Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

JACOBUS PISO ERASMUSNAK

JACOBUS PISO ERASMUSNAK

1522. június

Üdvözletem!

Annak ugyan könnyen megleltem a módját, tudós Erasmusom, hogy hirtelenjében valamiképp kifejezzem a hálámat Veliusunknak,[542] akinek kezdeményezésére levelet írtál nekem; de végtére is mivel fejezzem ki a hálámat irántad, amiért tulajdon kezed írására érdemesítettél? Se módot, se lehetőséget nem lelek rá, főleg olyat nem, hogy velem szemben tanúsított jóindulatoddal felvehessem a versenyt! Velius talán igényelhet némi köteles viszonzást Pisótól, ha másért nem is, kölcsönös szeretetünk és baráti egyenjogúságunk okán feltétlenül; viszont a te velem kapcsolatos érdemeid régibb keletűek is meg nagyobbak is, semhogy bármivel – legkevésbé viszonzással! – ellensúlyozhatok volnának.

Mármost, ami e tekintetben engem illet, én igen-igen boldognak és szerencsésnek tartanám magam, ha meghagynál a régi barát posztján, amihez, igazán mondom, úgy ragaszkodtam és ragaszkodom ezután is mindig, hogy életemnek ugyan vége szakad majd, de ettől, gondolom, el nem szakíthat többé semmi, kivált, ha a leveleknek lesz valamelyes hitelük a halál után; no nem az enyéimnek, melyek különben sem olyan fennkölt stílusúak, hogy azt kívánhatnám, bár élnének túl engem, hanem másokéinak, akik kéretlenül is bizonyságot tettek előtted az én irántad való állhatatos hűségemről, például azok, és nem is kevesen, akiknek Erasmusról alkotott ítéletem nem volt visszatetsző. Hozzájuk csatlakozott a mi Veliusunk is, mert, mint írod, az ő szavaiból tudtad meg, hogy váltig következetes jellem vagyok, és szívósan ügyködöm Erasmus érdekében. Igaz, nem látom be, miben lehetnék segítségedre ezen a téren, hiszen a leghíresebb férfiak hirdetik dicsőségedet, tehát „nem szorulsz hírverőre”,[543] egy Piso-szerű szószólóra még kevésbé. De hát ha egyszer „szívétől ujja hegyéig”,[544] személyesen ismerem Erasmust, miért ne dicsérjem, méltassam, magasztaljam mindig teli torokból a nyilvánosság előtt?!

Ám gondoljon rólad bárki bármit, felőlem megteheti, kinek-kinek teljességgel magánügye; én érted egyedül jobban lelkesedem, mint az általam olvasott összes szerzőkért együttvéve. (Az új szellemnek azokra a képviselőire célzok, akik igyekeztek hasznot hajtani a keresztény teológiának; az afféle pártütő és szőrszálhasogató íróktól ugyanis mindig irtóztam.) És vajha kora fiatalságomtól a mai napig ne vettem volna más olvasmányt a kezembe, csak Erasmust!

Persze, lesz majd, aki a szemembe mondja: mást nem is olvastál. Mi tagadás, keveset olvastam – ha a hasznán mérem; de ha a ráfordított időn és fáradságon, töméntelenül sokat. Legalábbis őrszellemem mindig azt súgta nekem, hogy akárhány magyarázó – vagy inkább álomfejtőt és béljóst mondjak? – kétségkívül több cicomát aggat Krisztus evangéliumára, semmint a magában is oly tündökletes valóság megkövetelné. Nem tudom, mit épülhetnék belőlük; azt az egyet viszont biztosan tudom, hogy több jótékony ízt szürcsöltem Erasmus egyik-másik lapjáról, mint sok-sok szakember néha egész sor testes kötetéből! Az én gusztusomról beszélek, mert hisz ama bizonyos harmadik vendég ízlése esetleg nemcsak eltér a másik kettőétől,[545] de homlokegyenest ellenkező is lehet.

Részemről az ilyesmiben mindig szigorúan következetes voltam: sose fújtam egy lélegzetre hideget is, meleget is vegyesen, aszerint, hogy mint magánembernek s mint közéleti személynek mi válik hasznomra. És ez a tulajdonságom már mindenütt, ahol lehetőségem nyílt megfordulni, olyan közismert, hogy bármi okból szeretnék is változtatni a véleményeimen, egyszerűen nem volnék rá képes, hacsak nem akarnék következetlen lenni önmagamhoz: ennél azonban mi sem állt távolabb tőlem. Hallották a véleményemet királyok, főpapok, hercegek, de főleg testi-lelki jó barátaim, akiknek nem csupán Erasmus tanításairól, hanem emberi egyéniségéről is beszéltem; s akiket nem annyira szavaim, inkább az ügy avatott esküdt híveiddé; még ha időnként nem hiányoztak is közülük olyanok, akik, éppen mert minden másban annál meggyőzőbben kívántak érvelni melletted, látszólag meglehetősen berzenkedve tűrték, hogy (ne haragudj érte) a közfelfogás szerint te vagy az oka, amiért Luther annyi badar elmeszüleménnyel árasztja el a világot. De hát te sem tagadod, hogy ezt sokan rád fogják!

Nos, hogy ne csak a régi és eddig már nemegyszer hallott dolgokon rágódjam, legalább egy valamivel hadd „toldjam meg”[546] az előzőket, merthogy újdonság. Prágában történt minap a király[547] és a királyné[548] vacsoráján: ott volt a trónörökös káplánja, a ritka tehetséges Andrea da Burgio,[549]azonkívül a két nemes őrgróf, Brandenburgi Albert porosz nagymester és fivére, György,[550] meg még két cseh előkelőség. Közben, fogalmam sincs, hogy és mint, Lutherről jött föl a szó, királyomnak és királynémnak nem túl nagy tetszésére. Mikor ezt az egyik őrgróf észrevette, az Erasmus iránt fejedelmi jóindulattal viseltető uralkodó házaspár neheztelését csillapítandó, gyorsan hozzáfűzte, hogy alapjában véve Luther mindent Erasmusból merített, mi több, kettejük közt teljes az összhang. Én becsületesen elismertem, hogy magam is hallottam effélét, méghozzá sokaktól; viszont igyekeztem kimutatni, hogy távolról sem így fest a dolog. Nem is kevés bizonyítékot hoztam fel, különösen az jött kapóra, hogy idézhettem hozzám írott leveledből is, melyet épp akkortájt kaptam meg. Ennek ellenére néhányan továbbra is előbbi véleményük mellett kardoskodtak. Már előbb meghagytam, hozzák elő a levelet. Mikor behozták, kíváncsiságában a királyné nyúlt érte elsőnek, hogy kézírásodat megismerhesse; aztán következett csak a király, igaz, őt már korábban megismertette kézírásoddal az a levél, melyet még annak idején, Sienában postáztál római címemre. Utána leveled mindenki kezén körbejárt, elcsendesedtek, olvasták – a közhiedelem kezdett szertefoszlani. S hamarosan mind a körülállók – mert ott állt az udvar színe-virága –, mind a társaság ülő tagjai nyakra-főre csatlakoztak a véleményemhez.

Gondolom, ezúttal teljes joggal rászolgáltam, ha nem is a triumphatori, hát az életmentő koszorúra biztosan, hiszen megmentettem egy világhírű, államunknak kiváló szolgálatokat tett férfit, ugyanakkor nem is egy igen elszánt ellenségének torkára forrasztottam a szót, s ráadásul tapodtat sem hátráltam a csata során.

Sajnos, elbeszélésem kuszább, semmint helyénvaló volna, kivált ilyen vészesen komoly ügyben: azt ugyanis lehetetlen nem látnom, hogy a dolgok menete a legkevésbé sem tűr tréfát, utóvégre olyasmiről van szó, ami maholnap végzetes következményekkel fenyeget. És én érthető módon tele vagyok aggodalommal, nem lesz-e késő bárminemű eszmecsere, mikor immár maga Luther is rázendített a palinódiára.[551] Tévednek, alapvetően tévednek – legalábbis szerintem – mindazok, akik úgy vonják meg e métely végső határát, hogy miután széltében-hosszában kidühöngte magát az Egyház tanai és a klérus ellen, a polgári életre semmi esetre sem fog átcsapni. Csakhogy a kocka itt egészen másként van elvetve: könnyen fülünkbe juthat a híre, sőt tulajdon szemünkkel láthatjuk még, hogy az előbbi ürüggyel egyszer felfegyverzett haderők szembefordulnak valamennyi méltóság- és tisztségviselővel, tehát, ha az istenek engedik, a fejedelmekkel és királyokkal is, az ő torkuknak is nekiesnek, az ő nyakukat is ki akarják majd törni. Mert ugyan mi maradhat szent, mi sérthetetlen vagy akár biztonságos, ha a nép a vallással együtt a törvényeket is sutba vágja...?![552]

(Szepessy Tibor fordítása)



[542] Ursinus Velius lengyel történetíró.

[543] Martialis, 2. praefatio.

[544] Persius, Saturae, 3,30.

[545] Vö. Horatius, Epist., 2,2,61–62.

[546] Horatius, Epist., 2,3,16.

[547] II. Lajos.

[548] Habsburg Mária, Fülöp kasztíliai király és Janka aragóniai hercegnő leánya.

[549] Andrea Giovanni da Burgio olasz származású pap, régi diplomata, a Habsburgok követe II. Lajos udvarában.

[550] Később mindketten a reformáció hívévé váltak. Az előbbi a német lovagrend utolsó nagymestere, György pedig II. Lajos nevelője, később német választófejedelem.

[551] Piso alighanem Luther márciusi, Karlstadt elleni fellépésére céloz. Palinódia: visszatáncolás, kijelentés visszavonása.

[552] A szöveg itt megszakad.