király (i. e. 521–485).

[347] Kürosz perzsa király (i. e. 559–529).

[348] Alexandrosz macedón uralkodó (i. e. 336–323), az ókor egyik legnagyobb hódítója.

[349] Enea Silvio Piccolomini (1405–1464), olasz történetíró, sokáig III. Frigyes császár szolgálatában állt, majd 1458-tól II. Pius néven pápa.

[350] Pompeius Trogus (i. e. I. sz.) római történetíró, műve elveszett, csak Marcus Junianus Justinus (II–III. sz.) kivonatában ismert.

[351] Gnaeus Pompeius Magnus (i. e. 106–48) római államférfi, hadvezér.

[352] II. Claudius Flavius római császár (268–270).

[353] I. Arszakész parthus király (i. e. 250–248).

[354] I. Antiochus Sótér, Szíria királya (i. e. 281–261).

[355] I. Mithridatész parthus király (i. e. 171–138).

[356] II. Phraatész parthus király (i. e. 138–128).

[357] Marcus Licinius Crassus Dives († i. e. 53) római hadvezér.

[358] Marcus Antonius (i. e. 83–31) római hadvezér.

[359] Publius Ventidius Bassus (i. e. kb. 89–38) római konzul.

[360] Septimius Severus római császár (193–211).

[361] Gallienus római császár (253–268).

[362] Klaudiosz Ptolemaiosz (I–II. sz.) görög csillagász, földrajzíró. – Ceraunius a Kaukázus része.

[363] Métrodórosz Szkepsziosz (i. e. kb. 145–70) görög bölcsész, írásainak csak emléke maradt fönn.

[364] Kis-ázsiai tartomány.

[365] Josephus Flavius (I. sz.) görög nyelvű zsidó történetíró rosszul olvasott neve.

[366] Titus Flavius Vespasianus római császár (69–79), 70-ben leverte a zsidók felkelését, és elpusztította Jeruzsálemet.

[367] Balkáni tartomány, a humanista szóhasználatban lényegében Szerbia.

[368] Horvátországot.

[369] A két Gallia Itália északi, „Alpokon inneni” és Franciaország déli, „Alpokon túli” területe.

[370] Spanyolország Tarragona környéki vidéke, Katalónia (Cataluna).

[371] Publius Aurelius Licinius Valerius Valerianus római császár (253–259).

[372] Lucius Annaeus Florus (II. sz.) római történetíró.

[373] VI. Mithridatész Eupatór pontusi király (i. e. 121–63), a rómaiak hírhedt ellenfele.

[374] Hétvár: Septem Castra, németül Siebenbürgen, magyarul Erdély.

[375] Árpád (†907) magyar fejedelem.

[376] Álmos valószínűleg tisztségnév: álomlátó, jós.

[377] Zoltán magyar fejedelem (907–947).

[378] Taksony magyar fejedelem (955–972).

[379] Szvate, más forrásban Szvatopluk, Anonymusnál Zalán (†934) pannóniai fejedelem.

[380] Novaj, később Kisfalud falu, ma puszta Pákozd határában.

[381] I. (Szent) István magyar király (1000–1038).

[382] Az első pogánylázadás idején, 1046-ban.

[383] Julius Caesarról.

[384] Géza magyar fejedelem (971–997).

[385] I. István nagybátyja, Erdély uralkodója, kinek lázadását a király 1003-ban verte le.

[386] A noricusok svábok és bajorok; gétáknak a románokat nevezték; a mysusok a szerbek.

[387] Pannónia ókori népe, később a jászokat értették e néven.

[388] Más forrásban Covinum, Kubin, másképp Kevevára Temes megyében, ma Kovin.

[389] Valójában az egyik római család egyetlen – igaz – nagy hírű tagjának mellékneve, de az sem Corvinus, hanem Corvus: Marcus Valerius Corvus (i. e. 348–299) római konzul és nemzeti hős. A Hunyadi-család eredetét a Bonfini által is említett Pietro Ransano (vö. 432. jegyzet) dolgozta ki még az 1450-es években, később általánosan elterjedt.

[390] I. Theodosius római császár (379–395).

[391] Demeter knini püspök (1438–1465).

[392] A milánói Fülöp Filippo Maria Visconti (1391–1447) milánói herceg. Hunyadi azonban nem őnála, hanem Filippo Scolari, azaz Ozorai Pipo (1369–1426) alatt kezdte a hadi szolgálatot.

[393] Zsigmond magyar király (1384–1437), német-római császár (1410–1437), 1431 végén járt Milánóban.

[394] Szilágyi Erzsébetet (†1483).

[395] Hunyadi Lászlót (1433–1457).

[396] Vajdahunyadot.

[397] Hunyadi János 1441-től 1446-ig volt erdélyi vajda. Úgy látszik, hírnevét e rövid idő alatt alapozta meg, mert ettől fogva ország- és világszerte többnyire Vajda, János vajda néven emlegetik.

[398] Ujlaki Miklós (†1477) országos főkapitány, erdélyi vajda, a Hunyadi-család ellenfele, Mátyás trónra lépte után a trónkövetelő III. Frigyes híve. A megbékélés után Mátyás fokozatosan elvonogatta tisztségeit, és 1471-ben kinevezte Bosznia „királyának”.

[399] A mysusok és rácok a szerbek; az alemannok a svábok; a kumánok a kunok.

[400] A triglif három függőleges vájattal ellátott téglalap.

[401] A kannelúra függőleges vájat az oszlopon.

[402] A pesti üdülő holléte ismeretlen; a másik, a budai, Nyéken volt, ez ma a II. kerület része, a villa maradványait a Hidegkúti út 48. szám alatt tárták fel; a harmadik, a budai sóháznál, valószínűleg Solymáron állt.

[403] Szilágyi Erzsébet 1483-ban halt meg.

[404] Négyszögletes, vakolatlan építőkő.

[405] III. Attalosz pergamoni király (i. e. 138–133), politizálás helyett kertészkedett, szobrászkodott, kincseit a rómaiakra hagyta.

[406] Bucentaurus – az olasz „bucintoro” (díszes gálya) példájára.

[407] Marcus Ulpius Traianus római császár (98–117) a dákok elleni felvonulást megkönnyítendő 104–105-ben Drobetánál (ma Turnu Severin, magyarul Szörény és nem Szendrő) hidat veretett. A húsz kőoszlopon álló, 1057 méter hosszú építmény maradványai sok száz esztendő múlva is bámulatot keltettek, az irodalomban állandóan emlegetik; némi nyoma még pár évtizeddel ezelőtt is látszott.

[408] Mátyás utasítására Bonfini 1487-ben olaszból latinra fordította a XV. századi firenzei építész, Antonio Averulino vagy Verolino, latinul Antonius Averulinus, más néven Filarete építészeti traktátusát (Trattato dell’Architettura). A számtalan ábrával ékes korvina ma is megtalálható a velencei Szent Márk-könyvtárban.

[409] Újhely (Bécsújhely, Wiener Neustadt) 1487. augusztus 17-én került Mátyás kezére, Schottwient augusztus 6-án foglalta el. A seregszemlére augusztus második felében kerülhetett sor.

[410] Noricum római tartomány Pannoniától nyugatra; a hegyek az osztrák Alpok.

[411] A szarmaták a lengyelek; a mysusok a szerbek; a noricusok a svábok.

[412] A felsoroltak az ókor legnagyobb hadvezérei közül valók: Manius Curius Dentatus (i. e. III. sz.), Marcus Furius Camillus († i. e. 364) római diktátor, Caius Fabricius Luscinus (i. e. III. sz.), Quintus Fabius Maximus († i. e. 265) diktátor, Publius Cornelius Scipio Africanus Maior († i. e. 183), Aemilius több is volt, Caius Julius Caesar (i. e. 100–44), Nagy Sándor (Alexandrosz) macedón király (i. e. 336–323).

[413] Mátyás 1485. június 1-jén vonult be Bécsbe. Az udvar ez időtől fogva többnyire ott tartózkodott.

[414] Corvinus János (1473–1504) Mátyás törvénytelen fia, liptói herceg.

[415] Filipec János váradi püspök (1476–1490), aki az ifjú herceg trónutódlását készítette elő. II. Ulászló megválasztása után kolostorba vonult.

[416] Nagylúcsei Orbán, ez időben egri püspök (1486–1491) és kincstartó.

[417] Virágvasárnap, április 4-én.

[418] Angelo Pecchinoli (†1492), ortei püspök.

[419] Domenico Bollanit.

[420] Geréb Péter (†1503) erdélyi vajda és Geréb Mátyás (†1493) dalmát bán.

[421] Bakócz Tamás (1442–1521) ekkor királyi titkár és győri püspök volt.

[422] Szapolyai István (†1499) szepesi gróf, országos főkapitány.

[423] Báthori István (†1493) erdélyi vajda.

[424] Mars napja a szerda.

[425] Április nonae-ja április 5. Mars hónapja március. Mátyás valójában 1490. április 6-án, kedden halt meg. Bonfini adatai valószínűleg arra szolgálnak, hogy a vitéz királyt közelebb hozzák a hadistenhez.

[426] Január elseje.

[427] Bodó Gáspár 1457 és 1486 között mint ajtónállómester szerepel.

[428] Beatrix és mostohafia között a gyűlölségig romlott volt a viszony. Beatrix arra pályázott, hogy maga ül a trónra, vagy az új királyhoz feleségül megy, esetleg valamelyik rokonát juttatja uralomra. János herceg királlyá választása mindegyik tervét keresztezte volna.

[429] A bécsi Stefanskirchébe.

[430] Húsvétvasárnap, április 12-én.

[431] Ráskai Balázs (†1517) budai és visegrádi várnagy.

[432] Pietro Ransano (1428–1492) lucerai püspök, történetíró, aki Bonfinival egyidejűleg Beatrixtól kapott megbízást a magyar történelem feldolgozására. Epithoma rerum Hungararum című munkája 1490-ben készült el.

[433] Francesco de Capuana (Franciscus Montanus), aki 1489-ben érkezett Magyarországra.

[434] Márk ünnepe április 25. A temetés valójában 24-én zajlott le.

[435] Estei Hippolit (1479–1520) esztergomi érsek (1485–1497), a „kis prímás”.

[436] Túz Osvát zágrábi püspök (1466–1499).

[437] Báthori Miklós váci püspök (1475–1506).

[438] A csanádi püspök 1466-tól 1493-ig Szokoli János volt és nem György; György nevű püspök ebben az időben nem működött.

[439] Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost (1462–1495), ilyeténképp a bazilika gazdája.

[440] VI. Mithridatész Eupatór pontusi király (i. e. 121–63) és Szimonidész (i. e. 556–468) görög költő. Az utóbbit rendkívüli emlékezőtehetsége miatt a mnemotechnika feltalálójának tartják, az előbbi (állítólag) huszonkét nyelven beszélt.

[441] Fodor István (humanista nevén Stephanus Crispus) szerémi püspök (1490–1494).

[442] Szentgyörgyi Zsigmond (†1493) erdélyi vajda.

[443] Drágfi Bertold (Bertalan) (1447–1501) erdélyi vajda.

[444] Ország László főlovászmester (1484–1493).

[445] Ország Mihály (†1484).

[446] Rozgonyi László főúr, korábban belgrádi kapitány.

[447] Losonci László tárnokmester.

[448] Zsigmond a cseh trón örököse volt, és 1419-től harcolt a huszitákkal a trónért, de elfoglalni nem tudta. Albertet, aki a magyar koronát 1437-től 1439-ig viselte, 1438-ban választották cseh királlyá, miután a csehekkel valamelyest kiegyezett. V. László a cseh trónt már 1440-ben örökölte, de a koronázásra csak 1453-ban került sor, miután a szükséges engedményekre rászánta magát. II. Ulászló (1456–1516) 1471-től ült a cseh trónon nyugalomban. V. László Albert fia volt, II. Ulászló pedig Albert lányának, Erzsébetnek a fia.

[449] A magyar–cseh háborúságot lezáró békeszerződés ünnepélyes aláírására 1479. július 21-én Olmützben (Olomouc) került sor.

[450] Nándorfehérvárét.

[451] A bíráskodás évszázadok óta szokásos alkalma, évente kétszer, Szent György és Szent Mihály ünnepének nyolcadik napján (május 1. és október 6.).

[452] I. Ulászló, aki 1444-ben Várnánál esett el.

[453] Az új király 1490. július 31-én lépett az ország földjére.