Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

A MAGYAROK TÖRTÉNETE

A MAGYAROK TÖRTÉNETE

RÉSZLET A XXXIV. KÖNYVBŐL

Már elérkezett a Krisztus születésétől számított ezerhatszázötödik esztendő, minek emléke az új zsarnokság, a polgári viszálykodások, a népek gyors elpártolása miatt, és – amit még hallani is rút, látni pedig még rútabb – a hazának saját polgáraitól való kegyetlen pusztítása következtében még friss, ezért még sajgó, sőt égetően fájó. Mert ezek a kölcsönös és véres viszályok, melyek ugyan vallási ürüggyel, de valójában uralomvágyból támadtak, mindenben nagy, rossz irányú változásokat hoztak, bemocskolták a régi, tiszta vallás tanításait, meglazították a katonai fegyelmet, megrontották az erkölcsöket; már senki sem viseltetik az emberek iránt tisztelettel, senki a halhatatlan Isten iránt félelemmel, nem tartják be az uralkodók parancsait, a vallás vezetőinek oktatásait és tanításait; a leghitványabb szolganépből és az emberek söpredékéből összeszedett, tehát zabolátlan, kóborló katonák parancsra vagy parancs ellenére, ahol csak akarnak, büntetlenül erőszakoskodnak, önkényeskednek, nem követik a zászlót, nem tartják meg helyüket a csapatban, s ezek az emberek, megvetve a polgári együttélés rendjét és összhangját, sem vallásukban, sem erkölcseikben nem különböznek a barbár és műveletlen ellenségtől, sőt, megvetve a jók és derekak figyelmeztetését, mindnyájan hanyatt-homlok rohannak vesztükbe. Bárcsak a hatalmas jó Isten ne azt akarná, hogy mindezek egy súlyos csapásnak kétségtelen előjelei és hírnökei legyenek!

Ez év kezdetén Bocskai[798] átkelve a Tiszán, Kassára ment. Útjában kitért Rákóczi Zsigmondhoz[799] Szerencsre; ezt ugyan a császár parancsnokságokra és tisztségekre emelte, vagyonnal halmozta el, s a királyi tanácsba is felvette, mégis Bocskaihoz csatlakozott sok mással együtt, akiket a félelem vagy a lázongásra való vágyakozás arra csábított, hogy a császár iránti hűségtől elpártoljanak. Ezek közt volt a Homonnaiakon kívül Dersffy Miklós, Mágocsi Ferenc, Széchy György, a két ifjú: Dessewffy és Perényi s csaknem az egész Felső-Magyarország nemessége. De a többieknél is feltűnőbb volt Nyári Pál[800] hírhedt elpártolása. Bár ő – Eger elvesztése miatt semmi hibában vagy bűnben el nem marasztaltatva – megkapta a császártól az éppen olyan nagy méltósággal járó váradi parancsnokságot, majd miután Prágába ment, ott kifizették neki a zsoldját, azonkívül a császártól még nagy pénzajándékban is részesült, és a királyi tanácsnak is tagja lett, amikor Kassára érkezett, esküjével szöges ellentétben gonosz hálátlansággal mégis Bocskai pártjához csatlakozott.

Így Bocskai mind kevélyebb lett. Levelet írt Mehmed nagyvezírhez és a budai pasához, és janicsárokat meg más török katonákat kért tőlük segítségül; kapott is, és amikor mindenünnen összegyűjtötte csapatait, amennyit csak tudott, haladéktalanul megtámadta Basta császári seregét, miután Kassa védelmére ezer válogatott gyalogossal és kétszáz lovassal hátrahagyta Sennyei Miklóst és alvezérét, Nagy Albertot. Basta akkor hadseregével nem messze volt Szendrőtől. Amint meghallotta, hogy a hazaárulók közelednek, csapatait megindította ellenük.

A két sereg Edelény falunál csapott össze, a Boldva folyó mellett, mely a Murány melletti hegyekből ered, azután Szendrő mellett elfolyva a Sajóba ömlik. Basta első támadását az ellenség nagy erővel feltartóztatta, és a csata egészen estig eltartott. Ekkor az éj sötétsége félbeszakította az ütközetet. Amint reggel lett, minthogy sűrű köd borította el az eget és a napot, Basta váratlan támadással az ellenséget gyalázatos futásba kergette. Valamennyiük közül elsőnek Mágocsi katonái fordítottak hátat zászlóstul együtt, azután Bocskai és Homonnai[801] a testőrkatonasággal Szerencsre futott. A janicsárokat és a többi törököt, kik körülbelül hatszázan voltak, és az ágyúknál sokáig vitézül harcoltak, nem engedve, hogy a császáriak azokat elhúzzák, mind egy szálig lekaszabolták: nyolc kerekes ágyújuk a császáriak hatalmába jutott. Ebben a csatában a törökökön kívül a hazaárulók közül körülbelül ezerötszázan estek el. Basta katonái közül csak kevesen vesztek oda, de elestek a jelesebb németek közül ketten, gróf Erbach Lajos, a Hollach-lovasság zászlótartója, s az ifjú gróf Salm Frigyes, aki két nappal előbb kapta meg Bastától a Jagenreutertól cserbenhagyott pesti sereg parancsnokságát. Azt mondják, hogy Bocskait ez a szerencsétlen kimenetelű csata annyira megijesztette, hogy nem mert Kassára visszamenni, hanem már azt tervezte, hogy Egerbe, onnan pedig Budára a törökökhöz menekül, hacsak Homonnai Bálint, ifjú kora ellenére, sok meggyőző érvvel és okkal lelket nem önt belé.

Ezzel a győzelemmel Basta elfoglalta Szendrőt, majd győztes hadseregével visszaindult Eperjesre. Ott nem sokat időzve elhatározta, hogy Tokajt, amit a hajdúk lassú ostrommal, ágyúk nélkül körülzártak, kiragadja a veszedelemből. Ezért Eperjes alatt átkelve a Tarcán, elhaladva Rozgony és Miskolc mellett, oda tart. Amikor a hajdúk tudomást szereztek érkezéséről, abbahagyták az ostromot, és szanaszét futottak. Basta pedig hosszú időre elegendő élelemmel látta el a várat, őrséget hagyott hátra, Ruber Györgyöt megerősítette a segítség reményével, aztán visszatért Eperjesre anélkül, hogy az ellenség bárhol is szembe mert volna vele szállni.

Minthogy serege a táborban sok mindenben szükséget szenvedett, kérte Mátyás főherceget,[802] mielőbb küldjön zsoldot a katonáknak. Erről Mátyás késedelem nélkül gondoskodott is: huszonkilenc szekeret megrakva pénzzel, gyapjúruhával és ezüstedénnyel – értékét összesen kétszázezer aranyra becsülték – Eperjesre küldött gróf Salm Fülöp, Starhemberg Gothárd és más németek kíséretében. Mikor azonban Fülekre érkeztek, Tannhäuser, az ottani parancsnok, kérésükre kétszáz lovast és ugyanannyi gyalogost adott védelmül, hogy annál biztonságosabban szállítsák a szekereket a táborba; ezek a kísérők, akiknek az lett volna a kötelességük, hogy a szállítmányt másoktól megvédjék, a császár és a katonaság roppant kárára páratlan galádsággal arra vetemedtek, hogy ők maguk rabolták el a szekereket és a pénzt. Megöltek a kocsisok közül néhányat és azokat, akik kirántott karddal ellenállni merészkedtek, a lovakat és szekereket pedig a közeli erdőbe hurcolták. A ládákat feltörve, a pénzt meg a többi zsákmányt maguk közt felosztva, egy részük Bocskaihoz, más részük Lengyelországba és más vidékekre, rejtekhelyekre menekült. Salm és Starhemberg a véletlenül elébük kerülő lovakra ugranak, és hanyatt-homlok térnek vissza Fülekre; Tannhäuser pedig más, megbízható lovasokat küldve az erdőkben és hegyekben hiába kutatta a rablókat.

Amint Basta azoknak a gaz katonáknak ezt a szörnyű gonosztettét megtudta, csak nehezen tarthatta vissza seregét a szétszéledéstől: azzal biztatta őket, hogy más pénz és zsold érkezik; addig is lássák el katonai szolgálatukat és engedelmeskedjenek parancsainak. Nem sok időre rá úgy gondolta, hogy Eperjesről kivonulva Kassát rémületbe ejti. Nem törődve azzal, hogy a borús égből hideg havas eső esett, seregét odavezette, a város közelében tábort ütött, s alkalmas embereivel a városba levelet küldve, ígérte a császár kegyét és kegyelmességét s mindannak megtérítését, amit csak elvettek tőlük, ha a régi engedelmességre visszatérnek. A polgárok azonban – tanácsot tartva a parancsnokkal – azt válaszolták, hogy ő Erdélyben is rengeteg nyomorúsággal sújtotta a népeket, miközben ugyanezt ígérte, mégsem állt szavának; ezért makacsul kitartottak elhatározásuk mellett.

Ugyanaznap estefelé Lippai Balázs[803] hajdúival kitört, hogy a külvárost felperzselje, a császáriak be ne fészkelhessék magukat oda. A németek azonban visszavetették, és visszatért a táborba, miután néhány bajtársa golyótól találva elesett. A császáriak közül azonban elfogták Jell Lénárdot, Huszt parancsnokát, azt a buzgó férfiút, aki Mansfeld gróffal jött Magyarországra; bevitték a várba, ahol Sennyei Miklós kegyetlenül megölette.

Minthogy azonban a hadsereg részint a hideget és a rossz időjárást nem tudta elviselni, részint pedig az alacsonyabb rangú tisztek közül sokan vonakodtak harcolni a magyarok ellen, mert ezek is velük egy hitet vallottak, aminek védelmében azok fellázadtak, s okul még felhozták a zsold késedelmes kifizetését is, Basta pedig nem tudta őket teljesen meggyőzni arról, hogy Bocskaiék nem a vallásért, hanem uralomvágyból harcolnak, s minthogy e bajokhoz még hozzájárult, hogy élelemhiánnyal is kezdtek már küszködni, december 8-án táborát visszavezette Eperjesre, s csapatait a szomszédos falvakban téli táborban osztotta el; ezek azonban oly nagy kapzsisággal és kegyetlenséggel zsákmányoltak, hogy még azoknak a lelkét is elidegenítették, akik addig kitartottak a császár pártja mellett, olyannyira, hogy amikor Basta a császár nevében mindazoknak, akik a császár iránti engedelmességre vissza akarnak térni, elpártolásukat megbocsátva kegyelmet ígért, s azt nyilvánosan felmutatott oklevélben közhírré tétette, senki sem akadt, aki úgy vélekedett volna, hogy engedelmeskednie kell.

Később is gyakran és mind jobban zajongtak a katonák a késedelmes zsoldfizetés miatt; Basta most kérésekkel és ígéretekkel, most meg a pénz odaérkezésének pontos idejét és napját megjelölve a haragos és sajátjukat követelő katonákat alig tudta lecsillapítani s rávenni arra, hogy szolgálatában megmaradjanak.

Míg a zsoldfizetést így halogatja, a katonák meg a falvakban elosztva téli táborban a napot lopva és más javait rabolva töltik az időt, a hajdúk egy éjjel Kassáról kivonulnak, és azokra, akik Sóvárott és a Szentpéter nevű faluban voltak, késő éjjel a sötétben rátörnek. Itt volt szálláson Kollonics Károly és lovascsapata. Amikor látta, hogy a nem várt ellenség rátört – mert bár álmából riasztották fel, s egy ingben volt, mégis gyalázatnak tartotta, ha, bár előnytelenebb helyzetben is, kitér a csata elől –, harcolva és küzdve szembeszállt az ellenséggel, hogy visszaszorítsa. De a hajdúk később, tüzet vetve a házakra, a falut felgyújtották, Pettingert elfogták és elvezették, Kappel zászlótartót megölték, majd visszatértek Kassára. Közülük körülbelül huszonöten estek el, sokan puskagolyótól megsebesülve távoztak.

Minthogy azonban ezalatt a katonák tovább már semmiképpen sem akartak zsold nélkül megmaradni a táborban, az pedig még egyáltalán nem jelent meg a látóhatáron, Basta kemény szóval dorgálta őket, hogy embereljék meg magukat, s kijelentette, biztos reménye van arra, hogy a pénzt hamarosan elhozzák. Nekik, akik már két csatában győztek, akik sem gyalogságukkal, sem lovasságukkal, sem számukkal, sem katonai rátermettségükkel és válogatottságukkal nem alábbvalók az ellenségnél, egy darabig még nyugodt lélekkel kell viselniük a nehézségeket, míg tűrve és virrasztva, a jóságos és hatalmas Isten hozzájárulásával és támogatásával, hamarosan teljes győzelmet nem aratnak. Méltatlan dolog, hogy olyan bátor férfiak, mint amilyeneknek ők eddig már sok csatában és háborúban mutatkoztak, a győzelem reményéről lemondva, a visszavonulásra gondoljanak, oly nagy gazságot akarjanak elkövetni, amellyel a gyalázat és szégyen becstelenségének bélyegét sütik nemcsak rá, vezérükre, hanem az egész hadseregre és a német névre.

Minthogy azonban a katonák semmi buzdítástól, semmi mesterkedéstől sem hatódtak meg, és a vallonok már fogták zászlaikat, felkészülve arra, hogy parancsa ellenére is eltávoznak, fogát csikorgatva, sóhajtozva, átkozódva, vádolva szerencséjét, mely a páratlan győzelem dicsőségét a katonák aljas gyávasága és makacssága miatt a kezéből kiragadta, főparancsnok létére engedett a kényszerítő szükségnek, megadta magát; s dob- és kürtszóval jelet adott az indulásra; napkelte előtt az ágyúkkal és poggyászokkal Lőcse felé vette útját, ahol néhány napra megállapodott, várva, hátha azalatt a katonákat a megszolgált zsold kifizetésének megcsillogtatásával lecsillapítva, még megtarthatja szolgálatában.

Amint Basta ily módon távozni kényszerült onnan, Bocskai – akihez naponként csak úgy özönlöttek a zsákmányra éhes és a büntetlenségben bízva minden bűnre roppant könnyen kapható katonák – ezen felbátorodva elhatározta, hogy nemcsak Tokajt, hanem még Szatmárt is ostromzárral veszi körül; hajdúit, mint valami lódarázs-rajokat, mindenfelé szétküldte, a császárnak még engedelmeskedő várakat egyszerre izgatta elpártolásra, és a hanyagabbul őrzött helyeket hatalmába is vette.

Elküldte tehát kétezer hajdúval Rédei Ferencet,[804] aki először Korponát foglalta el, mely a félelem nyomására megnyitotta kapuit. A zsitvaiak és a csábrágiak – az a hír járta, hogy azok, akik Hatvanból elmenekültek, itt hagyták ágyúikat – önként megadták magukat, s Verebély János habozás nélkül átadta Vácot; Bocskai megengedte neki, hogy helyén maradjon. Füleket, melyet Tannhäuser Honóriusz és a sziléziai Arconat Jeromos védett, a Bocskai pártjára állt Bosnyák Tamás kétezer hajdúval, egy janicsárcsapattal meg a környékbeli paraszti néppel oly szoros ostromzárral vette körül, hogy senki sem mehetett ki vagy be. Trencsén várát pedig, melyet Hoffkircher csapatából kiválogatott negyven német katona nagyon tunyán védelmezett, miután a város megadta magát, Szilasi János és Károlyi István meg egy rutén, Belistecs – ezt később, miután lopás bizonyult rá, egy villafára akasztották fel – ostrom alá vette. Léva városát, melyet Kollonics[805] Perényi Zsófia révén, kit feleségül vett, jog szerint birtokolt, Rédei hajdúi, éjjel tüzet vetve rá, egészen felperzselték, a várat azonban, mely sértetlen maradt, maga Kollonics védte. Szádvárát az őrségül odahelyezett hatvan német katona, amint a hajdúkat megpillantotta, rút félelmében remegve hasonlóképpen átadta, pedig ha az ellenséget nem tartják oly sokra, könnyen megtarthatták volna, hiszen oly nagyon meg volt erősítve, hogy egykor Schwendi Lázár is, bár minden erejével körülzárta és sokáig ostromolta, csak megadás útján tudta elfoglalni.[806] Zólyom várát és fallal körülvett városát, melynek parancsnoka Pfeffer Lukács volt, néhány hajdú lassú ostrommal szorongatta, és mint másutt is, elzárta az összes bejárást és utat, hogy semmi élelmet se lehessen beszállítani, hogy éhség és a szükségesek hiánya miatt kénytelen legyen megadni magát. Ugyanabban az időben Végles vára is, mely egykor a Ráskai főuraké volt, elszenvedte az ostromot; élén Rappach Kristóf, a selmeci császári bányakincstár vezetője állott, bezárva oda feleségével és gyermekeivel együtt. Bár ezt a várat a hajdúk kétszer vagy háromszor is megostromolták, ő a hajdúkból több mint kétszázat megölt, és kevés emberével serényen megtartotta. Kovács Boldizsár, aki Palánknak és Drégelynek volt a parancsnoka, meg azok, akik Nógrád, Buják és más várak élén állottak, nem védték vitézséggel és híven a rájuk bízott várakat, hanem az ellenséghez pártoltak.

Bocskai ezalatt Kassán időzött, és mikor megtudta, hogy Basta eltávozott, Sennyei Miklóst és Lippai Balázst nagy hajdúsereggel Eperjesre küldte, hogy először rábeszéléssel kíséreljék meg, vajon a polgárok rávehetők-e a megadás bizonyos feltételeire, azután pedig, ha ez nem sikerülne, fegyveres erővel próbálják meg elfoglalni. Amikor tehát kiabálásukra, amivel azt követelték, hogy adják át nekik a várat, s Bocskai nevében sértetlenséget ígértek nekik, semmit sem válaszoltak, a várfalakhoz létrákat kezdtek támasztani, s övéiket a falak megmászására buzdították. De amikor a Puchain Imre György vezetése alatt álló német katonák, kiket Basta a város védelmére otthagyott, visszaverték s puska- meg ágyúgolyókkal megsebesítették őket, eredménytelenül tértek vissza Kassára, ahonnan jöttek.

Később Bocskai, aki nagy félelemtől szabadult meg Basta eltávozásával, elhatározta, hogy Szerencsre megy, és ott párthíveivel, kiknek száma részint erőszakkal és félelemből, részint a németek iránti gyűlöletből hatalmasan megnövekedett, országgyűlést tart. Mielőtt azonban még oda elutazott volna, elhatározta, hogy Lippai Balázst eltéteti láb alól, vagy azért, hogy hatalmas vagyonát – melyről az a hír járta, hogy Kassa városának és a nemességnek kirablásával gyűjtötte magának össze – megkaparintsa, vagy azért, mert ostoba vakmerőségével megsértette, mikor Bocskai haditervébe a kelleténél féktelenebbül és szemtelenebbül szólt bele, s azt mondogatta, hogy [Bocskait] elsősorban ő emelte a királyi méltóság és tekintély oly magas csúcsára, s hogy az ő tudta és megkérdezése nélkül [Bocskainak] senkinek sem szabad méltóságot vagy tisztséget adományoznia. A gyilkosság véghezvitelére utasítást adott Kátai Mihálynak,[807] Sennyei Miklósnak és Nagy Albertnak. Ezek Kátai szállására ebédre hívták meg Lippait, s amikor egy szűk sötét folyosón át a közeli szobába ment, mellébe és hasába tőrt döfve összekaszabolták, s holttestét átadták szolgáinak, hogy temessék el.[808]

Lippai Balázs Lippán született, az emberek egy nemtelen és mocskos fajtájából, amit cigánynak neveznek. Hírhedt volt sok rablásáról, esküszegéséről, lopásáról és árulásáról, ezért a halálnak ezt a nemét mindenképpen megérdemelte volna, ha más öli meg, és nem Bocskai, akinek gonosz, de mégiscsak hasznos szolgálatokat tett utolsó árulásával és az adorjáni csatával. Feleségét megfosztották a zsákmánytól, amit férje kegyetlenséggel halmozott fel, és azoktól az aranyláncoktól, melyeket szemérmetlenül hordott a nyakában – hisz nem oly nyakra illettek azok –, így hát előbbi szegény és szolgasorsú életére kényszerült visszatérni. Utóbb Lippainak galád bűnéül rótták fel, hogy Bastával és a németekkel titkos tárgyalásokat folytatott, hogy átadja nekik Kassát.

Amikor az országgyűlés, amit a császár ez év elejére hirdetett, ettől a veszélyes lázadástól megzavarva feloszlott, a királyi tanács tagjai tanácsot tartva maguk közt Bécsbe utaztak, s Mátyás főherceget arra kérték, hogy – bár Bocskaiéktól egyáltalán nem kell félniük, mégsem szabad őket semmibe venni – Bocskaihoz küldött követek útján kísérelje meg, mi módon lehetne e tűzvészt feltartóztatni, s vajon Bocskai a béke valami reményének megcsillogtatásával kiengesztelhető-e. A főherceg azt válaszolta, hogy ő ugyan erre nézve a császártól még nem kapott utasítást, mégsem akadályozza meg, hogy a tanácsurak, ha úgy látják jónak, egyeseket maguk közül hozzá küldjenek. Haladéktalanul elküldték Náprági Demeter[809] veszprémi püspököt és Forgách Zsigmondot,[810] kik ezt a megbízatást készséges lélekkel elvállalták. Azt gondolták ugyanis, hogy annál a régi barátságnál fogva, mely őket Bocskaival összefűzi, könnyűszerrel rávehetik őt az egyetértésre. Bocskai lelkét azonban egészen másnak találták, mint ahogyan elképzelték, mert a kívánsága szerint sikeresen zajló események fennhéjázóvá tették. Minthogy azonban ők először Bastához mentek, aki akkor még Eperjesről, téli táborából nem vonult ki, és csak azután értesítették Bocskait jövetelükről, nehezen engedte őket maga elé. És amikor végre nagy sokára mégis fogadta őket, mert megtudta, hogy nem a császár, nem a főherceg nevében, hanem a királyi tanács megbízásából jöttek, hogy vele tárgyaljanak, akkor is csak dolgukvégezetlenül bocsátotta el őket. De az utakat megszállva tartó hajdúktól való félelmükben nem ugyanarra tértek vissza, hanem Lengyelországon keresztül.

[…]

Juhász László fordítása



[798] Bocskai István (1557–1606), 1592-től váradi kapitány és a törökellenes párt egyik vezére. Basta rémuralma kiábrándította a Habsburgokból, a hajdúk élére állt, s 1604 októberében győzelmet aratott velük a császáriak fölött. 1605 februárjában a medgyesi országgyűlés Erdély, áprilisban a szerencsi egész Magyarország fejedelmévé választotta.

[799] Rákóczi Zsigmond (1544–1608), a későbbi fejedelem, 1603-ban Bocskaihoz pártolt, mert a bécsi udvar hűtlenségi perbe akarta fogni, hogy vagyonát megszerezhesse.

[800] Nyári Pál (†1607) bihari főispán, 1596-ban, amikor a vár török kézre került, ő volt az egri kapitány.

[801] Homonnai Drugeth Bálint (1577–1609) a kamara pere elől Bocskaihoz csatlakozott, aki a felkelés fővezérévé nevezte ki.

[802] II. Mátyás (1557–1619), I. Miksa fia, 1608-tól magyar király, 1612-től császár; ez időben az elmebeteg Rudolf helyett ő intézte az ügyeket. 1606-ban hivatalosan is családfővé nyilvánították.

[803] Lippai Balázs (†1605) cigány hajdúkapitány.

[804] Rhédey Ferenc (†1621) végvári katona, 1596-ban füleki kapitány, 1604-ben csatlakozott Bocskaihoz, később bihari főispán, váradi kapitány lett.

[805] Kollonics Szigfrid (1572–1623) császári generális, ekkor Érsekújvár kapitánya.

[806] Lazarus Schwendi (1522–1584) császári hadvezér 1567-ben foglalta el Szádvárt.

[807] Kátay Mihály (†1607) 1604-ben Kálló kapitányaként csatlakozott Bocskaihoz, akinek kancellárja lett. Később őt vádolták a fejedelem megmérgezésével, és a hajdúk felkoncolták.

[808] Lippai Balázs megölésének háttere ma sem tisztázott.

[809] Náprági Demeter (1556?–1619?) 1603-tól győri, 1605-tól veszprémi püspök, később kalocsai érsek, Mihály vajda idején erdélyi kancellár.

[810] Forgách Zsigmond (†1621) királyi tanácsos, 1604-től főpohárnokmester, 1606-ban országbíró, később nádor.