Ellenséges Marstól győztesként hazatérő,
          vagy ki hajóromlást élve megért a vizen:
      zsákmányt s öltözetet mind templomban helyezett el,
          így emléke marad régi kalandjainak.
 5   Szintugyan effélét óhajt imez ünnepi ének,
          végigjárt utazás hálaadása legyen:
      mert bebolyongtuk mind, mi a földön s tengeren által
          Pannon föld s Brit hon partja közé települt.^[890]
      Vedd emlékezetűl, brit ősöktől eredett hős,
10      engedd nagy nevedet mondanom oltalomúl:
      mert ha ajándékom most ekkora csúcsra helyeztem,
          majd az utókortól félni okom sose lesz.

      Rajta, te jobb részem, ki a gyors verslábba fuvalmat
      öntesz, örök lélek, s te is, áldott életadó ész:
      szép szavakat szólhassunk, hálát adva soroljuk,
      mint történt, ahogy Isten akarta, megannyi cselekvés.
 5       Már a teremtéskor pompás művet keze formált,
      érte dicsőség általövedzi ragyogva örökre,
      mennyei felségét szent tisztesség koszorúzza.
      Mert nincs semmi különb ama bíborszínü ruhánál,
      mit szinarany tündöklő fényesség besugároz,
10   távoli tűz-izzás, melynek palotája a mennybolt,
       mint függesztett üst, mely a kéklő boltozaton függ,
       s ámbár tűz vörösíti s lánglobogás beborítja,
       víz táncolja körül, csillagról visszaverődő
       átlátszó anyagát nézd: tiszta folyóba folyik szét.
15   Mind a te munkád, égi Atyánk, ki a fellegek ormán
       villámtűzlobogásban, utána nagy égi morajban
       tűzlábú lovakat léptetsz, és fenn, magas űrben
       mint a madár sétálsz robogó röpülő viharokban.
       Rendeletid követője a száz örökifju teremtmény,^[891]
20   romlástól ment géniuszok, kik meg sose halnak,
       szálló lelkek, szándékod viselői, tevői,
       gyilkos tűzbe s emésztő lángsuhogásba merülnek.
           És ez a nagy Föld ingatagon lebegett a világban
       hajdan, ezért alapoztad, legfelső hatalommal,
25   sziklaszilárddá, hogy ne bicegjen, megreguláztad.
       Akkor volt amaz őskorszak, hogy a körbefolyó víz
       elrejté a magas hegyeket, s a víz közepébe
       zárt földet hálózta magába a tenger erősen.
       Roppant rémület élt, de te váratlan jelet adtál,
30   villámlással a felhőből kihasadt a parancsod:
       váljon a tenger a szárazföldtől, hagyja virulni,
       s néreiszek^[892] rettentek az éteri űr robajától.
       Akkor kelt föl először a Nap, s föl az égre nyomultak
       mind a hegyek, s le közéjük a jég-erü völgyek ijedten,
35   zordon igédre, s nem várt visszhangzással üvöltve
       lassan emelte fejét a szárazföld a habokból,
       és hogy az örjöngő hullámzás el ne temesse
       újra, határt szabtál a szilaj vízáradatoknak,
       s Neptun^[893] hasztalanúl ver tengerpartot azóta.
40       Aztán: szűk üregekből nagy folyamok kizubogtak,
       hegybensőkből, duzzadozón, feszülőn, nagy erővel,
       bércközi szurdokban rejtett patakok kanyarognak:
       mind a te műved! A véres harc múltán csatakos mén
       itten eloltja a szomját, gyors-kocogásu szamár is,
45   vad falkák, s a baromcsordák, kondák meg a nyájak,
       lombközi kismadarak, szomjan röppenve folyóhoz,
       és a folyón át, édes dalt libbentve az égbe.
       Nagy mű, s mind a tiéd! Ó, tán valamennyi vidéken
       Ceres^[894] igéretként benn-rejlik a zsenge füvekben,
50   hogyha a bércek s szomju mezők, várván az esőzést,
       jussuk megkapják: idejében nyílnak a felhők.
       Éteri harmattal, már bőven töltekezik lenn
       ős anyaföldünk, hátát adja a szántogatónak,
       füvet a marháknak, lakomát a mulók seregének,
55   gyógyírt kardtól s kórtól rongált emberiségnek:
       és ez a mű a tiéd! Mert tőled ered valamennyi,
       kis tőből lelkünk nektárja, a kertben a szőlő,
       szétterjednek a vesszők, és indát szerető fa
       homloküdítő balzsamot izzad, jó olajat, hogy
60   ambrosiával,^[895] ceresi jó falatokkal ezerszer
       teljünk, s éltünket majd késő évekig éljük,
       s felhőszülte esőtől, mit te leöntesz özönnel,
       szomju fa veszti a fonnyadtságot s újra kizöldül.
       Tőled ered Libanon sok örökzöld nagy terebélye,
65   mert erdőt te, teremtő, sziklatetőkre helyeztél,
       illatozó csúccsal nő és szétterjed a cédrus.
       Új tavaszon dús lomb közein kerekednek a fészkek,
       építménye s lakhelye mindenféle madárnak.
       Ott a fenyőn alapít trónszéket a kisdedek égi
70   földrehozója, a hosszúcsőrű, lég-lovu gólya.^[896]
       Van, ki hatalmas bérc gazdája; s amott a csalitban
       kis remegő nyuszi bújkál, sűn tüskéje mered s döf
       védekezőn, ha jön ellensége, keresve az étkét.
          Aprókról szóltam, noha jobb föl az égbe röpülni,
75   hol csoda-forgatagos szép csillagokat te keringetsz;
       és hol a testvér Hold^[897] mindég-ujuló ragyogása
       számlált hónap-sorrá szétszeli mindenik évünk;
       és ahol árnyba hanyatlik s biztosan újraszületve
       fölkel a mindenség szeme, szép Nap, híven igát von,
80   majd oceánba lehull, mindtől megvonja a fényét,
       s eljön az éj ideje s rettenti a földi lakókat.
           Ekkor kél az ölő szándék, az üres hasu dúvad
       bátran támad a gyöngébbekre, mivel vak az éjjel,
       Massylusok^[898] vadonában széjjelterjed a morgás,
85   mert ébredvén, indul, szökken az ifju oroszlán,
       vért szomjúzva, hörögve dühöng, ártatlanok ellen.
       Aztán ismét vonja igáját, rózsa-szinek dús
       csokrát gyűjti a tengerből s fényt gyújt a szives Nap,
       és űz Marmara-menti^[899] odúkba megannyi oroszlánt.
90      Biztonságban már a paraszt, veszi fegyvereit mind,
       ásót s görbe kapát, nyugton dolgozgat a földjén;
       majd a Titán^[900] befogott lovait tengerbe merítve
       a fél Földre homályt zár, újfent itt van az este.
           Tájak s fénylő ég gyönyörű jó életadója,
95   annyi öröknek hű okozója! Ki volna, ki téged
       nem bámúlva csodál, nem imád, hálás szive mélyén,
       ennyi sok érdemed érezvén, nem kábul a soktól?
       Bárhova nézek, téged látlak s itt vagy előttem,
       áldasz szép, dús, bölcs élettel, s év-sokasággal,
100   tisztességgel s boldogsággal: ezért te vagy áldott.
         Mennyi a földnek gazdagsága! de mekkora bőség!
         Egy kis tőke után a kamat bokros sokasága!
         Mekkora nagysággal, mélységgel, mekkora parttal
         nyúlik a tenger! Benne nyüzsögnek özönnel az élők,
105   mily nagyok és aprók! Szelidebbek a szörnyetegek^[901] közt
         borzalmas habokat laknak, s mindennap, apálykor,
         mindenféle csodás figurával népes a vízpart.
         Mély tenger tarajos felszínén száll a vitorlás,
         ormótlan ceteket szemlélnek a messzi hajósok.
110       Mind téged tisztel, mert mindig akárhol az élők
         szándékodra lelik meg a táplálékot, a kellőt.
         Mert valahányszor a már-már veszni-bukottra hajolva
         hűn meghallgatod őt: baja nincs többé; a kegyelmed
         árja gyönyörrel elönti megint: bőségszaru, telve.
115   S hogyha komor nézéssel ajándékod vonod el: mind
         bús nyavalyától és csikasz éhségtől rogyadoznak,
         szenved a természet bennük, s eltorzul az éltük.
         Hogyha te lélek s értelem egységét kilazítod:
         testüket összevegyíted porral, véle rokonnal;
120   hogyha te lélek s értelem egységét igazítod:
         Testük fölkel a porból, lám, a por éledez újra,
         és a termésben kimerült lét dísze megifjúl.
             Áldva legyél, Atyaisten, öröktől fogva dicsőség,
         légy te örökre dicső! Méltán örvendjen az Isten,
125   míg emlékszik a Műre, ha visszatekint a magasból,
         vagy ha a földet rázza, hogy ing-reng és beleborzong,
         vagy ha a füstölgő hegycsúcsból lángzivatart szór.
         Én, mig az élők közt vagyok élő, s élet a részem,
         himnuszt zengek^[902] nékie folytonosan s esedezve,
130   nem-múló dalt, jámboran áldva ez árva kebelből.
            Hát örvendjen az ének, mert hallgatja az Isten
         és szivesen hallgatja, s együttesen ővele én is,
         tárt eleven boldogság mámoros árja vigasztal.
         És ti, goromba tömeg, sok rossz istentelen ember,
135   átokverten omoljatok el mind, hasztalan árnnyá;
         ám ti, akikben múló testben fészkel a lélek,
         áldjátok velem őt, a Teremtőt, dallal, imával:
         üdv, örök Úristen, mindenség legragyogóbbja,
         égilakó Atya! zengedezésünk, ünnepelésünk
140   vedd kegyesen, s a szemed csak méltó jókra tekintsen.
         1582
(Weöres Sándor fordítása)