Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

LISZTI JÁNOSNAK, A JANUS PANNONIUS-KIADÁS AJÁNLÁSAKÉNT

LISZTI JÁNOSNAK,[686] A JANUS PANNONIUS-KIADÁS AJÁNLÁSAKÉNT

1569. március 15.

Liszti János választott veszprémi püspöknek, Magyarország alkancellárjának, a császári felség tanácsosának stb. Zsámboky János üdvözletét küldi.

Ha azok a dolgok, amelyek az államokat és birodalmakat leginkább fenntartják, Magyarországon is úgy virultak volna, mint más nemzeteknél, azt hiszem, mindenfajta jóban virágzónak és állandónak tekinthetnénk hazánkat a tudományra való igyekezet és az erkölcsös fegyelem következtében. Ezek közül az elsőt is, mely mindig el volt hanyagolva, a másodikat is, mely nélkülözte az elsőnek a segítségét, messze űzték a viszályok és a végzetes belháborúk. És noha nem lehet tagadni, hogy senki sincs, aki manapság vitézségben, katonai tudományban és tapasztalatban megelőzné a mieinket, mégis szükségszerű, hogy nagy veszélybe kerüljünk és elpusztuljunk, hacsak ügyeinket nem okosan kigondolt és minden lehetőséggel számoló tervekkel, a fejedelmek jóindulatú egyetértésében intézzük. Ezzel fenyegeti most a török jólétünket, és csellel és erőszakkal országunk nyomorúságos elpusztítására készül, ha nem erősödünk meg, nem tudunk életben maradni. Ez a tobzódó ugyanis sosem mulasztja el, hogy keresztény vérben dőzsöljön, hogy jóllakjék a mi húsunkkal, hogy égig érő tornyokat építsen csontjainkból, és mindenünket sajátjának nyilvánítson, hacsak az Isten el nem fordítja rólunk. Pedig a fennkölt tudományokat és mindazt, ami emberségre oktat, könnyen Pannóniába lehetett volna szólítani, dicsőséggel lehetett volna művelni, és ezzel el lehetett volna nyerni a külhoniak csodálatát, mivel mindenkinek mindig nagy véleménye volt arról, és ez napról napra nő, hogy sem a tehetség, sem a vállalkozó kedv, még kevésbé az akarat nem hiányzik a mieinkből. Ha pedig arra hivatkozna valaki, hogy a sok háború, amely állandóan sújt, és a belső és külső erőszak akadályozott és bénított meg, azt kérdem én, hogy miért nem voltak legalább azokon a helyeken tudós iskolák, és miért nem ott fogadták be legalább derék íróinkat, akik tökéletessé tesznek bennünket, ahová a zsarnok dühe sohasem hatolt el. Pedig bizonyára elsajátították volna a tudást nagy bőségben lévő költői tehetségeink, amilyenek, nem tudom, hogy más nemzetnek vannak-e. Szűkítsük le ezt a dicséretet, mégpedig a régebbiekről szóljunk: mint a legfényesebb csillag, úgy ragyogott a pécsi püspök.

Mint tudod ugyanis, nemcsak kortársait múlta felül a fennkölt művészetekben és elsősorban a költészetben megmutatkozó tehetségével, hanem felvette a versenyt az egész antikvitással, amint az a Pálhoz írt verséből kiviláglik: Értem a gáncsot, Pál [687] stb. És ebben nem maradt volna alul, ha a korai halál miatt nem költözött volna el a halhatatlanságba. És noha erre a kiválóságra a természet átlagon felüli tehetséggel látta el, munkájával és kitartásával elérte azt, hogy úgy tűnjék: semmi vele született képességet és tudományos felkészültséget nem hozott magával, hanem mindent virrasztásokkal, gyakorlással sajátított el, és hogy mintaképei is világosan kimutathatók legyenek. Sokat írt, többségében versbe szedve, de prózában is. Művei közül a legjobbak vagy elvesztek, vagy inkább a gyűlölet és irigység miatt valahol kallódnak, hogy ne jussanak napvilágra és ne maradjanak fenn. Sokan tudják, hogy hazája Évkönyveit hősi versekben egy kötetben összeállította. Hogy ezek elkészítésével mennyire fölülmúlta önmagát, azt ki-ki könnyen meggondolhatja a csodálatra méltó Marcellus-panegyrisből (amelyet másokkal együtt a tudós és jeles költő, Hilarius Cantiuncula[688] Velencében adatott ki). Ki nem keresné Tomyris dicséretét, Trotta állhatatosságát és hasonló dolgokat? Ha felbukkannának, ki ne ismerné fel az ízlést, fenséget és tehetséget? Fenséges szépségét és természettől adott nagyszerűségét ki ne bámulná, és ki ne törekedne utánzással hasonlóra, aminek a módját Horatius Poeticájáról írt kommentárjaimban egykor eleget taglaltam. Nem tudom, mint értékeljük mi, honfitársai műveit, de azt nem hallgathatom el, hogy az olaszok, gallok, germánok Janus tehetségét és szellemét nyíltan, egész félsorokat átvéve utánozták. Azt a dicséretet pedig, mellyel B. Rhenanus[689] ötven évvel ezelőtt néhány rövidebb epigrammája láttán Pannoniust méltatta, idézem Jakob Sturmhoz[690] írott leveléből: „Annyira magával ragadott olvasása, mint máskor valami régié. Nincs neki ugyanis nyugtalanul készült verse, hanem mindegyik tökéletesen kidolgozott és nagyobb tehetséggel, mint műgonddal áradó. Mély műveltségét továbbá a Panegyrisben mutatta meg, sok mítoszt és történetet szőve bele. Akadnak olyanok, akiknek kevésbé tetszik az, amit korunk vagy földünk terem: velük messze nem értek egyet, hiszen természetesen Janust, Erasmust,[691] bár germán, és a maiakat ugyanolyan tisztelettel olvasom, mint Polizianót[692] és Ermolaót,[693] sőt mint Marót[694] vagy Tulliust.[695] Mivel, ami a műveltséget illeti, meg vagyok győződve arról, hogy az előző kor beszédmódja nem szolgálja kevésbé századunkat, mint Tulliusé vagy Quintilianusé[696] stb.” – eddig ő.

Hát még ha látta volna, amit most teszek közzé. Brutusnak[697] és Galbának[698] a Plutarkhoszban[699] szereplő latin életrajzait teljesen ennek a fordítónak kell tulajdonítani, amit szemtanúként meg is erősítek a Veronában látott és Guarino[700] által kijavított könyv alapján; nálam van az ő Ktésziphónnal[701] kapcsolatos fordítása is majdnem teljesen. És mivel nagyobb műveinek az előkerülését a mi hibánk és bűnös időnk miatt inkább kívánjuk, mint remélhetjük, ezeket a kisebb és ifjúi hirtelen szenvedéllyel mellékesen ontott verseket nem kell elfelejteni. Amikor Itáliában és Magyarországon ezeket szorgosan felkutattam, Te is adtál néhány, mintegy a hajótörésből megmaradt verset. Ezért akartam, hogy neved említésével olvassák e kötetet. Mert bár némelyek szemében túlságosan is a régi idők megszállottjának látszom, és nem kevés jelét adtam ezen érzelmemnek, sőt most is állhatatosan ugyanazt készülök tenni: másrészt pedig ennek az elődünknek a gondolatait annyira tisztelem, hogy ha saját szülőföldje nem vállalná végre előteremtett költeményeit, azt mindenkinek fájlalnia kellene. Ezek most a már nagyon régen kiadottak mellett mindenkinek feltárulnak, és kétségkívül a Te oltalmadra támaszkodnak; és bár Janus még fiatal és nem megállapodott korában írta ezeket a papi szolgálattól kevéssé befolyásolt verseit, és ugyan Itália volt a tanítómestere, mégis kedvesek lesznek a jó és befogadni képes gyomroknak. Az eunuchoknak pedig, akik nem bírják a céklát, hagyjuk meg saját kiherélt költőiket: mert már Tullius is megmondta, hogy eresszük el őket gyalázkodás nélkül, mivel jó férfiak és önmaguk előtt boldogok. Vajha napfényre jönnének az egykor Bécsben látott és olvasott Évkönyvei, [702] és széttörnék a börtönöket! Isten engem úgy segéljen, ugyanúgy kiadandónak tartanám, mint Cicero és Livius elveszett munkáit.[703] Mindenki úgy vélné, hogy joggal kell ennyit megadni ennek a költőnek. Mert ha Vulcanusnak vagy a Dunának a martalékai, vagy amint némelyek valószínűnek tartják, eldugott helyen emberi ürülékekben és gödrökben rothadtak el, az irigyek árnyai lakoljanak, mivel „az irigység az istenek trónján kívül létezik”, amint Phaidroszban[704] van.

Költőnknek az életéről, aki Mátyás királynak kedves volt, azelőtt Padovában ismertettem, amit tudtam, de most már részletesebben mindent meg lehet találni Bonfini[705] Negyedik decasában, amit nemrég fáradságos munkával kiadásra állítottam össze, de a nyomdászok hanyagsága és haszonleső kapkodása következtében a frankfurti vásárra igen csúf kiállításban jutott el. Rövidesen lesz bővebb és megjobbított Bonfinink; előre figyelmeztetek arra, nehogy valaki hibámul vagy hanyagságomul rója fel azt, ha néhány betűben és a nyers nyomtatásban tisztátalanságok lesznek, amit különben nehezen fogadnak el az önhittek.

De Te, Liszti, aki sohasem riadtál vissza a Múzsáktól, és akinek a költségén elterjednek e versek, szeretni fogsz Janus iránti buzgólkodásomért, és egyszersmind a Te rendedben levő emberekkel együtt a hazát, mely nincs még végveszedelemben, tudós iskolákkal segítsd, a tudósoknak busás és méltó jutalmat adj, hogy több olyan honfitársunk legyen, akik közérdekű dolgainkat támogatják és fölékesítik. Egyébiránt ki az, aki csak színleg köszöni meg Nektek ezt az érdemet, ki vallaná azt, hacsak nem vak vagy hízelgő, hogy Ti nem a közért éltek, és nem szeretitek hazátokat és az egyetemes jólétet, hanem önzők és kapzsiak vagytok? Tartsátok meg, kérlek, annak a dicsőségét, akit az előbb említettem, és hivatalotoknak azt a régi tekintélyét, amelyről tudjátok, hogy mindent szentül, gondosan eligazított; se más ügyek, se más elfoglaltságok ne uralkodjanak el inkább rajtatok, mint a vallás! Tisztán vigyétek bele azt híveitek szívébe, példaképekkel kössétek le lelküket, és a magasztosságtól megfogott híveket ragadjátok az égbe! Titeket figyelnek, Titeket szemlélnek a többiek, és ha őket megsértitek a Ti nagy méltatlanságotokkal, szétszélednek az egyház nagy veszélyével és ártalmával. De ha a papság igazságossággal, tudománnyal, erkölcsökkel, illendő bőkezűséggel tanúsított méltóságát helyesen megőrzitek, könnyen követnek és örökös magasztalással ékesítenek Benneteket. Amit pedig kérek és ez alkalommal kívánok, fáradság nélkül meglesznek, mivel sok és kedvező jel – ahogy a filozófusok mondják – van erre a célra, és mivel nem kevésbé akarják ezt: mégpedig különösen Bornemisza Pál[706] királyi helytartó és Erdély püspöke (kiket és mily nagy embereket hívok tanúul!), Verancsics Antal[707] etc. egri, Draskovics György[708] zágrábi püspök, Horvátország bánja, Radéczy István[709] váradi püspökünk, aki régóta forgolódott ezekben az ügyekben, valamint sokan mások. Így teljesen igaz lesz, amit idegenektől gyakran hallottam: egyetlen országnak sem volt soha több derék és mindenki hasznára élő zászlóvivője. De ezt énekeljék mások, akiktől hallottam. Isten Veled!

Bécsben, 1569. március idusán múzsai lakomból.

(Vásárhelyi Judit fordítása)



[686] Liszti János (d1578) veszprémi püspök, alkancellár, 1572-ben kancellár.

[687] Geréb László fordítása.

[688] Hilarius Cantiuncula (Chansonette) (1535–1556) kiadta Janus Pannonius verseit Velencében 1553-ban és Bázelben 1555-ben.

[689] Beatus Rhenatus (1485–1547) strassburgi humanista, történetíró, Janus Pannonius verseinek kiadója.

[690] Jakob Sturm (1489–1553) strassburgi reformátor, Johann Sturmmal akadémiát alapított (lásd a 682. jegyzetet).

[691] Desiderius Erasmus (1469–1536) németalföldi humanista, filológus és pedagógus.

[692] Angelo Poliziano (1454–1494) firenzei humanista, latin-olasz költő.

[693] Ermolao Barbaro (1453/54–1493) velencei humanista, görögből fordított.

[694] Publius Vergilus Maro.

[695] Marcus Tullius Cicero.

[696] Marcus Fabius Quintilianus a leghíresebb szónoklattani könyv szerzője Heinrich Lausbergig.

[697] Marcus Iunius Brutus (i. e. 85–42) Cassius társa volt Caesar meggyilkolásában. Cicero több munkáját is neki ajánlotta, többek közt a Brutus, de claris oratoribus címűt is.

[698] S. Sulpitius Galba (i. e. 3 – i. sz. 69) Nero uralkodása után fél éven át, meggyilkolásáig Róma császára volt.

[699] Plutarkhosz (46–120) görög történetíró és bölcselő. Párhuzamos életrajzok című művében együtt tárgyalja egy-egy görög és római híresség életét. Brutust például Diónnal párban mutatja be, de vannak egyes életrajzai is, köztük Galbáé.

[700] Guarino da Verona (1373–1460) humanista pedagógus, Janus Pannonius ferrarai mestere.

[701] Ktésziphón athéni államférfi. A khairóneiai csata után azt indítványozta, hogy Démoszthenészt, a kitűnő szónokot érdemeiért aranykoszorúval tiszteljék meg.

[702] Janus Pannonius állítólagos Annaleseiről van szó.

[703] Titus Liviusnak, a nagy római történetírónak nem minden műve maradt fenn.

[704] Az egyik leghíresebb, a szerelemről és a retorikáról szóló platóni dialógus.

[705] Antonio Bonfini (1427–1502) humanista történetíró. Decasokban, vagyis tizedekben megírta a magyarok történetét a kezdetektől 1496-ig.

[706] Bornemisza Pál (†1579) királyi helytartó, erdélyi püspök.

[707] Verancsics Antal (1504–1573) humanista főpap, pécsi, majd egri püspök, 1569-től esztergomi érsek.

[708] Draskovich György (1515–1587) pécsi, zágrábi, győri püspök, majd kalocsai érsek, 1585-től bíboros.

[709] Radéczy István pozsonyi prépost, váradi és egri püspök, királyi helytartó. Pozsonyban irodalmi kört szervezett Zsámboky János, Istvánffy Miklós, Nicasius Ellebodius, Purkircher György részvételével. Művei nem maradtak fenn.