Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

EMLÉKIRAT MAGYARORSZÁG ÁLLAPOTÁRÓL FERDINÁND, JÁNOS, MIKSA KIRÁLYSÁGA ÉS II. JÁNOS ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGE ALATT

EMLÉKIRAT MAGYARORSZÁG ÁLLAPOTÁRÓL FERDINÁND, JÁNOS, MIKSA KIRÁLYSÁGA ÉS II. JÁNOS ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGE ALATT

(Részlet)

II. KÖNYV [EGER VÉDELME, 1552]

[…]

Amhat és Ali basa most már azt hitte, hogy hadi erejük előtt minden nyitva áll: reménykednek, hogy Egert is el tudják foglalni. A kelettől nyugatig vonuló dombhajlatot szőlőskertek és földek borítják; ahol ez véget ér, ott helyezkedik el a vár, hatalmas területen. Kelet felől, ahol a domb folytatódik a várban, hatalmas árok; a másik oldalon viszont egyszerre felemelkedik, úgy fenyegeti a várat, hogy onnan a vár és védői nagy mértékben ki vannak téve az ágyútűznek. Ezen a veszedelmen Perényi Péter[710] fölöttébb üdvös orvosszerrel segített: a csupa sziklakőből épített falakhoz belülről magas töltéseket hordatott; erre jött még rá az a döngölt földből magasított halom, mintegy torony, amelyről az ágyúk tüzét akármerre lehetett irányítani. Mert Ferdinánd még a belső háborúk éveiben spanyol helyőrséggel rakta meg Egert; de azok az ellenségtől való féltükben önszántukból szétszéledtek és a várat védtelenül hagyták. Perényi Péter tehát üres várat foglalt el, és amíg csak élt, meg is tartotta. A többi oldal felől a kapaszkodó egyáltalán nem meredek. Északon körülbelül háromszáz lépésnyi szélességben nem éppen magas dombra – az úgynevezett Királyszékére – néz, ahol a porhanyó kőzetből pincéket vájtak ki a bor tárolására: innen a híre, és ezért emlegetik ily szép néven. Délen, a vár alatt fekvő város terül el nyugat felé és messze lenéz a szép mezőségre.

Eger a püspökségek között fő helyet foglal el méltósága és gazdagsága folytán, olyannyira, hogy könnyen állta a versenyt az esztergomi érsekséggel is. A rengeteg dézsmából a bornak mérhetetlen és szinte hihetetlen bősége van itt. Perényi Péter a belső és külső háborúk idején szerezte meg, és erődítményekkel még jobban ellátta. Mert a korábbi uraságok a boldog századokban inkább a hely kellemetességével, semmint biztosításával gondoltak. Így aztán a várost csak agyagtapasztásos, jó magas sövénykerítés meg egy sekély árok vette körül, és középen egy kis folyócska siet keresztül, amely a helységnek is nevet adott. De Péter az egy nagy kiterjedésű várból kettőt akart csinálni egy középső árokkal és széles fallal, oly módon, hogy ez a fal felnyúlt egészen a főtemplom szentélyéig (mert a templom a várban volt), és az mintegy bástyaként magaslott ki; belül bizonyos távolságnyira eresztékekkel összekapcsolt fatörzseket helyeztek el, hogy a töltés a föld súlyától szét ne nyíljék, és csak így hordták tele földdel a tetejéig. Felül földdel megrakott fonadékokat helyeztek el ügyesen az ágyúk védelmére, amelyeknek eleve ezt a helyet szánták.

De néhány évvel ezelőtt, miután Péter hosszú bécsi fogságába végleg beleunt (megállapíthatatlan, hogy a végzet akarta-e így, vagy csel játszott közre), midőn a szabadságát negyvenezer aranyon már megváltotta, és hazatérésében reménykedett, Ferdinánd a fiától, Gábortól,[711] miután hagyta, hogy könyörögjön, mindent megígérjen, és apja kiváltásáért arannyal fizessen, visszavette: kapitányai a megfelelő helyeken új bástyákat, új falakat és töltéseket emeltettek. A két kapitány Mechkei István és Dobó István[712] volt, egyforma hatalommal, de kevés katonával: mindössze kétszáz lovassal és ugyanannyi gyaloggal, vagyis a szokott létszámmal. A kapitányok Ferdinándot követekkel és levelekkel zaklatták, de úgy, hogy közben semmit sem mulasztottak el, amit a pillanatnyi szükség kívánt: maguk is új katonákat toboroztak, s a megyéket és a főurakat is erre intették. Így szedtek össze mindenfelől nyolcvannyolc lovast; a parasztok közül név szerint hívtak be száztízet, valamint a községek, falvak elöljáróit és tisztviselőit, negyvenhat lovast. Ennyien védték a várat.

Egyébként Ferdinánd a sereg megsemmisültével, a vezérek és annyi megerősített hely elvesztével, ráadásul még pénzszűkében is, és soha meg nem magyarázott kapkodásában – már amilyen a félénkek természete – inkább csak ígéreteket és fogadkozásokat adott, nem katonai erőt. Mégis akadtak, akik önként vállalták a veszedelmet, és a vár védelmére siettek: Bornemisza Gergely kétszázötven gyaloggal, Petheő Gáspár és Zoltay István[713] negyven-negyven lovassal. Mert világosan látták: ha ez a vár elvész, sem más hely nem akad, ahol megvethetik a lábukat, sem a maradék hazát meg nem menthetik. A vármegyék, az úgynevezett szabad városok és a főurak gyalogos segélycsapatai egy híján nyolcszázharminc főre rúgtak; az orvosok, mindenféle mesteremberek, mészárosok összesen negyvenketten voltak; százkilenc falusit is kerestek, nagy körültekintéssel, és bevitték őket a városba, hogy a katonaság és a vár minden szükségletét ki tudják elégíteni; pap csak kettő maradt, azok sem odavalók, bár tekintélyes és népes papság élt a városban; gyermekek és asszonyok ötvenkilencen.

Nem sokkal Szolnok elfoglalása[714] után levél érkezik Amhattól,[715] benne kérlelés, ígéret és fenyegetés vegyest. Ezt a levelet továbbküldték Ferdinándnak, a követet pedig bilincsbe verték, majd hathatós törvényeket hoztak: Ha ezután levelet küld az ellenség, a követ bebocsáttassék, de a levelet nem szabad elfogadni, sem elolvasni, hanem mindenki szeme láttára el kell égetni. Ha valaki titkos beszélgetést vagy tárgyalást folytatna, vagy az ellenségnek üzenetet küldene, akár jót, akár rosszat, vagy a megadást csupán csak említené is, halállal bűnhődjék. Ezek a törvények pedig egyként kötelezzék a vezért és a közembert. Így sikerült elérniük, hogy senki sem várta boldogulását, csak a fegyverektől és a győzelemtől. Mindezeknek elrendeztével, midőn a felderítők az ellenség közeledtét jelentették, kijelölték az őrségek és a tartalékok helyét, a kapitányok is megosztották egymás közt a hadi feladatokat: Dobónak jutott az ágyúk, a védművek és a felszerelés gondja, Mechkeynek a tartalékoké. A két várban négy tartalék csapat volt; ezek közül kettőt ő tartott kézben, a harmadikat Petheő Gáspár, a negyediket Bornemisza Gergely, akinek Zoltay István és Figedi János emberei is alá voltak rendelve.[716]

Végül szeptember kilencedikén feltűntek az ellenség előőrsei és portyázó lovasai, de miután elfogták az egriek két megfigyelőjét, a többit pedig megfutamították, visszafordultak. A mieink sem mulasztották el, hogy néhány lovast és gyalogost kiküldvén, valami összecsapásfélét ne mutassanak. Másnap reggel aztán megérkezett Ali basa[717] huszonötezer emberrel és azokkal, akik Amhat seregéből az ő parancsnoksága alá jöttek át. De mivel a mieink is készen állottak, hogy egy kis fegyver- s vitézségpróbára kerüljön a sor, és a katonaság gyakorlatra tegyen szert, Petheő Gáspár, Zoltay István és Figedi János összesen kilencven lovassal vonult ki, Bornemisza Gergely pedig a gyalogos vitézek segélycsapatát vezette; így oly váratlanul ütöttek rajta a sátrakban táborozó ellenségen, hogy egy szempillantás alatt sokat levágtak, egyszersmind jó néhány megrakott társzekeret is – fegyvereket, ruhákat, sátrakat – zsákmányoltak és vittek vissza magukkal a várba. Ez az ütközet olyan erőt öntött beléjük, hogy a jóságos istennek fogadalmat tévén és köszönetet mondván, győzelmükben ezután már nem kételkedtek. A törökök pedig azokat, akikről a közelmúlt szerencséjétől elkapatva azt hitték, hogy vagy szétszélednek, vagy tüstént feladják a várat, elég bátornak találták nemcsak a támadás feltartóztatására, hanem még a kitörésre is. Ugyanezen a napon a tetőket és a házak, valamint a főtemplom gerendázatát, hogy valahol tüzet ne fogjanak, leverték; azután a várost, a templomokat csakúgy, mint a magánházakat, és ami épület csak kint volt, még a malmokat is, tüzes csóvákkal felgyújtották, hogy a kilátást semmi se akadályozza, és az ágyúk tüzét semmi se csökkentse.

Amint aztán Ali basa a Királyszéke tövében tábort ütött és a védők erejének megpróbálása végett három hatalmas ágyút a domb ellen irányozván, mindegyikkel három-három lövést adatott le a várra: akkor a mieink a szentély tetejéről – amint említettük – odairányították ágyúikat, és olyan rettenetes golyózáport zúdítottak rájuk, hogy még a következő öt napon is, amíg az ágyúharc folyt, sok ellenséges ágyúról leszakították a kerekeket és a talpat, és így használhatatlanná tették, sokat pedig végképp szétlőttek. Mert Arszlán bég ugyanekkor a ferences monostorból négy csatakígyóval,[718] minden irányba figyelve, a várat támadta, amerről a mieink tüzeltek, és Nagy Antalt halálosan megsebesítette. De éjszaka, mikor pihentek az ágyúk, a mieink betömködték a réseket, és mivel a nagyobb ágyúk rengeteg lőport fogyasztottak, ettől fogva csak a kisebbekkel tartották távol az ellenséget, úgy gondolván, hogy kell az még a rohamok elhárításához és a hosszabb ostromra.

Közben mindennap levezették a lovakat és lehajtották az állatokat itatni, sőt még hordtak is fel vizet, bár a várban is volt bőven: de mutatni akarták bizakodásukat, meg messzebbre is gondoltak, egyszersmind pedig csatázhattak is, főleg Petheő Gáspár, Zoltay István, Figedi János, Bay Ferenc és Ormándy János. Egy vakmerőbb összecsapás során Budaházy Istvánt a leshelyről tüzelő janicsárok puskagolyója találja, Horváth Mihályt pedig ledöntik lováról. Az ellenséget mindazonáltal annyira semmibe sem vették, hogy még a kapukat sem zárták be, és megszokott életmódjukat folytatták tovább. Még aznap is harcot kezdtek, amikor Amhat már ott volt, és egy törököt élve foglyul ejtettek.

Ezután a töméntelen ellenség, amilyen messze csak látni lehetett, elözönlött mindent: dombokat és völgyeket, a tágas mezőket, síkságot és magaslatokat. Majd többfelé sáncot kezdtek emelni az ágyúk védelmére, máshol a több sorban elhelyezett fonadékokat töltötték tele földdel, és felvonultatták az ágyúkat. Rengeteg ágyúja volt a töröknek, úgyhogy a bástyákat és a falakat, de még a tartalékcsapatok szálláshelyeit is egyszerre mindenütt lőtte: csak úgy zúdította a tűzokádó golyókat, valamint a gyújtónyilakat. Mindezen azonban rögtön segítettek, mert árkokat húztak, sáncot magasítottak, és azok védelmébe húzódtak; az istállók tetejét leverték, a szalmát és a láng egyéb táplálékát felgyújtották, csak az említett közbülső árokban tartottak meg egy gabonahalmazt meg egy szénakazlat, de ezeket is, csakúgy, mint az erődítmények elülső oldalán levő faanyagot – és egyáltalán mindent, ami csak tüzet foghatott –, megnedvesített állati bőrökkel takarták le, minden egyebet pedig biztos helyekre hordtak szét, hogy a gyújtólövedékek okozta tüzeket el tudják oltani.

A leghevesebb ágyútűz négy helyet sújtott: északon a palota mögötti saroktornyot, melynek erősítése közben Bolyky Tamás, a Borsod megyei gyalogok vezére, golyótól találva elesett (róla nevezték el Bolyky-toronynak), valamint a palotához csatlakozó falat. Ezen a szakaszon a külső, sík terepen árok húzódott, aminek szélén egy másik – nem éppen erős – fal védte a palota falait. Mikor ezt döngetni kezdték, az alatta levő pincét sietve betömik: e munka során Nagy Balázs századost egy nagyobb ágyúgolyó teljesen széttépte. [Veszélyeztetve volt] a város Bebek-bástyája, amelyet még annak idején Bebek Imre[719] építtetett. A negyedik már egyetlen óriási romhalmaz volt: a régi kaputól keletre emelkedő bástya, amelyet erről a hajdani városkapuról is neveztek el.

A mieink mindent megtettek, hogy a lövedékektől napközben okozott károkat éjszakai munkával helyrehozzák. Ezt így végezték: gerendákat és fatörzseket ástak be a földbe, ezeket rőzsével fonták be, majd földet hordtak rá, hogy az egész holmi erős sánc képét mutassa, és hathatósságával azt pótolja. Ezek az erődítési munkálatok Amhat megérkezése után tizenhárom nap szünet nélküli fáradságát és mindkét részről sokak veszélyeztetését követelték. Közben az ellenség követét beengedték ugyan, de a levelét nem vették át, hanem tüzet gyújtottak, a levelet elégették, az illetőt pedig mintegy ünnepélyes tisztító szertartáson jól megfüstölve és csúfságból megbilincselve az árokba taszították, alávaló munkák végzésére.

A sok rombolással a törökök már rég elfoglaltnak hitték a várat, oly erővel és olyan rohammal vonultak fel a harcra. Mert nem rendezetlen csődületben rohamoztak, mint ahogyan várakat és városokat ostromolni, másfelől pedig kirontani szoktak, hanem szabályos hadsorokban, mintegy kint a tágas csatatéren. Nyolcvanegy katonai jelvényt lehetett összeszámlálni, egyszerre három helyen, amerről a várat ostromolták: általános hiedelem szerint száznyolcvanezer embert, két teljes hadsereget vonultatott fel a török. Alig virradt még szeptember huszonkilencedikén, amikor mindkét részről nagy harci lárma és öldöklés közepette megkezdődött az ostrom. Mechkey és Dobó hol gyalog, hol lovon járta körül a védőket, úgy buzdította őket. Az a tartalékcsapatokból vezette oda sürgősen a segítséget, ahol nagyobb volt a nyomás és a veszély, ez meg az ágyúkat irányította, az erődítésről és az utánpótlásról gondoskodott. Már jó ideje eldöntetlenül folyt a harc, mikor végül az ókapui bástyánál a janicsárok nagy erővel betörtek a bástyába beleépített és még álló kaputoronyba; így most már a falak védelme alatt, biztonságban, nemcsak a közelieket, hanem a váron belül is sokakat eltalálnak golyóikkal. Ekkor Dobó hirtelen néhány előre odarendelt és minden eshetőségre felállított ágyút bevontatott a toronyba, és a hatalmas torony ledöntésével egy szempillantás alatt jókora tömegű ellenséget temetett el. A mieink egyszerre oly hévvel vetették magukat a harcba, hogy bár Nagy Imre százados sok sebet osztván és kapván, Pozsgay János kisebbfajta ágyúgolyótól találtatván elesett, Petheő Gáspár tagjait a kőomladék zúzta össze (a helyébe tüstént Vitéz Ferenc lépett), a Bolyky-toronynál pedig Gyulay Györgyöt is puskagolyó járta keresztül, már dél felé volt az idő, amikor az ellenséget hanyatt-homlok kiűzték, majd több zászlót zsákmányolván végképp megfutamították. A mieink közül is sokan hiányoztak, sokan megsebesültek, de még sokkal többen az ellenség részéről, mivel a zsúfolt sorok közt a mindkét részről heves lövöldözésben nem volt olyan golyó, nem volt olyan ágyúlövedék, amely hiába hullott volna. A negyedik – a város felé eső – romhalmazt, tudniillik a Bebek-bástyát, nem rohamozták meg, mert láthatták, hogy az erődítményt újból friss sánccal vették körül.

Másnap a török követet levelével együtt újra beengedték ugyan, de a levél egyik felét megétették vele, a másikat tűzbe dobták, őt magát pedig megvasalva a börtön sötétségébe zárták. Ezen a napon a palota falait ágyúzták: itt érte nagyobbfajta ágyúgolyó a városbírót és Deák Andrást, többen pedig megsebesültek. Miután mindezzel semmire sem mentek, szinte valamennyi európai nyelven versenyt kiabálva közelítettek: voltak, akik a végveszély emlegetésével félelmet akartak kelteni; mások ígéretekkel próbálkoztak, ha átadják a várat; ebből egy ember álnoksága folytán nem csekély veszedelem támadt. Hegedeős István, Serédy György gyalogosainak a parancsnoka, egy résen át szorgosan fülelte, hogy mit kiabálnak és mit ígérnek, majd zendülő társakat szerzett: az ismételt ostromok során tanúsított derekasságuk miatt követeljék a szokásos jutalmat; ha ezt megtagadnák, menjenek át az ellenséghez, aki ígérete szerint szabadságot biztosítana nekik. Tudomására jutott ez Dobónak és Mechkeynek; tüstént egybehívták a többi vezért is; Hegedeős István kínpadra vonatván bevallotta bűnét és megnevezte társait, de a várpiac közepén mégis csak őt akasztották fel (helyébe Pribék Imrét választották); a többinek a fülét vágatták le, elegendő büntetésnek gondolván a becstelenségnek ezt az örök időkre szóló jelét.

Alig szabadultak ettől a veszedelemtől, máris jött másik. Október negyedikén, Szent Ferenc napján, meggyulladt egy szárított gomba, amiből egy rakásnyi volt felhalmozva az ágyútűz fellobbantásához, és így a templom szentélyében őrzött puskapor felrobbant. Ez nemcsak a szentélyt és a főtemplom boltozatát vetette szét, hanem a közeli erődítményeket is, ahol Nagy Pál, Báthori György gyalogosainak vezetője, nyolcadmagával nyomorultan pusztult, Horváth Gergelynek pedig a karja szakadt le, abba halt bele, de összedőlt a két malom is, és agyonnyomott több embert s állatot. Ez nagy ijedelmet keltett, de a kapitányok gyorsan végigjárták az őrségeket; miközben ők maguk semmi félelmet sem mutattak, azzal bátorították katonáikat, hogy lőporuk bőségesen elegendő, sőt biztos, hogy hamarosan itt lesznek a király és az ország felmentő csapatai; de istenfélő keresztényeknek különben is inkább a jóságos Istenben, semmint segítő csapatokban kell reménykedniük; hiszen az is az isteni kegyelem bizonysága, hogy az árulás meghiúsult, és a szörnyű robbanásból is alig keletkezett valami kár. Így biztatták a sokaságot, bár jól tudták, hogy alig van már huszonnégy hordóra való puskapor, külső segítségben pedig hiába reménykednek, ugyanakkor a hosszas ostrom mindent felemészt.

Az isteni segítség és a maguk vitézsége mégsem hagyta őket egy pillanatra sem cserben. Mert a két malomból helyreállítottak egyet, az élelemosztást nagy gonddal végezték, és mivel salétrom meg kén volt bőven, éjjel-nappal folyt a lőporkészítés. A törökök pedig, akik mindezt láthatták, roppant ordításba törtek ki, mert azt hitték, hogy máris elfoglalták a várat. Ez az ordítás nagyjából az „Isten” jelentésű „Allah” szóból állott: ezt ismételgetik sűrűn, minél hangosabban, mert ostobaságukban úgy vélik, hogy e szó kiáltozására, illetőleg hallatára az Isten felébred álmából. És máris mindenütt még jobban szorongatták az ostromlottakat, és sokféle eszközzel próbálták megosztani erejüket, hogy egyszerre védjenek és tegyenek mindent. A nagyprépostság épületéből a Bebek-bástya közelében húzódó falakat és a palota nyugati részét, valamint ettől kissé délre, a kisprépostság házából – mivel a káptalani épületek közvetlenül a vár közelében voltak – a falakat döngetik. Ez most újabb részek megrongálódására vezetett, amelyeket azonban belülről emelt töltésekkel azonnal megtámogattak, miközben a vár fölött hatalmas golyók röpködtek keresztül-kasul; egyszersmind gyújtónyilakkal és égő csóvákkal árasztották el az egészet, valamint a két vár közti fal kapuját és az azon futkosó embereinket próbálták megcélozni és a Királyszékén kezdett aknákat egészen idáig vezetni. De a mieink a fal áttörése után föld alatti kaput nyitottak, amelyen át veszélytelenül közlekedhettek; az ellenséges aknák ellenében ők is előrefúrtak, és egy éjszakai kitörés során Porkoláb Kálmán és Filep Demeter vezetésével sikeres harcot vívtak. Az itt halálosan sebesült Kálmán helyébe Gasparics Mihály került; majd nemsokára, midőn egy nagyobbfajta ágyúgolyó az ő életét is kioltotta, Sukán János vette át a helyét.

Ugyanekkor a sövényből szerkesztett, közbül földdel feltöltött Bebek-bástyához nyersbőrökkel fedett ostromtetőket vontattak, amelyek védelme alatt a sövényfonadékot megpróbálták lángra lobbantani. Mikor ezeket sem kézipuskákkal, sem nagyobb ágyúkkal nem tudták elűzni, nagy fáradsággal és sietve alulról fúrtak egy nyílást: a váratlanul egyszerre csak onnan kezdett ágyútűzzel megfutamítják az ellenséget, majd csáklyákkal és dárdákkal az ostromtetőket is ledöntik, és a már égő sövényfonadékot eloltják.

Kelet felől nem csekélyebb erővel folyt az ostrom, mert az árkot homokzsákokkal kiegyenlítették, úgy, hogy a töltéssel a bástyanyílásokat alkalmatlanná tették a kilövésre, és ostromtetőket toltak oda, és ádáz puskatűzzel igen nehéz helyzetbe hozták a védőket, míg csak mindenféle kampós szerszámokat és vashorgokat nem kerítettek. Ezeket hirtelen kidugdosván, szétszaggatták [az ostromszerkezetek] állati bőreit, ugyanakkor szurkot, forró faggyút, faggyúval vegyített és megtüzesített gabonát zúdítottak rájuk, tüzes csóvák hajigálásával tetézve, miközben mások meg a zsákokat hurcolták be a várba. Így [az ostromlók] minden kísérlete kudarcot vallott ugyan, mégis újabb rohamra indultak és ágyúzásukkal a Bebek-bástyát végképp le akarták dönteni. Ezt el is érték volna, hiszen már megindult a sövényfonadék, ha a vasláncokkal és kötelekkel belülről összekapcsolt fatörzsek erősen nem tartanak. Így történt, hogy bár az ágyúgolyók mélyen befúródtak, és nyomukban nyílások támadtak, mégsem idéztek elő nagy rombolást, mert a fonadék nem szakadozott szét, nem is hullott le, hanem dacolt minden támadással és megtartotta a töltést.

Kelet felől rengeteg rőzseköteget hordtak össze, hogy az árkot újból betömjék. De próbálkozásuk ekkor is hiábavalónak bizonyult. Bornemisza Gergely ugyanis apróra hasogatott zsindelydarabokat hordókba rakatott, ezeket meggyújtva dobálták le, egyszersmind szurokkal, kénnel, faggyúval leöntött és úgy meggyújtott szénakötegeket, de zsírosabb anyagot: szalonnacsíkokat, kocsikenőcsöt odahordatott, szalmával vegyest; a törökök próbálták oltani a tüzet, ide-oda futkostak, majd a váratlan puskalövésektől megrémülve és szinte az eszüket vesztve a sánc mögé és az árkokba menekültek.

De nem sokkal később – két helyen is – újra ugyanazt a bástyát, ugyanazokat a falakat kezdik ágyúzni. Előbb hatalmas árkokat ástak, majd az egyik ágyút az árok külső szélére állították, hogy a bástyát minél nagyobb erővel döngethessék. A falak meg is rendültek, de a töltés továbbra is erősnek bizonyult: ugyanakkor Bornemisza Gergely új, addig sohasem hallott hadiszerkezetet eszelt ki: egyszerre több kocsikereket gerendákkal vett körül és kézifegyverekkel tűzdelt meg, hogy azok sugárszerűen szétágazva mindenfelé hassanak; azután szalmazsákokat töltött meg mindenfélével, közbevegyítve kisebb-nagyobb méretű golyókat is: mindezt kóccal kötöztette körül és bekenette szurokkal, kénnel, faggyúval. Így cipelték oda a bástyára és a falakra, majd meggyújtván letaszították. A villámló robbanótöltetek ropogása oly ijedelmet és remegést, egyben az ellenség sorai között oly hirtelen pusztulást idézett elő, hogy elhagyván ágyúikat, az árkokba és a sánc mögé menekülvén elbújtak, vagy a földre terültek: úgy viselték ezt az emberfölötti találmányt, mondogatván, hogy isteni harag, isteni mesterség és hatalom ez.

Ezután az ókapu bástyája ellen fordulnak. Három árkot húztak, hogy azokban az ágyútűz elől biztonságban tudják megközelíteni a falakat, és sikerül is csákányokkal három rést nyitniuk. Ezen a szakaszon sokáig folyt a harc puskákkal és dárdákkal, és a szükség egyre-másra új hadieszközöket adott a kezükbe, hogy az ellenségnek ártani tudjanak, magukat pedig védjék. Hosszú vashegyeket kovácsoltak, azokat dárdanyélre illesztve tűzben izzították, majd a nyílásokon keresztül kidugták: mikor a törökök ezeket meg akarták fogni, hirtelen égető fájdalom hasított a kezükbe, és nagy szenvedés meg ordítozás közben – a védők hahotájától kísérve – kénytelenek voltak bőrüket otthagyni.

De Mechkey, mint született katona, valami különös cselre gondolt: az volt a gyanúja, hogy az árkokat és nyílásokat csak a látszat kedvéért, megtévesztésül csinálták, ezért belülről árkot ásatott egészen le a falak aljáig, és hamarosan fel is fedte a cselt. Mert a törökök alul aknát vájtak ki, hogy abba salétromos lőport rakjanak, egyelőre lefojtsák, majd a várat és védőit a hirtelen és váratlan pusztulással – mintegy szörnyű földindulással – százfelé robbantsák, és siralmas módon végezzenek velük. Ezt a fenyegető veszedelmet Mechkei páratlan előrelátásával elhárította. Miután az aknát már előbb felfedte, majd hirtelen meg is nyittatta, Bornemisza Gergely ágyúját az akna munkálatait vezető és feltűnő turbánjáról felismerhető török tiszt hasának irányította és elsütötte. A többi erre tüstént hanyatt-homlok szétfutott. De a sok veszteség mind hevesebb haragra bőszítette őket. Éjt-napot eggyé téve újabb és újabb rohamra indultak, folytatták az ostromot: tömegesen zúdították a várra a golyókat, tüzes karikákat, faforgácsot és mindenféle hajítófegyvert. Ezt a mieink ugyanolyan fortéllyal, de még sokkal hathatósabban úgy viszonozták, hogy a barbárok megfutamodásra kényszerültek, majd az említett nyílásokon át kimerészkedő Szirmay Pál és Balogh András sok ellenséget levágott, mindössze egy embert vesztvén. Az ellenség követével és levelével ezután is csak úgy jártak el, mint azelőtt, és mikor egyre-másra lődözték be nyilaikat, valamennyit elégették. Mivel pedig a magyaron, görögön és németen kívül szinte minden egyéb nyelven is kiabálták ígéreteiket vagy fenyegetéseiket, hogy szavaikat ne lehessen érteni, az ágyúk dörgésével, trombitaharsogással és dobpergéssel fogtak ki rajtuk. Végül, mikor egy szót sem hallottak, de az ostrom kellőképpen megmutatta, hogy nem süketek ők, nem is némák, nagy gyalázkodások közepette folyt a szóváltás.

Közben Nagy Lukács százados, aki huszonnégy gyalogosával még az ostrom előtt portyázásra indult és kintrekedt, bármennyire veszélyesnek, sőt hihetetlennek látszott annyi ellenséges őrség kikerülése, mégsem feledkezett meg esküjéről, és inkább a szép vitézség vagy szép halál dicsőségét választotta: és a szerencse nem maradt el mellőle. Mert a vakmerő és fiatal Vas Miklóssal együtt, akit még korábban küldtek ki a fejedelem segítségének felderítésére (és ezt társával, Varsányi Imrével együtt már előbb is szerencsésen próbálta), visszatért Egerbe, amelynek falait közben annyira megtépázták, hogy bármerről akár keresztül is lovagolhatott rajtuk az ember. Mégsem hagyták abba a munkát sem éjjel, sem nappal, hogy új árkokat ássanak, és a sáncot helyreállítsák.

Tizenkét nap telt el ilyen harcokkal, fáradalmak és veszedelmek közepette, majd mindjárt újabb két napon át két ostrom következett. Minden seregrész erejének teljes megfeszítésével küzdött, úgyhogy soha egy percre sem szűntek a fáradalmak, sem a veszély. Az ellenség sokasága, az elesettek száma, a vezérek, katonák vitézsége mindkét részről bámulatot érdemelt. Mert a keresztény fejedelmek háborúit nem lehet összehasonlítani ezzel a végzet rendelte ellenséggel, akár erejét, embereinek, ágyúinak sokaságát, hadifelszerelését, akár kegyetlenségét nézzük. Mivel tehát egyik részről remény és düh, a másikról a kétségbeesés tüzelte a harcolókat, az ostrom még a korábbinál is ádázabb lett. Mert ha éjszaka még ki-ki a legközelebbi sánc mögé vagy az árokba húzódott is, hajnalhasadtával már megint roppant seregek vonultak a falak alá és körülfogták a várat; máris felhangzott a kiáltozás mindenféle nyelven, és kezdődött az annyi sok nép csatája, mindkét részről nagy öldökléssel. És miközben minden csak úgy lángolt Mars kegyetlenségétől, fegyverektől, kiáltozástól, zajtól, az előrenyomulók lármájától, miközben belül és kívül – hihetetlen! – félelmetesen és még a nézők számára is ijesztően dúlt a harc, a legnagyobb nyomás mégis négy szakaszra nehezedett.

Az ókapui bástya előtt, amelyet Mechkei védett, huszonnyolc zászlóalj – roppant sereg – sorakozott fel egyszerre. De nem voltak kevesebben másutt sem, mert a megfáradtakat és sebesülteket egyre újabb és frissebb csapatok vagy egész hadoszlopok segítették. Mechkey mégis csodálatos lelki és testi erővel nemcsak feltartóztatta a török ellenséget, hanem még vissza is űzte, pedig egy személyben minden vezéri és katonai feladatot tökéletesen ellátott: harcolt, buzdított, dicsért, szólította a bajtársakat, korholta a resteket, kimenekítette a sebesülteket, sőt közben még segítséget is küldözött mindenfelé. A földbástyánál Sukán János és Pribék János eleinte erőteljesen ki tudta védeni az ellenséges csapást, sőt még akkor is megállták a helyüket, amikor Petheő Gáspárt a szorult helyzetben levők segítésére kellett küldeni. De mikor arról a bástyáról, amelyben a börtön volt, az ellenséges lövések leszakították a zászlót, Dobó a segélycsapatok állomáshelyéről másikat hozatott, és Nagy István kezébe adta, ez pedig golyótól találva rögvest összerogyott, Dobó nem hagyta, hogy a zászló lehulljon, hanem még esés közben megragadta, és egy derék közkatonának adta; de nemsokára a másik is az ellenség kezére jutott.

A Bolyky-bástyánál Bornemisza Gergely, Zoltay és Figedy sem vitézkedett hitványabban vagy restebbül. Mikor a törökök fegyvertelenül vagy csak egy pajzzsal és nehéz karddal felfegyverkezve rohamoztak, a mieink fegyveresen – hosszú lándzsákkal, tüzes lövedékekkel, cserepekkel, tűzokádó karikákkal és golyókkal – csépelték ugyan a távolabbiakat is, közben mégis sokan elhullottak az ellenség kezétől. Azok, bár lovassági lándzsákra vasszálakkal pisztolyokat kötöztek [?] és úgy tértek vissza a harcba, mégsem sokra mentek, mert a mieink elszántságukban és legyőzhetetlen vitézségükkel – egyedüli reménységükkel – úgy ellenálltak, hogy a törökök – már a sötétség közeledtével – rengeteg halottat és sebesültet vesztvén, dolgukvégezetlen kényszerültek visszavonulni. Ez a bátor védekezés oly rettegést keltett bennük a jövőre is, hogy másnap, mikor Amhat kiadta a parancsot: nem tágítva kezdjék újra az ostromot, és szorongassák a fáradtságtól, álmatlanságtól, sebektől már szinte élőhalottakat, akkor is csak kivont tőrökkel tudták embereiket ostromra kergetni.

Ezután, midőn mindjárt kora hajnaltól a nap harmadrészének elteltéig is alig tudta csapatait és hadsorait összeterelni és elrendezni, végre nagy „Allah! Allah!” kiáltozással nekilátnak az ostromnak, a mieink viszont Jézust kiáltván bizakodással és állhatatossággal imádkoztak Istenhez. Miközben Dobó a börtönbástyán vitézül harcolt, csillogó fegyverzetével feltűnő fegyverhordozója puskagolyótól találva összerogyott. Dobó is két sebet kapott, de mégis helytállt és védekezett, úgyhogy a törökök rohama alábbhagyott. Annál nagyobb erővel ostromolták a földbástyát. Dobó erre odasietett, hogy buzdítson és harcoljon. A nők is kivették részüket a katonáskodásból: egymással versengve görgették és hordták a sziklákat és malomköveket. Végül Petheő Gáspár megérkeztével kiegyenlítődött a harc, de továbbra is ádázul tombolt, mivel Ali budai basa és Arszlán bég másokkal – a legbátrabb pannóniai katonákkal – egyetemben megsebesült, és Ali basának az egriek elleni haragja legsúlyosabban erre a részre nehezedett. De végül kegyesebben mosolygott reánk a szerencse: a mieinknek sikerült Ali basa aranyos vezéri zászlaját elhódítaniuk; Velit, az előkelő szandzsákbéget[720] golyó járta át; a besliák, akancsák és janicsárok közül sokan elestek, a mieink közül pedig több tizedes és közkatona, valamint Bálint pap. A Bolyky-bástyát a ruméliai[721] beglerbég ostromolta. Ezt elkapatta előző évi győzelme, ugyanakkor, hogy a Temesvár elvesztése és Lippa pusztulása miatt ránehezedő haragot enyhítse, valami új hőstettre keresett alkalmat, egyszersmind a katonai hír dolgában mindenkinél különb európai csapatokat intésével és buzdításával vetélkedésre ösztönözte: így sok emberünk esett volna el vagy sebesült volna meg, kiváltképpen a lándzsavégre erősített pisztolyok halálos kegyetlenségétől, ha nem segíti őket Bornemisza Gergely páratlan ereje, valamint Zoltay és Figedy János kiváló vitézsége, akik az ellenséges zászlót elragadták, bár közben ők is több sebet kaptak a mellükön.

De az ókapui bástyát szinte megszámlálhatatlanul sok zászlóalj ostromolta, és mert Amhat a sánctól nem messze szemmel tartotta a dolgot, az ostrom inkább szabályos hadrendben folyó harc, semmint összevissza roham volt. Miután a mieink lövedékeikkel sok ellenséget megöltek és megsebesítettek, és több órán át folyt mindkét oldalról a küzdelem, majd végül ádáz közelharcra került sor: a török azt hitte, hogy vége a veszedelmeknek, ha még egy kis erőfeszítés árán elfoglalják a várat, a mieink pedig – elsősorban Isten dicsőségéért, édes hazánkért, feleségükért és gyermekeikért, akiknek élete az ő vitézségükön fordult, és tulajdon életükért – úgy védekeztek, hogy inkább a tisztes halált vállalták, semhogy meghátráljanak. Végül is az a fél győzött, amelyik mellett Isten és a vitézség állott. Mert bármily kiváló vezérnek és katonának mutatkozott is Mechkei ebben a küzdelemben, mégis az ellenségnek ezt a mieink csekély számához képest szinte megszámlálhatatlan sokaságát, amelynek akár csak kaszabolásába is belefáradhattak volna, ki tudta volna megfutamítani isteni segítség nélkül? Így azonban az esti imádság ideje után, rengeteg emberük elveszvén vagy megsebesülvén, táborukba hátráltak. Ezzel a mieink az ellenség előtt tanúsított vitézség ritka példáját hagyományozták az utókorra, maguknak dicsőséget és örök nevet szereztek, és a helyet is nevezetessé tették.

Nemsokára jött egy török, aki megdicsérvén előbb a védők vitézségét, azt kiáltozta magyarul, hogy ezután már nem kell félniük az ostromtól, mert a basa és az egész török sereg, haragjában és az elszenvedett hihetetlen kár láttára, elhatározta, hogy felhagy az ostrommal, és a bosszúállást későbbre halasztja. Mégsem hallgattak az ágyúk a következő három nap sem egyik, sem másik oldalról, de azután éjjel elvonultak őrállásaikból. Ekkor a mieink is kirontottak, zsákszámra hordták be a lőport a várba, és a legközelebbi táborhelyeket felégették. Másnap Amhat felszedte a tábort, utána Ali basa – ez Lukács evangélista napján[722] volt, de olyan sietősen és ijedtséggel, hogy nagyon sok felállított sátor és tábori felszerelés ott maradt. A mieink azonban továbbra is harcra készen állottak, ha erőszak vagy ellenséges csel fenyegetné őket, és a zsákmányolt hadijelvényeket feltűnő helyekre tűzték ki: az ellenség bánatosan és csodálkozással nézhette.

A mieink, mihelyt végképp megszabadultak minden félelemtől és veszélytől, először is egy kivételével minden ágyút roppant dübörgéssel felrobbantottak, s az istenség nevének hangos emlegetése közben adtak hálát Istennek fogadalmuk teljesüléséért. A vezérek ezután Fekete Istvánt küldték ki válogatott embereivel, akik az ellenségnek mitől sem tartó és éppen ezért gondatlanul táborozó hátvédjét megtámadván, sokukat levágták, majd a zsákmányolt zászlókkal, foglyokkal, megrakott szekerekkel nemsokára diadalmenetben vonultak be. De ugyanaz a sohasem egy, hanem folyvást állhatatlan szerencse, amely Mechkey Istvánt annyi csatában, tengernyi ellenség között védelmezte, hamarosan elhagyta: Mert nem sokkal ezek után, midőn feleségéhez, családjához visszatérőben Várkony falvához érkezett, és a parasztoktól kíséretet követelt, azok nem ismerték fel, hanem szánnivaló módon felkoncolták, nemcsak az uralkodónak, hanem az egész országnak is nagy szomorúságára és kárára. Ez lett a vége annak a régi nemes családból származó férfinak, aki lelki és testi kiválóságával megérdemelte, hogy minden időkben a legnagyobb és legderekabb vezérek közt emlegessék. Halála miatt még a falut is elpusztították, a parasztokat pedig halállal büntették. Ugyanebben a kapitányságban Bornemisza Gergely lett az utódja, aki azonban a szerencse irigysége folytán szintén nem sokáig örvendhetett szerzett dicsőségének, mert Ali basa, aki különösképpen haragudott az egriekre, egyre csak kelepcébe akarta csalni, és gyakori rajtaütésekkel próbálkozott vele. Keresztes a neve annak a falunak, amely két mérföldnyire van Egertől, amelynek határában – dombjaival és erdőségeivel cselvetésre alkalmas helyen – Mars kedvezése nélkül összecsapott az ellenséggel, és fogságba esett. El is küldték a török császárhoz, aki a bizánci vesztőhelyen kötéllel végeztette ki.

Borzsák István fordítása



[710] Perényi Péter (1502–1548) erdélyi vajda és koronaőr. 1526-ban a koronát átadta Ferdinándnak, akitől jutalmul megkapta az egri püspökség javadalmainak haszonélvezetét. Ezt azonban elvesztette 1542-ben, amikor élethosszig börtönbe vetették azzal a váddal, hogy török segítséggel a királyságra tör.

[711] Perényi Gábor (1532–1567) királyi tanácsos, több magas tisztség viselője.

[712] Dobó István (†1572) 1549-től 1553-ig volt Eger kapitánya, aztán erdélyi vajda lett.

[713] Bornemisza Gergely (†1555 után) végvári vitéz, 1553-tól Eger kapitánya, de már azon őszön török fogságba esett, és nem tért vissza. Zoltay István (†1572) 1548-tól szolgált Egerben, 1558-ban a vár kapitánya lett.

[714] Szolnok 1552. szeptember 4-én esett el.

[715] Kara Ahmed basa, Szulejmán sógora.

[716] Eger az ország legerősebb erődítménye volt ez időben, mely három-négyhetes ellenállásra volt képes. Mivel a temesváriak kitartása következtében a török sereg csak szeptember 10–11-én érkezett oda, már nem sok ideje maradt, mert az őszi esőzések kezdetekor (Kászim napján, október 18-án) minden hadművelettel föl kellett hagynia. Ezért a műszaki előkészítést elhanyagolva már szeptember 29-én megindították az általános rohamot, majd újra és újra ezt erőszakolták. Az utolsó nagy támadásra október 13-án került sor. Ennek kudarca után a támadók visszavonultak, a kirohanó egriek Pestig zaklatták őket. A sikernek elsősorban a lélektani jelentősége volt óriási, mert abban az időben következett be, amikor a török erő legyőzhetetlennek látszott.

[717] Hádim Ali budai basa 1551-től 1553-ig és 1556–1557-ben.

[718] Hosszú csövű, kis kaliberű ágyú.

[719] Helyesen: Bebek Ferenc (†1558), gömöri főispán, felső-magyarországi kapitány, aki 1529-ben János királytól visszafoglalta Eger várát.

[720] Szandzsákbég: kerületi parancsnok; beslia és akancsa (akandzsi): könnyűlovas; janicsár: gyalogos testőrkatona.

[721] Rumélia a török birodalom európai területe, parancsnoka a beglerbég, a nagyvezér után következő méltóság. Ekkor Szokollu Mehmed volt a beglerbég, aki az előző évben elfoglalta Becsét, Becskereket, Csanádot. Temesvárt azonban ekkor sikerrel védte ellene Losonczy István, Lippáról pedig Fráter György verte ki a törököket. 1552. július 27-én Ahmed basa foglalta el Temesvárt, 30-án visszaszerezte Lippát.

[722] Október 18-án.