Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

ERDÉLY TÖRTÉNETE

ERDÉLY TÖRTÉNETE

(Részlet)

A VII. HEBDOMAS VI. KÖNYVE [GYULAFEHÉRVÁR PUSZTULÁSA]

Székely Mózes[963] tökéletes veresége és végzetes bukása után, amikor a sereg pusztulásának híre mindenkinek a fülébe eljutott, egész Erdély, mintha vészhozó csillagzat sújtotta volna, rettenetesen megrendült. Mindenki azt rebesgette, hogy vége az egész országnak és neki magának, elközelített a siralmas végpusztulás; azon siránkoztak, hogy nemcsak a szerencse, de még Isten is cserbenhagyta valamennyiüket. Úgy ijedeztek, mintha látták volna, hogy az ellenség abban a pillanatban fogja és legyilkolja őket. [Azt hajtogatták, hogy] egyik oldalról a dölyfös és kegyetlen győztes, a vlach [vajda][964] fenyegeti a romlásnak indult országot, másik oldalról pedig a megbántását még mindig túlontúl éreztető Rudolf császár:[965] az büntetni akar, ez pedig Erdély minden lakosától számon kéri hűtlenségét. Az esküszegés bűnét, melyet eddig a kegyes császár elnézése enyhébben kezelt, most a legkíméletlenebb orvosszerrel: a mindenki fejét veszélyeztető karddal fogják megbosszulni. Mennyivel boldogabbak azok, akiket az ellenség fegyvere még a csatában elemésztett, mint akik a háború minden csúfságára, a győztes kényére-kedvére, öldöklésre és kínzatásra megmaradtak! Nem lesz mentség a vétkekre, vagy ha lenne is, a hadijog nem adna rá módot. Nem annyira az ország megtérésének, mint inkább sírba térésének az ideje jött el. Mindegyik város természetesen maga miatt aggódott, minden életben maradott magát féltette, de általában az egész ország rettegett.

A szerencsétlen csata híre a vereséget követő harmadik napon, estefelé jutott el Gyulafehérvárra; míg a csapás első fele, Makó[966] megöletése ugyanezekben a napokban – valamivel előbb – kavarta fel az országot. Gyulafehérvár százezer lépésnyire, vagyis mintegy tizenöt parasangára[967] vagy erdélyi mérföldre van Brassótól. Ekkor még csak bizonytalan mendemonda formájában terjedt el a vereség híre, de másnap a török és tatár csapataival arra menekülő Bektas pasa nyíltan hírül adta Mózes legyőzetését és seregének teljes pusztulását: cselekedjenek úgy, amint üdvösnek látják, a nagy csapásra próbáljanak orvosszert találni. És nehogy az legyen a látszat, mintha elmenekülésével egyidejűleg az oltalmába fogadottak szerencséjét és boldogulását is cserbenhagyná, bátorította őket, hogy reménykedjenek abban a segítségben, amit pillanatnyilag nem tud nyújtani. Hazug ígérgetésével az emberek várakozását így felcsigázván, nem keveseket talált, akik még ezután sem a győztes kegyességébe vetették reményüket, hanem inkább az ő szavahihetőségébe, amely pedig a vesztett csatával együtt elveszett.

Ezek után a szerencsétlen sereg szétszórt maradványai is kezdtek lassanként, egymás után, ki előbb, ki utóbb hazaszivárogni – véresen, sebesülten, csonkán vagy épségben, lerongyolódottan, úgy, ahogy sikerült kimenekülniük a többiek pusztulásából –, és a hozott hírekkel együtt félelmüket is átragasztották másokra, nekik is juttattak a bajokból. A tereken, válaszutakon csoportokba gyűlvén tudakozódtak egymástól, kérdezősködtek szüleikről, fiaikról, házastársukról, testvéreikről, rokonaikról, az előkelőségekről és vezérekről, és minél közelebbről érezte valaki a bajt, annál kitanobban érdeklődött, kutatott: a maga szerencsétlenségét összekeverte az országéval, a jelent a jövővel, sírt, panaszkodott. Egymás szemében megláthattak, elpanaszoltak, meggyászoltak mindent: az ostromot, a menekülést, számkivetést, fogságot, gyalázatot, a javaikban elszenvedett veszteséget, életük veszélyben forgását. De semmi olyat nem láttak, ami védelemmel, menedékkel kecsegtetett volna. Tudták ugyanis, hogy mindazokat a helységeket és várakat, amelyeket Mózes erőszakossága nem érintett, német őrség szállotta meg, és attól tartottak, hogy [a németek] az első alkalmat fel fogják használni a jogos bosszúállásra. A szász városok bezárták kapuikat a menekülők elől; a hegyek és erdők rejtekeit pedig mind felkutatták a telhetetlen és vérszomjas katonák. Ahová a rettegés hajtja az embereket, oda a katonák vakmerősége is elhatol. Nincsen olyan út, amely csak a menekülők számára volna járható, az üldözők számára, pedig járhatatlan. Nem kecsegtet már reménységgel sem vár, sem város, sem bármiféle rejtekhely.

Mózes az egész háborúnak véget vető veresége előtt megszakítatlan diadalmenetben hatalma alá kényszerítette a Kárpátok hegykoszorúja közé zárt Erdély nagy részét, a német őrségek kivételével. A városok közül hátra volt még Szeben és Segesvár, a várak közül az Olt melletti Fogaras, a Szamos folyó melletti Újvár, a Maros mellett Déva és a közeli Lippa, végül a Körös mellett Jenő – ezek az erődítmények még nem ismerték el Mózes főségét. Azok a városok, amelyek vagy idejekorán meghódoltak Mózes előtt, vagy hűségükben megtántorodván, elismerték fennhatóságát, most mind nyugtalankodtak, és teljesen megzavarodva, a várható büntetés miatt aggódva nem tudták, hogy ezután miben is reménykedjenek, vagy miféle segítségre számítsanak. Főleg Kolozsvár, a megtorlásra szomjazó Basta[968] első állomása sejtette, hogy Mózes befogadása és a [jezsuita] papok rendházának feldúlása miatt a végső pusztulással kell szembenéznie. És ez az aggodalom nem is volt alaptalan. Megbízható értesülések szerint ugyanis Rudolf császár titkos tanácsában olyan határozatot hoztak, hogy Kolozsvár városát a jezsuiták kiűzése és szent épületeik felforgatása miatt a földdel kell egyenlővé tenni, hogy ezentúl Kolozsvárott keresni kelljen Kolozsvárt, de megtalálni ne lehessen, csak a város holttetemét. Ennek a kegyetlen határozatnak azonban Basta később ellene szegült, úgyhogy a város fennmaradását elsősorban neki lehet köszönni, amennyiben ő volt az, aki írásbeli felterjesztéseivel és szóbeli üzeneteivel eltérítette Rudolf császárt szándékától. Nagyban hozzájárult ehhez Sarmasági Zsigmond[969] is, aki ebben az időben követként működött a császári udvarban, és minden tehetségét latba vetve, egész Erdélyország nevében ismételten és nyomatékosan figyelmeztette Pezzen Bertalant,[970] a tizenkettes császári tanács tagját, hogy hatálytalanítani kell a Kolozsvár eltörlésére vonatkozólag hozott határozatot, amely nem az igazságosság hírével övezné, hanem inkább csak gyalázattal mocskolná be a császár nevét. A polgárokat nem terheli vétek, ők nem részesek semmiféle bűnös cselekedetben. Az egész gaztettet a városba tódult aljanépnek, az emberek söpredékének kell tulajdonítani: azok ellen kell eljárni, azokat kell felelősségre vonni. Mi volna más Erdély első és leghíresebb városának tönkretétele, mint Erdély szeme világának kioltása? Rudolf császár inkább kegyességére gondoljon, ne szigorúságát éreztesse. Így azután – a város jó szerencséjére – a döntés egyre inkább vesztett időszerűségéből, szép lassan elévült az országot csakhamar újból fenyegető, nagyobb kavarodások miatt.

Basta pedig németekből, vallonokból és magyar szegénylegényekből álló hatalmas serege élén, mindjárt Mózes hadainak legyőzése után ellenséges szándékkal fenyegette Erdélyt, mihelyt tudomást szerzett az erdélyiek Brassó mellett elszenvedett nagy vereségéről. Nyilván jobban örült volna, ha ő aratja ezt a győzelmet, a végzet azonban úgy rendelte, hogy a háborút [Basta katonáinak] vére és verítéke nélkül, a vlach [vajda] fejezze be. Tehát miután Radu által minden akadályt elhárított az útjából, a Kolozsvártól huszonötezer lépésnyire levő Szamosújvár közelében veretett tábort. Ekkoriban Sennyei Pongráccal[971] együtt Levinus Mortagne, tehát két feltétlenül megbízható ember volt Újvár kapitánya. Ezek Újvárról emberséggel és jóindulattal teljes levelet írtak a helyzet alakulása miatt fölöttébb aggódó és nyugtalan kolozsvári tanácsnak, amelyben figyelmeztették őket, hogy Basta ellenségesnek gondolt bevonulásának hírére ne veszítsék el a fejüket, mert mindenben enyhébb elbánásban reménykedhetnek. Ők ismerik, kitapasztalták kegyes jóindulatát. Ne higgyék, hogy [Basta] csak az elszenvedett jogtalanságra, nem a megengesztelődésre fog gondolni. Győzelmét inkább józan mérséklettel óhajtja élvezni, semmint más, elrugaszkodott győztesek példájára kegyetlenséggel és könyörtelenséggel elhomályosítani. „Minket – folytatták – nemcsak a ti ügyetek, hanem a mi személyes érdekünk is arra int, hogy segítségetekre siessünk nagy bajotokban. Sohasem fogunk megfeledkezni irányunkban tanúsított jóindulatotokról, amellyel nálatok időztünkben körülvettetek. Ezért igazán nem volna illendő, hogy míg ti oly készségesen álltatok rendelkezésünkre, mi lanyhábbak lennénk a szívesség meghálálásában. Ilyen körülmények között hűségeteknek és kötelességteknek megfelelően fogtok eljárni, ha a felétek igyekvő Basta kegyességét alázatos kéréseitekkel igyekeztek megnyerni. Mi híven fogjuk közvetíteni és támogatni kéréseiteket, és minden erőnkkel és tehetségünkkel azon leszünk, hogy megtudhassátok: mily nagy súllyal bír előtte a ti könyörgésetek.” Levinus és Sennyei nemcsak ígérte a kolozsváriaknak a béke közvetítését, hanem híven el is járt vállalt tisztében, úgyhogy sikerült Bastát engedékenyebbé tenni és nagyobb méltányosságra bírni a város irányában. Sennyei azért buzgólkodott – tőle telhetőleg – a nemes város megkímélésének érdekében, mivel Gyalu vára,[972] melyet Rudolf császár kegyessége neki és örököseinek adományozott, mindössze hétezer lépésnyire volt a várostól, meg azután a város gazdag tizedjövedelmének a fele az ő várát, Gyalut illette: e haszon kedvéért akarta a várost oly nagyon kíméltetni.

Annál nagyobb volt a gyulafehérváriak rettegése, akik nemcsak hogy másképp gondolkoztak, mint a németek, hanem tevőlegesen segítettek is Mózesnek a vár körülfogásában és a falak megostromlásában, nem a két párt között foglaltak állást, hanem nyílt ellenségeskedésre ragadtatták magukat. Gyulafehérvár parancsnoka ekkor – még Mózes rendelkezése szerint – Makó Gergely volt, annak a [Makó] Györgynek, akinek elestéről a Radu-féle hadjárat során szólottunk, édestestvére, és mint az, ugyancsak erdélyi székely; vakmerősége volt legfőbb erénye, azon kívül semmi egyéb kiváló tulajdonsággal nem dicsekedhetett. Honfitársa, Mózes mégis annyira becsülte, hogy bár e tisztség betöltésére semmi különösebb érdem nem ajánlotta, élére állította annak a helységnek, ahol még másodszerep betöltésére sem lett volna méltó. Ez is, de a nemesség és a nép legkiválóbbjai is teljes bizonytalanságban voltak – mintha zátonyra futottak volna –, hogy Basta közeledtével mi okosat találjanak ki. Miközben azon tanakodtak, hogy maradjanak-e vagy meneküljenek – a veszedelem elkerülésére csak ez a két út maradt –, főleg Makó ösztönzésére az elmenekülés mellett döntöttek. [Makót támogatták] azok is, akikről mint a védelem főszereplőiről fentebb, Gyulafehérvár ostromáról szólván, már megemlékeztünk. Ezeket aggasztotta akkori eljárásuknak tudata, éppen ezért inkább szemlélték volna a távolból Basta bevonulását, semmint hogy a kegyelem reményében várják meg érkezését.

Ezt a város elhagyására vonatkozólag már kifőzött és elhatározott tervet Capreolo Tamás gróf,[973] akit ekkor bilincsbe verve tartottak Gyulafehérváron, a tőle csak telhető igyekezettel próbálta megmásíttatni és a menekülés tanácsolóit szándékuktól eltéríteni. De mivel Bektas megcsillogtatta előttük a közeli segítség reményét, Makó és társai úgy határoztak, hogy egészen a török határig menekülnek, és megkötözve magukkal hurcolják a grófot is, nem annyira azért, hogy foglyukat a török kezére adják, inkább azért, hogy közbenjárásával kiengeszteljék Bastát, és amit Gyulafehérvárott nem tudtak elérni, idegenben kieszközöljék bűnbocsánatukat. Tamás azonban még élet és halál közötti helyzetében is inkább közelről és nem a távolból akarta Bastát könyörgésével rábírni arra, hogy kegyelmezzen a gyulafehérváriaknak.

„Úgy látom – mondotta –, hogy ti, gyulafehérváriak, hajlamosabbak vagytok a félelemre, mint a reménykedésre, és nem hisztek a győztes Basta kegyességében, inkább bosszújától rettegtek. Csüggedéstekben inkább elmenekültök, ahelyett hogy bocsánatért esedeznétek. Úgy látom, hogy szívetekben összecsapott és keservesen viaskodik egymással a félelem és a remény. Amaz rosszat tanácsol: hogy meneküljetek, ez meg jót: hogy maradjatok és várjátok meg Basta kegyes döntését. Tudom, hogy lelkiismeretetek nagy erővel húz benneteket erre is, arra is. Vannak ugyanis köztetek olyanok, akik úgy gondolják, hogy egyáltalán nem követtek el holmi súlyosabb vétket, és éppen ezért abban reménykednek, hogy megtévelyedésükért könnyen bocsánatot fognak nyerni. Másokat, akiknek lelkiismeretét nagyobb bűn terheli, a félelem és reménytelenség gyötör és nyugtalanít: hogy nem lesz bocsánat. Nem titok előttem, hogy a németek hiábavaló ostromlásában segítségére voltatok Mózesnek és Bektasnak, és hogy egyesek kényszerítve, mások önként elpártoltak, megszegték Rudolf császárnak adott szavukat: ezzel mindnyájan igen súlyosan vétkeztek. De én, fehérváriak, majd gondoskodom róla, ha rám hallgattok, hogy lelketekből eltűnjenek mindazok az aggályok és fullánkok, amelyek szorongatnak és szurkálnak benneteket, és teszek róla, hogy Basta, az én vezérem és pártfogóm, akinek érkezésétől annyira rettegtek, közbenjárásomra és kéréseimre elfelejtse cselekedeteiteket. Tudomásom szerint olyan jóindulattal van irányomban és annyira javamat akarja, hogy nincs oly súlyos jogtalanság, amelyet az én esdeklésemre meg ne bocsátana. Mert bár tudom, hogy vannak közelebbi tanácsosai is, mint én, és hogy ő maga látja legvilágosabban, mit kell cselekednie: mégis remélem, és ezt bizonyosan ígérhetem róla magamnak és nektek, hogy azok a kérések is nyomnak nála a latban, amelyekkel én fordulok hozzá a ti érdeketekben. Éppen ezért azt tanácsolom, sőt nemcsak tanácsolom, hanem kérve kérem, hogy maradjatok és tartsatok ki ezen a helyen. Nagyot tévednek azok, akik úgy vélik, hogy Basta, ez a kegyelmes fővezér, Néró vagy Caligula[974] módjára kegyetlenkedéssel és kivégzésekkel akarja hírhedtté tenni a nevét. A legvérszomjasabb zsarnokokról beszélik, hogy így szereztek maguknak nevet. Én ígérhetem, hogy Basta mindenképpen enyhébben és békésebben fog eljárni, hiszen fontosabb neki a saját hírneve és becsülete, mint a ti bűneitek. Kiengesztelhetőségének és jóságának minden időkre szóló, ragyogó példáit fogjátok megismerni: ő az, aki az elmúlt években annyiszor fogadott és megszegett esküvésteket, bár joggal sújthatott volna le rátok, nem szigorú ítéletekkel, hanem szelídséggel és páratlan türelemmel akarta rendbe hozni. Ő jó reménységgel van felőletek, ti meg nem mertek reménykedni benne? Mi szükség van arra, hogy elcsüggedjetek? Mi szükség van arra, hogy – bár senki sem kerget benneteket – kerüljétek és távol tartsátok magatoktól a győztes kegyességét? Inkább jertek, és velem együtt mielőbb folyamodjatok megbocsátásra hajlamos lelkéhez! Ígérem nektek, és ezért kezességet is vállalok, hogy kegyes nagylelkűségét bizonyító válasszal fogtok visszatérni. Mert ti fonák módon próbáljátok bántatlanságotokat biztosítani. Hát van-e biztonságosabb rév, ahová menekülhetnétek, ahol megpihenhetnétek, akinek oltalmában gondjaitokat, aggodalmaitokat, balsorsotokat, rettegésteket elfelejthetnétek, mint Basta és az ő kegyessége? Egész Erdély máris a győztes Basta hatalmában van, vagy rövid időn belül bizonyosan lesz. Amilyen könnyen elfoglalta Mózes a városokat, Basta még sokkal könnyebben vissza fogja szerezni. A törökökhöz akartok menekülni? Ki hitegetett benneteket a közeli segítséggel? Ó, micsoda siralomra méltó, minden Scyllánál és Charybdisnél[975] könyörtelenebb menedékhely! Menekültök a füst elől, hogy a tűzbe rohanjatok. Most levelek hullanak rátok, amelyeket nem bírtok elviselni, de nemsokára az egész fa rátok fog zuhanni, amely agyon is nyom benneteket, és amit mégis – akár akarjátok, akár nem – el kell viselnetek. Hát ti azt a dicstelen török zsarnokot, a földkerekségnek azt a gyalázatát kegyelmesebbnek, békésebbnek gondoljátok, mint egy keresztény fejedelmet? Isten irgalmatlanabb nektek, mint az ördög? Aki fiainak, szüleinek, testvéreinek, az isteni és emberi kegyeletnek nem kegyelmez, és így még az égi istenséget is megsértené, ha Ő szent és sérthetetlen Fensége alá volna vetve zsarnoki hatalmának: hát ti abban reménykedtek, hogyha oda menekültök, a török nem fog bántani benneteket, hanem halálos ellenségeit majd jó szívvel ápolgatja? Micsoda eszeveszett és semmiféle orvossággal nem gyógyítható és el nem távolítható őrültség! Hát ti azt hiszitek, hogy a törökök segítségére támaszkodó Karánsebesen majd biztonságban rejtőzhettek, és hogy Basta, ha úgy akarja, fegyveres erővel oda nem hatolhat? Hiú reményt melengettek, és minél messzebbre szöktök, annál nagyobb bűnbe bonyolódtok, a győztesnek annál súlyosabb méltatlankodását és bosszúját vonjátok magatokra. A hiú rejtek csak még jobban elárulja a reszkető bűnöst – mondja [a költő]. Végül mérlegeljétek és gondoljátok meg, hogy mit tanácsol a tisztesség. Gyulafehérvárt, Erdély fővárosát, fejedelmeitek palotáját, ezt a nem is híres, inkább hírhedt várost hiú félelmetekben el akarjátok hagyni? Azt hiszitek, hogy az erdőkben, a földeken vagy bármely magányos helyen biztonságosabb otthonra fogtok találni, mint az itteni falak közt? Karánsebesre vonultok, ahová annyi rengeteg idegen és jöttment zsúfolódott össze, hogy a város nemcsak hogy eleven személyeteket és holmijaitokat, de még halomba hordott testeiteket sem képes befogadni, oly kicsiny, még saját lakosainak sem tud otthont biztosítani. A fehérvári fal békességet, Karánsebes testi-lelki aggódást jelent; ott bujdosó idegenek, itt polgárok vagytok; ott fogadóba szálltok, itt házaitok vannak; ott bért kell fizetnetek, itt a magatokéban élhettek; ott jövevények lesztek, míg itt itthon vagytok. Bárhová menekültök, a félelmet mindig magatokkal viszitek. Lelkiismeretetek hamarabb ítél el benneteket, mint Basta. Senki sem vádol benneteket, de szökésetekkel máris bűnösnek marasztaljátok el magatokat. Bajaitoknak és pusztulástoknak ti magatok vagytok az okai. Közben hazátok, Erdély, mint holmi örökös harctér, a nép szűnni nem akaró esztelensége folytán odáig süllyedt, hogy ami csak bajjal jár, mindazt – mintegy végzettől fogva rokonát – magához vonzza, mint az északi szél a felleget. Vagy talán a hajdúk erőszakoskodásától féltek, hogy majd szokott rajtaütéseikkel mindeneteket veszélyeztetik, a várost kifosztják, titeket sorra gyilkolnak? Hát még attól is rettegtek, hogy ezeket a portyázókat egy darabig feltartóztassátok? Néhány német Mózes egész hadserege ellenében hosszasan védelmezte ezeket a falakat, ti pedig egy-két martalóc rohamát nem tudnátok visszaverni? Bár e részben is fejemet kockáztatom, mégis kijelentem, hogy [a hajdúk részéről] semmiféle veszély nem fenyeget. Basta, mihelyt megtudja, hogy itt vagyok és érdeketekben innen járok közbe, úgy kordában fogja őket tartani, hogy egy sem lesz köztük, aki nemhogy jogtalankodással, de még csak hangoskodó szóval sem merészeli fületeket sérteni. Fehérvári férfiak! Mindenre, ami csak szent és kedves előttetek, a jó szerencsétekre kérlek benneteket, ne zúdítsatok nevetekre ily gyalázatot, vagyonotokra pusztulást, a fejetekre halált! Álljatok meg, tartsatok ki, nyugodjatok meg, legyetek jó reménységgel Basta felől! Várjatok nyugodtan kegyességére, amit én híven ígérhetek nektek! Egész ügyetek intézését magamra vállalom, bűneitekért én felelek. Eddig foglyotok voltam, most túszotok, kezesetek leszek, és nehogy le tudjam rázni kezességemet, ne vegyétek le rólam kötelékeimet, bilincseimet, csak ha valóra váltom ígéreteimet, és mind magatok, mind vagyonotok számára teljes bocsánatot és bántatlanságot eszközlök ki Bastától!”

Tamás nem kímélte sem hangját, sem érzelmeit, sem becsületszavát, úgy intézte szózatát a fehérváriakhoz. Úgy is látszott, hogy a városi sokaság nem tér el a gróf javaslatától, és vissza is maradt volna, ha azok, akik a menekülés és az elbujdosás dolgában leginkább dönthettek, nem a kétségbeeséshez fordulnak tanácsért gondolataikban, hanem inkább a bizakodáshoz. De mivel súlyos bűnök tudata terhelte lelkiismeretüket, nem is voltak képesek roppant lelki aggódás nélkül Bastát Gyulafehérvárott megvárni. A kételkedés nagyobb nyugtalanságot váltott ki belőlük, mint amennyi reményt keltett Tamás bátorítása, így tehát a gróf ajánlatát megátalkodottan visszautasították, elvetették, elhatározásukból nem engedtek, viszont mindenkit megkörnyékeztek, és hol titokban, hol nyíltan rebesgették vagy hirdették: a fogoly gróf szeretné visszanyerni szabadságát, ezért sokat ígér, csak éppen abból keveset tudna be is váltani. Nem a mi kedvünkért, csak a maga szabadságáért szónokolt! Mintha bizony ennek a közbenjárónak módjában állna elhárítani azt, amit Basta elhatározott. Ha olyan bizonyosak lehetnénk Basta szándékát, mint ennek az érzületét illetőleg, talán még volna mire támaszkodnunk. Most azonban, amikor az annyi sok méltánytalanságtól felbőszült [Basta] ellenséges és bosszuló szándékkal közeleg, igazán nem volna tanácsos, ha oktalanul, tehetetlenül, kegyességében bízva megvárnók életünkkel és halálunkkal egyként rendelkező, egyelőre haragtól égő ellenfelünket. Biztonságosabb tehát idegenben az ellenséggel megegyezni, mint hogy e falak közé – mintegy börtönbe – zárkózzunk, és innen hurcoljanak bennünket a vesztőhelyre. Az általános szerencsétlenségben reménytelen dolog reményünket a város védelmébe vetni. Hol vannak az ágyúk, hol a katonák meg egyéb hadikellékek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ne csak védekezni tudjunk, hanem egy hosszú ostromot is kibírjunk? A nemesség egy szálig elhullott. Hogy még ezek mögött a hiábavaló kőrakások mögött el lehetne viselnünk egyik oldalról Basta haragját, a másikról a győztes vlach [vajda] fékevesztett dühét? Majd éppen minket fognak megkímélni azok, akik annyi ezer embert nem kíméltek! Háborúban nincsen középút, nincs mértéktartás. Mindent végletekben művelnek és fejeznek be. A bölcsek arra tanítanak bennünket, hogy alkalmazkodjunk a körülményekhez. Az ellenség haragját könnyebben enyhíti a távolság és az idő. Nem szabad tehát a fenyegető bajok ellen sem a fegyverek, sem a könyörgés orvosszeréhez folyamodnunk: minden reményünket csakis a futásba vethetjük. Azt kell biztosnak tekintenünk, hogy csakis ez szolgálja boldogulásunkat, és más megoldás nincs. Az elmúlt évek hosszú során tapasztalatból megtanulhattuk, hogy mit várhatunk a németek kegyétől. Mert ugyan miféle csapás, miféle végső nyavalya van még, ami a nyomorult lakosságot nem sújtotta? Hiszen alig van már Rudolf császárnak ebben a szerencsétlen országban egyebe, mint alul a sár, felül a mennybolt. A katonák kegyetlenkedése mindent kimerített, elemésztett, tönkretett. Nem kímélték azok még a holttetemeket, az elföldelt csontokat sem. És éppen minket kímélnének? Hiszen mi még élünk, és ki vagyunk téve minden jogtalankodásuknak! A vadállatoknak a természet azt súgja, hogy ha menekülni akarnak, rejtőzködjenek el. Mi meg majd hagyjuk, hogy az elvadult katonák karámba zárt barmok módjára hurcoljanak bennünket a vágóhídra. Inkább a világvégi garamanták[976] közé bujdosunk, semmint hogy ezek gyötörjenek bennünket hosszas kínzásokkal halálra. Végül: mindenki tudja, mit ígért Bektas: biztosra mondta, hogy reménykedhetünk segítségében. Minél közelebbről várjuk ezt [a segítséget], annál kevésbé kell tartanunk az ellenséges veszélytől. Több reményünk van onnan az oltalomra, mint innen a bocsánatra. Pogányok segítségére kell hagyatkoznunk, ha egyszer a keresztények cserbenhagynak bennünket. Az orvostudomány is megtanított bennünket arra, hogy mérgekkel segítsük elő gyógyulásunkat. Viperaméreggel kell távol tartanunk a pusztító kórságot, ha az égiek neheztelése nem ad kezünkbe egyéb orvosszert. Kényszerűségből, igen súlyos és már reménytelen betegségekben veszélyes és kétes kimenetelű módszerekhez is folyamodhatunk. Menjünk tehát, és összeszedvén holmijainkat, engedjünk a kényszerűségnek, amíg időnk engedi; őrizzük meg magunkat addig is, amíg jobbra fordul országunk sora.

Makó Gergely, Ribis Szigfrid, Kálmándi, Sartorius és fentebb említett néhány más társa, akiket a zendülés megszervezése miatt lelkiismeretük nem hagyott nyugodni, és akik nem vártak Bastától nagylelkűséget és bocsánatot, ilyen beszédekkel szereztek maguknak híveket. Így azután minden dolgukat előkészítvén a menekülésre, a városi nép sokasága, amely vezetőinek nem is annyira gondolatait, mint inkább a példáját követte, a Mózes veresége utáni hatodik napon, az ijedt menekülésre megmozgatható minden holmival, kocsik és szekerek hosszú sorával és sok-sok emberrel, a Maros mindkét partja mentén elindult Karánsebes felé. Capreolo Tamás grófot bilincsbe verve Boronkai hurcolta magával ugyanazon a kocsin. A menekülő sokaság még nem érte el a Vaskaput, amely a Kárpátok hegyláncának Duna felőli lezárása Karánsebes közelében, amikor Enyingi Török Bálint, János fia, Bálint unokája,[977] ez az ősei révén hírneves ifjú, méltatlan dolognak találván, hogy Tamás grófot szörnyű török rabságba hurcolják, még idejekorán elhatározta, hogy kiragadja az ellenség kezéből, azzal a szándékkal, hogy e címen az akkori zavaros időkben megromlott viszonyát Bastával rendezze. Török Bálint az egész Hunyad megye megbízott elöljárója, úgynevezett megyei főispánja volt; ezt a méltóságot a dúsgazdag és nagy tekintélyű ifjú örökös jogon az erdélyi fejedelmektől kapta. Ezt az egész hunyadi hegyes-völgyes vidéket a magyar nemesség egy része, azonkívül számos, vlach parasztok lakta falu népesíti be; városai nincsenek. Ezeknek a népeknek és ennek az egész vidéknek volt a feje Bálint, elöljárói tisztét azonban nem annyira korának, mint örökösi jogainak köszönhette. Tehát Hunyad várából maga mellé vett néhány szakasznyi katonaságot – innen származott annak idején, és innen kapta nevét Mátyás király dicső emlékű atyja, Hunyadi János is –, a menekülők csapata után eredt, és Hátszeg határában, még a Vaskapu előtt utol is érte őket. Rögtön követelte Tamás gróf kiadását; kijelentette, hogy inkább meghal, de a grófot cserben nem hagyja, és nem fogja eltűrni, hogy egy ilyen férfi elvetemült emberek kezébe kerüljön, vagy a törökök szörnyű rabságába hurcolják. Ha jószántukból ki nem adják és szabadon nem bocsátják a grófot, megfenyegette őket, hogy a vlach parasztok sokaságát fellázítván, nemcsak vagyonukat fogja széthurcoltatni, hanem őket magukat is halálos veszedelembe sodorja; ha maguktól nem akarják, erőszakkal akaratuk ellenére is elragadja tőlük. Erre Boronkai és a többiek, miután nem annyira tettekkel, inkább csak szavakkal egy darabig próbáltak ellenkezni, biztonságosabbnak találták, ha tudomásul veszik a véletlenül adódott kényszerhelyzetet, és nem ragaszkodnak szándékukhoz, hiszen úgyis hiába tiltakoznának: tehát Tamás grófot elbocsátották és visszaadták Bálintnak. Az nyomban levétette róla a bilincseket és várába, Hunyadra kísérte, majd néhány nap múlva elvitte Bastához, aki akkor éppen Kenyérmező mellett táborozott. (Erdélynek ez a legtágasabb síksága a Maros mellett terül el.) Az ilyen módon kiszabadult Tamás szavakkal kifejezett háláját tettekkel is megbizonyította volna szabadítójának, Bálintnak, ha a derék ifjút, életének megmentőjét, a pusztító járvány néhány nappal később – időnek előtte – ki nem ragadta volna ebből a földi életből. Ez a járvány akkor Erdélyben mindenfelé dühöngött és rengeteg népet pusztított rakásra.

Míg Hunyad táján ezek történtek, Salm Miksa gróf, akiről fentebb elmondottuk, hogy Szászsebesről egész hadával Szebenbe vonult,[978] miután hallotta, hogy Gyulafehérvárat elhagyták lakosai, és így a várost senki sem őrzi, elhatározta, hogy elfoglalja és fegyvereseivel megerősíti Gyulafehérvárat. El is küldte háromszáz német katonáját, valamint a szász városi lakosságból mintegy ötven embert Kaiser György szebeni polgár vezetése alatt, azzal, hogy legalább addig tartsanak ott ki, amíg Basta meg nem érkezik, aki akkor – Radu győzelme után – még Erdély határán várta, hogy mikor vonulhat be. Az úgyszólván csupa előkelő nemes és vitéz férfiakból álló lovasság parancsnoka Loye Boldizsár volt, a gyalogosparancsnok: Sauer Lőrinc, a lovasok zászlósa: Semburg Joachim, mindmegannyi hírneves katona. A fehérváriak kivonulása utáni hatodik napon, azaz július huszonhetedikén Boldizsár úgy vezette be embereit az elhagyott városba, mint valami új településre; itt néhány mérőnyi gabonán és egy-két boroshordón kívül azonban semmi élelmet nem talált. A házakban itt-ott mintegy hatvan – koránál, neménél fogva erőtlen és kiéhezett – koldus rejtőzött. Ezeket a katonák a nemrég lefolyt gyulafehérvári ostrom miatt elkeseredve ott hányták kardélre, ahol találták őket. Csak négyüket, az erősebbeket hagyták meg, hogy a többiek hulláit kivigyék, de rendelt dolguk elvégeztével azokat is le akarták vágni. A németek kora reggel vonultak be a városba, vasárnapi napon. Még dél sem volt, mikor híre jött, hogy valamilyen csapatok közelednek; nem tudni, hogy ellenség-e vagy barát. Amikor azután ott volt a veszedelem, a németek is megtudták, hogy ellenség.

Az a lengyelekből és magyarokból álló csapat volt, amelyről elmondottuk, hogy Kaminski János és Nagy Albert vezetésével Dés alatt táborozott. Mózes veresége után Basta elől a Maros vidékén át Karánsebes felé menekültek. Közeledtükre a német parancsnok lovasokat küldött elébük, azzal a feladattal, hogy rúgtassanak hozzájuk és derítsék fel, hogy ellenségek-e vagy barátok. A németek, miután meggyőződtek róla, hogy ellenség, nem ütköztek meg velük, hanem gyors vágtában vissza igyekeztek a város felé; a lengyelek a menekülők után eredtek, egyet-kettőt a külvárosban utol is értek; ezeket levágták. Miközben azután a német kapuőrök a hatalmas gerendákból összeácsolt kaput a kötelek segítségével nagy nehezen felhúzták, hogy a maguk embereit bebocsássák, a Mihály-kapun át a menekülő németekkel együtt a lengyelek és magyarok nagy része is betódult a városba. Rögtön kíméletlen harc lángolt fel a falakon belül. Hamarosan a lengyelek és magyarok egész tömege berontott. Mikor a németek a nyomást nem tudták elviselni, ijedtükben a fejedelmi palotába, mint egy fellegvárba vették be magukat. Sietve eltorlaszolták a nagyszámú bejáratot, az ajtók és kapuk elé kövekkel rakott boroshordókat görgettek, minden védekezési eszközt megragadtak az ellenség távoltartására; minden sebezhetőbb helyre őrséget állítottak.

De a lengyelek is mindent kiterveltek, hogy a fejedelmi palotát megostromolják és elfoglalják. Azt nem találták tanácsosnak, hogy megvárják az ostromlottak kiéhezését. Nem is tűrt halasztást az ostromzár, melyet a közelgő Basta nemsokára úgyis feloldott volna és a lengyeleknek nagy veszteséget okozott volna. Egész nap folyt a harc; kölcsönösen lövöldöztek egymásra, de még éjszaka sem nyugodtak. Meg sem lehetne mondani, hogy ezen a napon kié volt a győzelem: a lengyeleké-e vagy a németeké. [Nagy] Albert katonái és a lengyelek elfoglalták a palotával majdnem közvetlenül érintkező Szent Mihály-templomot. Ezután a templomban talált sok padot és széket alkalmas helyre hordták össze, majd a tetőről, az ablakokból és a falak kiszögelléseiről támadták a németeket; a kiállított őröket próbálták letaszítani és két tűz közé fogni, de a németek, bár már csak a reménytelenségből meríthettek erőt, ugyanoda rontottak, és hiába űzték őket vissza, mindig újra csoportosultak a bástyákon. A palota és az egész város ijesztő képet mutatott, mintha őrültek viaskodtak volna egymással. A lengyelek csakugyan bátran harcoltak, de hamarosan rájöttek, hogy nagyobb fába vágták a fejszéjüket a palota ostromlásával, semmint gondolták. Mert a helyet, bár egyáltalán nem emelkedett ki, s bár a legutóbbi tűzvész nagyban gyengítette, a németek makacs elszántsága, valamint a bejáratokhoz állított akadályok mégis nagymértékben megerősítették, úgyhogy az ellenség rohamát még sík mezőn is feltartóztatták volna. A lengyeleket, akárcsak a németeket, védte a hely. Ezek a palotát, azok a templomot szállták meg, a kettő pedig alig tíz lépésre volt egymástól, így mintegy szomszédos bástyákról folytathatták az ádáz küzdelmet. Ha egy német egy védőállást elfoglalt, mint utolsó reménységét igyekezett is megtartani, és csak halála árán tágított.

Az első nap és az éjszaka nagy része egymás öldöklése közepette így telt el. Másnap a lengyelek még nagyobb lelkesedéssel, minden erejüket és tehetségüket összeszedve ostromolták a palotát. A palotának fenyőfából összeácsolt hátsó bejáratát a németek belülről gerendákkal, hatalmas hordókkal és erős reteszekkel zárták el. A lengyeleknek nem voltak ágyúik, amelyekkel ezt az akadályt áttörhették volna, így azután az ötleteket ébresztő szükség más módot talált az akadály elhárítására és a kapu felnyitására. Egy kétkerekű alkalmatosságot minden oldalról körülszegeztek vastag deszkákkal, azután telerakták kénes fáklyákkal, fenyőforgáccsal, rengeteg szurokkal és minden egyébbel, ami könnyen tüzet fog – a fegyverraktárban találtak eleget. Ezt a hadiszerkezetet fegyveres katonák egészen a kapuig tolták. A lengyelek, hogy ne érhesse őket a németek puskatüze, hatalmas gerendákból valóságos ostromállványt ácsoltak össze, majd annak – mint egy védőpajzsnak – az oltalma alatt a szerkezetet közvetlenül a kapu küszöbénél meggyújtották. A németek oda tömörültek, amerről nagyobb veszély fenyegette őket, és a közeli falakról mindenünnen valóságos golyózáport zúdítottak [az ostromlókra]; a kapu felső párkányzatáról gerendákat, cserepeket, köveket hajigáltak le, hogy a szerkezetet szétverjék, a tüzet pedig eloltsák. Mégsem tudták megakadályozni, hogy a szörnyű láng tovább ne terjedjen és magasra felcsapva a kapu fenyőfa részeire is át ne csapjon; mert víz sem volt kéznél, amivel a tűzvésznek elejét lehetett volna venni. Így aztán nem sok idő elteltével a kapu a belülről oda halmozott anyagokkal egyetemben a föld színéig leégett. Mihelyt így megnyílt az út, és elhárult minden akadály, a lengyelek és magyarok a parázson és a félig elégett üszkökön keresztül berontottak a palotába, és újból megkezdődött az öldöklés. A németek egy darabig kitartottak a túlerő támadásával szemben, majd egyre alább hagyott a bátorságuk, és sorban egymás után megadták magukat sorsuknak: rejtekhelyeket kerestek, minél megközelíthetetlenebb zugokba bújtak, nagy részük a padlásra menekült, és – amint már az veszedelemben történni szokott – úgy megrémültek, hogy nemcsak gondolkozni nem tudtak, hanem hovatovább eszüket vesztve fegyvereiket sem tudták használni. A győztes lengyelek az épület belső helyiségeiben rejtőzőket előráncigálták, leöldösték, mindent vérrel és hullákkal borítottak, majd a padlást foglalták el. Innen egyeseket letaszítottak, másokat lelődöztek vagy kardélre hánytak, a szörnyű öldöklésben senkinek sem kegyelmeztek. Az egész sokaságból egyetlen ember sem menekült meg. Csak két vagy három foglyot küldtek el a győzelem bizonyságául Bethlen Gábor[979] útján Mehmedhez, az az évi szerdárhoz.[980]

(Borzsák István fordítása)



[963] Székely Mózes, Báthori András és Mihály vajda fővezére, 1603-ban török segítséggel kiűzte Erdélyből a császári csapatokat, és május 8-án elfoglalta a fejedelmi trónt. A székelyek és Radu havaselvi vajda egyesült erővel leverték, és a július 17-i csatában maga is elesett.

[964] Radu Serban havaselvi vajda (1602–1611) a törökök ellenére, Basta támogatásával került uralomra.

[965] Rudolf (†1612) magyar király 1572-től 1608-ig, német-római császár 1575-től haláláig.

[966] Makó György előbb Mihály vajda, majd Székely Mózes hadvezére volt, és vele együtt esett el.

[967] 1 lépés (gradus) 75 cm, a parasanga (perzsa útmérték) kb. 5,5 km.

[968] Giorgio Basta (1544–1607), 1598-tól kassai főkapitány, az Erdélyben állomásozó császári csapatok fővezére. Az ő rémuralma provokálta Székely Mózes felkelését.

[969] Sarmasági Zsigmond 1602-től 1610-ig tordai főispán, akkor száműzték.

[970] Bartholomeus Pezzen (†1605) császári tanácsos, diplomata.

[971] Sennyei Pongrác (†1611 után) 1593-tól erdélyi főudvarmester, a császár kitartó híve, Basta bizalmasa, 1610-ben elmenekült Magyarországra.

[972] Gyalut 1602-ben kapta Sennyei Bastától.

[973] Thomas Capreolo, Basta helyettese.

[974] Esztelen kegyetlenségükről ismert római császárok: Tiberius Claudius Nero (54–68) és Caius Julius Caesar Germanicus Caligula (37–41).

[975] Szkülla és Kharübdisz két tengeri szörny a görög-római mitológiában, egymással szemközt állnak, az egyiktől megmenekülő hajót a másik szétzúzza.

[976] Mesés, távoli népség.

[977] Enyingi Török Bálint (†1551) János Zsigmond egyik gyámja volt, 1541-ben a szultán elhurcolta Konstantinápolyba, és ott halt meg. Fia, János (†1563), Szapolyai, majd Ferdinánd híve. A fiatalabb Bálint (†1603), János fia, Székely Mózes kapitánya volt, 1600-tól hunyadi főispán.

[978] Max Salm, Szászsebes császári parancsnoka, Székely Mózes elől behúzódott Szebenbe.

[979] Bethlen Gábor (1580–1629), a későbbi fejedelem, ezekben a harcokban Székely Mózes oldalán vett részt, a vereség után átmenekült a törökhöz, és közvetített a Porta és az erdélyi Habsburg-ellenes párt között.

[980] Lovassági főparancsnokhoz. Török szokás szerint a főtisztviselőket igen gyakran, évente váltották, illetve áthelyezték.