Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

STAUROMACHIA

STAUROMACHIA

(Részletek)

ELŐSZÓ

Olmützi Taurinus István a fönséges fejedelmi úrnak, György[553] brandenburgi őrgróf úrnak, a felséges fejedelem, Lajos, Magyar- és Csehország stb. hatalmas királya méltó gyámjának stb., az ő dicső urának alázatosan ajánlja magát.

Fenséges Fejedelem! Midőn az elmúlt esztendőkben az én legkegyelmesebb főtisztelendő uramnál, Thurzó János[554] boroszlói püspök úrnál Nissában[555] socratesi lakomára voltam hivatalos, Vilharticz Vencel jogtudóssal, ezzel az elmés, tréfás emberrel és más némely házanépével együtt, úgy fordult a szó, hogy rólad beszélgettünk, fenséges fejedelem, meg az úgynevezett keresztes háborúról. Ekkor az én uram azt mondotta, hogy felette érdekli a dolog, tudni kívánja, minő ösztökére, minő sorstól indíttatva és végül mi okból indultak fel a magyar parasztok, hogy az ország nemessége ellen ország-világ színe előtt fegyvert fogjanak. Hallotta ugyanis, hogy tefenséged ama időkben sok kárt szenvedett tőlük. Én azonban számos okból inkább hallgatni akartam, semhogy oktalanul sokat fecsegjek. A főtisztelendő uraság méltán parancsolhatott volna velem, de ő – kiváló embersége és jósága szerint – kegyesen ösztökélt, hogy röviden, a magam módján írjam meg a népi dühkitörésnek elejét és végét és mindazt, amit elkövettek – írásomat pedig mihamarabb bocsássam közre.

Ezért hát én, aki számos okból elsősorban tefenségednek, továbbá az egész Thurzó háznak teljességgel lekötelezettje vagyok, a rám bízott feladatnak kész örömest megfeleltem, sőt – vendégszerető házigazda módján, aki szállást kérő barátját, mielőtt útnak bocsátaná, még alaposan meg is traktálja –, még sokkalta többet cselekedtem írásommal. Elhatároztam, hogy a hexameteres versekben hajdan írt öt könyvet szent nevednek ajánlom. Vajha ez méltó lenne a te velem szemben tanúsított érdemeidhez vagy az én irántad táplált tiszteletemhez! Mert hát – mondom – ezek az én semmiségeim nem állják ki a szigorú bírálatot, sőt a legelemibb írásművészet mértékét sem ütik meg egészen.

Múltkor ugyanis, amikor az esztergomi udvarban időztem, annyira igénybe vett a bíróságnál folyó szüntelen lármás patvarkodás meg az én uram, Tamás esztergomi bíboros,[556] apostoli legátus úr körüli elkerülhetetlen szolgálatom, hogy e nagy úr színe elől egy tapodtat sem távozhattam. Ezért az udvarbeliek hangos sokasága közepett, lopva kellett átfutnom néhány könyvet, és az ellopott éjszakai órácskák alatt, kormos lámpa mellett jegyezgettem össze egyet-mást, a kijegyzéseket rendbe szedtem, úgy dolgoztam fel a rendbe szedetteket. Midőn azután e munkám – melynek Stauromachia címet adtam – már majdnem bevégeztem, az én főtisztelendő uram, Várdai Ferenc,[557] a derék gyulafehérvári püspök úr, váratlanul püspöki helynökké nevezett ki a gyulafehérvári egyházhoz; más, nem közönséges papi tisztségekkel is megbízott. Ezért e könyveket egyéb írásaimmal együtt ládafiába raktam, elhagytam a királyi Budát, és hosszú, viszontagságos utazás után épségben és szerencsésen Gyulafehérvárra érkeztem, hol a hydra fejeként szaporodó mindennapos teendőim teljesen lekötöttek, és más irányba terelték gondolataimat. Nem is csoda, hisz a költészetnek nem sok közösködése van a szószátyár Joggal. Az az irodalmi munkához szükséges elvonultságban leli kedvét, ez meg soha nem lehet meg a peres ügyekkel járó elfoglaltság nélkül.

Így hát ezen idétlenségeim kilenc hónapig zár alatt senyvedtek. Ekkor hosszú, nehéz betegség tört rám, amit el nem viselhetvén, elhívtam Szebenből Selingus András urat, a bölcselet és orvostudomány doktorát, ki nemcsak a gyöngélkedő természet segítője, de finom, szorgos ember is. Pegazus szárnyain sietett hozzám, megszabta életmódomat, s kiváltképpen a könyvekkel való foglalatosságtól tiltott el. Én azonban Plinius véleményét elfogadva azt tartottam, hogy mindaz az idő, mit nem tanulmányokkal töltünk, veszteségszámba megy, nem is törődtem bele, hogy a nyomorúságos testi betegség a legdrágább kincstől teljességgel megfosszon, hisz törékeny, bizonytalan életünk irodalmi foglalatosság nélkül fabatkát sem ér. A tapasztalás is meggyőzött arról, hogy rövidke életünket elsősorban a jó tudományok alapos elsajátítására érdemes fordítanunk. Félretettem tehát a jogtudományt s az egyéb, súlyosabb tanulmányokat; elhatároztam, mihelyt régi erőm visszatér, a Pegazus és a Charisok[558] emberségesebb és tisztább forrásaiból merítek.

Nyomban előkotortam iratos céduláimat, és történetesen úgy akarták az istenek, hogy mindjárt az én porlepte és molyrágta Keresztes háborúm kerüljön kezembe, ekkor végre újra átolvasgattam. Tetszett – olyanformán, mint a gyermekágyas asszonynak tetszik az elsőszülötte. S arra az elhatározásra jutottam, hogy a könyvet el kell rejteni, mint az elefánt elrejti kölykeit, nehogy az ócsárlók az irigység köszörűkövén élesre fent fogaikkal szétmarcangolják. De hirtelen eszembe jutott ama hírneves Apelles mondása: midőn csodálták, hogy Protogenes mily nagy fáradsággal és módfelett való aggályos műgonddal készíti művét – ő azt mondta: nem is fogja befejezni soha a képet.[559] És eszembe jutott idősb Plinius emlékezetre méltó intelme: a túlságos műgond többet ront, mint javít. Ezért hát munkámon csak addig dolgoztam, míg Fabius Quintilianus erélyével arra törekedtem: ne válogatott, pompás szavak legyenek benne, de elevenség; legyen csiszolt és pezsgő, de el ne lepje a sallang. Elmélkedéseket, szónoklatokat, hasonlatokat fűzök bele, sajnálkozom, ékesítem, felkiáltok, toldok és kurtítok benne, amiképpen a költők szokták – de csak úgy, hogy a hangulatos kiegészítések meg ne csökkentsék a történeti hűséget, melyet mindenképpen meg kell óvnunk. Így hát – miképpen fentebb említettem – valaha terhemre ne ródd ezeket a semmiségeimet, melyeket nagyságos fejedelemségednek, legkegyelmesebb uramnak küldök. Ha arról értesülök, hogy szülöttem tetszésedre van, akkor az áltudósok és némely fűzfapoétáskodó szarkák vénasszonyos mesékhez hasonló fecsegéseivel annyit törődöm, mint az indiai elefánt a szúnyoggal. Morogjanak csak azok: Vergilius, Catullus, Lucanus, Martialis, Horatius, Ovidius, Juvenalis, Ausonius, Persius, Silius Italicus, Statius, Claudianus, Pontanus és más klasszikus költők félsoraiból állította össze Taurinus Stauromachiáját. Azok pimasz szemtelenségét Vergilius mondásával zabolázzuk meg, melyet ő a Vergilius-gyalázókra szokott visszafordítani: szerfölött nehéz vállalkozás akár Jupitertől elragadni a villámot, akár pedig a herkulesi kézből kitekerni a herkulesi buzogányt. De a hódoló lélek, a szegény szellem inkább tetten éreti magát a lopásnál, semhogy visszaadja, amit elvett. Én őszintén bevallom, hogy nehéz utamon Lucanust, a Pharsalia költőjét választottam vezéremül, s így első versétől fogva, elég szorosan vele tartottam e Keresztes háborúmban. Taurinus versének elején ezért ismersz mindjárt Lucanusra, jámbor és nyájas olvasó. Hasonlóképpen sokat kölcsönöztem a fentebb felsorolt többi költőből is, ahol célomnak megfeleltek.

Bárhogyan áll is a dolog, mindezek javát fönséges uraságodnak ajánlom fel. Ha azonban kegyes füleid netán mindezt rossznak és illetlennek találják, szolgáljon könnyebbségemre az, amit Cicero, a római ékesszólás atyja mondott: költészethez friss lélek szükséges – márpedig ettől engem elfoglaltságom és az idő megfosztott. Beérem azzal, hogy tisztességgel szolgálva a történelmet – ha idegen pénzzel is – megfizettem adósságomat. Ezért hát türelmes hitelező módjára fogadja nagyságos fenséged tartozásom teljesítéseül versezetemet – kivált, mert Terentius vígjátéka is tagadja, hogy bármit lehetne mondani, amit még el nem mondtak. Jóságos Fejedelem, az is lehetséges, hogy szememre veted: nem méltó nagyságodhoz ez a jelentéktelen munka. Bevallom, bizony nem is tagadtam, hogy a jóságos, nagy Jupiter áldozatainál gyakran kevés sót tettem az áldozati kalácsra.

Messze ragad a gyönyörűség, hogy fenséged színe előtt beszélhetek, és a kelleténél fecsegőbb vagyok. Levelemet azonban végeznem kell, hogy énekembe kezdhessek, különben úgy járnék, mint az, aki őseink szava szerint, nagy feneket kerít mondókájának, aztán nem mond semmit. – Ég veled, írók páratlan oltalmazója, és ajánld a te Taurinusodat a győzhetetlen fejedelmi úrnak, Lajosnak, Magyar-, Cseh- stb. országok legkeresztényibb királyának.

Gyulafehérvárott, a kéthomlokú Janus hava[560] első napján, a krisztusi 1519. esztendőben.

(Geréb László fordítását átdolgozta Klaniczay Tibor)

I. KÖNYV


           Lelkem készt a magyar földön dúlt, szolgacsatáknál
       bőszebb harcot, a nagy bűnök vezetőit, a pórnép
       rontó áradatát s mindannak okát, ami történt,
       zengeni. Most nem idéz versem, permessusi[561] partok
5   nyájas szűzei, sem költőknek támasza, jósszók,
       s téged sem, mely két nagy orommal nyúlsz fel az égbe,
       Parnassus, s a szavam nem hívja hyanti Apollót,
       ám titeket szólít, Erebus[562] zord végzete: Párkák,
       s benneteket, sose nyugvó kín, s ti avernusi, gyászos
10   Eumenisek,[563] s iszonyú Acheront[564] hívom segedelmül.
           Benneteket kérlek, kik felfeditek, ha a tiszta
       éj jön, a földi lakóknak az isteni, emberi álmok
       titkait, ellengő árnyak, súly nélküli testek.
       S míg fülemet másnak madarász hálója rabul nem
15   ejti, s amíg nem les, míg szóltok, más, a sötétben
       mondjátok meg okát: mért kezdett szolgai harcot
       pannon földünknek rab nyája, a durva parasztnép,
       szörnyü halált szánván főrendűek seregének?
       […]
55   Balga halandók, kik, hogy ilyesmik hasztalan esnek,
       azt hiszitek, s kiket elvisz az álom, bor, lakomázás,
       s ritkán érhetitek meg az éveitek fele számát!
       És te, ki nem rettegsz kardoktól, durva haláltól,
       emberi szent törvényt aki felforgatsz, s ki az összes
60   szörnyü csapást küldöd, gonoszabb, mint bajteli végzet
       átka, arany, s ti, dugott kincsek, javak alja, e harcot
       itt ti okoztátok, kik mindig készek a népet
       fellázítani ott, hol békén élne a nemzet,
       s csel, vég, esküszegés, száműzés, per, csata, orzás,
65   rablás, hűtlenség, álnokság jár nyomotokban!
       Itt gyökeredzik a bűn! S mennél öregebb vagy, a pénzre
       annál vágyóbban tár tágas torkot a kincsvágy
       […]
       

II. KÖNYV

[DÓZSA CEGLÉDI BESZÉDE]


       [...]
           „Bár túl sok tudomány nem bánt, és nem tanitottak
       zsenge koromtól szent papolásra, ha nagy figyelemmel
85   s néma ajakkal hallgattok, hát szólhatok úgy is,
       mint ahogy ellestem hajdan, még ifjan a kámzsás
       szerzetesektől, kik szószékről szóltak a néphez.
       Tudjátok ti nagyon jól, mily hitvány a nemesrend,
       s mint dicsekednek mind hazugul nyert, ősi cimekkel.
90   Ám a nemességet nem az elnyert, ős cimer adja,
       nem, de a tiszta erény, s nem fér meg a nyers hatalomvágy
       és az erény együtt. Jól hangzik, s bölcs ez a mondás:
       vágysz az erényre? Szaladj fényűző, nagy palotákból,
       légyen a társad, kit vad irígy nem bánt, a szegénység,
95   ez meri csak ma fejét a világ ily zűrzavarában
       fennen fénylő csillagokig büszkén felemelni.
           Egykor alaktalan és rút káosz volt a világunk,
       nyers és kúsza tömeg, s nem volt szép fény se felette.
       S isteni végzésből szétvált, s elnyerte alakját
100   minden rész, s a saját képét is mind a teremtmény.
         Végre Teremtőnk és a világnak Létrehozója
         emberi ősként Ádámot formálta a porból,
         majd bordájából, hogy légyen társa is, Évát.
         Volt-e király, császár, hős akkor kincsei révén?
105   Volt-e nemes, lovag és főúr? Ha mi mind egy atyától
         lettünk, hát ki lehet még kívüle úr mifölöttünk?
             Róma a föld ura lett gazdag patríciusokkal
         élén, ámde nevük szűkösebb, régi kor adta.
         Hős diktátora szánt, Serranus, görbe ekével,
110   s nagyhirü Fabricius- s Fabius-törzs[565] cséppel, ekével
         törte kemény tenyerét, megvetve a nemtelenekhez
         illő, tarkaszinű ágy vánkosait s a henyélést.
         Sásfonadékból volt lágy álmot adó nyoszolyájuk,
         s hogyha hasuk korgott, tölgymakkot szedtek az erdőn.
115   Forrás friss vize volt italuk. S im, e szörnyek, az átkos
         főnemesek ma vagyont halmoznak a régi vagyonra,
         úgy, hogy a más kárán kívánnak jutni haszonhoz,
         vagy, pótolni saját káruk, más vesztire törnek.
         Festve szemük, fürtük bodor, és pirosítva az ajkuk,
120   s illatozó asszír kenetektől fénylik a keblük.
         Lágy kéjekre vadász, kenetes fürtjét koszorúzza
         és piperézi magát mindegyik, s cifra ruháját
         össze aranycsattal kapcsolja, akárcsak a lányok.
             Díjuk lesz a halál s rettentő, gondokozó kín!
125   Egyszerü, ős hagyományt megvet lelkük, s az apákkal
         szembeszegül. Nem örül soha tékozló a szerényebb
         életnek, s az apák meg az ősök nagy vagyonának
         roskadozó asztal lakomáin hág a nyakára.
         Kérkedik éhségük, s földről, vízből ami étket
130   gondosan összeszedett, egy éjjel megsüti mindet.
         Meg sosem ízlelnék ajkukkal a Clitori-forrást,[566]
         s köznapi ételeket, mivel eltelt, megvet a gyomruk,
         s külhoni bort isznak kristály- meg aranypoharakból,
         s asztalukon gyönyörű fácán – amit argoszi gálya
135   szállított legelőbb hozzánk – vacsorára, ebédre.
         Így azután nagyon is számít, mily mozdulatokkal
         vágják szét a tyukot náluk s milyenekkel a nyúlat.
         Repdes a nagy tudományu szakács gyors kése, s a drága
         asztalon úgy darabol mindent formás szeletekre.
140       Náluk erény a király palotája körül hazudozni
         féktelenül, s ki fecseg, mindjárt nagy hírre kerülhet.
         Hirdeti nagy hangon ki-ki, hogy mily bűnt követett el,
         csak hadd tudja a nép, s arcátlan-nyíltan a vádat
         vétkeikért folyvást áthárítják a tömegre.
145       Hisz számukra az isteni, emberi jog meg a törvény
         bármely itélete megvehető, s pénzért van igazság,
         s ott van a jog – vélik – hol legmagasabb jutalom hull.
         Úrnak szégyene nincs soha! Ő büntetlen akármit
         megtehet. Így a szokás lesz már számára a törvény,
150   és nem is egynél vált megrögzött bűn a szokásból.
             Bámulják az erényt, s dícsérik, hogy milyen érték,
         mint Juno madarát a gyerek; csak látszaterényre
         törnek, s nem pirul egy se az özvegy nőkre vadászni,
         megfertőzni leánygyerekeknek tiszta szobáját
155   s asszonyt, lányt, sőt násznyoszolyát szennyezni be rútul,
         hogyha beléjük esik szörnyű nagy erővel a vad vágy.
         S míg Curiust játsszák, s míg züllött orgiahősök,
         mint zordszívü Cato,[567] úgy vonják össze szemöldjük.
         Csak vádolhat a szó, ha valót kell mondani róluk!
160   Mint könnyelmü leánykérők, fűt-fát megigérnek,
         nem tudják, mit akarnak, s elvetik azt, mire vágytak.
             Csalja szavuk, tettük nyomorult jobbágyaik egyre,
         s kapzsi mohóságtól égvén nem nézik az eszközt.
         Nyári kalászt, a tavasz fűszálait, őszi gyümölcsöt,
165   tél zord fellegeit, Libyában a port vagy az égi
         csillagokat könnyebb mind megszámlálni egyenként,
         semmint bűneiket fel tudnánk rendre sorolni.
         S hozzá még rabszolga se tűr, mint itt mi, oly ádáz
         sorsot; megrokkant a nyakunk, sziszegünk a tehertől.
170       Itt az idő, húzzuk ki nyakunkat a zsarnokigából!
         Mondja a törvény is: szállj azzal szembe, ki zsarnok;
         megvan rá jogotok: tegyetek, mint mondja a törvény!
             Meg kell fékeznünk uraink mind, élve az elnyert
         drága szabadsággal! S el kell vennünk a nemestől
175   régi kiváltságát s újabb jogait. Figyelemmel
         hallgassátok, amit mondok javatokra: megosztom
         én veletek, mit a jósors ád – s bő lesz adománya!
         Nem leszek én a királyotok, ám bajtársatok inkább,
         az lesz tennivalóm ezután, mit a népsokaság mond,
180   s ő dönt. S én letevén díszét a vezéri süvegnek,
         meghallom szivesen, rólam mi a vélekedéstek.
         Új uralom mindig szelidebben fogja a gyeplőt.
             S majd mikor itt van a perc, ne remegjetek úgy se, ha szemben
         tán testvéretek áll, s támad rátok s a szülőtök,
185   mert az önérdek előbbrevaló minden szeretetnél.
         S minthogy oly édes a más kenyeréből élni, ma bátran
         azt is mernünk kell, aminek vak börtön a díja;
         így féltjük mimagunk, s diadalra eként tör a lelkünk.
         S majd azután, valahány más nyelvű, távoli nép él
190   lanyha Hydaspes meg hűs Hebrusnak folyamárja
         s szkíta Borysthenes meg a Baetis közt, leigázzuk!
         Rest arab és kanyaros szélű Ganges meg Erythrae[568]
         tengere partjaival mind-mind szolgálja uralmunk,
         s mostani kor s a jövő tisztelve beszél a nevünkről.
195   Azzal, amit tettünk, írók sok könyve telik meg,
         s tiszteli századokig nagy hírünk majd az utókor.
         Így, ha lehet hinnünk valamennyit a gyatra papírnak,
         mennyire művetek él ezután is, szépszavu költők,
         annyira biztosan él hire majd e paraszti hadamnak.
200       Bűnhődjék minden, ne kiméljen semmit a romlás;
         bőszebbek legyetek, mint vad cleonaei oroszlán![569]
         Ronts a nemesre, a líb medvénél légyen az arcod
         szörnyűbb, és sose hátráljál meg senki előtt sem!”
             Így szilajítja a már rohanókat, s bárha kegyetlen
205   bosszú vár mindenkire, mily korlátlan a végső,
         drága remény! – S mindnyájuknak tetszett a beszéde.
         […]
       

V. KÖNYV

[DÓZSA UTOLSÓ VITÉZKEDÉSE ÉS HALÁLA]


       […]
80   Látva a Székely most, hogy futván megfut a népe,
       bús sorsát szomorú szívvel, csüggedve fogadja.
       Hagyja a víg lakomát, Mars kardját fogja kezébe,
       fúj rettegve, de mert félelmét rejteni vágyik,
       arca reményt színlel, s kínját kebelébe lenyomja.
85   S minthogy meghiusult minden nagy terve, a szíve
       szárd fűnél keserűbb, s puszpángnál arca fehérebb;
       felveszi fegyvereit, hogy az ellenségre rohanjon.
       Száll szárnyas paripára, s először harca szerencsés:
       két vértes katonát leterít egyetlen ütéssel.
90   Ám oly sorsra jut ő, mint az, ki galádul atyái
       sírhalmára vizelt. – Beszorítva a fegyvereseknek
       ékeitől, míg vad hulláma sodorja a harcnak,
       azt, ki elébe kerül, zord arccal küldi halálba.
       S kardja kicsorbul, vért többé már véle nem onthat,
95   sújt csak a kard, de sebet már éle hasítani nem tud.
       S űzi kivont tőrrel hős Zápolya őt a csatában:
       nagyszivü ifjú, hősi vezér, új, bátor Achilles.
       S jelzi a gyászos Nap mint égzengés, vereségét:
       szörnyű harcuk alatt elsápad a fénye, sötétül.
100   Ő, nyomorult ádáz arccal küzd, gaz dühe tombol,
         dárdát is ragad, és úgy harcol teljes erővel
         csonkult kardjával, keze csapkod markolatával.
         Ménjéről lelökik, s szomorúan látja a Székely,
         nincs kétség, ez a vég. S gerelyerdő fogja körül már
105   őt, kin nem tett túl vad rémítésben a gyáva
         perzsa, s a germán vadságban s a görög se cselekben.
         Tombol, amíg a kötél fáradt testére fonódik;
         árnyas berkek ölén így tépné széjjel a bőszült
         medve a gyér hálót, s így szennyezi rengetegekben
110   meghajszolt vadkan mérges tajtékkal a cserjést.
         Így őrjöng, fenyeget, ki akarja bogozni a szívós
         görcsöt. S hogy már csak bűnhődni vigyék fel a fényre,
         szűk börtönbe vetik, s roppant őrség körülötte.
         Kásától dagadott testét sok tölgyfagerenda
115   nyomja, a tagjai míg rádőlnek a vastag alomra.
             Hajnalodik, s a tüzes Phoebus kel az égre ragyogva,
         s lép át tündöklő köntösben a tábori sáncon,
         s néz vad kínok elé oceánja bünöknek: a Székely.
         Húzza a vérszomjas hóhér hitvány üregéből,
120   látványosságul bosszút lihegő sokaságnak.
         S ő fel, a csillagokat fenntartó végtelen égre
         nézve busan felnyög, sóhajtva sürűn, s kebelének
         mélyéből így szól:
                                      „A halállal vége a kínnak.
         Most végső napom ez, s ez az órám benne utolsó,
125   hogy sosem érjem el én Thylének[570] távoli partját.
         Bármi halált küld is döntésetek, égiek, én azt
         állhatatos szívvel, bátran viselem, hisz az égnek
         vaj ki parancsolhat? Párkák fonalán sose győzhet
         nyájasság, egyként elhullik a hős meg a gyáva.
130   Tűrjük, amit hoz a sors. Van elég, amivel dicsekedjem:
         Hős hadaik szétverve kiirtottam gyökerestül
         itthoni zsarnokaink, s ki előzött észben, erőben?
         Ennyi dicsőséggel ki csatázott póri had élén?
         Százszor több nekem ez három diadalmi menetnél
135   szent Capitoliumon, kísérve királyi raboktól!
         Vissza amíg csillag jön az égre, s a földre az új rügy,
         tengereken míg csak hullám kél, és fa az erdőn,
         őrizi fennmaradó nevemet minden kor örökre;
         híremet emlegetik mindég, a paraszti királyról
140   zendül az ének a hun földön, mert felhat az égig
         hírnevem, és soha már egy kor se borítja homályba.
         Éltem, a természet kijelölte utat hadakozva
         megjártam. Nem szid, kőszivű Végzet, a lelkem
         veszte miatt, s kétes Sors és Fortuna, az égbe
145   érve e rút végért nem vádol. Bennetek inkább:
         vétkes Fényűzés s tunya Bőség átka, ti vagytok
         gyilkosaink! S rút Bűn, vétek sárkánya, kegyetlen
         sorsunk, ránk iszonyú romlást zúdítva, te küldted!
         Búcsúzom, diadalmak s föld, mit már sose látok!”
150       Így szólt. S tépi le már sok vér szennyezte ruháját
         róla a hóhér, majd égő botot ád a kezébe,
         és tüzesült koronát illeszt fejedelmi fejére,
         s úgy ékíti királyi diszekkel, mint fejedelmet.
             Pór had szítóját, szökevényét, gaz vezetőjét
155   csúfolják a királysággal, s hóhéra szavára
         sárga halántékát izzó vaspántba szorítják.
         Megroppan széles koponyája; szemén meg az orrán
         s nagy fülein meg szájüregén agya nedve kibuggyan.
         Így csöpög épp az aludttejnek sűrű folyadéka,
160   míg ritkásan szőtt szita nyomja, a tölgyfa edényből,
         s így folyik el sűrű lyukakon kiszorítva a nedve,
         mint agya itt a tüzes pánttól szétnyomva szivárgott,
         s rettenetes folyadék szennyével lepte be arcát.
             Nádvesszővel üzött szolgái csapatja körötte
165   táncot járt szilajon, s vad urát gúnyolta: királyát.
         Majd, fenyegetve kivont tőrrel, hogy jelt ad a vajda,
         rontva reá rágják, szaggatják puszta fogukkal;
         tépik a szétroncsolt tagokat, nyeldesve, amit már
         megrágtak, s azután kezdik szürcsölni kiomló
170   vérét is – nyomorult szolgák! – eltelve a hússal.
             Ily hóhér-lakomát kínál, iszonyú teritéket,
         rettenetes lével telehintve az ördögi asztal!
         S ő hull vértelen és meggyötrött testtel a földre,
         s fényt, létet megutálva hever félholtan, aléltan,
175   mígnem az életerő lassan megtér kebelébe.
         S mint amidőn nyáron napfényben epednek a rétek,
         fonnyad a zöld vetemény, és ekkor hirtelenül jött
         záportól s fentről zuhogó, bőséges esőktől
         mind felüdül, vídám a berek, s a vetés, a letiprott,
180   zöldell, s élednek kivirult szirmokkal a kertek,
         így hozzák a szerencsétlen Székelyt, lelocsolva
         bőven, vissza a Styx[571] mellől, Orcus[572] kapujából.
         S véteti kóc kötelékét lábáról s a kezéről
         Zápolya, majd amidőn felüdült, rátéteti ismét.
185       Dulichium fejedelme, Ulixes vad kora tért meg;
         laestrigonok[573] sütögették meg bajtársait ennek
         nyárson, mint ezt több hajdankori krónika mondja.
             Hajlik a nap lefelé, már hosszabbodnak az árnyak,
         s ekkor a vad hóhér leteríti a földre, hogy immár
190   négyfele vágja a Székely száz seb fedte, fogaktól
         marcangolt tetemét; sűrű vértől belepett, nagy
         ágyékába hasít, s feltárja szivét meg a gyomrát.
         Zúzza a vad fickó szét csontját számos ütéssel,
         s félig evett, görcsös lábát, karját, csigolyáját,
195   s szól: „Ki hazájában lázongást szít, az eképpen
         bűnhődjék!” – s elszelte fejét nagy pallosa éle.
         S hogy roppant bűnét bizonyítsák, s lássa a nép is,
         elvitték a fejét lándzsán, feltűzve, Szegedre.
             Már a sötét árnyak közelebb hozták a vak éjjelt,
200   s hol tágas, szomorú, lejtős út visz le a könnyes
         várnak ezer nyílásához, sok nyílt kapujához,
         ér le, akár villám, nagy zajjal a Székely a lenti
         árnyakhoz. S recsegés, riadal telíti az átkos
         Tartarus-éjt, s a sötét lelkek hada szétfut ijedten,
205   látva, milyen mordul fenyeget seb marta, vad arca
         […]
             S Miklós püspök[574] jő vele szemben, a Csáki családnak
         sarja, halántékán lebegő, hószín szalagokkal;
         lépked elöl, s mennek vérlepte csapatban utána
230   mind, akiket csak meggyilkoltak a szolgai hadban.
             Hökken a Székely, látván őt, gyökeret ver a lába,
         s indul visszafelé rémülten futva az úton,
         rettenet ösvényén, tapogatva a szürke homályban.
         Átkel a Lethe[575] halott árján, elvétve az ösvényt,
235   ámde hiába akar feljutni erővel a fenti
         fényre, irányt nem lel, csak helyben tévelyeg egyre,
         annyi az útvesztő, kusza ösvények szövevénye;
         Kit fényes Jupiter kedvel, s aki ritka erényű
         hős, az juthat fel csak az életadó levegőre.
240       Vétkesek urnáját bírói jogán veszi kézbe
         Minos, az ítélő, majd gnosusi bölcs Rhadamanthus[576]
         készti a vétkest – lenti biró – megvallani vétkét,
         s vall is bűneiről a szerencsétlen, mig az éj tart.
         Majd odaállítván sok test s csont nélküli árnyat
245   s mérve reájok sok, bősz kínt, ezt mondja a bíró:
         „Ezt, aki Taenarus[577] országát fel merte keresni,
         ezt, aki szolgahadat szított, s feldúlta hazáját
         gaz módon, súlyos vasláncnak nyomja a terhe,
         s tűrje a Cocytus[578] mellett ami kín van a bűnre!”
250       S foggal szétharapott, tépett testére azonnal
         ráverik ottan a vasbéklyók örökös kötelékét,
         s tépi a Styx mellett minden vad kín szakadatlan,
         még száz száj sem lenne elég elmondani mindet.
         Gyötri a vad Phlegeton[579] tüzes árja, a dögszag, a kénbűz,
255   Tartarus[580] égő szurka, s a roppant tűz ha kikezdte,
         langy pocsolyába teszik, majd újra a lángok emésztik,
         s nincsen nyugta. Akár Tityusnak,[581] szüntelen újul
         belseje, kígyóknak foga közt széttépve remegnek
         tagjai, és a mohó gyomrok mélyére kerülnek.
         […]
         1519
(Muraközy Gyula fordítása)



[553] Brandenburgi György brandenburgi választófejedelem (1484–1543), Corvin János özvegyének, Frangepán Beatrixnak a férje s ezáltal a Hunyadi-vagyon örököse, II. Lajos király egyik nevelője.

[554] Thurzó János (1454–1520) 1506-tól boroszlói (Wroclaw) püspök, a sziléziai humanizmus és reneszánsz meghonosítója. A magyar udvari körökhöz rokoni és baráti szálak fűzték; Erasmusszal, Lutherrel és Melanchthonnal is jó kapcsolatokat ápolt.

[555] Nissa (Neisse) város az azonos nevű folyó mellett, az egykori Poroszország és Szilézia határán.

[556] Bakócz Tamás.

[557] Várdai Ferenc humanista főpap; 1509-ben váci, 1514-től erdélyi püspök, maga is részt vett a Dózsa-felkelés leverésében. Taurinus az ő kanonokja és pártfogoltja volt.

[558] Khariszok, a báj és kellem istennői a görög mitológiában; római megfelelőik a Gratiák.

[559] Apellész és Protogenész az ókor leghíresebb festői közé tartoztak (i. e. IV. sz.). Az idősebb Plinius (Naturalis historia, 35,80) beszéli el Protogenész legendás alaposságát s azt, hogy képtelen volt befejezni műveit. Innen ered a latin közmondás: Manum de tabula! (El a kezekkel a képtől!)

[560] Január.

[561] A Permésszosz a Helikón hegységben eredő folyó Boiótiában; ennek „nyájas szűzei” a Múzsák.

[562] Erebosz az alvilág „közepe”, Hadész isten székhelye, itt a legsötétebb a homály.

[563] Eumeniszek, Erinnüszök: az átok, a sorscsapás istennői a görög mitológiában; latin megfelelőik a Fúriák.

[564] Akherón, az alvilág egyik folyója.

[565] Serranus, Fabricius, Fabius a római köztársaság hőskorának híres családfői, nemzeti hősök, egyszersmind egyszerű parasztok.

[566] A Kleitór árkádiai város mellett fakadt forrás vize állítólag a borhoz hasonlóan bódító hatású volt.

[567] Curius és Cato a római jellem mintaképei, híres államférfiak az i. e. III. században.

[568] Hebrus, Borysthenes, Ganges stb. a távoli, barbár tájak, például Scythia vagy India folyói; a Borysthenes a Dnyeper ókori neve.

[569] Más néven nemeai oroszlán, mitikus szörnyeteg Argoszban, melyet Héraklész megölt; ez volt a hős első „munkája”.

[570] Thule, sziget az Északi-tengerben. Az ókorban a világ legészakibb pontjának képzelték.

[571] Sztüx, az alvilág egyik folyója.

[572] Hadész római megfelelője; a szó mind az alvilágot, mind annak uralkodó istenét jelölte.

[573] Laisztrügónok, mitikus emberevő óriások az Odüsszeia 10. énekében.

[574] Csáki Miklós csanádi püspök, humanista főpap, akit Dózsa a nemesi erők nagylaki veresége után kivégeztetett.

[575] Léthé, alvilági folyó, a „feledés vize”.

[576] Minósz és Rhadamantüsz, az alvilág mitikus bírái, ők ítélkeztek a lelkek felett.

[577] Tainaron, az „alvilág kapujának” is nevezett híres peloponnészoszi barlang, melyből a mítosz szerint Héraklész a Kerberoszt felhozta a napvilágra.

[578] Kókütosz, a Sztüx alvilági folyó mellékága, csatornája.

[579] Phlegethón, alvilági tűzfolyam.

[580] Tartarosz, a kárhozat színhelye.

[581] Titüosz a mítosz szerint rátámadt Létóra, Zeusz kedvesére. Ezért úgy bűnhődik, hogy a máját keselyűk tépik örökkön-örökké a Tartaroszban (Odüsszeia, 11. ének).