Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

MÁTYÁS KIRÁLYNAK KIVÁLÓ, BÖLCS, TRÉFÁS MONDÁSAIRÓL ÉS TETTEIRŐL SZÓLÓ KÖNYV CORVIN JÁNOS HERCEGHEZ

MÁTYÁS KIRÁLYNAK KIVÁLÓ, BÖLCS, TRÉFÁS MONDÁSAIRÓL ÉS TETTEIRŐL SZÓLÓ KÖNYV CORVIN JÁNOS HERCEGHEZ[454]

(Részletek)

AJÁNLÁS

Nemes János herceg!

Már rég szerettem volna valamit a te számodra is alkotni, hogy megérthesd belőle: Galeotto Mátyás királynak, a te szülődnek és néked legodaadóbb híve. Mikor magamban meghánytam-vetettem, mi is volna megfelelő a te gyermeki korodhoz, hogy téged az erényre serkentsen, eszembe ötlött királyi atyádnak némely pompás, bölcs meg tréfás mondása és tette. Úgy véltem, ez fog legjobban megfelelni korodnak. Ugyanis az apák és ősök családi példája úgy fellelkesíti és a virtusra ösztökéli a fiakat, hogy felnőve, mikor már beléjük ivódtak az otthon példái, ők is úgy gondolják, hogy nem szabad az ősök erkölcsétől tágítani, és a merész és nehéz ügyekbe fürge lélekkel vetik bele magukat. Jól tudja ezt Vergilius is, a költő, midőn így szól:


Ősi erényre, férfi erőre tüzelnek-e vajjon
Aeneas atya és nagy elődöd, néhai Hector?[455]

Mindazt, amit e könyvecskébe beleillesztettünk, legnagyobbrészt saját fülünkkel hallottuk, vagy szemünkkel láttuk. Ugyanis állandó társa és vendége voltunk a felséges Mátyás királynak, amint azt te is igen jól tudod. Könnyen felfoghatja, aki átnézi az ókoriak könyveit, főleg pedig Liviust,[456] mennyire hasznos, ha a látott és hallott dolgokat azok írják le, akik csinálták. Mert mikor a történetírók olyasmit írnak meg, amit másoktól hallottak, és nem maguk láttak, néha annyira eltérnek egymástól, hogy az olvasó bizonytalanságban marad. Ezért vitatkozik Livius olyan gyakran, mintha csak ki szeretné csalni az igazságot.

De ebben a kicsiny könyvben csak igaz és kétségbevonhatatlan dolgok vannak, és minden alaposan művelt ember tudja, hogy ez mennyire fontos. Nemde a mi lelkünket is jobban megragadná Livius ékesszólása Scipio szépségéről, ha azt a bizonyos lecsüngő, fürtös hajzatot, azt a méltóságteljes magatartást, amit annyira magasztal, nemcsak olvasta, hanem saját szemével látta volna?[457] Ki olvasta valaha is kétkedő lélekkel a Zsidó háborút, ki vonta valaha is kétségbe a Vespasianus-család erényeit, hiszen a szerző, Josephus, állítja, hogy minden eseménynél jelen volt?[458]

Fogadd tehát, nemes János herceg, ezt a kis terjedelmű, de nagyon hiteles munkát. Annak a királynak némely mondásáról és tettéről van benne szó, aki a törököt oly gyakran tönkreverte, aki legyőzte Csehországot, leigázta a románokat, lesújtott a lengyelekre, az ellene támadó Magyarországot a régi fegyelemben kezében megtartotta, meghódította Ausztriát, hadi erejével az Óceánt és az Adriai-tengert tette meg birodalma határává, és megszabadította Otrantót a török elnyomástól. De ezekről majd máskor! Most pedig térjünk vissza tárgyunkhoz; de előbb felhívom a figyelmedet arra, hogy a legnagyobb királyok, a legnagyobb uralkodók, a legelmésebb filozófusok, legfőképpen pedig Augustus császár[459] gyakran tréfálkoztak. Aki erről tanúbizonyságot keres, olvassa el Macrobius könyvét[460] és Plutarkhosz Apophthegmáit,[461] és rá fog jönni, hogy igazat mondtam.

TRÉFÁS MONDÁS

Egyszer lakoma közben a királyi asztalnál tréfás beszéd járta éppen, és szó esett egy fejedelemről, akinek a felesége oly mértékben készen állott bárkinek kedvére tenni, hogy utcalánynak tartották. Egy nem éppen bárdolatlan elméjű férfiú azonban, védelmébe véve az asszonyt, szemérmességét hirdette, azon az alapon, hogy a gyermekek a férjhez hasonlítanak, s ezt mondta:

– Ha ez az asszony házasságtörő volna, ahogy ti gondoljátok, akkor a szeretőihez, nem pedig a férjéhez hasonló fiakat szülne.

Azt hitte ugyanis, hogy a fiak törvényességének legfőbb bizonyítéka, ha hasonlítanak szülőjükre. Ekkor Mátyás király mosolyogva így szólt:

– Te se mondanád ezt még egyszer, ha átlapoztad volna a bölcsesség könyveit. Sőt, azt állítanád, hogy a gyermeknek apjához való hasonlatossága inkább vall házasságtörő, mint becsületes asszonyra. Az asszonyoknak ugyanis, mikor szeretőjüket ölelik, szüntelenül férjük képmása lebeg a szeme előtt, mert rettegnek, hogy férjük tetten éri őket. Innen van aztán, hogy ez a heves képzelődés a szülők képét vési a magzatokba. A legélesebb elméjű bölcsek, a legkiválóbb orvosok és tömérdek próba bizonyítja, hogy a képzelődés műveli mindezt.

Az asszony védelmezője elpirult, mi pedig kacagva és tele vidámsággal igyekeztünk bizonyítani, hogy ez így van, mert tudjuk, hogy, mint Avicenna[462] tanúsítja, a lélekben megvan az erő a dolgok megváltoztatására, a mágia tudománya pedig éppenséggel nem idegenkedik az efféléktől, sőt állítja, hogy ez minden kétséget kizáróan igaz.

BÖLCS CSELEKEDET

Hajdanában a frankok királya Nagy Károly[463] volt, Pipin[464] fia, aki egyéb jeles cselekedetei között megszabadította Hadrianus pápát[465] a longobárdok elnyomása alól, és a longobárdok királyát, Desideriust[466] feleségével és gyermekeivel elfogta. Ennek a királynak, Nagy Károlynak volt nővére révén az unokaöccse Roland, kiről annyi meseszerűséget énekelnek, hogy majdnem egész Európában csak ez visszhangzik a nép ajkán,[467] és ha igen erős férfiról esik szó, azt regélik, hogy Roland támadt fel újra. Itália-szerte pedig már többé nem is a hős saját nevét értik Rolandon, hanem magát a bátorságot. Ugyanis amikor fenyegetőző, vakmerő embernek tesznek szemrehányást, gyakran használják, azt kérdezve, vajon második Roland-e. Ezenkívül azt is mesélik, hogy óriás volt, és egyedülálló párbajt vívott egy bizonyos szaracén óriással, Ferrausszal. Azt is beszélik, hogy volt egy Durindál nevű kardja, amely vasat, köveket átvágott. Mesélik, hogy ez a két hős a sors adományaképpen sebezhetetlen volt, csak testüknek bizonyos kicsiny részén nem, azért azt sokféle védőkészséggel oltalmazták. Effajta balgaságok mindenfelé tárgyat szolgáltatnak az éneklésre. Azt állítják, hogy Roland végül is szomjan halt. Mátyás király gyermekkorában annyi odaadással hallgatta az effajta énekeket és a hősökről szóló megemlékezéseket, hogy elfeledkezett ételről-italról, s reggeltől estig étlen-szomjan álmélkodva semmi másra nem gondolt, csak az ő hatalmas kardcsapásaikra, bősz küzdelmükre. Közben a győztes dicsőségén fölgyulladva, kezét-lábát csatázókat utánozva jártatta, mint aki abban a hitben van, hogy ő maga is ott van, és vitézkedik.

Szülei pedig, mivel bölcsek voltak, fölfigyeltek a zsenge gyermek ilyen érzéseire, és nagy reményeket kezdtek táplálni a gyermek Mátyás felől. A legnagyobb gonddal és körültekintéssel nevelték az országlás elnyerésére, tudományban, erkölcsben és királyhoz illő mesterségekben. Mert noha ő volt a fiatalabbik testvér,[468] az erény eme tüzecskéi miatt szép reményekkel megbizonyosodva, a gyermek Mátyás tanácsa szerint intézték minden dolgukat. János is, a Sant’ Angelo tituláris bíborosa, a pápa spanyol jogi tanácsadója és követe,[469] aki a dolgok több tapasztalatában és bölcsességben erős volt, fennhangon mondogatta, hogy a gyermek Mátyásban már rég megsejtette a királyi elmeélt és erényeket. És nem csalatkozott véleményében, mert Mátyást egész Magyarország, bár csak tizennégy éves volt, és a csehek foglya, mégis királlyá választotta, ámbár sok magyar főúr családja és kora révén előbbre való lett volna. De aki tudni óhajtja ennek a királyválasztásnak a történetét, olvassa el a mi könyvünket, melynek címe A közönségesen ismeretlen dolgokról.[470] Itt bőven megemlékezem erről, amikor a végzet adta rendelésről beszélek.

BÖLCS MONDÁS

Az olmützi találkozóra,[471] ahol Csehország, Németország, Magyarország királya és különféle nemzetek igen sok vezetője jött össze, tömérdek bohóc és színész is odacsődült, a fejedelmek konyháit követve. Volt köztük egy nem éppen szellemtelen férfiú is, aki német nyelven rigmusokat szavalt Mátyás királynak, méghozzá elég jó taglejtéssel. Felsorolta mindazoknak az európai fejedelmeknek a nevét, akikről jósolgatták, hogy a török támadás ellen hadi vállalkozásba fognak. Előszámolta kinek-kinek a fegyvereit, katonáinak számát, és azzal fejezte be, hogy a fővezér Mátyás király lesz, egyrészt mert szomszédja a törököknek, másrészt mert a velük való szüntelen harc és a sok háborús tapasztalat miatt mindenki egyetértésével kerül valamennyiük élére. Ez volt a rigmus első fejezete. A másodikban elmondta a király dicséretét, mégpedig igen bőbeszédűen s igazat-hamisat együvé hordva. Mert bárki volt is a szerzője ezeknek a rigmusoknak, vagy nem jól emlékezett Mátyás király tetteire, vagy hízelegni akart, mert sok valótlant kevert az igazságba. Mert igazat mondott, mikor a hadi tudományokban való kiválóságát, nagyszerűségét, olvasottságát, emberségét és okosságát dicsőítette, de mikor roppant erejét és vénuszi szépségét kezdte dicsérni, mindenki láthatta, hogy valótlant állít, hiszen Mátyás király közepes erejű volt, férfias szépségű, és férfinak is látszott. Haja nem kimondottan vörös, enyhén hullámos, sűrű és hosszan lecsüngő. Szeme élénk, tűzben égő, orcája piros, keze hosszú ujjú (csak a kisujját nem nyújtotta ki egészen), szóval inkább Mars, mint Vénusz szépségével ékes. De Mátyás király nagyszerű, ezért valóban dicső és hősi tetteinek igaz dicséretét nem utasítja vissza, viszont a valótlanságot és a hízelgést utálja, és annyira irtózik tőle, hogy haragosnak tartaná az ember. Végül a bohóc jutalmat kért az elmondottakért, e fáradozására és a rigmusok előadására hivatkozva. A király a vers befejeztével így szólt:

– Igen sok olyan dolgot énekeltél meg művedben az én dicséretemre, amelyet semmiképpen sem vagyok képes magamban felfedezni. Mégsem haragszom rád, mert jó szándékkal mondtad. Úgy fogadom versedet, mint ami az erényre fog serkenteni engem, és erőmhöz mérten megkísérlem, hogy tőlem telhetőn beváltsam szavaidat. De a gigászi[472] erőt, ganümédészi[473] és absoloni[474] szépséget ki ne ejtsd még egyszer! Most már láttál saját szemeddel! Ha ezután is bűnösnek találtatnál efféle hízelgésben, nem érdemelsz bocsánatot. Ami pedig fáradságod és hízelgő szavalatod jutalmát illeti, várj, míg teljesedésbe nem megy mindaz, amit jövendölsz. Sok olyasmit mondtál el ugyanis, amit inkább csak óhajtunk, semmint remélünk most, hogy kemény küzdelem vár ránk a törökkel.

BÖLCS TETT

Újesztendő napján, Krisztus körülmetélésének ünnepén, a magyarok strenát szoktak adni, vagyis újévi ajándékot az új esztendő szerencsés előjeléül. Strena a strenua szóból származtatható, ami annyit jelent, hogy jobb felől való. Megvan a görögben is, amely dóronnak hívja az olyan ajándékot, amit a tenyérbe adnak; amiatt Vitruvius[475] építész a tetradóron oldalt négytenyérnyi szélesnek mondja. Úgy szokás, hogy az emberek ajándékot kérnek a királytól feléje tartott szerszámaikba, aszerint, kinek mi a mestersége. A síposok sípjukat, a trombitások trombitájukat, a citerások citerájukat, a szakácsok fazekaikat és pecsenyeforgató villáikat, mások is a megfelelő mesterségbeli szerszámokat viszik elébe. A király a fazékba néhány aranyat tett, s a sípba, trombitába és egyéb dolgokba is megfelelő ajándékot dobott; még a királyi pincemester is kitalálta a csengésből, hogy pénz esett feltartott serlegébe. Késő éjjelig igen sok ajándékot osztott ki a király, ugyanis rengetegen várták az ajándékozást. Galeotto Marzio is jelen volt, nem azért ugyan, hogy ajándékot kapjon, hanem hogy a király ajándékait tréfás beszéddel fűszerezze, hogy ezt a bőkezűséget jókedv kísérje. Mindenki ujjongott a tréfákon, örömmel eltelve, királyi ajándékkal ékesítve.

Ekkor a király Galeottóhoz fordult, és ezt mondta:

– Te miért nem tárod elénk instrumentumaid öblét, hogy megkaphasd újévi ajándékodat? Lám, ez fazekat, az serleget, sokan dobot, az éléstár-felügyelők mérőedényt, az istállófiúk vakarókefét, a szabók tűt és ollót, a vargák dikicset és árat nyújtottak elém, és jutalmukban nem csalatkoztak.

Galeotto azt felelte, hogy nincsenek vele eszközei. Ekkor a király így szólt:

– A te eszközöd a könyveid, melyeket kiadtál, s melyek könyvtárunk díszei.

Ezt már megértette Galeotto, és intett fiának, Giovanni Marziónak, hogy könyveit, melyeket „Az emberről” és „A közönségesen ismeretlen dolgokról” írt,[476] hozza át a királyi könyvtárból. Mikor elhozták, akkor árulta el a király, milyen bölcs valójában, és mindenki előtt nyilvánvaló jelét adta, hogy a szakácsoknak, istállófiúknak s más ilyesféléknek nem lelke sugallatából, de hazája szokásait követve adott ajándékot, a tudósokat azonban nem a szokás kényszeréből, de lelke indulatát követve tiszteli. Mert arannyal és ezüsttel boríttatta a könyvek tábláját, s még sok pénzt tett melléjük, úgyhogy Galeotto egymaga többet és értékesebbet kapott, mint a többiek mind. A királynak ez a tette fényt vet rá, hogy sokakat kényszerűségből táplál, mivel nem lehet el szolgálatuk nélkül, de a kiváló embereket – bármilyen fajtája van meg bennük az erényeknek – lelkének parancsára tiszteli, becsüli és halmozza el illő ajándékokkal, noha ezek keveset vinnének el, még ha kérnének is, Galeotto pedig, aki hallgatott, semmi ilyesmire nem számított, sőt nem is vágyott, mégis valamennyi megajándékozottnál jobban járt jutalma bőségével. E könyvecske olvasóira bízom, ítéljék meg, mennyire fontos, hogy lelkünk parancsára vagy a szokás rabjaként cselekszünk-e valamit. Az utóbbi az állatokkal, az előbbi azonban az istenekkel közös bennünk.

(Kardos Tibor fordítását átdolgozta Pajorin Klára)



[454] Corvin János (1473–1504) Mátyás király törvénytelen fia az osztrák Barbara Edelpöcktől. 1482-ben apja törvényesítette, hercegi rangra emelte. Mátyás jövendő utódaként humanista képzésben részesült. Apja halála után a trónharcokban II. Ulászlóval szemben vereséget szenvedett. Horvát-szlavón bánként védelmezte az országot a török ellen.

[455] Vergilius, Aeneis, III, 342–343.

[456] Titus Livius (i. e. 59–i. sz. 17) római történetíró.

[457] Publius Cornelius Scipio Africanus maior (i. e. 235–183 k.) római hadvezér, Hannibál legyőzője.

[458] Josephus Flavius (37–100 k.) zsidó történetíró. Fontos történeti művét, a Zsidó háborút görögül írta.

[459] Caius Iulius Caesar Octavianus (i. e. 63–i. sz. 14), Augustus császár.

[460] Theodosius Macrobius (400 k.) afrikai születésű latin író Saturnalia című műve.

[461] Plutarkhosz (46 k.–119 u.) görög író. Apophtegmata a. m. Bölcsességek.

[462] Avicenna (Abu Ali al-Huszain Ibn Szína, 986–1037) iráni természettudós, orvos, filozófus, költő, az iszlám Kelet legnagyobb hatású tudósa és gondolkodója.

[463] Nagy Károly (747–814) a frankok és longobárdok királya, az első középkori császár (800-tól).

[464] III. Pippin („Az Ifjabb”), a frankok királya (751–768), Nagy Károly apja.

[465] I. Hadrianus pápa (772–795).

[466] Desiderius, a longobárdok királya (757–774).

[467] Roland gróf Bretagne főispánja, Nagy Károly barátja és hős vitéze volt. A róla szóló történetek egy része a Roland-énekben (La Chanson de Roland), a francia epikus költészet egyik első alkotásában olvasható. E mű, melynek feltételezett szerzője Turoldus, a XI. század utolsó harmadában keletkezett, és a középkorban Magyarországon is ismert volt.

[468] Bátyja Hunyadi László (1433–1457), Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet elsőszülött fia.

[469] Juan de Carvajal (1399 k.–1469) spanyol származású bíboros. Hunyadi János kormányzósága idején pápai követként többször járt Magyarországon.

[470] Bővebben lásd Galeotto Marzio életrajzában. A műnek nincs teljes kiadása. Egyes részleteit olasz fordításukkal együtt lásd a következő válogatásban: Quel che i piu non sanno (De incognitis vulgo), ed. Mario FREZZA, Napoli, 1948.

[471] 1479. július 21-én Mátyás és Ulászló cseh király Olmützben (Olomouc) ünnepélyesen ratifikálta az előző évben megkötött békeszerződést, mellyel lezárult az 1468 óta tartó cseh–magyar háború.

[472] A gigászok Uranosz és Gaia kígyólábú, roppant nagy erejű, óriás fiai, akik az olümposzi istenek ellen viseltek háborút.

[473] Ganümédész trójai királyfi a legszebb fiú volt, ezért Zeusz az Olümposzra vitette az istenek pohárnokául.

[474] Absolon, Dávid király fia fellázadt apja ellen. Izraelben ő volt a legszebb férfi.

[475] Marcus Vitruvius Pollio (i. e. I. sz. második fele) római hadmérnök és építész, a De architectura (Az építészet) című könyv szerzője.

[476] De homine (Az ember) című orvosi művét a szerző 1470 körül Magyarországon írta, és Vitéz Jánosnak ajánlotta. 1471-ben Velencében Federicus de Comitibusnál nyomtatásban is megjelent. A másik könyvről lásd a 470. jegyzetet.