Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

PAEAN

PAEAN

Dávid 104. zsoltárának mintájára és hálaadásul Pannóniából Angliába történt sikeres vándorlása után a Jó Istennek és Leghatalmasabb Őrzőnek [888]

PROSPONESIS AZAZ AJÁNLÁS A NEMES, ERÉNYES ÉS TUDÓS HENRY UNTONNAK[889]


      Ellenséges Marstól győztesként hazatérő,
          vagy ki hajóromlást élve megért a vizen:
      zsákmányt s öltözetet mind templomban helyezett el,
          így emléke marad régi kalandjainak.
 5   Szintugyan effélét óhajt imez ünnepi ének,
          végigjárt utazás hálaadása legyen:
      mert bebolyongtuk mind, mi a földön s tengeren által
          Pannon föld s Brit hon partja közé települt.[890]
      Vedd emlékezetűl, brit ősöktől eredett hős,
10      engedd nagy nevedet mondanom oltalomúl:
      mert ha ajándékom most ekkora csúcsra helyeztem,
          majd az utókortól félni okom sose lesz.

PAEAN


      Rajta, te jobb részem, ki a gyors verslábba fuvalmat
      öntesz, örök lélek, s te is, áldott életadó ész:
      szép szavakat szólhassunk, hálát adva soroljuk,
      mint történt, ahogy Isten akarta, megannyi cselekvés.
 5       Már a teremtéskor pompás művet keze formált,
      érte dicsőség általövedzi ragyogva örökre,
      mennyei felségét szent tisztesség koszorúzza.
      Mert nincs semmi különb ama bíborszínü ruhánál,
      mit szinarany tündöklő fényesség besugároz,
10   távoli tűz-izzás, melynek palotája a mennybolt,
       mint függesztett üst, mely a kéklő boltozaton függ,
       s ámbár tűz vörösíti s lánglobogás beborítja,
       víz táncolja körül, csillagról visszaverődő
       átlátszó anyagát nézd: tiszta folyóba folyik szét.
15   Mind a te munkád, égi Atyánk, ki a fellegek ormán
       villámtűzlobogásban, utána nagy égi morajban
       tűzlábú lovakat léptetsz, és fenn, magas űrben
       mint a madár sétálsz robogó röpülő viharokban.
       Rendeletid követője a száz örökifju teremtmény,[891]
20   romlástól ment géniuszok, kik meg sose halnak,
       szálló lelkek, szándékod viselői, tevői,
       gyilkos tűzbe s emésztő lángsuhogásba merülnek.
           És ez a nagy Föld ingatagon lebegett a világban
       hajdan, ezért alapoztad, legfelső hatalommal,
25   sziklaszilárddá, hogy ne bicegjen, megreguláztad.
       Akkor volt amaz őskorszak, hogy a körbefolyó víz
       elrejté a magas hegyeket, s a víz közepébe
       zárt földet hálózta magába a tenger erősen.
       Roppant rémület élt, de te váratlan jelet adtál,
30   villámlással a felhőből kihasadt a parancsod:
       váljon a tenger a szárazföldtől, hagyja virulni,
       s néreiszek[892] rettentek az éteri űr robajától.
       Akkor kelt föl először a Nap, s föl az égre nyomultak
       mind a hegyek, s le közéjük a jég-erü völgyek ijedten,
35   zordon igédre, s nem várt visszhangzással üvöltve
       lassan emelte fejét a szárazföld a habokból,
       és hogy az örjöngő hullámzás el ne temesse
       újra, határt szabtál a szilaj vízáradatoknak,
       s Neptun[893] hasztalanúl ver tengerpartot azóta.
40       Aztán: szűk üregekből nagy folyamok kizubogtak,
       hegybensőkből, duzzadozón, feszülőn, nagy erővel,
       bércközi szurdokban rejtett patakok kanyarognak:
       mind a te műved! A véres harc múltán csatakos mén
       itten eloltja a szomját, gyors-kocogásu szamár is,
45   vad falkák, s a baromcsordák, kondák meg a nyájak,
       lombközi kismadarak, szomjan röppenve folyóhoz,
       és a folyón át, édes dalt libbentve az égbe.
       Nagy mű, s mind a tiéd! Ó, tán valamennyi vidéken
       Ceres[894] igéretként benn-rejlik a zsenge füvekben,
50   hogyha a bércek s szomju mezők, várván az esőzést,
       jussuk megkapják: idejében nyílnak a felhők.
       Éteri harmattal, már bőven töltekezik lenn
       ős anyaföldünk, hátát adja a szántogatónak,
       füvet a marháknak, lakomát a mulók seregének,
55   gyógyírt kardtól s kórtól rongált emberiségnek:
       és ez a mű a tiéd! Mert tőled ered valamennyi,
       kis tőből lelkünk nektárja, a kertben a szőlő,
       szétterjednek a vesszők, és indát szerető fa
       homloküdítő balzsamot izzad, jó olajat, hogy
60   ambrosiával,[895] ceresi jó falatokkal ezerszer
       teljünk, s éltünket majd késő évekig éljük,
       s felhőszülte esőtől, mit te leöntesz özönnel,
       szomju fa veszti a fonnyadtságot s újra kizöldül.
       Tőled ered Libanon sok örökzöld nagy terebélye,
65   mert erdőt te, teremtő, sziklatetőkre helyeztél,
       illatozó csúccsal nő és szétterjed a cédrus.
       Új tavaszon dús lomb közein kerekednek a fészkek,
       építménye s lakhelye mindenféle madárnak.
       Ott a fenyőn alapít trónszéket a kisdedek égi
70   földrehozója, a hosszúcsőrű, lég-lovu gólya.[896]
       Van, ki hatalmas bérc gazdája; s amott a csalitban
       kis remegő nyuszi bújkál, sűn tüskéje mered s döf
       védekezőn, ha jön ellensége, keresve az étkét.
          Aprókról szóltam, noha jobb föl az égbe röpülni,
75   hol csoda-forgatagos szép csillagokat te keringetsz;
       és hol a testvér Hold[897] mindég-ujuló ragyogása
       számlált hónap-sorrá szétszeli mindenik évünk;
       és ahol árnyba hanyatlik s biztosan újraszületve
       fölkel a mindenség szeme, szép Nap, híven igát von,
80   majd oceánba lehull, mindtől megvonja a fényét,
       s eljön az éj ideje s rettenti a földi lakókat.
           Ekkor kél az ölő szándék, az üres hasu dúvad
       bátran támad a gyöngébbekre, mivel vak az éjjel,
       Massylusok[898] vadonában széjjelterjed a morgás,
85   mert ébredvén, indul, szökken az ifju oroszlán,
       vért szomjúzva, hörögve dühöng, ártatlanok ellen.
       Aztán ismét vonja igáját, rózsa-szinek dús
       csokrát gyűjti a tengerből s fényt gyújt a szives Nap,
       és űz Marmara-menti[899] odúkba megannyi oroszlánt.
90      Biztonságban már a paraszt, veszi fegyvereit mind,
       ásót s görbe kapát, nyugton dolgozgat a földjén;
       majd a Titán[900] befogott lovait tengerbe merítve
       a fél Földre homályt zár, újfent itt van az este.
           Tájak s fénylő ég gyönyörű jó életadója,
95   annyi öröknek hű okozója! Ki volna, ki téged
       nem bámúlva csodál, nem imád, hálás szive mélyén,
       ennyi sok érdemed érezvén, nem kábul a soktól?
       Bárhova nézek, téged látlak s itt vagy előttem,
       áldasz szép, dús, bölcs élettel, s év-sokasággal,
100   tisztességgel s boldogsággal: ezért te vagy áldott.
         Mennyi a földnek gazdagsága! de mekkora bőség!
         Egy kis tőke után a kamat bokros sokasága!
         Mekkora nagysággal, mélységgel, mekkora parttal
         nyúlik a tenger! Benne nyüzsögnek özönnel az élők,
105   mily nagyok és aprók! Szelidebbek a szörnyetegek[901] közt
         borzalmas habokat laknak, s mindennap, apálykor,
         mindenféle csodás figurával népes a vízpart.
         Mély tenger tarajos felszínén száll a vitorlás,
         ormótlan ceteket szemlélnek a messzi hajósok.
110       Mind téged tisztel, mert mindig akárhol az élők
         szándékodra lelik meg a táplálékot, a kellőt.
         Mert valahányszor a már-már veszni-bukottra hajolva
         hűn meghallgatod őt: baja nincs többé; a kegyelmed
         árja gyönyörrel elönti megint: bőségszaru, telve.
115   S hogyha komor nézéssel ajándékod vonod el: mind
         bús nyavalyától és csikasz éhségtől rogyadoznak,
         szenved a természet bennük, s eltorzul az éltük.
         Hogyha te lélek s értelem egységét kilazítod:
         testüket összevegyíted porral, véle rokonnal;
120   hogyha te lélek s értelem egységét igazítod:
         Testük fölkel a porból, lám, a por éledez újra,
         és a termésben kimerült lét dísze megifjúl.
             Áldva legyél, Atyaisten, öröktől fogva dicsőség,
         légy te örökre dicső! Méltán örvendjen az Isten,
125   míg emlékszik a Műre, ha visszatekint a magasból,
         vagy ha a földet rázza, hogy ing-reng és beleborzong,
         vagy ha a füstölgő hegycsúcsból lángzivatart szór.
         Én, mig az élők közt vagyok élő, s élet a részem,
         himnuszt zengek[902] nékie folytonosan s esedezve,
130   nem-múló dalt, jámboran áldva ez árva kebelből.
            Hát örvendjen az ének, mert hallgatja az Isten
         és szivesen hallgatja, s együttesen ővele én is,
         tárt eleven boldogság mámoros árja vigasztal.
         És ti, goromba tömeg, sok rossz istentelen ember,
135   átokverten omoljatok el mind, hasztalan árnnyá;
         ám ti, akikben múló testben fészkel a lélek,
         áldjátok velem őt, a Teremtőt, dallal, imával:
         üdv, örök Úristen, mindenség legragyogóbbja,
         égilakó Atya! zengedezésünk, ünnepelésünk
140   vedd kegyesen, s a szemed csak méltó jókra tekintsen.
         1582
(Weöres Sándor fordítása)



[888] prosponesis: ajánlás (könyvben).

[889] Sir Henry Unton (1557–1596) angol katona és diplomata volt az Erzsébet-korban. Talán 1576-ban kezdett bázeli egyetemjárása során ismerkedett meg Budai Parmenius Istvánnal. Paeanját a magyar humanista költő Unton rezidenciáján, a berkshire-i Wadley-ben írhatta 1581-ben.

[890] A Pannon föld s Brit hon (Albion) közti bolyongást alighanem Unton társaságában élte meg Parmenius István.

[891] A „száz örökifjú teremtmény” a fordító leleménye.

[892] Néreusz tengeristen leányai, tengeri nimfák.

[893] Neptunus, római tengeristen.

[894] A gabona és a szántóföld termésének istennője a rómaiaknál.

[895] Ambrosia az istenek eledele.

[896] A latin eredetiben csak a fészkét építő gólya (ciconia) szerepel, a gólya-mese említése Weöres Sándor költői leleménye.

[897] Diana istennő.

[898] Az Atlasz-hegységnél elterülő Mauritania lakói.

[899] Márvány-tenger parti.

[900] A napisten, aki szekéren halad az égen.

[901] Monstrisque, a Balassi Bálint által is megverselt „tengeri csudák” (Óh, nagy kerek kék ég…).

[902] A szerző itt műve címére utalva ígéri, hogy Istent dicsőítő énekeket fog eztán is zengeni (paeana canam).