Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

3. fejezet -

A magyar államalapítás

KRISTÓ Gyula

A magyar államalapítás

Kazár és német minták

A magyar államalapításról aligha lehetséges anélkül szólni, hogy ne határoznám meg azt, mit értek államon. Államon nagy embercsoportok felett kevés ember akarata szerint, kényszerítő erő alkalmazásával kiépített és gyakorolt hatalmi rendszert értek. E meghatározásból adódik az a következtetés, hogy az állam nem létesül, hanem létesítik, nem alulról felfelé épül, hanem felülről lefelé haladva építik ki, azaz nem feltétlenül szerves fejlődés eredményeképpen áll elő, hanem felülről lefelé ható kényszer következtében hozzák létre. Ez azt jelenti, hogy a történésznek figyelmét nem elsősorban az állam hosszú időn át alakuló előzményeire vagy feltételeire kell fordítania (mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyeneket talál), hanem sokkal inkább azokra a hatalmi központokra, ahol az erő összpontosul, és ahol állam létesítésére irányuló elszánás tettekben jelenik meg.

Fontos tanulsága a történelemnek az is, hogy az egyes államok megszületésében az utánzásnak, az átvételnek óriási szerepe van. (A történelem különböző időszakaiban legyen elég keleten a Türk, nyugaton a Frank Birodalom, ez utóbbi utódállamai, majd az angol államiság, a 20. században egy szűk földrajzi és kronológiai keretben a szovjet államszervezet, napjainkban pedig, globalizálódó jelleggel, az Egyesült Államok berendezkedése modell értékű voltára utalni.) Az imént tett két megállapítás között korrelatív kapcsolat van. Ha ugyanis az állam szerves fejlődés eredményeképpen alakulna ki, akkor igen sokféle államtípus jönne létre, amely nem adna teret az idegen példa másolásának. Ha viszont az idegen minták meghatározó jelentőségűek, nem állhat helyt a hosszas belső fejlődésről szóló elképzelés.

Kazár minták

A magyar államalapítás legfontosabb sajátosságát, európai kuriozitását magam abban látom, hogy ez kétszer történt meg, kétféle minta másolása révén.

Az egyik államalapítás időben a 850-es évekhez, térben pedig a dél-ukrán steppéhez kapcsolódik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ( ur. 913–959) leírása szerint a magyarok történetileg első fejedelmét „a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén” állították élre. Ennek a tudósításnak a hitelét olyan, kétségtelen hitelű forrás igazolja, mint a Dzsajháni-hagyomány 880 körüli alapszövege, amely szerint a magyarok ekkor valóban kazár mintájú uralmi szervezetben, szakrális kettős fejedelemségi rendszerben éltek, amelyben még a főfejedelem künde neve is a kazároktól került át a magyarokhoz.

Az erő és az elszánás 850 táján tehát a kazárokban volt meg ahhoz, hogy a magyarokat nekik alávetett bábfejedelemségbe szervezzék. E fejedelemség belső feltételeivel a magyarok nem rendelkeztek, hiszen ezt megelőzően laza szálakkal egybefűzött törzsszövetségi rendszerben éltek, Konstantin szerint „sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük”, azaz törzsfők. A rangemeléssel, a Magyar Fejedelemség létesítésével a kazárok azt akarták elérni, hogy a mindinkább erőre kapó magyarok bent maradjanak a Kazár Birodalomban. S hogy tervük rövid távon bejött, az mutatja, hogy 860 táján magyar haderő kazár katonai kontingens részeként a Krím- félszigeten hadakozott. A Magyar Fejedelemség kazár megszervezése tehát kazár érdekeket szolgáló óvintézkedés volt. A 880 körüli Dzsajháni-féle szövegben azonban már nyoma sincs a magyarok kazár függésének, jóllehet a messze keletről, a belső-ázsiai türköktől (vagy akár a még korábban élt zsuanzsuanoktól, sőt a szienpiktől) származó nomád uralmi rend a kazár fennhatóság letétele után is megmaradt a magyaroknál, feltételezésem szerint alapelemeiben egészen a 10. század végéig, bár a központi irányítást az egyes törzsek szerepének megnövekedése váltotta fel.

A Kárpát-medencében

A másik magyar államalapítás egészen más alapvetésen történt, és szintén nem rendelkezett számottevő előzményekkel. A 10. század nagyobbik részében a magyarok kalandozó hadjáratokat folytattak, ezek nyugat felé 955-ig, délkeleti irányban 970-ig tartottak. E körülmény önmagában mutatja, hogy különböző magyar törzsek, illetve törzsi csoportok önállóan, egymástól, illetve a központtól függetlenül alakították a maguk politikáját. A 895-ben a honfoglalással új földrajzi környezetbe került magyarság kiszakadt a végtelennek tetsző steppe világából, és a szűk, vizekkel sűrűn szabdalt Kárpát-medence lakójává lett. Itt tartósan nomadizálni, a korábbi életformát fenntartani már nem volt lehetséges.

Ugyanakkor ebben a térségben a kelet-európai steppétől gyökeresen eltérő hatalmi és civilizációs hagyományok érvényesültek. A Nyugat- és a Keletrómai Birodalom, ezt követően a frank, majd a német és a bizánci államiság érdekszférája igen gyakran a Kárpát-medencében találkozott és ütközött. Az a körülmény, hogy a magyarság csak a 940–960-as években kezdett békés szándékkal tájékozódni előbb délkeleti, majd röviddel utóbb nyugati nagy szomszédjai felé, annak a steppei nomád kötődésnek az erejét mutatja, amely 895-öt követően évtizedeken át hatott a magyarságra. Még 942-es szóbeli információra visszamenő írott forrás is arról szól: a magyarok „nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken.” Mindenesetre a 940-es évek vége óta előbb több ízben is Bizánc, 962 táján a Római Pápaság, majd 972-ben a Német-római Császárság felé történő tájékozódás, illetve kapcsolatfelvétel annak felismerésére mutat, hogy az új környezetben új politikai irányvonalak kimunkálása vált a magyarság számára szükségessé.

A bizánci hit

E több irányba történő tájékozódások, kapcsolatfelvételi próbálkozások jelentőségét azonban nem szabad túlértékelni. A legnagyobb hozadéka ezeknek a kereszténység valamelyik – latin vagy bizánci rítusú – formájának felvétele volt, bár a keresztségben elsősorban a fejedelem és udvarának tagjai, valamint az előkelők részesültek, vagyis viszonylag szűk körre terjedt ki. A Hildesheimi Évkönyv az 1003. esztendő alatt azt jegyezte fel, hogy István magyar király „Gyula király országát erőszakkal a keresztény hitre kényszerítette”. A Kelet- Magyarországon 950 tája óta működő görög térítő püspökség tehát fél évszázad alatt sem jutott el odáig, hogy a népesség nagyobbik részét kereszténnyé tegye. Pedig ehhez a bizánci egyház – ahol a cezaropápizmus rendszere érvényesült – Bizánc állami erejét is igénybe vehette volna. Bizánc azonban nem tudott kellő állami erőt biztosítani a 10. század második felében a Kárpát-medencei görög térítés nyomatékosítására. A korszak bizánci császárai jobbára délen és keleten (Kis-Ázsiában, Szíriában, Palesztinában, Arméniában és Abháziában) hadakoztak, északon pedig minden erejüket az évtizedeken át tartó bolgár háború kötötte le.

A nyugati hit

Nem ért el ennél több sikert a 970-es években az a nyugati (latin rítusú) térítő akció sem, amely a Kárpát-medence nyugati részét, az Árpádok törzsi államát érte. E nagy lendülettel, I. Ottó császár (936–973) személyes utasítására 972-ben indult vállalkozás néhány év alatt kifulladt. A fejedelemnek, Gézának (962 vagy 972–997) térítő püspöke lett, aki őt, udvara tagjait és a főembereket megkeresztelte, de a nép körében nem ért el eredményeket. Géza első felbuzdulásában, politikai számításból, a kereszténység lelkes hívévé vált, de amikor úgy látta, hogy a viszonyok nem indokolják buzgalmát, az alábbhagyott. Még mellette állt püspöke, amikor már visszafordult a pogány hit felé. Egy kortárs forrás, merseburgi Thietmar jegyezte fel, hogy Géza „a mindenható Istennek, de [más] istenségek hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse”.

Hogy a 972-vel kezdődött nyugati térítés milyen csekély eredményeket ért el, két körülmény igazolja. Egyrészt 974 és 996 között, tehát csaknem negyedszázad alatt egyetlen adatunk sincs arra, hogy latin térítés folyt volna a Kárpát-medence nyugati részében. Rendelkezésünkre áll viszont az 1003–1008 között Magyarországon tartózkodó Querfurti Brúnó híradása, aki szerint Nyugat-Magyarországon Sarolt, Géza felesége, Gyula leánya „vezetése alatt kezdődött el a keresztény hit, de pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység”. Vagyis a 11. század elején Querfurti Brúnó környezetében senki nem volt, aki emlékezett volna a 972-ben megkezdődött, ám rövidesen elakadt nyugati térítésre.

Nem szabad túlértékelni azokat az állami kapcsolatokat sem, amelyek a Német-római Császárság és az Árpádok törzsi állama, vagyis Géza között voltak vagy inkább lettek volna. Tény, hogy 973 húsvétján 12 magyar főember jelen volt I. Ottó quedlinburgi udvarában más közép- és kelet-európai uralkodók és megbízottaik társaságában. Hogy miről tárgyaltak, és hogy miben egyeztek meg, nem tudjuk. Az is csak feltételezés, hogy e tucatnyi magyar előkelő Gézát képviselte. De ez a kapcsolatok kezdete és vége is egyszersmind. I. Ottó néhány héttel a quedlinburgi birodalmi gyűlés után meghalt, fia (II. Ottó) egész életében, unokája (III. Ottó) pedig 996-ig nem tanúsított semmiféle érdeklődést a Kárpát-medence iránt. Hasonló elzárkózás figyelhető meg a magyarok részéről is a birodalom felé. (Jellemző, hogy III. Ottó kiskorúsága idején az anyja, Theophanu által rendszeresen megtartott quedlinburgi húsvéti gyűléseken egyetlen egyszer sem találkozunk magyarokkal, noha külföldiek megjelentek ott.)

Adalbert és István

A szembeötlő változás jelei 996-tal kezdődnek. A magába zárkózás és a mozdulatlanság évtizedei után ettől kezdve pezsegni kezdtek az események a Kárpát-medencében, és ezek vezettek el a második magyar államalapításhoz.

A kezdeményezés Adalbert prágai püspöké, aki – mint követőjétől, Querfurti Brúnótól tudjuk – „olykor követeit küldte, olykor pedig saját maga ment a közelben elhelyezkedő magyarokhoz, s miután kissé eltávolította őket a bűntől, a kereszténység árnyékát nyomta rájuk”. Bár térítőként Adalbert kevés sikert ért el Nyugat-Magyarországon, de más forrásból tudjuk, nevéhez fűződik Géza fiának, Vajknak (a későbbi Szent Istvánnak) a megkeresztelése, ugyanakkor Adalbert esztergomi tartózkodásai során, mint István alkalmi nevelője, komoly befolyást gyakorolt rá.

Adalbert lehetett a kezdeményezője és kivitelezője István és a bajor hercegleány, Gizella 996-ban létrejött házasságának. Gizellával népes kíséret érkezett Bajorországból, papok és lovagok egyaránt. A papok hozzákezdtek a lényegében pogány országrésznek, az Árpádok törzsi állama népességének keresztény hitre térítéséhez, a lovagokra pedig rövidesen nagy szüksége lett Istvánnak. Gizella kezdeményezésére vetették meg az első, székhelyhez kötött Kárpát-medencei latin egyházmegye, a veszprémi püspökség alapjait.

Adalbert lehetett az, aki felhívta III. Ottó (983–1002) figyelmét a magyarokra, egyáltalán ráirányította a 996-ban császárrá emelt uralkodó figyelmét a közép-európai térségre. E tájt jöttek Csehországból Magyarországra számosan Adalbert munkatársai és tanítványai közül, ők alapították meg ugyancsak 996-ban a pannonhalmi bencés monostort, az első latin rítusú szerzetesi közösséget Magyarországon.

Amikor Géza fejedelem 997-ben meghalt, és kijelölt utóda, István ellen a pogány érzelmű Koppány fellázadt, Istvánnak már nem csupán Gizella kísérete nehézfegyverzetű lovagjai álltak rendelkezésére, hanem mutatnak nyomok arra, hogy III. Ottó reguláris német csapatokat bocsátott István segítségére.

Keresztény királyság

A Német Birodalom és a nyugati latin világ 996 után ezernyi módon juttatta kifejezésre segítőkészségét István iránt. Ennek szimbolikus jelentőségű megjelenése az István számára III. Ottó császár kegyéből és biztatására, II. Szilveszter pápa által küldött korona volt. Ennek időpontját a magyar hagyomány már a középkorban 1000–1001 fordulójára tette, de a források tükrében erre 1001 tavaszán kerülhetett sor. A korona elnyerésével István hatalmához új, keresztény legitimációt nyert; ezzel az aktussal megszületett a keresztény Magyar Királyság.

Annak megvalósítása, amit államon értünk, jószerével a koronázás, vagyis 1001 után került csak napirendre. Ettől kezdve jutott István olyan helyzetbe, hogy felesége, valamint a szorosan mellette álló idegenek, túlnyomórészt németek, és kisszámú hazai híve támogatásával hozzákezdhessen akaratuk szerinti hatalmi rendszer kiépítéséhez. Mégpedig nagy embercsoportok felett kényszerítő erő alkalmazásával.

Az új rend kiépítése

Ezt két síkon végezte el. Egyrészt az apjától örökölt nyugat-magyarországi területen rögvest hozzákezdett az új rend kiépítéséhez. Létrehozta itt 1001-ben az esztergomi érsekséget, valamint a győri püspökséget. A nyugati rítusú kereszténység szolgált az eszmei homogenizáció eszközéül. Nekilátott a közigazgatás megszervezéséhez. Ezzel a vérségi kötelékhelyett a területi elvet tette társadalomszervező elvvé. 1009-ben már legalább öt vármegye állt a Dunántúlon.* Törvényeket alkotott, amelyeket írásba foglaltatott, s amelyekben frank törvénykezési emlékek és nyugati zsinati határozatok hagytak nyomot. Törvényében kimondta a magántulajdon szentségét, amelyen mint alapelven új berendezkedése nyugodott. Hozzákezdett a szabadok lesüllyesztéséhez, alattvalóit adóztatni kezdte. Pénzt veretett, amelyben erőteljes német hatás érvényesült. 1002-ben kiadta első, a pannonhalmi bencés monostor javára szóló oklevelét, amelyet egy német császári írnok készített el.

Másrészt hozzálátott ahhoz, hogy tényleges fennhatóságát a hajdani Magyar Fejedelemséget alkotó valamennyi törzsre kiterjessze. Ezek a törzsek, törzsi államok a 10–11. század fordulójára gyakorlatilag teljesen függetlenné váltak a királytól. István 1003-ban az erdélyi Gyula „király”, ezt követően a dél- erdélyi Keán, 1008-ban a délkelet-dunántúli fekete magyarok, 1028 táján pedig a Maros-vidéki Ajtony ellen vívott fegyveres belháborút (nyilván hatékony német közreműködéssel), a medence középső területein országló Aba Sámuellel és Vatával pedig kiegyezett.

Amit István nyugat-magyarországi uralmi területén kikísérletezett, kialakított, azt importálta a levert vagy megnyert törzsi vezetők területére. Így került át oda a püspökségi szervezet, a közigazgatás keretéül szolgáló vármegye, így jutottak el oda István törvényeinek rendelkezései, különböző veretekben készített pénzei.

Európai típusú feudális szervezet

A magyarság az egyetlen uráli (finnugor) nyelvet beszélő nép nyelvrokonai közül, amelyik lovasnomáddá lett, ugyanakkor a steppe nomádjai közül nyelve megőrzésével egyedül a magyar alapított európai típusú (feudális) államot. Némi pontosítással: István államát nem a nomád honfoglalók nomád vagy a nomádságot éppen feladó dédunokái alapították. A magyarok képviselte világtörténelmi kuriózum csakis úgy jöhetett létre, hogy a nomád magyar vezető rétegnek, illetve egyes sarjainak találkozniuk kellett az európai típusú feudalizmus és az ezzel kart karba öltve járó latin rítusú kereszténység képviselőivel. E kettő nászának – képletesen szólva: István és Gizella frigyének – gyümölcse az európai típusú magyar állam. Ebben roppant erősek voltak a német hatások, hasonlóan ahhoz, miként egykor a Magyar Fejedelemség létesítésében a kazár impulzusok. Ennek a középkori magyar hagyomány is tudatában volt, hiszen a magyar krónika egy helye szerint németek „tanácsára és segítségével állítottak királyt a magyarok fölé, sok magyar nemest taszítottak rút szolgaságra, akik Koppány vezérhez csatlakoztak, és a keresztséget meg a hitet elutasították”.

Ugyanakkor a magyar állam sajátosan magyar jellegét, függetlenségét – egészen rövid időszakoktól eltekintve – meg tudta őrizni.

*

A fenti áttekintés bizonyíthatja, hogy a magyar állam nem a társadalom méhéből hosszas kihordási idő után született, hanem felülről elindított – német ihletésre, németek és magyarok által vezényelt – intézkedések hozták létre. Ez a magyarázata annak, hogy az európai típusú (feudális) magyar államnak nincsenek 10. századi előzményei, merthogy nem a korábbi viszonyok eredményeztek államot, hanem az állam teremtette meg a maga által szükségesnek tartott gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai viszonyokat.