Ugrás a tartalomhoz

Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I.

Ács Pál (1954–), Jankovics József (1949–), Kőszeghy Péter (1951–)

Balassi Kiadó

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ

Szöveggyűjteményünk a magyarországi reneszánsz és barokk irodalmát bemutató új, háromkötetes könyvsorozat első darabja. Átfogó képet kíván nyújtani a 15–16. század hazai humanista irodalmáról – mégsem reprezentatív antológia. Kézikönyvként, lexikon helyett semmiképp sem használható. Elsősorban az egyetemek és főiskolák magyar irodalomoktásának igényeihez igazodik, tehát irodalomtörténeti segédkönyv.

Köztudomású, hogy minden egyetem a saját koncepciója szerint állítja össze a kötelező és az ajánlott olvasmányok jegyzékét. Ám az is igaz, hogy nem találni olyan felsőoktatási intézményt, amelynek tananyagát egyetlen kötetbe lehetne sűríteni. Mégis gazdag és színes olvasmánytárat kívántunk összeállítani. Olyan műveket választottunk tehát, amelyek kiemelkedő irodalmi értékek, egyúttal jól eligazítanak a kor irodalmi műfajainak, beszédmódjainak és intézményeinek világában.

Antológiánk kapcsolódik a Tankönyvkiadó Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez című sorozatának Madas Edit szerkesztette Középkor kötetéhez (Budapest, 1992.). Ez a kiváló munka jelenleg még hozzáférhető. Ugyanezen sorozat Reneszánsz kor című darabja már ritka (szerk. Bitskey István, Budapest, 1990.).

A most megjelenő könyv részben visszatér Klaniczay Tibor (Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, Tankönyvkiadó, Budapest, 1963–64.) szerkesztési elveihez. Minden szerzőről rövid életrajzot közlünk, mivel ezek mindenképp szükségesek a pontos tájékozódáshoz, különösen olyan írók esetén, akiknek nevével alighanem itt találkozik először az olvasó. E bevezetőket a legújabb irodalomtörténeti kutatások alapján állítottuk össze.

Minden korábbi, hasonló szöveggyűjteménytől különbözik ez a könyv azáltal, hogy a szemelvényeket bilingvis formában, latin és magyar nyelven közöljük. Ennek fontosságát azok is nyilvánvalóan belátják majd, akik a latin nyelvet kevéssé ismerik. A humanista, neolatin irodalom csakis a maga eredeti közegében elemezhető és értelmezhető. Ezért az általunk legjobbnak vélt műfordítások mellé odahelyeztük az eredeti művek elfogadható latin szövegét is. Sajnos, sok esetben csak régi, olykor több száz éves kiadásokból kellett válogatni, mivel kritikai kiadása a legtöbb itt bemutatandó szerzőnek még nincsen.

A humanizmus fogalmának pontos megértését csak segítheti az a tény, hogy a neolatin irodalmi művek itt nem keverednek a 16. század magyar nyelvű alkotásaival, melyek nemcsak nyelvüket, hanem formájukat és közönségüket tekintve is egy teljesen másfajta irodalmi közegben jöttek létre.

Ahhoz, hogy a reneszánsz humanizmust helyesen érthessük, lehetőleg el kell felejtenünk a humanizmus szó modern – erkölcsi, politikai stb. – jelentésárnyalatait, melyek a 19. századból erednek. A 15–16. században a klasszikus humán tárgyak, a studia humanitatis professzionalistáit nevezték humanistáknak. Azokat, akik hivatásszerűen foglalkoztak grammatikával, poétikával, retorikával, történelemmel és erkölcsfilozófiával.

Magyarországon sem volt ez másként. Janus Pannonius számos utalásából megérthetjük, hogy minden humanista elsőként grammatikus kellett hogy legyen. A poétikai stúdiumok ezzel szoros összhangban folytak: az ókori latin költők műveinek tanulmányozása és utánzása során lehetett eljutni a vágyott célhoz: a kifinomult latin beszédmódhoz, mely viszont a retorika tárgya volt. Ez utóbbi stúdium szabott irányt a levelek és az orációk míves fogalmazásában, a történelmi művek és az erkölcsfilozófiai traktátusok megalkotásában, amiből a humanisták többsége élt.

Kötetünkben a humanista stúdiumok szinte mindegyike képviselve van. Janus Pannonius és Jacobus Piso saját korukban is ünnepelt költők voltak. Vitéz János, Váradi Péter episztolái retorikai alkotások, Bonfini európai mércével mérve is nagyszabású történetíró, Galeotto Marzio és Nagyszombati Márton traktátusai pedig a morálfilozófiai tanulmányokban gyökereznek.

A magas szintű humanista műveltséget külföldről hozták haza a magyar egyetemjárók – ilyesmire a 15. században csak Itáliában, később Bécsben vagy Krakkóban lehetett szert tenni. Hazatérvén itthon is megpróbálták folytatni azt, amit külhonban már természetesnek tartottak. Ebben segítették őket azok az olasz és német társaik, akik ezen a tájon próbáltak érvényesülni, különösen Mátyás király udvarában, aki talán korának leggazdagabb fejedelme volt. Nyelvi korlátok nem akadályozták őket az irodalmi eszmecserékben. Soha nem volt a honi kultúra olyan nemzetközi és olyan egyenrangú az európaival, mint a humanizmus fénykorában. Humanista nyelven szólva: Itália földjéről a Múzsák a pannon tájakra települtek.

Válogatásunkból kitűnik, hogy külföldön is, idehaza is baráti szálak kapcsolták egymáshoz a humanistákat. A Vitéz János patronálta költői triász, Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János sírversei erről a barátságról tanúskodnak. Ifjabb pályatársaik, mint például az erdélyi Adrianus Wolphardus vagy Zsámboky János azzal próbáltak nyomukba szegődni, hogy ápoltak a nagy humanista költő, Janus kultuszát, másolták, sajtó alá rendezték verseit, s eközben maguk is tudós irodalmi társaságokba tömörültek. Humanista centrumok, irodalmi körök alakultak nemcsak Budán, hanem szerte az országban, főként a gazdag főpapok udvarában, akik maguk is humanisták voltak – miként Vitéz János, Váradi Péter vagy Oláh Miklós példája mutatja.

Ennek a nemzetek fölötti társaságnak paradox módon a magyar nemzeti tudat alakításában és ápolásában jelentős szerep jutott. Az antik provincia, Pannonia az ő tollukon vált egész Hungaria szinonimájává. A humanista történetírók – elsősorban az itáliai Bonfini – a magyarság számára modern identitást adtak.

A mai olvasó sokszor idegenkedve fogadja a humanista irodalom különösségeit, s talán öncélúnak érzi azt a hatalmas klasszikus műveltséganyagot, melyet ez a literatúra magával görget. Sokakat megmosolyogtat az a törekvésük, hogy mindent az imádott antikvitás szavaival és fogalmaival fejezzenek ki. Ezt a túlhajtott ciceronianizmust egyébként már Erasmus is bírálta, kigúnyolva azokat, akik Jesus Christus redemptor mundi helyett legszívesebben Jupiter optimus maximus-t írnának. Úgy látszik, mintha e szerzők egy irreális világ időnkívüliségében játszanák furcsa társasjátékukat. Az igényesebb olvasók azonban érteni szeretnék a műveket, rejtett vagy nyílt antik utalásaikat, mielőtt ítéletet alkotnának, s arra is kíváncsiak, vajon mi által lett a humanista irodalom olyanná, amilyen. A bőséges tárgyi jegyzetek végső soron meggyőzhetnek arról, hogy a humanista költők és írók legjobbjainak volt mondandójuk saját koruk számára, tehát a mai értelmező, befogadó számára is.

A szerkesztők