Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)
Balassi Kiadó
Dávid 104. zsoltárának mintájára és hálaadásul Pannóniából Angliába történt sikeres vándorlása után a Jó Istennek és Leghatalmasabb Őrzőnek [888]
PROSPONESIS AZAZ AJÁNLÁS A NEMES, ERÉNYES ÉS TUDÓS HENRY UNTONNAK[889]
Ellenséges Marstól győztesként hazatérő,
vagy ki hajóromlást élve megért a vizen:
zsákmányt s öltözetet mind templomban helyezett el,
így emléke marad régi kalandjainak.
5 Szintugyan effélét óhajt imez ünnepi ének,
végigjárt utazás hálaadása legyen:
mert bebolyongtuk mind, mi a földön s tengeren által
Pannon föld s Brit hon partja közé települt.[890]
Vedd emlékezetűl, brit ősöktől eredett hős,
10 engedd nagy nevedet mondanom oltalomúl:
mert ha ajándékom most ekkora csúcsra helyeztem,
majd az utókortól félni okom sose lesz.
PAEAN
Rajta, te jobb részem, ki a gyors verslábba fuvalmat
öntesz, örök lélek, s te is, áldott életadó ész:
szép szavakat szólhassunk, hálát adva soroljuk,
mint történt, ahogy Isten akarta, megannyi cselekvés.
5 Már a teremtéskor pompás művet keze formált,
érte dicsőség általövedzi ragyogva örökre,
mennyei felségét szent tisztesség koszorúzza.
Mert nincs semmi különb ama bíborszínü ruhánál,
mit szinarany tündöklő fényesség besugároz,
10 távoli tűz-izzás, melynek palotája a mennybolt,
mint függesztett üst, mely a kéklő boltozaton függ,
s ámbár tűz vörösíti s lánglobogás beborítja,
víz táncolja körül, csillagról visszaverődő
átlátszó anyagát nézd: tiszta folyóba folyik szét.
15 Mind a te munkád, égi Atyánk, ki a fellegek ormán
villámtűzlobogásban, utána nagy égi morajban
tűzlábú lovakat léptetsz, és fenn, magas űrben
mint a madár sétálsz robogó röpülő viharokban.
Rendeletid követője a száz örökifju teremtmény,[891]
20 romlástól ment géniuszok, kik meg sose halnak,
szálló lelkek, szándékod viselői, tevői,
gyilkos tűzbe s emésztő lángsuhogásba merülnek.
És ez a nagy Föld ingatagon lebegett a világban
hajdan, ezért alapoztad, legfelső hatalommal,
25 sziklaszilárddá, hogy ne bicegjen, megreguláztad.
Akkor volt amaz őskorszak, hogy a körbefolyó víz
elrejté a magas hegyeket, s a víz közepébe
zárt földet hálózta magába a tenger erősen.
Roppant rémület élt, de te váratlan jelet adtál,
30 villámlással a felhőből kihasadt a parancsod:
váljon a tenger a szárazföldtől, hagyja virulni,
s néreiszek[892] rettentek az éteri űr robajától.
Akkor kelt föl először a Nap, s föl az égre nyomultak
mind a hegyek, s le közéjük a jég-erü völgyek ijedten,
35 zordon igédre, s nem várt visszhangzással üvöltve
lassan emelte fejét a szárazföld a habokból,
és hogy az örjöngő hullámzás el ne temesse
újra, határt szabtál a szilaj vízáradatoknak,
s Neptun[893] hasztalanúl ver tengerpartot azóta.
40 Aztán: szűk üregekből nagy folyamok kizubogtak,
hegybensőkből, duzzadozón, feszülőn, nagy erővel,
bércközi szurdokban rejtett patakok kanyarognak:
mind a te műved! A véres harc múltán csatakos mén
itten eloltja a szomját, gyors-kocogásu szamár is,
45 vad falkák, s a baromcsordák, kondák meg a nyájak,
lombközi kismadarak, szomjan röppenve folyóhoz,
és a folyón át, édes dalt libbentve az égbe.
Nagy mű, s mind a tiéd! Ó, tán valamennyi vidéken
Ceres[894] igéretként benn-rejlik a zsenge füvekben,
50 hogyha a bércek s szomju mezők, várván az esőzést,
jussuk megkapják: idejében nyílnak a felhők.
Éteri harmattal, már bőven töltekezik lenn
ős anyaföldünk, hátát adja a szántogatónak,
füvet a marháknak, lakomát a mulók seregének,
55 gyógyírt kardtól s kórtól rongált emberiségnek:
és ez a mű a tiéd! Mert tőled ered valamennyi,
kis tőből lelkünk nektárja, a kertben a szőlő,
szétterjednek a vesszők, és indát szerető fa
homloküdítő balzsamot izzad, jó olajat, hogy
60 ambrosiával,[895] ceresi jó falatokkal ezerszer
teljünk, s éltünket majd késő évekig éljük,
s felhőszülte esőtől, mit te leöntesz özönnel,
szomju fa veszti a fonnyadtságot s újra kizöldül.
Tőled ered Libanon sok örökzöld nagy terebélye,
65 mert erdőt te, teremtő, sziklatetőkre helyeztél,
illatozó csúccsal nő és szétterjed a cédrus.
Új tavaszon dús lomb közein kerekednek a fészkek,
építménye s lakhelye mindenféle madárnak.
Ott a fenyőn alapít trónszéket a kisdedek égi
70 földrehozója, a hosszúcsőrű, lég-lovu gólya.[896]
Van, ki hatalmas bérc gazdája; s amott a csalitban
kis remegő nyuszi bújkál, sűn tüskéje mered s döf
védekezőn, ha jön ellensége, keresve az étkét.
Aprókról szóltam, noha jobb föl az égbe röpülni,
75 hol csoda-forgatagos szép csillagokat te keringetsz;
és hol a testvér Hold[897] mindég-ujuló ragyogása
számlált hónap-sorrá szétszeli mindenik évünk;
és ahol árnyba hanyatlik s biztosan újraszületve
fölkel a mindenség szeme, szép Nap, híven igát von,
80 majd oceánba lehull, mindtől megvonja a fényét,
s eljön az éj ideje s rettenti a földi lakókat.
Ekkor kél az ölő szándék, az üres hasu dúvad
bátran támad a gyöngébbekre, mivel vak az éjjel,
Massylusok[898] vadonában széjjelterjed a morgás,
85 mert ébredvén, indul, szökken az ifju oroszlán,
vért szomjúzva, hörögve dühöng, ártatlanok ellen.
Aztán ismét vonja igáját, rózsa-szinek dús
csokrát gyűjti a tengerből s fényt gyújt a szives Nap,
és űz Marmara-menti[899] odúkba megannyi oroszlánt.
90 Biztonságban már a paraszt, veszi fegyvereit mind,
ásót s görbe kapát, nyugton dolgozgat a földjén;
majd a Titán[900] befogott lovait tengerbe merítve
a fél Földre homályt zár, újfent itt van az este.
Tájak s fénylő ég gyönyörű jó életadója,
95 annyi öröknek hű okozója! Ki volna, ki téged
nem bámúlva csodál, nem imád, hálás szive mélyén,
ennyi sok érdemed érezvén, nem kábul a soktól?
Bárhova nézek, téged látlak s itt vagy előttem,
áldasz szép, dús, bölcs élettel, s év-sokasággal,
100 tisztességgel s boldogsággal: ezért te vagy áldott.
Mennyi a földnek gazdagsága! de mekkora bőség!
Egy kis tőke után a kamat bokros sokasága!
Mekkora nagysággal, mélységgel, mekkora parttal
nyúlik a tenger! Benne nyüzsögnek özönnel az élők,
105 mily nagyok és aprók! Szelidebbek a szörnyetegek[901] közt
borzalmas habokat laknak, s mindennap, apálykor,
mindenféle csodás figurával népes a vízpart.
Mély tenger tarajos felszínén száll a vitorlás,
ormótlan ceteket szemlélnek a messzi hajósok.
110 Mind téged tisztel, mert mindig akárhol az élők
szándékodra lelik meg a táplálékot, a kellőt.
Mert valahányszor a már-már veszni-bukottra hajolva
hűn meghallgatod őt: baja nincs többé; a kegyelmed
árja gyönyörrel elönti megint: bőségszaru, telve.
115 S hogyha komor nézéssel ajándékod vonod el: mind
bús nyavalyától és csikasz éhségtől rogyadoznak,
szenved a természet bennük, s eltorzul az éltük.
Hogyha te lélek s értelem egységét kilazítod:
testüket összevegyíted porral, véle rokonnal;
120 hogyha te lélek s értelem egységét igazítod:
Testük fölkel a porból, lám, a por éledez újra,
és a termésben kimerült lét dísze megifjúl.
Áldva legyél, Atyaisten, öröktől fogva dicsőség,
légy te örökre dicső! Méltán örvendjen az Isten,
125 míg emlékszik a Műre, ha visszatekint a magasból,
vagy ha a földet rázza, hogy ing-reng és beleborzong,
vagy ha a füstölgő hegycsúcsból lángzivatart szór.
Én, mig az élők közt vagyok élő, s élet a részem,
himnuszt zengek[902] nékie folytonosan s esedezve,
130 nem-múló dalt, jámboran áldva ez árva kebelből.
Hát örvendjen az ének, mert hallgatja az Isten
és szivesen hallgatja, s együttesen ővele én is,
tárt eleven boldogság mámoros árja vigasztal.
És ti, goromba tömeg, sok rossz istentelen ember,
135 átokverten omoljatok el mind, hasztalan árnnyá;
ám ti, akikben múló testben fészkel a lélek,
áldjátok velem őt, a Teremtőt, dallal, imával:
üdv, örök Úristen, mindenség legragyogóbbja,
égilakó Atya! zengedezésünk, ünnepelésünk
140 vedd kegyesen, s a szemed csak méltó jókra tekintsen.
1582
(Weöres Sándor fordítása)
[888] prosponesis: ajánlás (könyvben).
[889] Sir Henry Unton (1557–1596) angol katona és diplomata volt az Erzsébet-korban. Talán 1576-ban kezdett bázeli egyetemjárása során ismerkedett meg Budai Parmenius Istvánnal. Paeanját a magyar humanista költő Unton rezidenciáján, a berkshire-i Wadley-ben írhatta 1581-ben.
[890] A Pannon föld s Brit hon (Albion) közti bolyongást alighanem Unton társaságában élte meg Parmenius István.
[891] A „száz örökifjú teremtmény” a fordító leleménye.
[892] Néreusz tengeristen leányai, tengeri nimfák.
[893] Neptunus, római tengeristen.
[894] A gabona és a szántóföld termésének istennője a rómaiaknál.
[895] Ambrosia az istenek eledele.
[896] A latin eredetiben csak a fészkét építő gólya (ciconia) szerepel, a gólya-mese említése Weöres Sándor költői leleménye.
[897] Diana istennő.
[898] Az Atlasz-hegységnél elterülő Mauritania lakói.
[899] Márvány-tenger parti.
[900] A napisten, aki szekéren halad az égen.
[901] Monstrisque, a Balassi Bálint által is megverselt „tengeri csudák” (Óh, nagy kerek kék ég…).
[902] A szerző itt műve címére utalva ígéri, hogy Istent dicsőítő énekeket fog eztán is zengeni (paeana canam).